Észak-Magyarország, 1970. április (26. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-04 / 79. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÄG 4

Szombat, 1970. április 4.

Oravec János:

Találkozások

— üldögélsz testvér?

— Üldögélek.

— Hát csak üldögélj.

A parancsnok továbbment a priccsek mellett. Kovács János magyar hadifogoly utánanézett. A parancsnok hirtelen megfordult, határozott léptekkel visszament a hadifogolyhoz. Melléült a priccsre és ezt mondta:

i— Beszélgessünk egy kicsit.

— Beszélgessünk — bólintott Kovács János hadifogoly.

A barakkban hidug volt. A barna, koszos, nyirkos falak közé poshadt levegő szorult, a mennyezet alatt szinte mozdulatlanul állt a ma- horka füstje.

— Mi a neved?

— Kovács János.

— Mit dolgoztál otthon.

— Kubikos voltam.

— Az mi?

— Földmunkás.

— Volt-e birtokod?

— A kubikosnak nincs birtoka.

— Kendben! Hol estél fogságba?

— Radosica községnél.

— Mikor?

— 1915. február 8-án.

Tizenegy napig vonullak vissza. Egész nap mentek. Este rekviráltak egy marhát, levágták, lenyúzták, a nyers húst kiosztották a katonáknak. Volt. aki elhajította, de a legtöbben megpróbálták megfőzni, csajkában. De a fáradtságtól elaludtak, elaludt a tűz is. Reggel arra ébredtek, hogy hadifoglyok.

— TToi vollát fogságban?

— Habarovszk.

Sok ezer kilométerre Moszkvától és még több ezer kilométerre szülőfalujától. Negyvenkét nanig vitte őket a vonat. Ezerkétszáz, hadifogolyra csák két kozák vigyázott, de azok is részegek voltak mindig.

— Dolgoztatok?

— Nem.

Habarovszkban nem dolgoztak. Egész nap a nagy hadi'bgolvtáborban üllek. Kovács János hadifogoly néha kikerült a városba is, mert szakács volt. Látta az Amurt, megmutatták merre esik a kínai határ, beszélt prémkereskedőkkel és volt úgy, hogy végigkocogtak a szekérrel a fából épült kínai negyeden is.

— K' obi, se dolgoztatok?

— De.

— Hói?

— Tyc’bovóban. az egyik báró text.ügyárában. Ivanovo melletti

— Trdom, háromzáz verszta inn-n És hogy kerültetek Moszkvába?

— A forradalom után nem vigyáztak ránk. Mindenki szanaszét ment. Ml idejöttünk. Vonaton,

Többszáz magyar hadifogoly indult beki az iradat- lan messzeségnek. Ha az egyik - .vonatról lekergették őket, megvártak egy másikat. Tömött peronokon várakoztak, a harmadik csengetés és a füttyszó után megrohanták a meglódult szerelvényt. A zsúfolt vagonokban aztán már nem bírt velük a kalauz.

— Ide, a Vörös Gárdába hivott valaki, vagy magatoktól jöttetek?

— Hívtak is, meg jöttünk is.

Egy külvárosi, üres tűzoltólaktanyában húzódtak meg a hadifoglyok, mert a vonat nem ment be a pályaudvarig. Éheztek, fáztak és fogcsikorgatva gondoltak a nagy távolságra, ami otthonuktól elválasztotta őket. Az egyik nap civilruhás, de fel- frgy vérzett emberek bukkantak rájuk. Először csak beszélgetni kezdtek, aztán gyűlés lett belőle. A civilruhás fegyveresek bolsevikoknak mondták magukat. Ekkor hallott Kovács János hadifogoly először Leninről, ekkor tudta meg, mit akarnak, mire készülnek a bolsevikok. Esténként erről beszélgettek suttogva hármasban. Molnár Sándor és Varga Sándor volt kubikos cimboráival. Az egyik napon valaki felállt a hadifoglyok közül, amikor a Vörös Gárdába való belépésre szólították fel őket. és mep^úrdezte: „Enni adtok-e?” „Adunk — válaszolt az agitátor. — A Vörös Gárda rckvirál a bur- zsujoklól, ezért van mit ennünk.” Aznap délután öten mentek át a közeli barakkba és jelentkeztek.

— A meggyőződés, vagy az éhség hozott ide benneteket?

— Mind a kettő. Nehogy azt gondold, parancsnok, hogy a has messzi van a szívtől és az agytól. Gondolom, ezt te is tudod. ügy látom, munkás va'-v.

— Az. Itt dolgoztam a közeli

manufaktúrában. És a többiek is azok. Ismered-e társaidat?

— Kettőt közülük. Földijeim. Én bívtam őket,

— Kezességet vállalsz-e értük?

Kovács János nem tudott olyan jól oroszul, hoev ezt megértse. A parancsnok észrevette, és így kérdezte:

— Feiplsz-e értük?

— F-'clek.

— Akkor szóljál nekik.

Patkós csizmát, szürke posztóköpenyt, puskát, lőszert, kézigránátot kaptak, estére meg fekete kását és egv szelet fekete kenyeret.

Kovács János vöröseárdis- ta a kis. füles, négyszögletes bádoeedényéhől kikanalazta a kását. A kenvér halával kitörölte az edényt. Jóllakott. Ezután nekivetette hátát a barakk falának és azon kezdett gondolkozni, jól csinálta-e, hogy idejött, jól csinálta-e. hoav idecsalta volt kubikostársait.

Néhány nan múlva. 1917. november 15-én. este 10 óra tájban a Kreml ostroma közben Molnár Sándor és Varga Sándor vörösgárdisták hősi halált haltak. Kovács János vörösgárdista életveszélyesen megsebesült. A két magyar kubikost a Kreml fala alatti sáncba temették el, a harmadikat eszméletlen állapotban egy mosz'-vai kórházba sz.ál'Üot- ták. November 16-ára virradó éjjel a forradalmi csapatok elfoglalták a Kremlt. Pétervár után Moszkvában is győzött a szovjet hatalom.

*

1944 végén, néhány nappal a falu felszabadulása után szovjet tiszteket szállásoltak be Kovács János házába. Jó idő volt, sütött a nap. A hatvan esztendős ember kiült egy kicsit a kertbe. Az egyik idősebb szovjet tiszt is kijött a házból és sétabotra támaszkodva, sebesült lábával odasántikált az öreghez.

■— Üldögélsz? — kérdezte oroszul.

— Üldögélek — válaszolt az öreg szintén, oroszul.

A szovjet tiszt összehúzta a mellén a vállára terített köpenyt és leült a lócára.

— Tulaidonltéppen, hol tanultál meg ilvcn jól oroszu!7

— 1915-ben Habarovszkban,

1916-ban Tycjkovóban, 1917-ben Moszkvában.

— Fogoly voltál?

— Az is.

— Hát még?

—- Vörösgárdista.

T- Harcoltál?

— Igen.

November 7-én reggel érkezett meg a pétervári felkelés híre. Tizedikén a parancsnok összehívta a barakkban a csapatot. „Elvtársak! Elérkezett a mi időnk. A Kremlben mészárolják a forradalmi katonákat. Betörünk a városba!” Kovács János vörösgárdista azt a barakkot nem látta többé, öt napig tartott, az út. Elfoglaltak pályaudvarokat, postahivatalt, távirdát, egyetemet, múzeumot, villamoskocsiszint, Lépésről lépésre küzdötték be magukat a város szívébe. Nappal többnyire pihentek, éjjel mentek előre. November 15-én már egészen közel voltak a Kremlhez. Csapatuk egyik része volt annak a szoros gyűrűnek, amely körülzárta Moszkva szívét. Délután pihentek. Egy emeletes ház földszinti halijában voltak vagy tizenöten. A többség lefeküdt a parkettára és a feje alá tette a ponyvazsák- ból készült hátizsákot. Kovács János vörösgárdista di- dergett a hidegtől, a fáradtságtól, az álmatlanságtól. Leült, hátát nekitámasztotta a tapétás falnak. Csak most nézett jobban körül. Vajon kik laktak, itt, hova lettek? Egy zongorán kívül semmi nem volt a nagv helyiségben. A poros, fekete hangszer tetején szinte virítottak a bo- rospalackhcvz hasonló, fehérre festett kézigránátok. Kovács János vörösmírdistát idegesítette a várakozás. Hogy csináljon valamit, kiforgatta a köpeny zsebeit. A lőszert lerakta maga mellé a parkettára. Az esvilc zsebben talált egy tökmagot is. i Csodálkozva tartotta a mar-1 kában, mert tökmagot nem is látott mostanában. A kö- i penyt nem régen kanta. Kié | lehetett ez a köpeny? Úinak j látszik, de ezek szerint vala- j ki már használta. És ha használta, most miért nem viseli? Rajta kellene, hogy , legvon. hiszen hideg van ' Hol lehet most az az ember? j És egyáltalán, miféle világ az. hogy csak úgy vándorol egy köpeny, az egyikről leveszik. a másikra ráhúzzák ...

Egy óra múlva több mint húsz társával egv berház ledőlt falai alatt feküdt eszméletlenül Kovács János vörösgárdista. A fehérek aláaknázták a Kremlhez közeli j házakat. Amikor a vörösgárdisták rohamra lendültek. I egymásután felrobbantották a magas épületeket. Kovács Jánosnak a csizmáját vették észre a szanitécek.

— Tíarcollői-e múlj valithnl?

— Nem, kó-üózüa kerültem.

— Megsebesültél?

— Meg.

öt hónapig volt kórházban Kovács János vörösgárdista. Meghalt baitársai sokszor jutottak eszébe. Ö csalta, hívta őket a Vörös Gárdába, felelősséget vállalt értük a narancsnoknál. De fele'ős- j séget mer-e majd vállalni' otthon, az ő családjaiknál? Sokszor feltette a kérdést önmagának: nem volt-e hiába az ő haláluk? Az egyik este nyugtatót adott be Kovács János sebesült vörösgárdistának az ápolónő, mert észrevette, hogy behunyt szemmel fekszik az agyon és közben suttogva beszél. Ha az ápolónő tudott volna magyarul. ezt hallotta volna: „Nem múlik el haszontalanul az ember.”

— Mikor jöttél haza?

— 1918-ban. Éppen a kukoricát törték itthon.

— Nem bántottak?

— Nem. Itt is forradalom lelt.

— Itthon is harcoltál?

— Harcoltam.

Kovács János vöröskatona és társai Halason rakták le a fegyvert. A félegyházi gimnáziumba rakták őket. Amikor este elsírta magát, nem a félelem, hanem a tehetetlenség csalt könnyeket a szemébe.

— Amikor levertek benneteket, börtönbe kerültél, vacv száműztek?

Egyik se. Minden vasárnap jelentkezni kellett a rendőrségen.

— Hát ezután csak jobb tesz.

— Jobb.

— Mit fogsz csinálni?

— Dolgozni.

— A pártol megalakítottátok már?

— Itt, az Alsóréten meg. Éppen tegnap.

Alig 700 ember él Raka- caszenden, az edelényi járásnak ebben a hegyek közé szorított kis falujában. Az iskola a dombon áll. Csúszós, meredek, ösvényszerű utacska visz fel hozzá. Mégis naponta sokan felkapaszkodnak rajta. Nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is. Könyvekért mennek. A könyvtár ugyanis az iskolában van.

Nem nagy könyvtár az övék. Nincsenek szép polcai, melyeken feszes vigyázzban sorakozhatnának az olvasnivalók. Mindössze két szekrény „rejti” a könyveket. De van — egészen pontosan pedig volt egy pedagógusuk, aki a könyvtáros feladatát is ellátta. Az emberek pedig vitték tőle a bizony már megfakult, itt-ott rongyosra olvasott könyveket.

— A betű szomja régen is benne éH az itteni emberekben. Már akkor is szerették volna tudni, hogy mi van az újságban és a könyvekben, amikor jóformán még be- tűzgetni is alig tudták az írott szót.

Könyvtár volt a papnál

Molnár Jenő — aki 1934- től él a községben — kezdte a beszélgetést. Fiatalemberként jött tanítónak a kis faluba, és amikor „megszületett” a könyvtár, vállalta annak vezetését is.

— Volt korábban is, a fel- szabadulás előtt. A papnál. Nem kölcsönzésre és nem olvasásra. Persze, ha lehetett volna kölcsönözni a könyvtárból, az egyszerű emberek akkor sem tudták volna elolvasni. Sok, nagyon sok volt errefelé az analfabéta. vagy az olyan, aki épphogy csak a nagybetűt ismerte.

Azután mintha csak dokumentálni akarná az elmondottakat, folytatta:

— Újság, az járt ide. Öt is. A jegyzőnek, a kisbíró- nak, a papnak, de ezekhez nem juthattak hozzá az emberek. Nekem, meg még egy falubeli embernek is járt. , Kiült vasárnaponként a há- i za elé, körbevették, ő meg J hangosan olvasott fel belő- ! le. Baja is lett ezért. De az ' emberek érdeklődtek: mit ír { az újság? Szerették volna i tudni, hogy mi történik a | világban.

A betűéhség segítette a ta- | nító-könyvtáros munkáját, i De ahhoz, hogy olvasóvá ne- J velje az itteni embereket, i ahhoz előbb a betűk isme- J retére, az olvasás ábécéjére ■ kellett megtanítani őket. Er- 1 re pedig igazán csak a fel- , szabadulás után volt lehető- > ség. amikor kötelezővé vált

az általános iskola, és a felnőttek is — az esti iskolában — tanulhattak.

— Persze, az, hogy az alapvető ismereteket megtanulják, még nem jelenti, hogy olvasni is fognak. A könyvek nem válnak köny- nyen barátunkká, de ha egyszer már jó ismeretséget kötöttünk velük,, akkor már végigkísérnek minket az, életen.

Fóris és Jókai

Megáll. Mintha emlékeiben lapozgatna. Azután hirtelen újra beszélni kezd.

— Tudja mi volt a legkedvesebb emlékem? Még a felszabadulás előtt volt egy cigány tanítványom. Csák egy osztályt járt ki akkor. Alighogy megismerte a betűket. De sokan voltak testvérek, luxusnak számított az iskola. Később is találkozgat- tam vele, arról beszélgettünk, hogy a betűket nem szabad elfelejteni. Fóris Ferencnek hívják. Ma ő az egyik legszorgalmasabb olvasó. Szinte minden Jókait elolvasott, ami megtalálható nálunk. De Mikszáth és Móricz műveit is szereti. Amikor az Egy igaz embert visz- szahozta. azt mondta: „Látja tanító úr, ez jó könyv volt. Rólunk szól.”

A gyerekekkel, az iskolásokkal „könnyebb” a dolga, A tanító bácsinak csak segítenek a könyvek.

— Csak be kell tartani a fokozatosságot.. Mi először kis leporellókat adtunk a gyerekeknek. Színes képek, és szöveg is van rajta. Azután fokozatosan adtuk oda nekik a meséskönyveket, az ifjúsági regényeket, s persze a kötelező olvasmányokat is. A felnőttekkel már nehezebb. NÄha furfanghoz kell folyamodni, máskor meg elég csak a beszélgetés.

Kezdetben kicsit romantikus módszerekhez folyamodott.

— Nyáron például kimentem — könyvekkel a hónom alatt — a mezőre. Pihenőben odajöttek hozzám az emberek. Mit tetszik csinálni? Olvasok. És jó az a könyv? Nekem tetszik. Volt, amelyik megpróbálta és elkért egyet. Ha tetszett, akkor másikat is vitt. Azt hiszem, ebben van az olvasóvá nevelés titka: olyan könyveket kell adni a kezükbe, amelyik leköti az érdeklődésüket. amelyikben magukra ismerhetnek, amelyik az ő problémájukról szól. Ajtóstul nem lehet berohanni a házba.

Hát igen. Falun számítani kell arra, hogyha elmegy a hó, akkor az embereknek már kevesebb szabad idejük

marad. Olyan könyveket kell a kezükbe adni, amelyikben egv estére való élményt kaphatnak, kerek egészet. A no- vellás kötetek lennének a legjobbal!.

Közel

az cm kerekhez

Molnár Jenő valóban szív- vel-lélekkcl csinálta, amit csinált. Fent lakik az iskolában. így aztán nem volt szükség könyvtári kölcsönző órákra. Bármikor kopogtattak be hozzá, reggel, ebéd közben vagy este, hétköznap vagy vasárnap, mindig adott könyvet. Ebben az évben nyugdíjba ment. Befejezte a tanítást, s a könyvtárt is átadja majd másnak. Az új könyvtárosnak könnyebb is. meg nehezebb is lesz a dolga. Könnyebb azért, mert a rakacaszendiek már megszerették az olvasást. Hiszen a 35(5 beiratkozott olvasó az elmúlt esztendőben nem kevesebb, mint 12 535 könyvet kölcsönzött ki. Egy-egy olvasóra átlagosan több mint 35 könvv jutott egy esztendő alatt. S nehezebb lesz azért, mert ilyen örökséget átvenni nagy felelősség.

— A könyvtáros munkához valóban nagyon nagy szív kell. Őszintén mondom, az iskolát kevésbé sainálom, mint a könyvtárát. Mrí a könyveken keresetül valóban egészen közel lehet jutni az emberekhez.

Cs. A.

Botár Béla:

Esik az eső csendesen» Beállt, mert közel nincs eresz Csapon# a csepp a levelen. Csörög az eső, csörgetTez.

Azik a Csend egy fa alatt — Sehol közelben nincs tanya — Testéhez könnyű köd tapad. Csuromvíz csillogó haja.

Kezével védi fürtjeit,

A ködbe rejti kebleit. iYTeghaltia sápadt homlokát —

Es fától fáig megy tovább . ..

A Mozgatástól az olvasásig