Észak-Magyarország, 1970. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-08 / 33. szám

imata/amamaiBis Vasárnap, Í97Ö. ifibtuor 6a ttom* BH ESZAK-MÁGVARORSZÁG 7 gyermeki játékok Növényekkel, kagylókkal, színes kavicsokkal mar az őskorban is játszottak a gye­rekek. Bronz jútékedényeket. mozgó állatokat és figurákat egyiptomi ásatások tártak fel. A görögök és a rómaiak vá­záikon játszadozó gyerekeket ábrázoltak. S tudjuk, hogy amikor a kicsinyek felser­dültek. az isteneknek aján­lották játékszereiket. „Aphro­dité, kegyesen nézz bíbor- fátylú bábámra!” — írja Szapphó. Agyagedények, ólomkatonák Ki ne ismerné az ötletes, bájos magyar népi játékokat? A kifújt tojásból készült ma­darat, az agyagból formált kotlóst, kiscsibét. a kukorica- csáléból. rongyból varrt ba­bát. a sárból gyúrt disznói, lovat. Vagy a mesteri gond­dal faragott, festett mángor­ló, rokka, szövőszék, bölcső, agyagedány kicsiny mását Csontból, növényi magvak­ból, krumpliból, makkból, to­bozból, virágokból csináltak játékot magúknak a jobbá­gyok gyermekei. A mind­szenti halászok gyerekei kis varsával, a mezőtúri fazeka­sok fiai. lányai kiesiny-agyag- edényekkel. a dunántúli pász­torok gyerekei faragott álla­tokkal játszottak. Kilencven évvel ezelőtt Margarete Steiff divatba hoz­ta a textil állatkákat. A teddy mackó a XX. század szülötte. Theodor Roosevatt kreációja. De már a középkorban marrá vált a játékkészítés. Nürn­berg lett a játékkereskedelem központja. És messze földön hírnevet szereztek maguknak a cseh, a lengyel, az orosz, a tíroli népi játékok. Míg a felnőttek keresztes hadjáratokat vívtak, míg Na­póleon seregében vonultak, a gyerekeknek ólom- és ónka­tonákat adtak játékszerül. Viasz és fa huszárokkal ját­szották el a magyar gyerekek a szabadságharc nagy csatáit, elevenítették fel a kuruc- labanc világ eseményeit. Fi­nom ívű, fegyverkovács által készített játék katonákkal ajándékozta rneg Miksa csá­szár a gyermek II. Lajos ma­gyar királyt. A fiúk katonásdival, a lá­nyok főzőcskével utánozták szüleiket Kicsi játék konyhá­ban. játék edényben főzték, sütötték a játék uzsonnát. S fiúk. lányok együtt játszot­ták, játsszák évszázadok óta a métát, a dvabolót, ütik a tollaslabdát, ha it iák a kari­kát. ugrálóköteieznek, gör­korcsolyáznak. Bábszínház — felnőtteknek Egész sereg játéknak vallá­sos, kultikus az eredete. Még a pólyások kezébe adott csör­gőnek is. Zörgő kaviccsal, ke­replővel a rossz szellemet akarták távol tartani a kicsi­nyektől. S olasz eredetű, val­lási tárgyú játékokból szár­mazik a bábjáték. Ez az ősi művészet csak későn válik gyermeki mulatsággá. Egyes országokban — Japánban —■ még ma is inkább a felnőttek szórakoznak bábszínházzal. 1770-ben az Eszterházvak kismartoni kastélyának báb­színháza számára Havdn sze­rezte a zenét. Az első. gye­rekeknek készült kesztvűbá- bokról a XVII. századból s”ól a feljegyzés. A gyermek Goethe 1753-bam kapott báb- ' színházat. A legtöbb társasjáték is felnőttek mulatsága volt. Egyik-másik ötezer éves és keleti eredetű. Céljuk, hogy az ügyességet, az emlékeze­tet. a figyelmet, a logikus gondolkodást, a kitartást, és az önfegyelmet fejlesszék. thíz előre gyártott elemekből Homokból, földből várat, házat építenek a gyerekek.. Frőbel, a nagy pedagógus már tudatosan foglalkoztat­ja tanítványait, fa építőjáté- kokat ad kezükbe, amelyeket egyszerű mértani alapfor­mákból alakít ki. Később, a Richter-féle „Anker” építő­kövek a modem építészet elő­hírnökei. A gyerekek mar akkor előre gyártott elemek­ből építettek, amikor az épí-' tészek még nem is álmodhat- I tafc róla. j A technikai fejlődés a gye- I rekjátékokat se hagyta érin-1 tétlenül. Mozgó, önműködő’ szerkezetekkel ajándékozta meg a gyerekszobákat. Kine- matogor, Laterna Martra jelzik a kezdeteket. A XIX. századtól divatosak az óra­műves, felhúzható játékok. S a közlekedési játékok, a gőz- mozdonvok. a villan vy orra tok, autók, hajók, renülők népsze­rűsége alig vetekedhet más­fajta játékszerével. * * „Mimién nagyon tetszett!” „Érdekes, szép játékok!” — írják a vendégkönyvbe az el­ismerő sorokat a gyerekek, felnőttek, a Magyar Nemzet) Múzeum Gyermeki játékok című hangulatos, gazdag tar­talmú kiállításán. öcádár) Muzsikásól sav Idén ■i írta : Gál György Sándor Milyen szerszámokkal, inst­rumentumokkal, magyarán — hangszerekkel dolgozik a tel­jes zenekar? Mindenekelőtt tisztázzunk egy régóta tudott, dolgot. Minden zenélés min­taképe — az ének. A zenekar mintaképe tehát — a kórus. A kórusok általában négy szólamban énekelnek: magas női hang (szoprán), mélyebb női hang (alt), magasabb férfi hang (tenor), mély férfi hang (basszus). Nos, a zenekart ve­zető vonós hangszereket ugyanígy csoportosítjuk., ha a szopránt azonosítjuk a hege­dűvel. az altot a brácsával, a tenort a csellóval, és a basz- szust a nagybőgővel. Arra a kérdésre, hogy mi is az a vo­nós hangszer, úgy hiszem nem kell válaszolnunk, , hi­szen olyan magyar ember nincs, aki cigányaink kezé­ben ne látta volna a hegedűt vagy a bőgőt, csendes (vagy éppen hangos) mulatozásai során. Nos. ehhez a vonós- kórushoz mindjárt csatlako­zik az úgynevezett fafúvók kórusa. Miért nevezzük eze­ket a hangszereket fafúvók­nak? Mert négy évszázaddal ezelőtt valamennyit fából fa­ragták, s rendkívüli műgond­dal e törékeny-érzékeny anyagból állították elő fi­nom alkatrészeiket. Manap­ság. az ipar előrehaladtával, az instrumentumok javaré­sze fémhői készül, de azért az egykori elnevezés: fafú- vók, megmaradt mindmáig bakjuk hát itt is egymás mel­lé . kórus” taglalt. A szop­madérfüttyöt is wfánzó inst­rumentum. amelyet haránt illesztenek a játékos szája elé. Az alt — az oboa. Megis­merjük arról, hogy kis nád- füvókája van. azon keresztül áramlik a kifúvott levegő a hangszerbe. Meleg, érzelmes — nem hiába nevezzük alt­nak — valóban nőies hangja van. A tenort — a klarinét képviseli, az a hangszer te­hát, amely ugyancsak isme­rős mifelénk, lévén, hogv a cigányzenekar mindenkor népszerű instrumentuma é3 hogy ennek a hangszernek a változata a tárogató is. ami­nek viszont történelmi múlt ja van, hiszen tárogató szólt Rákóczi fejedelem tábortüzei­nél is. A fafúvó-kónis basz- szusa — a fagott. Mély han­gú, dörmögő szensróm, testi mivoltában is tekintélyes, hiszen két-náromszor akkora, mint egy klarinét. Érdekes, hogy ez a tekintélyes instru­mentum amellett rendkívül fürge, mozgékony hangzásra is képes. A vonósait és fafúvők családin mellett ott találjuk a rézfúvókat. Trombiták, kür­tök, harsonák. A trombita is­mert minden katonavlselt ember előtt — hiszen a 'régi hadsereg jeleit: sorokozó, oszolj, takarodó, ébresztő, mindig trombitán szólaltatták meg. A trombita élesebb, har­sányabb hangig meRett a kiirt a nubább. melegebb hangvételt képviseli. A har­sona — ezt már neve is el­árulja — erőtelies, harsány hangjával könnyen átüt az egész zenekar együttesén. hangszerek javarészéinél a hangképzés billentyűkkel tör­ténik. a harsonánál a hang­képző csövek „tologatásával”. Tehát a harsonát hol össze­húzzák, hol meg teljes hosz- szában kieresztik. Ezért hív­ják — nem éppen helyes szó­képlettel •— tolókürtnek is. Olykor a zenekarban, meg­toldva a „kórust”, egy egészen mély basszus hanggal, tubát is alkalmaznak. Nagy, meg­csavart réz hangszer ez, amely valóságos óriás többi testvé­réhez képest, Idáig tehát há­rom csoportot láttunk: vonó­sok. faíúvósök, rézfúvósok. Ehhez járul a zenekar „szív­dobogása”: a kettős üstdob. szaknyelven — a timpani. Miért van az üstdobból mind­járt kettő? Általában ezt az ikerhangszert kétféleképp hangolják. Egyik dob a mű alaphangját hangoztatja, a másik az úgynevezett domi­náns hangot, a skálának azt a fokát tehát, amely mintegy a kérdést teszi fel. hogy a másik üstdob, az alaphangot hangoztatva — feleljen rá. Ez tehát az orkeszter, vagy a zenekar általános képe. Eh­hez gyakran járulhat hárfa, celesta (fém zongora), harang­játék. jóval ritkábban: zon­gora. cimbalom (lásd KodŰlv: Háry János) és a legkülönbö­zőbb instrumentumok, ha a zenemű különös hangulata, tartalma, a zeneszerző költői szándéka így kívánja. Az át­lagos zenekar létszáma — 40—42 fő, de az úgynevezett mammut zenekarok o'ykor 120 rán — nyilvánvalóan a fuvo­la. Ez a fürge, olykor még a Egyhamar felismerjük a ze­nekariban, mert míg a fúvós —180 embert is felsorakoz­tatnak. nekem nem volt Stampai imakönyvem. Emiatt azonban csak akkor húztam a rövidebbet, amikor Erdősi tisztelendő úr lett a hittantanárunk. A vele tör­tént esetem előtt néhány héttel, augusztus elején ke­rült a falunkba, a polgári iskolába hittantanárnak, mi­vel az elődjét máshova, egy apácazárdába helyezték. Mi, a nagyobb diákok, is­kolakezdésig ki nyomoztuk az új tisztről (valamennyi hit­oktatónkat így tituláltuk), hogy az első világháborúban huszárkapitány volt. de egy roham előtt fogadalmat tett istennek, miszerint ha élve marad, elmegy papnak. Hogy nem maradt hűtlen egykori katonatiszti mi voltá­hoz. arról mar augusztus 20-án, az István király emlé­kére rendezett ünnepségen bárki meggyőződhetett. A tölgyfalevéllel ékesített oosz- tó-rohnmsisakök alatt felvo­nuló frontharcosok élén ott defilírozott ő is. mégned ig fekete tiszti csákóval a fején, amely eléggé elütő ruházati kellék a reverendától. A polgári iskola utolsó évének „várományosai”, mi, a tizennégy—tizenöt eszten­dősök, még jót mosolyogtunk rajta, amikor gyakran levéve csákóját megtörölte göm- bölyded fejének búbját, de már tanyát vert bennünk az aggodalom is: ajaj, semmi jót nem lehet leolvasni íj tiszti ábrázatáról. Nemsokára szállóigévé vált a faluban, hogy a tiszi ami­lyen nagy pap volt katoná­nak, olyan nagy katona lett papnak, mert hozzáfogott néhány menyecske ostromé­hoz. Ilyen előzmények után kezdtük meg szeptemberben a tanulást, s vártuk az első hittanórát. A tiszi suhogó léptekkel ment fel a dobogóra, s gú­nyosan végigmustrált ben­nünket. — Ide figyeljetek, d 5d öl le­fej űek — kezdte a bemutat­kozását. — Ha valamelyitek vasárnap elmulasztja a szent­misét, az jobban teszi, ha kimarad az iskolából, de még jobban, ha eltűnik a földkerekségről. Meg vagyok értve?! — Igen — mondtuk hal­kan. — Mi az, hogy igen?! Igenis, megértettük, tiszte­lendő atyai Kórusban megismételtük, hangsúlyozva az „atyát”, ne­hogy nyakunkba zúdítsa a szemléiket is. — Aztán imakönyvet visz­tek-e magatokkal a szent­misére?! — Igenis, viszünk, tiszte­lendő atya! — Milyet?! — Stampait — zúgtuk, mi­vel az ilyen nevű szerzőtől származó imádságos könyvet írta elő a reglama. Az én hangom is benne volt a többiében, jóllehet füllentettem, hiszen, mint említettem, rom rendelkez­tem az áitatosTtodás e segéd­eszközével. — Azért, ám? *— villant mee tiszi szeme. — A huszár kezébe kard. a diákéba Stampai imakönyv! Punk­tum! No. de kát én miért éltem diákéveimet a nevezetes mű nélkül? Egyszerűen azért, mert a születni nem tudták megvenni. Anám már az ötödik éve állás nélkül volt, s a csak hélw-hé'vi kanott munkáiéért táró fillérek az imakönwnél ezerszer fonto­sabb dolgokra is kevésnek bizonyultak. A csatád rendelkezett ugyan egy imaknnywel. mik: a na gyón vámról maradt ránk. s ott knsbadt valame­lyik fiók mélyén. Jó néhány centi vastag, esontburkolntti. rézknnoeesal ebé tolt remeke volt a könyvkötészetnek, s nyomott vagy félkilót. Meg kisebb diák koromban ehit­tem magommal a misére, dg a társaim harsogva kiröhög­tek, csak úgy zengett, sora­kozunk helye, az iskolaud­var. Még hónapok múlva is emlegettek, ha bosszantani akartak. Így hát a lelkem tisztán tartásának kötelező gyakorlatára imakönyv nél­kül jártam templomba, ami nem okozott semmiféle bajt, mivel az előző tisztelendő úr jámbor lélek lévén (azért is helyezhették az apácák kö­zé), nem sok ügyet vetett kényszerű hanyagságomra. Ám hogyan úszom meg az egykori kapitánnyal! Pa­rancsnokságának az első he­te végén, a hittanórán el­hangzott figyelmeztetésétől szorongó érzéssel mentem a misére. Kezdetben nem történt semmi baj. Az alsósok ott álltak a templom hajójának oldalfalánál, mi, a nagyob­bak pedig a kórus alatti ho­mályban óvtuk lelkünk üd­vösségét. Macher Jani példá­ul — állandó szokásához hí­ven — most Is elhozta a pakli kártyát, s csak úgy, kézből osztotta a szomszédainak. Kovács Petinek és Mayer Karcsinak. Huszonepyeztek. Én arra gondoltam, hogy a mise után loholok haza, mert roppant" izgalmas folytatásos regény olvasható a Friss Új­ságban. Volt. aid a baloldali falnál áhítatba merült lá­nyok confját-kontyát bámul­ta. s élénk pillantáscsatnkat vívott s szemérmesen hátra- hátra pislogó bakosokkal. Egyszóval: valamiben mind­egyikünk elmerült a feje búbjáig, ott hátul, a terno- iomhnjó farán, azaz — le­gyünk stílusosak — tatján. Az én éber szemem azon­ban fszegénv gyereknek min­dig ébernek kellett lennie) észrevette, hogy a tiszi kilőtt a sekrestyéből, s az oltár előtt etn- övével-hattal megejtett térdhsüftás után az alsóso­kat ellenőrzi: van-e ima­könyvük? — Add ide a Sta topáidat — súgtam a mellettem álló Havas Lalinak, egv jómódú hentes elégné butácska és rendutvül kövér fiának, aki időnként ie-lehnioit. s bele­harapott a magárai hozott, panfrba csomagolt félkflónyi kolbászba. — Csak nem imádkozni akarsz? — nézett rám értet- len és dagadó ábrázattal, már vizenvesedő szemekkel. —• Szeretnék egyet énekel­ni — füllentettem, miközben aggódva neveltem a kiseb­bek szemléiének már a vé­gén tartó tiszit. I MEGKAPTAM Sa , k5n^T f__________________I vet, s azt Íriszem, sem addig, sem azóta nem énekeltem olvan áhítat­tal a „Boldogasszony Anvánk”-ból a „nagv ínség­ben lévén. ígv szóin me-eg hazánk” részletet, mint ak­kor. S már ott is volt közöttünk Erdősi tisztelendő úr. Első­nek Lalihoz fordult, aki ké­sőn véve észre, rágás nélkül nyelt le egy jókora kolbász­darabot. — Hol. az imaköuj’ved? — Pistánál! — bökött fe­lém a fiú. Én megjátszottam, mintha nem látnám-hallanám őket, s úgy vittem fel tenorba a hangom, ahogy a madár reb­ben a magasba, ha a fészkét veszély fenyegeti. Hiába volt minden. A gömböc pap máris rámmor­dult, mialatt a hívek éppen ezt énekelték: „Ne feledkez­zél meg szegény magyarok­ról ...” — Miért nem a saját ima­könyvedből énekelsz?! — Mert nincs — mondtam fojtott hangon. — Ni-incs?! — futotta el a szemét a vér. — Igen. A szüleimnek nincs pénzük megvenni — váltam elszánttá. — Holnap fél nyolckor be­jössz a tanáriba! — paran­csolta bíborba e'yúlva a ti­szi, s azon óvómban ottha­gyott bennünket. — Klassz voltál, Pista — súgta Macher Jani. miköz­ben ismét előhúzta zsebéből az idejében eltüntetett kár­tyát. — Én sem hoztam el azt a rohadt Stampait. Ha nem hergeled fel a tiszi t* most mehetnék én is ranort- ra, — s máris osztotta a töb­binek a kálávát. — Nesze, egvél — adott egv darab kol­bászt Lali, mivel felgerjedí állapotában őt sem maoerál- ta a tiszi. amiért csak elvit­te. de nem használta az ima- könvvét. Hétfőn reggel pontosan megjetontern a tanári szobá­ban. Erdősi tisztelendő úr egyedül volt még. s ahogy egv határozott. Laudétur-rál beléptem, felállt az íróaszta­la mörtil. és a Túdtalnaiit himbéltatva hájas testét elém 1 énei élt. — Azt mondtad, a szüle­idnek nines, pénzük ima- könyvre? Miért nincs?! — szinte harsogta kérdőrevo- nőn. — Mert édesapáin öt. éve nem kan állást, — Miért nem kap? Mi az apád? — Génész. Én nem tudom miért bocsátották el. Pedig kiváló szakember. A századi fordulón tíz évig külföldön is tamütn a szakmái. — Biztosan valami szocia­lista? — húzta el a száját gúnyosan. — Nem tudom. ■— Volt a háborúban? — Igen. Szokta mesélni, hogy négy évig. mint szanl- tée sofőr, az első vonalból szállította a sebesülteket. — És miért nincs a front­harcos "V között? — Nem tudom. Pedig tudtam. Édesapám e'nr’tíTn már véve. __ nemegyszer ki ielentet- te előttem is. hogy sehol n i n cs annví esi rkefoeó e«vütt. mint a front harcosok között. Verik b csinnadrattát, pedig többségük a fronton, csak hátul, a „den«”-ban húzódott meg. S most ismét háborút szei-einének. Fitt óh óe-, ti fik az összeiöveteleiken, ünnep- sógoivep. és ő ezért nem jár, köz-ttok. A tiszj undorral végigné­zett raítarn, tiszta, de szc,'Té- nves ruházatomon, s fölé- nvesen parancsolta: .j eO-od százszor, how' a tcmrinm- han. a mise alatt, mtrdunki a salát Imnkfinwéből áitg, tatocam énekel és imádko­zik!” — Kérem, én énekeltem. — De nem a salát Ima­könwecton]l A z eüenöi-ző könwpdhe Pedig * beírom.; hogv a templomban rendet­lenül viselkedtek s velem szemtelen voltál. Aláíratod apáddeit Ren-iótam. tud írni — kaiánkodott. — Tud. A magvaron kívül németül franciául ős ango­lul ír. olvas, beszél. Mivel tíz évig ezekben az orszá­gokban járt. aj kbiggy osz­lás volt a vá­lasza. Én pedig büszkén gon­dolva édesapámra már oda sem figyeltem a tiszi dörge­delmeire. DIÁKKOROMBAN MEGVETŐj T'as*fán István Á Stampai - imakönyv

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom