Észak-Magyarország, 1968. július (24. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-06 / 157. szám
Swmhnf. 1968. július 6. ESZ A KM AGY A RORSZAG m^&BSSWmgmSWmmK&aMmmsumBBMSBi wamsss&mam atom az al>lakból, ahogy dobálják a kétkilós vekniket a teherautóra. Ponyva takarja a kocsit, de én a ponyva alá látok innen: látom a sok száz kenyérből álló rakományt, s azt is, ha valaki sáros bakanccsal a kenyerek közt tapos. Szóvá is (ették valamelyik lapban: ömlesztve szállítják a teherkocsikon a kenyeret; dobálják, túrják, lapátolják. Indokolatlanul tették szóvá, hiszen ez mind száraz kenyér: visszaküldték az üzletek. Két, három, négy, napig száradt a polcokon, vevő nélkül maradt, és valószínűleg most már takarmányként hasznosítják. Nincs tehát semmivel nagyobb rangja, mint a korpának, a konyhai hulladékoknak. Mindezt értem, sőt meg is értem; magát a látványt mégsem tudorn^ megszokni. Az én fogalmi világomban ez a szó: kpnyér — kifej ezhetetl énül többet jelent, mint az ugyanilyen nevű tápanyag, melyet az élelmiszervegyészek kalóriaértéke, szénhidrát-tartalma, él- vezhetősége szerint osztályoznak. Olyan környezetben nőttem föl, ahol a búza termésének ez volt a neve: élet. „Vágják az életet”, „hordják az életet” — magát a szót: élet, többször hallottam aratás táján így, mint eredeti jelentésében, Emlékszem, huszonkilenc őszén — egy nagyon keserves gazdasági év után, amikor a határunkban minden kifagyott — nyolc-tíz búzakalászt hozott haza a nagyapám, valahol az utcán szedte föl. „Egy kalász egy falat” — mondta. Régen volt. Rég elkerültem n falusi környezetből. És nem először veszem észre, hogy átlapozom az első oldalra nyomuló mezőgazdasági híreket , — természetesen eszünk valamit jövőre is. Péter-Púi, kötelező vezércikkek, arat a kombájn, cseng a kasza, lesz-e alkatrész — igen, ezek mind fontos dolgok, de végtére is: vannak, akik csinálják. Valamikor engem is megpróbáltak ezek a hetek, meg az elődeimet is. Minden számba vehető ősömnek ezen tájt. következett az esztendő legfontosabb, próbatevő hónapja. S itt. olyasvalamit érzek, amit Illyés Gyula érezhetett, amikor letekintett a hajó szel- lős fedélzetéről a gépház poklában dolgozó fűtőkre. Valamiféle lelkiismeret-furdalást. „A lét alakítja a tudatot” — száraz és makacs igazság. Észre sem vesszük, és mai létünk máris átalakította tegnapi tudatunkat: épp ellenkező reményekkel vizsgáljuk az eget, mint apáink és valamennyi ősünk; szidjuk a hétvégi kirándulást elmosó esőt, hetek múlhatnak, nem hiányzik nekünk a felhő a tavaszi-nyári kéktiszta égről. Vagy ahhoz, hogy hiányozzék, olyan nagy aszály kell, mint az idei. A z aratásról már olvasmányaim jutnak eszembe először: igen, némely szakíró szerint a kézi aratás a legnehezebb fizikai munka, napi öt-hatezer kalóriát fogyaszt; sem fehérje, sem szénhidrát nem pótolhat ennyit, csak az aránytalanul zsírbő étrend: zsír, zsír, zsír a kánikulai forróságban is. Ügy kell hozzákeresnem az olvasottakhoz a földerengő emlékképeket: szememben mesebeli hőssé nőtt Sándor bácsiról, az első kaszásról, akinek vízhatlanná zsírosodott inge derekában féllitemyi verejték gyűlt össze, s ütemesen lötyögött minden kaszasuhintásra. 44 4444 ♦❖♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦* ♦ ♦ % Sok vitára adott okot mostanában az egyik fővárosi 4 szórakoztató vállalatnak az a terve, hogy „eredeti" X spanyol bikákat és viadorokat szerződtet, s „valódi" 4 bikaviadalokkal szórakoztatja Budapesten a nagyér- i de mű közönséget. Az ötletet általános ellenszenv fo- ♦ gadta, így a legutolsó pesti bikaviadal továbbra is „né- f hai való 'jó" Toldi Miklósnak — Arany János jóvoltá- Z ból — sokunk által megcsodált vállakózása marad, « úmimiiitiiiimiimmimimimimiii N° dc más a Bikaviadal Borkőn * ♦ ♦ ♦ ♦ t i t ♦ 4 4 4 4 4 4 t % 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 » ♦ 4 4 4 helyzet vidéken. Mert ha Pesten nem is, de errefelé előfordul olykor egy-egy izgal- rtnns bikaviadal a termelőszövetkezeti majorokban. Amilyen nem régiben a bodrogkö- «tiimilllllimmimilimilllimMIIIIII zi Dorkó-tanyán s történi. Értékes állatállománya van itt az Aranykalász Tsz-nek. Különösen szép pénzt lát a közös gazdaság a tenyészbika-nevelésből. Most ts szerződtek néhányra, s a pompás növendékállatokat bizonyos időközökben mázsára kell vinni, hogy megállapítsák, nennyit gyarapodnak, hogyan értékesítik a kiadagolt rb rákot. A legutóbbi mázsáidénál maga az elnök, Varga Jó- sef is jelen volt, és jóelőre figyelmeztette a gondozódat, tegyenek meg minden biztonsági intézkedést, erős ötelékkel vezessék ki az istállóból a bikákat. Az egyik ‘atal állattenyésztő azonban elengedte a füle mellett ’s intelmeket, aminek kellemetlen következménye lett. Könnyedén, csak úgy, „legényesen" állt a bika mellé, amely csakhamar ficánkolni, döfködni kezdett, és pil- anatok alatt feltaszította a mi Gytda barátunkat, úgyhogy nemsokára az újhelyi kórházban találta magát. Mondanunk sem hell: lett erre nagy riadalom Dorkán. Kát legény némi latolgatás után lóra pattant, és \múgV „vadnyugati" cowboy módjára ostorral, lasszó- 'al próbálták magfogni, jobb belátásra bírni a nagy- ■özönség látásától megdühödött bikát. Elkezdődött hát i lovas bikaviadal. Közben persze az emberek mene- •ültek, ki merre látott. A tsz vezérkara például a leg- •özelebbi kombájn tetején keresett magának ménedért, s onnan figyelte aggódva, sikeriil-e a két legénynek óhátról megfékezni a bikát. Hát bizony nem sikerült. A bika fújva, prüszkölve 'ckitámadf a. lovaknak. Az egyiket az ifjú „viadorral” •gyiitt felt aszított, a. aminek szintén kórházi ápolás lett i vége. Erre a másik ló jobbnak látta — hátán a cow- boyjal — nekiiramodni a határnak. így a másik „viadornak” nem esett bántődása. Végül mit lehetett mást tenni, mint amit a vezetőség egyik vadász tagja tett Hogy a súlyosabb szerencsétlenséget megelőzze, haza- •oliant, fogta a vadászptiskáját. és a kombájn bizton ságos fedezékéből néhány lövéssel térdre kényszer ‘ette a fiatal állatot. Szerencsére a sebesült „viadorok” pár nap múlvi tyógyultan elhagyhatták a kórházat, minden bizonnyal rzzal a tanulsággal, hogy a bikaviadalhoz Toldi Mikló‘ '~ell még — Dorkán is ... (—gyi) JÓ kezdeményezés , Tíz napig látogathatták az ÖKÜ szb és vállalati munka- védelmi osztályának rendezésében nyílt „A dolgozó ember szolgálatában” című kiállítást az érdeklődők. A kiállí- ~ tás a munkásvédelmi fel- E szerelések használatának terű- E létéit Ismertette. , Igen sokan E megnézték és a kiállító te- = nemben elhelyezett vélemény- s könyvbe hasznos bejegyzéseket :: tettek. Leniczki Gyula pl. azt E javasolta: rendezzenek a jö- 5 vőben a védőruha, illetve fel- ~ szerelések használata eknu- E lasztása következtében előtör- ~ dúló baleseteket publikáló ki- s állítást, ami még meggyőzőbb zz erővel intene a védőfelszereié- ~ sek használatára. A rendező szervek: ezt a ki- j~ állítást előreláthatóan a jövő — év -elején rendezik meg. A j~ kiállításhoz szükséges anyagok j= gyűjtését már megkezdték. | A nemzetközi | szövetkezeti napon Szárazság Chile kilencmilliónyi lakos- Ej ságának élelmiszer-, víz- és jjj elektromosenergia-ellátását fe- — nvegeti az országban 120 éve E nem tapasztalt szárazság. Nyolc hónapja nem hullott eső az ország legnagyobb ré- E szén. Emiatt több mint 150 000 E juh elpusztult és mintegy — 300 000 négyzetkilométernyi te- s rület vált pusztasággá. E Milliók bolíszépífésrc | A Miskolci Élelmiszer Kis- E kereskedelmi Vállalat 1960- E tói ez évig csupán a meglevő E bolthálózat fenntartására, kor- s szerűsítésére 19 millió 200 E ezer forintot költött. A fej- 5 lesztésre, új üzletek létesítő- E sere még nagyobb összeget E fordítottak. E Hozzászólás S az utolsó kaszás, ugyanebből a bandából. Csontjára száradt, középkorú ember volt; ebédszünetben, míg a többiek főzték az öhömöt, lapos tarisznyájával félrehúzódott. Vízbe áztatta a kővé száradt kenyeret, vöröshagymát rágcsált hozzá, hetekig. Persze másképpen esik r.z aratás a kombájn nyergében, tudom én. Valamennyire még a mai kaszásoknak is másképpen esik; hihetetlenül messze kerültünk országos átlagban a vízbe áztatott kenyértől és vereshagymától, még az átlagot rontó esetekben is eljutottunk legalább a kenyér-szalonnáig. És ma már a kenyér sem olyan egyetlen szimbóluma az életnek, mint annak idején, amikor minden morzsáját meg kellett becsülni. Mi hetenként sütöttünk kenyeret, csütörtökön. A hét nagyobbik felében tehát szárazabb kenyeret ettünk annál,! amit ma kiselejtez és a disznó- hizlaldáknak szállít a kereskedelem. Eredeti fogalmaim szerint a kényéi- legalább két napja kisült, már kissé megszikkadt ennivalót jelentett, minthogy a frissen sütöttnek lágykenyér volt a közhasználatú neve. Rendben van: ma lágykenyeret eszik az ország (ha nem is olyan jóízűt olykor, amilyet szeretne és amilyen lehetne). Hellyel-jközzel már a reggeli sütést sem viszik szívesen a délutáni vásárlók. A — viszonylagos — bőség kosarából ki-ki a frissebb kenyeret választja, s az elkerülhetetlen maradék majd ömlesztett rakomány lesz valamelyik hizlaldába induló teherautókon. Nem nézek ki az ablakon, ha rakodnak, noha jól tudom: ez is rendben van. D e, vajon a gyerekeink ismerik-e azt a furcsa szorongást, amely minket elfog, ha szemetes kübliben félbe vágott kenyeret látunk? Beléjük neveltük mi ezt az érzést, melyet belénk nevelt egy egész életre a szülői ház? Ismerik egyáltalán a pocsékolás, az emberi verejtékkel ötvözött érték elherdálásának főbenjáró vétkét, ezt az évszázadok során ösztönné vált bűntudatot? Vagy a szocializmusban ezt már végleg nélkülözhetjük? — No, igen, a kenyér ezekben a kérdésekben ugyanaz a szimbólum, ami volt: az összetartozók életének, közös sorsának nagy szimbóluma. Ami azok szemében volt, akik még ma is, ha leejtenek egy darabot, óvatosan és bocsánatkérően lefújják róla a port. A konyha leendő művészei Korszerűen berendezett tanműhelyekkel bővült a Felsőfokú Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakiskola. A hároméves felsőfokú szakiskola elvégzése után a hallgatók a különböző vendéglátóipari üzemekben helyezkednek majd el. ttt«* ti »♦ 4444aa***»***»»»*a Gyakorlati oktatás a szakiskola konyhájában Fekete Gyula li lel iziilÉüiiii „Lakni tudni kell!”—de építeni is! A Magyar Nemzet június 30-i, vasárnapi számában figyelemre méltó riport jelent meg Lakni — tudni kell! címmel. Ebben az írásban a Fővárosi Beruházási Vállalat egyik vezetője ad tájékoztatást a lap munkatársának arról, hogy egyes új bérházal; lakói mennyire nem tudnak iakni. Felsorolja közel három hasábon át a fontosabb kifogásokat, amelyek valóban azt látszanak bizonyítani, hogy egyes lakók nem ismerik az építési technológiát, nem tudják, miként kell ésszerűen szellőztetni a lakást, hogy a fal ne pe- nészedjék, milyen eljárással készült parkettához milyen tisztogató eljárás a legalkalmasabb. hogy pajkos gyerekek milyen károkat okoznak a házak gépi berendezéseiben, és hogy volt, aki a szemétledo- bót terjedelmes hulladékkal eldugaszolta. A felsorolt panaszok tagadhatatlanul jogosak. Nemcsak Budapesten, Miskolcon, s az ország más részein is tapasztalhatjuk, hogy frissen átadott bérházainkban olyan rongálódások, hibák is adódnak nagy számban, amelyek a lakók felelőtlenségéből származnak. Ilyenek is adódnak. Azonban meglehetősen egyoldalú a kép, ami a főmérnök tájékoztatásából kialakul, hiszen azt tükrözi, hogy az építés körül tulajdonképpen minden rendben van, a kivitelezésben nincs semmi baj, csak jön a tájékozatlan, hozzá nem értő lakó, és minden különösebb felkészültség nélkül lakik a neki juttatott lakásban. Nem a tudatos rongáló, nem a vandálok mellett szólunk. Nem a hanyag, felelőtlen lakástulajdonosokat akarjuk megvédeni, de szükséges kiegészítenünk a Magyar Nemzetben olvasott tájékoztatást azzal, hogy a lakásokban adódó hibák és korai rongálódások nem pusztán a lakóktól származnak, igen sok az építési hiba is. Az épületet olyan emberek készítik, akiknek ez a szakmájuk, erre képesítésük van. Hogy valaki lakó legyen, az nincs semmiféle képesítéshez kötve. Be kell költözni a jól elkészített lakásba, cs különféle normatívái; betartásával élni abban. De hogy lakni tudni kell, kicsit túlzott követelmény az építők részéről, és kicsit meghökkentő lenne, hogy egy országos, nagy tekintélyű napilap ezt az álláspontot minden kommentálás nélkül adja közre. Szerencse, hogy ugyanazon az oldalon a másik három hasábon Nyolc és fél ezer lakó kritikája Kelenföldről címmel az új lakóteleppel kapcsolatos tervezési, kivitelezési és egyéb, az építészettel összefüggő hibákról olvashatunk az előbbivel hajszálpontosan azonos terjedelmű cikket. Íme, maga a Magyar Nemzet is bizonyítja: ha lakni tudni kell, úgy építeni is kell tudni. (benedek) B éke, emberi jogok, a dolgozó ember gazdasági és kulturális fel- emelkedése : e gondolatok jegyében ünnepük meg világszerte ma a nemzetközi szövetkezeti napot. Az öt világrészben 61 ország 612 ezer szövetkezetébe tömörült 224 milliónyi szövetkezeti tag ünnepe ez. A közös gondolat, amely egységbe foglalja ezt a hatalmas tábort, abból a meggyőződésből fakad, hogy a dolgozó emberek összefogása és együttműködése hasznos és szükséges. Az ünnep eredete 1844-re nyúlik vissza. 124 évvel ezelőtt ezen a napon alakították meg az első szövetkezetei a Rochdale-i takácsok, hogy egymás kölcsönös segítése alapján összefogással próbáljanak javítani kilátástalan helyzetükön. Ez az angliai kisváros igy és ezzel írta be nevét a történelembe. Rövidesen sok követője akadt a Rochdale-i takácsoknak. Hazánkban is közel száz éve már, hogy az 1870-es években az első fogyasztási szövetkezetek létrejöttek. Több mint fél évszázad telt el azóta — az ünnep kapcsán jó, ha erre is emlékezünk, hogy Lenin zseniális szövetkezeti tervében kidolgozta a parasztság szocialista termelőszövetkezetekbe tömörülésének útját, módszereit. Ezzel új fejezet nyílt a szövetkezeti eszme kibontakozásának történetében. A szövetkezés gondolata rövid idő alatt hatalmas tömegeket mozgatott meg. Milliók ismerték fel, hogy az összefogással — Móricz Zsig- mond szavaival élve — „rejtett erők milliónyi forrása bukkan elő”. A szocializmus a szövetkezeti gondolatot kiteljesítette, gyakorlattá változtatta. A mezőgazdaság szocialista átszervezése nálunk is magával hozta a termelőerők minden eddiginél nagyobb ütemű fejlődését, korszerűsödését, s a termelési viszonyok gyökeres megváltozását. Megyénkben is latjuk, napról napra tapasztaljuk, hogy a mezőgazdasági termelőszö ve (kezetek 1 étreho- zása és fejlesztése parasztságunk számára egyet jelent az évszázados elmaradottság felszámolásával, az anyagi és kulturális felemelkedés reális lehetőségeivel. A felszabadulás óta nagyot fejlődött szövetkezeti iparunk is. Az ország kisipari termelőszövetkezete: mintegy 200 ezer embert, foglalkoztatnak, s termelési értékük éves szinten megközelíti a 14 milliárd forintot. Külön meg kell emlékezni a szövetkezők ünnepén az általános fogyasztási és értékesítő szövetkezetek hatalmas munkájáról, a falcaink életében betöltött fontos szerepéről. Ez a szövetkezeti forma, amelyet általában még ma is előző nevén, földművesszövetkezetnek nevez a falu, a kiskereskedelmi forgalom több mint egyharma- dát bonyolítja le, a falvakban pedig mintegy 90 százalékban jelenti a kereskedelmet. Milliós tagsága számára nemcsak a beszerzés gondját könnyíti meg, de az értékesítést is, sőt tevékenysége mindinkább kiterjed a szolgáltatások legkülönfélébb változataira is. H azánk szövetkezeti mozgalma napjainkban a növekvő demokratizmus jegyében fejlődik tovább. Szövetkezeteink állandóan javítják kapcsolataikat a testvéri szocialista országok, de a tőkés országok szövetkezeteivel is, akik e napon ugyancsak a munka, a béke és a szolidaritás jegyében ünnepelnek.
