Észak-Magyarország, 1968. április (24. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-04 / 80. szám
CkäfltBrfBSc, ÍS68. ÄprtRs K. BSZAKTMAGTAKORSZAO — Hol az a malter? Meddig várjak még itt az állványon? Hátok hajitok valamit, ha nem indul az a vödör azonnal! — Húzom már! Engedd el a kötelet! — Végre! Sej, haj fekete vonat ... — Nem tudnád egy kicsit abbahagyni ezt az óbégatást? — Miért hagynám abba, mikor kell a malter? — Az éneklést mondom. Szörnyű hangod van. Ide figyelj, ezt így kell énekelni... Az állványon serénykedő, fiatal kőművesek valahogy nem fémek a bőrükben. Énekelnek, fülyörésznek, ugratják egymást, kötekednek a lentiekkel, de igaz, a fal szépen emelkedik. Könnyedén dolgoznak,-és mintha telítettek lennének a kirobbanó kedvvel. Lehet, hogy a tiszta, friss levegő, a szép napsütés, a tavaszi délelőtt teszi, de ki nem fogynak a szóból és főként az éneklésből. Valamelyikük még a reggel elfütyörészett egy dallamrészt, és ez a részecske azóta is ott röpköd a levegőben. Ha netán tán néhány percre eltűnne, akkor vagy az egyik, vagi' a másik rögtön újraéleszti. — Tavasz van, megjöttek a fecskék! — mondja mellettük egy idős bácsika, aki botjára támaszkodva megáll egy kis. időre. Talán nem is a beszélgetés, inkább a pihenés kedvéért. — Miféle fecskék? — hangyák az állványról. — Hát maguk, fiatal barátaim! Maguk! Valamikor a kőműveseket neveztük fecskéknek, mert. tavasszal kezdtek dolgozni. — Csakhogy mi olyan fecskék vagyunk bácsikám, akik télen is dolgoznak! — Tudom, tudom — bólogat a bácsika. — De valamikor csak tavasszal kezdték a munkát. Ezért voltak fecskék. — Biztosan így volt, bácsi- kém. De akkor még azt a nótát 'sem tudták, hogy sej, haj fekete vonat... A nóta azonban . hirtelen megszakad, mert a szomszédból most kilép egy asszony, ás szelíden kérleli az állványon dolgozókat: — Drága mesterek! — Ezek mi vagyunk? — fordul el a faltól az egyik fiatal kőműves. Lentről is jól látszik langaléta termete, mal- ferfröccsenéses arca, svájcisapkája. — Maguk, maguk drága* mesterek, de ha kell, még* szebben is kérlelem magukat,* hogy legalább egy kis ideig ne* énekeljenek, mert az unokámé most aludt eL Föléhred sze-Jj gény a zajra. * — Hm. Az baj. Nagy baj —^ mondja a langaléta. o — Bizony az, mert akkori rögtön sírni kezd szegényke! 4 — Az nagy baj nénike, hogyl nem énekelhetem a fekete vo-* natot. Valahogy úgy jobbanx megy a munka. * — Már az előbb is mond-f tam, hagy ne óbégass folyton^ — dorgálja most öt vöröses ar-V cú társa. — Különben is a* hangod... f — Tudom, tudom, te nagyX tenor! De az előbb te Is éne-j keltél, és azt hiszed, hogy azj> talán altatódalként hangzott? ♦ — Van egy versem — szó-* lal meg lentről az egyik mai-* toros. — Ha azt elmondom,X akkor utána nem szabad sen-* kinek megszólalni. £ —- Akkor ne, mondd el! _ * — De elmondom, mert úgy-J is sokat kiabáltok fentről, pe-* dig anélkül is mindig megy a* malter. Legalább csendben* lesztek. J — Én nem leszek! — Mondom, figyelem! „A* kert alatt jártam, csúnya ku-x tyát láttam, aki először meg-X szólal, az eszik belőle!” f Csend. ♦ Egy mukkanás nem hallik* sehonnan. A langaléta kinyit-* ja a száját, mintha valamit? közölni akarna a verselővei, de* aztán ránéz a szomszédasz-^ szonyra, aki lassan beballag a* házba, és nem szól semmit? Visszafordul a falhoz, és to-2 vább dolgozik. Mellette a vö-5 röses arcú sandán rápillant, és3 vigyorog Lent, a verselő egyj hosszú kanállal kavargatja a3 maltert, föl sem emeli a te-* Veszélyes szónoklat K ezembe került egy régi újság, a Magyar Jövő 1020. január 11-í szá“- ma. A fehérterror legvéresebb I időszakában készült a lap. I Megfélemlítésben élt az or- I szag. A különítmények kopói kommunisták után szaglász- I tak. Jól ismerjük valamennyien történelmünk e gyászos szakaszát. Ki saját emlékeiből, ki csak a, tankönyvekből. Éppen ezért meglepetéssel olvastam a lap egyik kis tudósításának címét: Bolseviki izgatás egy temetésen. Bolseviki izgatás 1920-ban? Kinek volt ehhez bátorsága? Ki mert szembeszállni a hatalommal, s nyilvánosan szólni, tudatosan vállalva a börtönt? A cikkben ez áll: ..Belsőbő- csön a napokban egy vöröskatonát temettek, aki májusban kapott sebébe most halt bele. A temetésen, amikor a pap és a kántor eltávozott. Madaras! László cipészsegéd a következő beszédet mondta: Én elbúcsúzom tőled. Nagyon sajnállak, hogy nem tudod, miért haltál meg, mert a vörös lobogót ugyan kicsavarták a kezünkből, sárba tiporták... A katonai detektívosztály egy pár nappal később letartóztatta. A még mindig vörös téboly alatt álló kommunistát átadják az államügyészségnek.” v Nagyon kíváncsi lettem,, ki lehetett ez a Madarasi? Mi lett vele aztán? Emlékeznek-e rá a bőcsiek? Reméltem, hogy valamilyen hozzátartozójával találkozom, aki többet is mond róla. Találkoztam is. Magával Madarasi bácsival. Csakhogy nem Lászlónak, hanem Istvánnak hívják.Az egykori, bősz újságíró nagy felháborodásában elkeresztelte. Madarasi bácsi most már 74 éves, de mozgása, gondolkodása egyaránt friss, fiatalos. Szívesen beszél emlékeiről, s láthatóan örül, hogy meglátogattuk, örül, hogy ha élete alkonyán is, de megjelenik róla még egy cikk, amelyben nem gyalázzák kommunista érzelmeiért. , kis konyha asztala \ gyorsan megtelik a féltve őrzött emlékekkel. dokumentumokkal. A papírhalom tetején egy málladozó szélű, kék igazolvány. Belül elsárgult, elmosódott kép az oroszos egyenruhába öltözött fiatal vöröskatonáról, az igazolvány másik oldalán pedig a szöveg: ..Igazolvány Madarasi István elvtárs részére, aki a Budapesti I. Vörös gyalogezred 1-ső Vörös zászlóalja 4. századánál teljesít katonai szolgálatot.'’ A körpecséten az aláírás mar teljesen olvashatatlanra kopott. Ez a legbecsesebb emlék, s István bácsi hosszan meséli, hogyan harcolt az első világ- náborúban, megsebesült, s mikor első lehetősége nyílt rá, beállt vöröskatonának. A Tanácsköztársaság bukása. a halott, bajtársak emléke következik, s eljutunk a temetésig. Erről így emlékezik Madarasi István: Csontos Józsefnek hívták azt a baj társunkat Tizenkilenc éves volt, amikor meghalt. Már itthon. Még ma is irtózva emlékszem. Fejsebet kapott, mint vöröskatona, s mikor minden összeomlott, az orvosok hazaküldték a kórházból, hogy kommunistát nem gyógyítanak. Még sokáig szenvedett, szinte elpondrósodott már a sebe, mire belehalt Felháborító volt! — És a temetésen mi volt? Csúcsforgalom a Tiszán • A legsimább és á legolcsóbb szállítási útvonalon, a Tisza „országútján” már megkezdődött a tavaszi csúcsforgalom. A tokaji kőbányából naponta több uszály szállítja az építőanyagot a különböző vízi építkezésekhez. Nyolc uszály például Tokaj és Szeged között bonyolít le ingajáratot. Szolnok térségében már a ti„Mindennek a feléi odaadom’* — Egy nagymama naplójából — Tulajdonképpen nem történt ma semmi rendkívüli, mégsem jön álom a szememre. Szüntelenül a kis- unokárn szavaira gondolok: „mamikia, miért nem hozzák őket a mi óvodánkba? Te olyan, sok embert ismersz, elintézhetnéd, hogy hozzánk jöjjenek. Én mindennek a felét odaadom,” Miért zaklatnak így fel a gyerek szavai? Miért nem hagynak pihenni? Pedig minden olyan csendes, nyugodt körülöttem. Alszik a család. A szomszéd szobából áthallik Józsi nehéz, egyenletes lélegzése. Zsuzsika kiságya itt van, most takartam be a kis rugdalózót. A frissen vasalt ruhák illata is valami jóleső, nyugtató érzést áraszt. Ettől mindig különösen jól alszom. Most mégis elővettem ezt a naplót, amelybe még lánykoromban kerültek az első bejegyzések, vagy negyven évvel ezelőtt. Ha valami nagy esemény történt velem, mindig elsoroltam ennek a vaskos füzetnek. Nagy esemény? Az imént előrelapoztam. Mennyi badarság, ka- maszos lángolás tölti be az első lapokat! Miért is ham- vadt el bennem az a sok lángolás? Mennyire őhajtott, vágyam volt például, hogy tanítónő legyek! Mégis, a napló sok-sok oldalán csak keserűségek jönnek, gondok sokasodnak. A harmincas évek. Mennyit locsogtam- fecsegtam, siránkoztam akkor a naplómnak- Minden csiprl-csupri dolgot leírtam. Még ilyeneket is: „Csak egy kánál zsír kellett volna. Egyetlen kanál zsír. Hogy főtt ételt tudjak adni a családnak. És csak kölcsönbe kellett volna, amíg Lajos hazajön a pénzzel a szénrakodásból. Senkinek nincs a házban egy kanál fölösleges zsírja. Vagyis Mátrainénak bödönjei vannak. De hát ki várhatná tőle, hogy megossza másokkal a sajátját?” Érdekes dolgot figyelek meg: amikor az ilyen apró gondjaimat, bajaimat leírtam, csak bánkódni, szomor- kodni kezdtem és nem gondoltam rá, hogy a sók apró keserűséget valami közös, durva fonal fűzi egybe. És ez a fonál szorított. De hát én vakként él lem, aki érez és nem lát, Éreztem a szorítást, de nem láttam, mitől van. Miért is írom most ezeket? Igen, mert most, ahogy belelapoztam naplómba, már. egészen leegyszerűsítve, letisztulva látom a dolgokat: ifjúkori lángolásaim egy világégés martalékaivá lettek. Az én apró, mindennapi gondjaim csak parányi részei voltak egy haldokló világnak. Aztán a világégésben hamu lett abból a durva fonálból is, és szétperegték a keserűség-szemek. De miért éppen most tolakszanak elő bennem ilyen gondolatok? Mi történt, ma? Semmi. Ahogy kezdtem: tulajdonképpen nem történt ma semmi rendkívüli. Néztük a televíziót, mint hétfő kivételével minden este. A tévét még öt évvel ezelőtt vették a lányom ék, amikor Zsuzsika megszületett. Hogy ha a kicsitől nem tudnak elmenni szórakozni, hát otthon legyen szórakozásuk. Még a régi bibliába is beírtam, ahová dédanyám. kezdte feljegyezgetni a család újszülötteit, meg a nagy eseményeket: „megszületett Zsuzsika és vettünk egy mindenbe látó készüléket.” Szóval ma este is néztük a tévét. És a televízióban ma is mutatták Vietnamot. Lángoló falvakat, zúgó repülőket, mosoly nélküli gyerekeket. Mint már évek óta oly sok este. A szomorú szemű kisgyerekekről a bemondó most néhány szót szólt csupán. Hogy az óvodákat is a föld alá költöztetik. Ekkor mondta az én kisunokám: ..mamika, miiért nem hozzák őket a mi óvodánkba? Te olyan sok embert ismersz, elintézhetnéd, hogy hozzánk jöjjenek. Én mindennek a felét odaadom.” Ekkor én megsimogattam a kis szöszke fejét, és tréfálkozni kezdtem vele: — Még a baracklekvár felét is? (Merthogy olyan kis torkos gyerek.) — Azt is — mondta Zsuzsika. — És a fele játékodat? — Persze. Meg az óvodai nagymacit. — De hát hogy férnétek éí az óvodában? — ó — legyintett Zsuzsika —, tudod, mindig van hiányzó. Vagy a rosszakat elküldenénk nyaralni. Kötekedtem, hogy nincs annyi kiságy az óvodában— Ketten, meg hárman is elférünk együtt — volt a válasz. Meg a nyelvkülönbséget is magyarázni kezdtem: — Meg sem értenétek egymást, hiszen azok a kisgyerekek más nyelven beszélnek. — örsi Feri kistestvére meg semmit se tudott beszélni, és mi megtanítottuk mindenre! Hiába volt minden érv, minden köteliedés. Zsuzsika már harcias kis ember. Ha egyszer kiáll valami mellett ... És sók mindenben a felnőttektől is jobban megérzi, ml a jó. Hogy mi mellett kell kardoskodnia. De én nem vagyok elfogult nagymama, a múltkor éppen a játszótéren figyeltem meg, hogy más kisgyerek is ilyen. Talán az óvodai nevelés teszi, nem tudom. Mindenesetre mi más gyerekek voltunk, ötéves korunkban az érdeklődési körünk nemigen terjedt túl a rongybabákon. Most veszem észre, hogy már majdnem éjfél van. Nem ‘ is tudom, miért kellett most mindezt leírnom. De valahogy úgy megnyugodtam. Még egyszer megigazítom Zsuzsika takaróját, nehogy megfázzon a gverek. Nagyon kell vigyáznunk ezekre a drága kis emberkékre. Különösen, ha valami járvány is ijesztget Ruttkay Anna wúcskék ímz áiivÓMMOu — kérdeztem, s felolvastam neki a kis tudósítást — Már hántolták a sírt amikor én úgy éreztem, nem bírom tovább, meg kell szó-: lalnom. Még mindenki ott volt, csak a pap indult el, de ahogy meghallotta, hogy beszelek. kicsit odább megállt, s 6 is végighallgatta. Nem szólt közbe senki. Hanem, amikor hazafelé mentünk, többen mondogatták: — István, jobb lenne most neked odébbállni... Tűnj el néhány napra, ennek még folytatása lesz, meglátod . .. így beszéltek nagy aggodalommal, no, de hová mehettem volna? Ügy is megtalálnak. ha akarnak. Akkor már nem volt tartós rejtekhely. A következő dokumentum már a vádinditvanv. Ebben már részletesebben idézik a búcsúztatót: ......1920. évi január hó 2-ika ó ta előzetes letartóztatásban levő Madarasi István 25 éves állítólag büntetlen előéletű... . . . vádolom a BTK 112. paragrafusába ütköző II. bekezdés, izgatás bűntettével, azért, mert Belsőbőcsön 1919. december 20-án. háború idején Csontos József volt vörös katona temetésekor ennek sírjánál a temetés közönsége előtt, tehát nyilvánosán, ezt mondta: Kedves Bajtársam. A piros lobogóit melyért elvhűséggel harcoltál, kicsavarták, a kezünkből és sárba tiporták. Nem érhetted meg ennek diadalát, mert a gyilkos golyó eltalált: de eljön még az idő, hogy kézhez fogjuk ragadni... Ezáltal a szegény néposs- tályt a kommun bukását előidéző polgári osztály ellent gyűlöletre izgatta, mely cselekményét a tanács köztársaság visszaállítása érdekében követte el. Miskolcz, 1920. febr. 17. Penyigey AVlamügyész helyettes" A letartóztatásban eltöltött hónapokról már nem szívesen beszél a volt vöröskatona, önérzete ma Is fellázad, amikor a pofozásra, s az időnként megismételt 25 botütésre emlékszik. Hat hónapot töltött börtönben, de a szabadulással korántsem fejeződött be az ügy. Munkát csak rövid időre kapott, mert az információk gyorsan követték. — Amikor a németek megszállták az országot — ugrik £ nagyot az emlékezésben —* E megint letartóztattak. Üj ok nem volt, csak azért, hogy na- f gyobb legyen a biztonságuk J tőlünk. Bizony, zsirtalan ku- [ koricakásán ünnepeltem az ► akkori húsvétot ► A szovjet csapatok megér- [ keztek, s Madarasi István rög- > tön hozzálátott Bőcsön a kom- jj munista párt szervezéséhex. ► A következő emlék: megbízó- ► levél az MKP Borsod megyei felső küldöttgyűlésre, 1946. II. flO-i dátummal. A mozgalmas f életút utolsó ünnepélyes elis- ► mérésé a „Tanácsköztársasá- fgri emlékérem 1919—1959” fcl- ► irattal. 1 ► í me. a bátor szónok tör- » J ténete. S mikor vé- J géi-e érünk a beszélgeJ lésnek, Is twin bácsinak könnyébe lábad a szeme, mert még Jegy dolog jutott eszébe hirte- ► len. Honnan is, mikor már ►annyi éve nem gondolt rá? (.De most úgy felbolygattuk a ► múltat £ . — Amikor a bíróság bevonult a tárgyalásomra, az én ► édesanyám, aki egyszerű, tu- t> datlan parasztasszony volt, £ odaborult a bíró elé, zokogva íazt mondta: * — Tekintetes, nagyságos bí► ró úr! Ne tessék elítélni aj ► egyetlen fiamat Nem Igaz, » hogy kommunista. Nem Ls volt L soha. Én, én vagyok a kommuv ínista! Felettem ítélkezzenek! L Az öreg megdörzsöli öklével fa szemét, s fejcsóválva suttognia: — Milyenek is ezek «1 ► édesanyák ... ► Adamorícs Hon» / a malteros ládához, óvatosan kiemeli a hatalmas keverőkanalat, rátámaszkodik és olyan halkan, szelíden szólal meg, hogy mindenkinek belebor- zong a háta: — Szép időnk van drága, aranyos fiacskáim. — I... igen... Laci bácsi, nagyon szép — dadog a mai- taros lemondóan, alti mégiscsak a legközelebb áll a művezetőhöz, és egy pillanatig sem venné le szemét a keve- rökanálról. Az állványon kirobban a nevetés és a kőművesek egymást kiabálják túl: — Jó napot, Laci bácsi! Jó napot! Hogy van? Mi újság? Mi csak dolgozgatunk, dolgozgatunk, nincs semmi baj! Poccs! A művezető úgy' vágja a kanalat, a ládába, hogy a malter szökőkűtként emelkedik a magasba, ennek megfelelő hangjelenség kíséretében. A hangjelenség természetesen szintén a művezetőből tombol: — Hát eddig mi bajotok volt? Megkukultatok? Hiába ugatok itt? Fölmegyek az állványra, lehajigálok onnan mindenkit és szétrúgom ezt az egész óbeleváncot, amivel eddig piszmogtatok, nyavalyások, semmirekellők! Himpellé- rek!. . . No, mi újság. Ferikém? Hozd vissza azt a keverőkanalat, ne hányódjon ott. Mert gyorsan elszáll a harag, különösen amikor nevetve elsorolják az előzményeket, az aludni akaró gyerekről, meg azt a buta verset a kutyáról. Különben is tavasz- szal valahogy' minden hirt.ele- nebbül zajlik le, iránt egyébként. — Mi lesz azzal a malterral? — hangzik újra az állványról. — Csakhogy megszólalhattál már! — méltatlankodik a keverő. — Mást sem hallok tőled egész nap! — Nem hallassz mást? Tudom én azt is, hogy sej, haj fekete... — Ne, ne! Csak azt ne! — inti le a vöröses arcú. — Tudod, a kis srác alszik! — Jó, jó, tudom, a kis srác! Bár, ha az előbb nem ébredt fel... De legalább fütyöré- szem! A többiek lemondóan intenek. Aztán pár , perc múlva már ők is fütyörészik, vagy dúdolgatják. Hiába, mégiscsak tavasz van! Priska Tibor ! jét, mint akinek semmi közt 1 semmihez. A vödör jön-megy 1 a ,csigán, a fák tovább emelkedik, néha egy malterdarat tottyanva ér a földre. Senki nem szol. Nem azért, mintha az a buta versike, de mégis Meg hát tavasz van, szép idő, és mintha ebben a szép időben játszani való kedv is feszülne. Csak arra vigyá2 mindegyik, hogy rá ne nézzen a másikra! Mert akkor kicsattan a nevetés. Már legalább egy negyedóra múlt el csendben, szótlanul, de a percek múlásával mintha egyre jobban feszülne valami, ami a legkisebb jelre is kirobban. — Jó napot,, emberek! A művezető érkezett meg és most hangosan köszönti a .kőműveseket. Kerékpárral jött, megfelelő helyet keres a gépnél:, majd hirtelen a kerítéshez löki. Kövérkés ember, apró bajusszal, kutató, kék szemmel, gyors, energikus mozdulatokkal. Szinte sugárzik belőle valami, amit így szokás jellemezni: gyorsan begurul. — Jó napot, embereik! — kiáltja valamivel harsányabban, mint az előbb, amikor még egy kicsit a kerékpárral is foglalatoskodott. Csend. — Hé! Megsüketültetek? Köszöntem, talán fogadnátok! Semmi hang, A langaléta egészen közel hajol egy téglához, mintha valami nem tetszene neki rajta. A vöröses arcú hirtelen a zsebkendőjét szorítja a szájához, hogy valameddig még visszatartsa a kipukkadást. A malteros olyan erőlködve húzza fölfelé a vödröt, mintha az egész házat a csigára.kötötték volna, társának pedig valahol hátul akadt halaszthatatlan dolga. A művezető elsápad, majd hirtelen bíborvörössé válik, és apró gyöngyszemek jelennek meg a homlokán. Két kátj át leengedi maga mellett — az öklei fehérednek a szorítástól —, nagy lélegzetet vesz, mellkasa egész hordóvá változik a beszívott levegőtől. Minden jel arra mutat, hogy a következő pillanatban olyan hangorkán szakad ki belőle, ami még az állványokat is összedönti. De mégsem ez történik. A levegőt lassan kiengedi magából, nagykockás zsebkendőjével megtöri! a homlokát, a bíborvörös is eltűnik az arcáról, majd lassan, szépen odalépked szál személyforgalom is megkezdődött Hamarosan megjelennek a folyó hátán a Tisza legjellegzetesebb vízi járművei, a tutajok is. Az épülő Tisza II. vízlépcső helyét borító erdőségekben kivágott hatalmas fatörzsékből „kötött” jókora tutajok Indulnak a víz sodrával a szegedi fa- feldolgozó üzemekbe.
