Észak-Magyarország, 1967. november (23. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-06 / 263. szám

Hétfő. 1567. november 6. BSZAKMAGTAnottSZÄG Csillagosok jelentkezzetek! Mint a kristálytiszta hegyi források vizi*, úgy buggyan­nak elő az elbeszélés nyomán e nagy csaták emlékei. Hall­gatom a forradalom hősét, aki kicsit talán hasonlít a nagy­apámra, s mindazokra, akiket szeretnék még az életbe visz- szalopni. S miközben az el­beszélő az igaz történetek szá­lait egybel'üzi, az Avas szál­ló kellemesen fűtött fogadó szobájába belopakodik az Orosz Tél. Lovasrohamok dü­börgő zaja hallatszik; porzik a lovak patája alatt a hó és a dig két kiadást éltek meg. Könyvet írt a Moszkva alatti harcokról, és most áll befeje­zés előtt a magyar internacio­nalistákról szóló müve. A 67 éves forradalmár a tüzérségi lüveget felcserélte a tollal. „Kuzselo, cseh internacio­nalista parancsnok is magya­rokból szervezte tüzérütegét. A magyarok nagyon jó tüzé­rek voltak. Én tudom, mert én is tüzér vagyok. A kijevi tüzér parancsnokképző iskolá­ban tanultam. Erre az időre esett, amikor a magyar inter­„Vrangel csapatát egykettőre szétvertük.. „csillagosok, katonák' elszánt rohamából kirajzolódik egy pőrgebajszú magyar interna­cionalista képe, akinek nevére ma már senki sem emlékszik, de akitől ügyesebb tüzér nem volt az orosz fronton. „Szép arcú, erős akaratú magyar fiú volt. Mindenkitől ügyesebben, gyorsabban töltöt­te az ágyút. A tüzérek tudják, hogy elsütés után a löveg csöve hátra ugrik. Ez a fiú olyan ügyes volt, hogy nem várta meg, amíg ismét a he­lyére illeszkedik. Együtt re­pült vele, mint a madár. Nyi­totta a zárat, és mire a cső is­mét helyére került, már ben­ne volt az új töltet. Akkor 25 éves lehetett. Nem tudom, életben maradt-c?” 1 Az elbeszélő, Iván Szemjo- hovics Sztrelbickij altábor­nagy, mint a Szovjet—Magyar ) iaráti Társaság alelnöke, tesl- > éri küldetésben tartózkodik országunkban. A küldöttséggel rgyütt eljött Borsodba is, liogy megismerkedjék azok­nak az embereknek Szülöföld- Jjével, akikkel együtt harcolt htven esztendővel ezelőtt. De h nevekre nem emlékszik! Hi­szen háború volt. És a hábo­rúban harcolni kell. Háború I ledig Iván Szemjonovics éle­tében kettő is volt. Mire a sok harc után megpihent, a nevek kihullottak az idő rostáján. „Az egyiket Molnárnak hív­ták, a másikat Szabónak. .Eszembe jutnak más nevek is. Bakó Emil, Bakó Ignác. Bakó Ágoston ... Volt közöttük egy iVarga Károly nevű, de sokat csak a keresztnevén szólítot­tunk; Józsi, Péter. István. A háborúban ez is elég volt. De egy névre, egy legendás hírű emberére ma is emlékszem. Fábián Antal. Géppuskás volt az internacionalista ezredben. Keresem ezt a Fábián Antalt, hogy együtt idézzük a régi emlékeket készülő könyvem számára.” • Könyvet fv a forradalom é'" tekintetű öreg katonája. Nem az elsőt. „Roham” című háboríts visszaemlékezései ed­naclonalisták Lenin parancsá­ra Kijev alatt, Dárnylca és Bravari falvak térségében ké­szülődtek, hogy a Kárpátokon átkelve a Magyar Tanácsköz­társaság védelmére siessenek. Én azt a feladatot kaptam, hogy tüzérségemmel segítsem őket. A Volga mellől naponta érkeztek a katonai szerelvé­nyek. Részben magyar, rész­ben orosz utánpótlással. De mire a Kárpátok közelébe ér­tünk, nálunk, a hátországban is megromlott a helyzet. Nyu­gatról az ukrán kulákokból szervezett nációnál isták, ke­letről Gyenyikin tábornok tá­madott. A harcok során kap­tuk a hirt, hogy a Magyar Ta- nácsköztársasáe megbukott...” * A forradalom katonája em­lékezik. Olykor fel jég* seibe lapoz. Fényképeket rak elém, ismerős és ismeretlen magyar internacionalisták arcképeit. Az emlékezet óráján évtizede­ket pergetünk vissza. „1920-ban Vrangel ellen har­coltunk. A támadás élén az internacionalista lovashadosz­tály, benpe hétszáz magyar állt. Én akkor egy tüzérüteg parancsnoka voltam. Nagy veszteségek értek minket, eb­ből a hadosztályból egészítet­tük ki ötven magyarral az el­ső tüzet üteget. Magyarok! Ör- oögök' Azóta, sem láttám olyan rohamot Vrangel csapa­ta. szétvertük «» De a neveit, a nevek! Bi­zony. a háborúban nincs idő a nevek feljegyzésére Ami­kor akna süvít és gránát rob­ban. nem lehet életrajzot me­sélni, „Volt egy Herczeg nevű komiszárunk. Ügy emlékszem, pesti származású. De talán jobb, ha a falvak, a városok nevét sorolom, hátha akad valaki, aki ráismer. Dárnylca, Bravari, Vaszilkov, Pakrovsz- koje, Gyibrovka. Razsgyeszt- venko. Természetesen Kijev és a mai Dnyetropetrovszk. Azo­kat a magyar embereket ke­resem. akiknek ezek a hely­ségnevek mondanak valamit. Mikor a harcok véget értek, és a magyarokat elbúcsúztattuk, ide Miskolcra és környékére négyen jöttek. • Köztük az a pőrgebajszú magyar tüzér, akinek nem volt párja az orosz fronton . ." » Későre jár az idő, véget ér az igaz mese. A búcsúzásnál a fogason függő tábornoki zubbonyra esik tekintetem. Érdemrendek, érdemjelek. Szuvorov érdemrend I. foko­zat. Kutuzov érdemrend I— II. fokozat. Vörös Zászló és csillagrend. Iván Szemjono­vics Sztrelbickij az 1920-as évek elején Kun Bélától ezüst kardot kapott. És az érdem­rendek között ott csillog a Lcnin-rend! A fia tálasán mozgó, örök katona keresi hajdani bajtár­sait. Jelentkezzetek hát Bakó Emilek, Bakó Ignácok. Fábi­án Antalok, Varga Károlyok, Szabó Sándorok, emlékezet­ben élők és névtelen katonák! Egykori ütegparancsnokotok keres titeket, magyar interna­cionalistákat, hogy készülő könyvében emlékezetbe foglal­ja hőstetteiteket. Ónodvári Miklós Néhai Hornyák Istvánra ma már kevesen emlékeznek. Még az elmúlt század kilencvenes éveiben kezdte meg pályafu­tását a diósgyőri vasgyárban. A külvilág őt különösebben nem érdekelte Elzúgott fe­lette a századforduló, az első világháború, a Tanácsköztár­saság. a fehérterror. Ö meg­szakítás nélkül, 33 kemény éven át kínlódva verejtékez­ve, fel-fe’häborodva, minden­be belenyugodva és egyre be­tegebben lapátolta a szenet a gőzmozdonyok örökké éhes gyomrába. A Kőporoson, a Danyihoz hasonló nyomortelepen, a fé­lig földbesüppedt. ásott, házak egyikében lakott, ügy is lehet mondani, hogy csak ide járt aludni. A család nagy volt, sok volt az éhes -s/áj, és így többnyire dupla műszakokat csinált Milyen leheteti az. al­vás is? Tizenegyen laktak egy béreit, parányi szoba-konyhás egy év múlva lépett az apa nyomdokaiba. Eredetileg más pályát választott: a tetőfe­dést. Egy évig inaskodott, de az apa folyton noszogatta: — Jobb a gyár, állami, nyug­díjas. Ka kicsi is, de biztos kenyér. A hasonló korú cimborák is hívogatták. — Gyere te is a gyárba. Ajtóhúzóként kezdte a fi­nomhengerműben. Ügyes gye­rek lehetett, mert kitanulta a lakatosszakmát. Később a nagyolvasztóba került, s ugyancsak lakatos­nak. A háborút szerencsésen, néhány, rövid időre szóló be­hívástól eltekintve, mint ha- diüzemi megúszta. Hamar be­kapcsolódott az országépítés­be, a mozgalmi éleibe, párt-, szakszervezeti bizalmi lett, s talán ennek is köszönhette, hogy az 1950-es évek táján a szovjet szaktanácsadó mellé ót osztottak be magyar szak­És itt megszakadna egy munkásdinasztia útja? Hor­nyák Imrének öt gyermeke és öt unokája van. A gyerekek, egy kivétellel, követik a nagyapát, az apát. Az időseb­bik fiú. Szilveszter, a laka­tos szakmát tanulta ki. Tíz éve dolgozik a gyárban. Ügyes, megbízható szakmunkás, így a csoportvezetőséggel bíztak meg. Szinte megbotránkozik azon a kérdésen, nem akart-e, vagy nem szándékszik-e má- süvé menni. — Mi oda vagyunk nőve az LKM-hez. — Nálunk a gyári munka családi örökség — vélekedik a fiatalabbik fiú, Ottó, aki olvasztártanulóként kezdte, s ma már kohómesterként dolgozik. Az apa és a két fiú útja három ponton is talál­kozik. Az apa mérnöki diplo­mát, »szerzett munka mellett. Szilveszter és Ottó, ugyancsak a kohóipari technikumot vég­sők jelvény, kitüntetés fémjelzi egy ember pályafutását. lakásban. Nem lehetett túl rózsás az életük. Az egyik fiú, a már azóta szintén nagyapá­vá „ért” Hornyák Imre így emlékszik vissza: — Ha az utcán megláttunk egy kenyérdarabot, hajbakap- tunk érte ... Hajnali 2—3 óra­kor már a konzum előtt sora­koztunk, könyvre vásárol­tunk ... Néhai Hornyák 1925-ben ment nyugdíjba, Imre pedig tanácsadónak. A szovjet mér­nök igen megkedveltette vele a nyersvasgyártást és felkel­tette benne a tanulási vágyat. Elvégezte a műszaki és gaz­dasági akadémiát, s azóta a nagyolvasztóban dolgozik, mint műszakos üzemvezető. Hornyák Imre egy életet pergetett le a gvár ban. Most tapossa itt a negyvenkettedik évet. S talán az utolsót, vagy az utolsó előttit. Jubileumi kiállítás a Miskolci Galériában Az ünnepi megemlékezések láncolatába méltóképpen kap­csolódik a Magyar—Szovjet Baráti Társaság és a miskolci Hennán Ottó Múzeum anya­gának válogatásából rendezett dokumentációs kiállítás, amelynek ünnepélyes megnyi­tására tegnap, november 5-én, vasárnap délután került sor. ötven év. Ezt az egyszerű, mégis sokat mondó címet vi­seli a rendkívül gazdag, lát- ványas kiállítás, amely fel­öleli a világtörténelmi jelen­tőségű forradalom óla megtett utat, a szovjet nép sikereit, ragyogó jövőjét. Az ünnepi megnyitóra nagy számban megjelentek a várexs és a me­gye, párt-, állami- és társa­dalmi éleiének vezetői, az if­júság és a veteránok képvi­selői. Az egybegyűlt ünnepi közönség előtt Moldován Gyu­la elvtárs, az MSZMP Miskolc városi Bizottságának titkára mondott beszédet. Méltatta a Nagy Októberi Szocialista Forradalom világ- történelmi jelentőségét, a szovjet nép nagyszerű győzel­meit, a gazdaságban, a tudo­mányban és a kultúrában el­ért sikereit. Számunkra jól­eső érzés — mondotta többek között —, hogy a Nagy Októ­beri Szocialista Forradalom­ban népünk legjobb fiai is részt vettek. Százezer magyar internacionalista harcolt a forradalom Vörös Hadseregé­ben. Büszkék vagyunk arra is, hogy a forradalom példáját először népünk követte és a Tanácsköztársaság rövid fenn­állásával is példaként ragyo­gott elnémított millióink szí­vében. Bar már sok képet és ere­deti dokumentumot láttunk a Nagy Októberi Szocialista Forradalom eseményeiről, a tablók, fényképek eredeti pla­kátok és kéziratok fotókópiái­nak együttese mégis újszerű, elgondolkodtató kiállítást nyújt a Miskolci Galériában. Elsősorban a rendezők, a mis­kolci Herman Ottó Múzeum vezetőjének és munkatársai­nak dicséretére válik, hogy a rendelkezésre álló gazdag anyagot olyan közérthető.' könnyen áttekinthető csopor­tosításban tárják a látogató elé, hogy szinte átéljük a tör­ténelmi napokat, beleéljük magunkat a forradalom han­gulatába. Lehetetlen egy-egy tablócsoport elől anélkül to­vább menni, hogy az ott lá­tottak az embert mélyen gon­dolkodóba ne ejtenék. A kiállítás előcsarnokában az a térkép látható, amely földünket mutatja a forrada­lom előestéjén. Az ötven év előtti állapottal találja magát szembe a látogató, és amíg a következő termeken végigha­ladva napjainkig eljut, sok-sok hiteles dokumentum érzékel­teti vele a változásokat. A tablókon egymás után sora­koznak a dátumok: 1905. 1914. 1917. S mindegyik dá­tum alatt a hiteles, eredeti fényképek, régi újságok meg- sárgult lapjai, plakátok és fel­jegyzések. amelyek az akkori időkről szólnál«:. Különösen döbbenetes erejű a „Tíz nap, amely megrengette a világot” — címet viselő tabló, amelyen hiteles felvételeket láthatunk a szovjethatalom első napjai­ról. Ugyanitt látható Lenin áprilisi tézisei és az új szo­cialista államrendröl szóló deklarációja kéziratának fotó­kópiája. A következő tabló az 1918 és 1922 közötti évek ese­ményeit örökíti meg, amikor a srovjethatalom legyőzte ti­zennégy imperialista állam in­tervenciós hadseregét és az ellenforradalom erőit. E rövid ismertetőben nem tudjuk felsorolni az igen ér­tékes kiállítás gazdag anyagát, amely — mint megnyitó be­szédében Moldován Gyula elv­társ is hangsúlyozta —, méltó a jubileumi évfordulóhoz. Az 1921—1941 elnevezésű tabló a szocializmus építéséről szól a Szovjetunióban. Egy másik helyen gazdag válogatást ta­lálunk a moszkvai Tretyakov képtár, valamint a leningrá- di Ermitázs remekeinek re­produkcióiból. Számos kép. le­nyomat örökíti meg a Kau­kázus népművészetét, és gyö­nyörű felvételek illusztrálják a Moszkvai Nagy Balett elő­adásait. A KGST tablón az európai szocialista országok gazdasági összefogásának eredményeiről kapunk tájékoztatást, de igen gazdag anyagot találunk a he­lyi, elsősorban miskolci vonat­kozású eseményekről is. Vége­zetül mintegy jelképként az űrhajózás történetének tabló­ja zárja a sort. az űrhajósok portréival. Hisszük, hogy a színes, gaz­dag kiállítás sok érdeklődőt vonz. Folo: Szabados György zi, s mindkettő a harmadik évfolyamon. Mindhárman párttagok és mindhárman munkásőrök. A gyárban dolgozik a két Hornyák-lány is. Katalin, asszonyi nevén Dávid Béláné, az érettségi után előbb 6 órás beosztást kapott, most mint adminisztrátor dolgozott. Itt dolgozik férje is. Marika az I. hivalalházban tevékenykedik három éve. Hornyák Imre már készülő­dik. Készülődik a nyugdíjas évekre. — Sok kollégám életét meg­figyeltem: aki leáll, aki nem keres elfoglaltságot, hamar befejezi földi pályafutását. Az élet kemény küzdelem, az ember idegrendszere nem bír­ja a hirtelen leállást. Ö milyen elfoglaltságot ke­res? Sok-sok újításból egy szőlőcskére valót rakott ösz- sze. És ez a szőlő jó lesz a pihenéshez, az évek során felgyűlt idegfeszültségek le­vezetéséi'«. És a gyár? Még nem beszél, tünk róla, hogy a tizenegy gyerek közül öten maradtak életben. Bátyja, István is a kohászatban, az érctömörítő­ben dolgozott- Néhány éve ment nyugdíjba. Neki is van három gyereke, s közülük egy, Sándor ugyancsak a ko­hászatot választotta. * A Hornyák család egy a sok j közül. A Lenin Kohászata I Művekben (és sok más üzem- ! ben) sok ilyen család él, dol- | gozik. A nagyapák, apák út- | ja. sorsa ezer és ezer szál i emlék köti életüket az üzem- i hez. A gyár minden sikerében, i minden tonna vasban és acél- ! ban, gépben és berendezésben | benne van az ö életük egy da- I rabkája is. Nagyon helyesen 1 teszi a gyárvezetés, hogy az | új kollektív szerződés-tervezet I szerint még jobban meg akar- [ ja becsülni azokat, akikre mindig, minden körülmények között számíthat. Csorba Barnabás QXjanjiafbáJt és unokák

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom