Észak-Magyarország, 1967. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-26 / 97. szám

4 CSZAKM AG S AROR&ZAG Kserda» 196?, április 29, 02 Zenei krónika A Magyar Állami Hangversenyzenekar koncertje A Magyar Állami Hang­versenyzenekar a magyar ze- rei élet számottevő együtte­se, Nemcsak létszámban nagy, kanéin művészi színvonalát tekintve is hazánk egyik leg­jelesebb zenekarai közé tar­tozik. Vidéki szereplése fel­tétlenül megkívánhatná, hogy nagyobb érdeklődést váltson ki. Tagjai az ilyen „szolgá­lattal” az átlagosnál nagyobb áldozatot vállalnak. A na­gyobb érdeklődés megterem­tése sok más, szervezési ter­mészetű kérdéssel együtt egy­szer megérne néhány gondo­latot A hangversenyzenekart a Miskolcról már jól ismert, tégebben itt működött Su­lyok Tamás vezényelte. Köz­teműködött Tusa Erzsébet Zongoraművész. A műsor méltatását kezd­jük a végén. Bartók Manda­rin-szvitjének előadása Sulyok Tamásnak és a zenekarnak egyaránt legnagyobb teljesít- ínénye. A Mandarin, Bartók világ- fiirű alkotása. Zenei koncep­ciója a nagy végleteket ál­lítja szembe egymással: az európai nagyváros civilizált Zűrzavarát az ázsiai primi­tívséggel, a züllött számítást áz elemi vággyal, az erősza­kot az érzelemmel, az életet á halállal. A Mandarin vágya még a halálba is tiltakozás, Amely voltaképp legyőzte, túlélte a gyarlóságot, s egy Olyan természetes, magasabb halálba oldódik, amely egy­ben győzelmet, az életerő inagasabb győzelmét hirdeti. A mű középpontja a Man- flarin tánca, az indulat vad fellobogása, amit megelőz az ellenséges világ felmutatása, áz életerő, az indulat harca éz ellen a világ ellen. A Man­darin harca és tragikus vége, haláltalan halála egyben győzelmét, felmagasztalását jelenti. Szerintünk a felfogásból Nagyvonalúan és kitűnő meg- óldással ez a démoni erejű szenvedély és felmagasztosu- lás sugárzott ki, s talán ke­vésbé volt emberi és érzéki a lány világa. Az ifjú rajzát sikeresebbnek találtuk, mint az, öreg gavallérét. Bartók III. Zongoraversenye, egyben befejezetlenül maradt utolsó műve, legszebb és talán leg­inkább közérthető nagyszerű gondolatai e szerzeményében már végső leszűrtségben, tisztán és egyszerűen szólal­nak meg. Tusa Erzsébet Bartók és a modern zene kitűnő interpre- tálói közé tartozik. Előadása — bár kitűnő megoldásokat tartalmazott — mindvégig nem tudott megszabadulni valamifajta feloldatlan zárt­ságból. Ráadása a zongora- versenynél jóval oldottabban nagyszerű pianistát érzékel­tetett. Sikere meleg és hosz­szatartó roit Debussy két Nocturnójáből az Ünnepek sikeresebbnek tűnt, mint a csupa pára és kontraszt nélküli vibráló felhők. Gabicsvadze Vonós szim­fóniája sok érdekességet, vér­bő ritmusokat tartalmazó művében a brácsák néhol mintha a szükségesnél job­ban háttérben maradtak vol­na. Sulyok Tamás miskolci sze­replése a művész legutóbbi években történő igen szeren­csés fejlődéséről adott szá­mót. A közönség lelkes tap­sa nagy létszámú hallgatósá­got pótolt. V. Zalán Irén Nagy István és Balás fai Attila szonátaestje A kamarazenei hangverse­nyek sorában ezúttal Nagy Ist­ván és Balásfai Attila szonáta­estjét hallhattuk a miskolci zeneművészeti szakiskola Bar- tók-termében. A magasszínvo­nalú koncertet hallgatva jog­gal felvetődik a kérdés, miért nem szerepelnek sok esetben fővárosi művészeink a tőlük várt színvonalon Miskolcon? Miért kapunk sokkal biztosabb, megoldottabb produkciókat helybeli művészeinktől? A vá­laszt, azt hiszem, elsősorban művésztanáraink társadalmi helyzetében kell keresnünk. Míg a fővárosi művészek szá­mára a miskolci koncert csak a sok szereplés egyike, addig a helybeliek az évenkénti 1—2 alkatomra koncentrálnak, ké­szülnek. Nagy István neve nem is­meretlen városunk zenekedve­lő közönségének körében, ha­todik éve a zeneművészeti szakiskola tanáraként és a szimfonikus zenekar koncert­mestereként hasznosítja tudá­sát, felkészültségét. Az utolsó két év Garay Györgynél a fő­iskolán — ez az alap. melyre Nagy István épített. És csak azok mondhatnák el, akik kö­rülötte élnek, mennyi türelem, kitartás, szorgalom kellett eh­hez a mesterségbeli alaphoz, hogy a hangszerismeret magas fokára jusson el, s szólistaként is kiemelkedő művész legyen. Balásfai Attila, a fővárosi zeneiskola szervezet tanára, Nagy István barátja, kamara­partnere. Már több alkalom­mal hangversenyeztek együtt. Balásfai Attilát a Filharmó­nia gyakran és szívesen fog­lalkoztatja. különösen modern müvek előadását bízzák rá. Vonzódásuk a modern ze­néhez műsorukban is tükröző­dött. Egy Bach- és egy Beet- hoven-szonáta után a hang­verseny második felében Bar­tók kevéssé ismert I. hegedű- zongora szonátáját szólaltat­ták meg. Az 1921-ben keletke­zett mű Bartók első alkotó korszakának végét is jelzi. A szonátapár előadásában maradéktalanul élvezhettük az alapvetően romanti­kus hangvételű nyitó tétel sokk-hatásokkal átszőtt csillo­gó szépségét. A közép tétel a bartóki magány-zene egy ke­vésbé ismert, de plasztikus példája. A záró tétel már a Táncszvit rokonságát mutat­ja. A rapszódiaszerű hangvétel, az áradó életerő, aktivitás kü­lönösen magas hőfokon, teljes átéltséggel, azonosulással szó­lalt meg. Barta Péter Egy új sorozat első darabjai A SZÉPIRODALMI Könyv­kiadó az elmúlt években, igen sok értékes könyvsorozattal járult hozzá a rendszeresen ol­vasó nagyközönség ellátásá­hoz, az olvasó-neveléshez, a klasszikus és élő irodalom, valamint a mind székesebb új olvasó-rétegek egymáshoz kö­zelítéséhez. A magyar műve­lődésügyben páratlan tette volt hajdan az. Olcsó Könyv­tár sorozatának elindítása, amely eddig sok száz művet juttatott el harminc-ötvenez- res példányszámban, hihetet­lenül olcsó áron azokhoz az olvasókhoz, akiknek ez a sze­rény kiállítású kiadvány-soro­zat volt első találkozásuk a hazai és a külföldi klasszikus és kisebb részben az élő Iro­dalom remekeivel. Százezrek, vagy talán milliók váltak ol­vasókká e sorozat útján. Mindezt azért szükséges is­mételten regisztrálnunk, mert a kiadó a közelmúltban újabb sorozattal lépett a közönség elé. A Képes Regénytár el­sősorban ismét azokhoz az ol­vasókhoz szól, akiknek még nem vált mindennapi élet- szükségletükké az olvasás, akiket meg szeretnének nyer­ni a tudást, a nemes szórako­zást adó könyv számára. E célból ,a kiadó olyan műveket válogat a sorozatba, amelyek leginkább leköthetik az űj ol­vasók érdeklődését: izgalmas elbeszéléseket, kalandos törté­neteket. bátor harcosokról szó­ló írásokat, hasonlókat. A kez­dő olvasók megnyerése végett a könyveket illusztrálják, in­nen származik a sorozat neve is. A tervek szerint két válto­zatban jelenik meg a sorozat. Az egyikben hosszabb elbeszé­lések szerepelnek majd, és a 30—40 oldalas novellákat sű­rűn illusztrálják a szöveget megjelenítő, a megértést segí­tő művészi rajzok. A másik sorozatban kisregényeket ad­nak közre, ritkábban, mint­egy nyolc-tíz oldalanként egy- egy egész oldalas rajzzal il­lusztrálva. Faültetés VM&rUu: — Ide is elkelne mir egy ój tat Ary/VVW) (Hargitai rajzai Mindkét sorozatból megje­lentek az első kötetek, sőt az elbeszélések kategóriájába n már kettő is. Móricz Zsigmond Mese a zöld füvön című elbe­szélését tartalmazza az egyik, Győry Miklósnak mintegy hatvan illusztrációjával, illet­ve Honoré de Balzac A vörös vendégfogadó című novelláját a másik, Szántó Piroskának ugyancsak mintegy hatvan rajzával. A kisregények sorát Jókai Mór A cigány báró-ja. nyitotta Reich Károly rajzai­val illusztráltan. A kötetek 31 ezer, 30 500, Illetve 39 850 pél­dányban jelentek meg, ke­mény kötésben, viszonylag ol­csó áron, darabonként tizen­egy, illetve tizenkét forintért. E nagy példányszámú soro­zat ismét jelentős kultúrpoli­tikai tett, a könyv és a nagy- közönség közelítésének újabb fontos mozzanata. Amikor a Képes Regénytár elindítását örömmel regisztráljuk, és a további darabokat érdeklődve várjuk, nem mulaszthatunk el egy-két észrevételt sem. Mivel a sorozat, bevallottan is, el­sősorban az olvasásban gya­korlatlanabb, a betű mellett, képi magyarázatra szoruló közönség számára készül, he­lyes a Móricz-elbeszélést és a Balzac-noveilát bőségesen il­lusztrálni. A képek elhelyezé­se is jó, s az egész, a sűrűn il­lusztrált kötet semmiképpen nem téveszthető össze a kép­regénnyel. A cigánybáró azon­ban már olcsó sorozatban is többször megjelentetett mű, s talán mással is lehetett volna kezdem. Ugyancsak e kötet­nél merül fel a kétkedő gon­dolat: ha képes regényről vart szó, vajon elég-e a nyolc-tíz oldalankénti illusztráció, s ha az olvasó a betű mellé képes mankóra szorul, elég-e ennyi kép, ha pedig ilyen ritkán elégséges, tehát nem a közvet­len jobb megértést segíti, ha­nem csak színesít, kell-e egy­általán? E MEDITÄDÖ gondolat hozzáiűzésével ismételten örömmel köszöntjük a Képes Regénytárt, olvasó tömegmoz­galmunk új segítőjét. Benedek Miklós tu jjj-n-t-t-Iliid-d-H-H-M-l-1 *+*44+***+**++++** TOIVO PEKKANEN: EMBEREK ilépett a vendéglőből, egy, pillanatra megállt, tekintetét végigsiklatta az utcát szegélyező alacsony és egyhangú házsorokon. Hideg, esős és szeles novemberi este volt, rettenetesen kellemetlen este, amikor szinte mindenki érzi a nedvesség és hideg szivárgását. Amerre csak elláthatott, mindkét irányban néptelen volt az utca. Ilyen estéken bi­zony mindenki szívesen marad otthon. De Heikkinennél ép­pen fordítva állt a dolog: minél rosszabb idő volt kint, leedélye annál nyugtalanabbá vált; eső vagy hóvihar idején éppenséggel lehetetlen volt bentmarasztalni, öreg nagynénje megjósolta neki, hogy ez a különcsége még sok szerencsét­lenséget hoz rá. Egyelőre azonban semmi ilyesmit nem ta­pasztalt, és ő maga hajlamos volt rá, hogy a dolgokat sok­kal prózaibban magyarázza: azt képzelte ugyanis, hogy tes­tének anyagi összetétele magához vonzza a viharokat, miként á villámhárító a villámokat. Kellemes társaságban még hencegett is ezzel a tulajdonságával, mert ilyenféle titokza­tos kapcsolatát a természeti erőkkel ritkának és érdekesnek tartotta. Es talán ez volt tulajdonságai közül az egyetlen, kmelyikröl ezt elmondhatta. Éppen szerény vacsorát fogyasztott abban a vendéglőben, mert nem volt valami gazdag ember. A vacsora mégis elég jó volt, így kellemes telítettséget és meleget érzett a gyomra táján. Aludni sem vágyott, mert még alig múlt tíz óra, s egy kis séta bizonyosan jót 'tesz az emésztésnek. Lassan elindult, érezte, hogy a nedves szél dühösen szántja arcát, és felöltőjének széle álnokul a térdére tekerödzött. A hajlott tartás, amelybe a szembefújó szél kényszerítette, eltüntetett testtartásából minden méltóságot. A sötét és elhagyott utcán semmi más nem zavarta, minthogy egy szembejövő rendőr megállt egy pillanatra, és gyanakvón tekintgetett utána. De. hogy Heikkinen nem törődött vele, a rendőr is megnyugo­dott, és folytatta sétáját Közel félórát sétált már, amikor az első olyan emberrel találkozott, aki nem volt rendőr. Minthogy ez olyan város­ban történt, ahol még tizenötezer lakos sincs, nem volt külö­nös véletlen, hogy az illető ismerős volt. Az őszi este közel hozta őket egymáshoz, és beszélgetni kezdtek. A szél még egyre tombolt az utcákon, így egy ház tövébe húzódtak. Ott volt a közelben egy Jds vendéglő, amelyet valamely szerve­zet tagjai használtak összejöveteleik számára. Onnan a csukott ablakon át zene hangja szűrődött ki, egyébként a környék csendes volt. A lakosság nagy része már bizonyára aludt. Ennek tudatában ösztönösen lehalkították hangjukat, mintha attól félnének, hogy esetleg felébresztik őket. Pár perc múlva néhány spicces ember jött ki a vendéglőből, és élénken beszélgetve, zajosan haladt el mellettük. Bizonyára nem ittak erősebb italt, csak sört. Mikor elmentek, ismét csend és sötétség honolt az utcában, és ők folytatták a félbeszakított beszélgetésüket. Ekkor látták, hogy a távol sötétjéből előbukkan és tétovázva feléjük közeledik egy férfi. Hozzájuk érve megállt, és tüzet kért félig elszívott cigarettá- 'jához. Miközben Heikkinen tüzet adott, mindketten figyelmesen szemléig ették a jövevényt. Meglehetősen öregnek, soványnak és véznának látszott, és a sötétben ts könnyen észre lehetett »enni ruhájának elnyűttségét. A gyufa halvány fényében bevoneáui hmmálgosa*. és ráncosa* viUatzak M, a amikor cigarettája tűzd fogott, mohón szívni kezdte. — A dohány rendkívül megnyugtatja az idegeket — mondta percnyi hallgatás után. — Sajnos, ez már az utolsó. Amikor a csikk végig égett, az utca árkába dobta, is zsebébe dugta kezét. Bár az urak nem mutattak nagy haj­landóságot rá, hogy folytassák vele a társalgást, mégis a közelükben maradt, mintha ott melegebb lett volna. Egy perc múlva a vendéglő felé bólintva megkérdezte: — Önök is ahhoz a társasághoz tartoznak? — Nem — felelte Heikkinen kelletlenül. — Akkor jó — vélte a férfi. — Én sem szeretem Skd különösképpen. — Talán odatartoznak? — és nyugat felé mutatott, ahol tudvalevőleg egy másik egyesület székháza volt. — Nem — felette Heikkinen társa. — Ördög vigye! — kiáltott fel a férfi közelebb hajolva hozzájuk, és gondosan megnézve őket. — Önök csak nem ... — mutatott kelet felé. — Nem — felette Heikkinen —, mi nem nagyon foglalko­zunk politikával. — Micsoda! — kiáltott fel a férfi felindulva — magul<at nem érdekli a politika? — Azért szavazni szoktunk — mondta Heikkinen társa, felé, kissé szégyenkezve. A szegény ember szomorúan nézegette őket a sötétben, és felindultsága kezdett csillapodni. — Talán az üdvhadsereg tagjai? — kérdezte. — Nem. — A bibliamagyarázők közé tartoznak.? — Nem. — A pünkösdtársaságbaí — Nem. — Talán egyéni jótékonyságot gyakorolnak? — Nem. — Hihetetlen! Hát akkor micsodák maguk? Heikkinen és társa meghökkente nézett egymásra, mert bizonyára nagyon önző dolog lehet nem érdeklődni az ilyen jeles dolgok iránt. — Sajnos — mondta Heikkinen végül bizonytalanul —, mi csupán emberek vagyunk. — Emberek —■ mondta a férfi, mintegy elgondolkozva valamin — mik is voltak azok? — Ön bizonyára részeg — mondta Heikkinen társa. *éí, egészen józan vagyok, de sokat vándoroltam, #1» és miközben mérhetetlen sok új dolgot tanultam, elfe­lejtettem egy egész sereg régit. Emlékszem, hogy egy­kor azokról a bizonyos emberekről is hallottam valamit. — Hát kicsoda ön? — kérdezte Heikkinen. — Nem mon­daná meg a nevét, az talán megvilágítaná a dolgot? ss A «evemmel mem tokra mmmémk — mondta c férfi —* «em ismeri név. Nem hallott róla soha senki. De egy-két mozzanat az életemből megvilágíthatná önök előtt, ki vagyok. Én vagyok az a férfi, akinek soha sem volt szeren­cséje, és akinek képességei is nagyon kétségesek. Legalábbis még soha olyan mesterséget nem tanultam, amelyikből fenn­tarthattam volna magam. Már jóval Krisztus születése előtt vándoroltam a földön a gazdagoktól eldobott palástok ron­gyaiban. És ugyanígy vándoroltam végig a történelmen a népek tömegében. A rongyok formája és a szövet minősége az idők folyamán változott, de az én Icabátom sohasem lelt teljesen ép. Csak ritkán lakhattam jól, és még ritkábban alhattam meleg ágyban. Mindig más volt a nevem, és külön­féle sors jutott osztályrészemül, de mindig a legalacso­nyabb, legelnyomottabb és -félretaszitottabb voltam. Hol koldusnak, hol csavargónak, hol csőcseléknek, hol a nagy­városok söpredékének hívtak. Nehéz időkben a kiéhezett munkanélküliek soraiban vándorlók, de kedvező időkben, amikor a munkanélküliek visszatérhetnek gyáraikba, én továbbra is kívül maradok. Én töltöm meg a városok leg- nyomorúságosabb lakásait, az egészségtelen, nyiroktól csö­pögő pincéket, az üdvhadsereg éjszakai szállásait, a szegény­házakat, a szegények kórházait és a temetőket. Műveket írtak rólam, amelyeket olvasván az úri hölgyek sírva fakad­tak, miattam gyötörték magukat, cs ítélték el a világot láng­eszű emberek, miattam hoztak törvényeket, és találtak fel új eszméket, döntöttek meg fejedelmeket, csináltak forra- dalmalMt. És én mégis egyre csak vagyok. Az írók gazda­gok cs híresek lettek, a gondolkodóknak világhír jutott osztályrészül, a forradalmárokból nagy államférfiak lellek, és nevüket felírták a történelem lapjaira, de én éhes és ismeretlen maradiam. Jó urak, kopogtattam én minden párt ajtaján, be akartam lépni ideológiai cs vallásos egyesüle­tekbe, egyéni jótékonykodáshoz folyamodtam, de egyre csak ilyen alakban állok itt., mint ahogy látják.. — Az éjszaka hideg és nedves. Most önökhöz fordulok, önökhöz, okik. azt ■mondták, hogy csak emberek: tudnak-e adni nekem éjsza­kai szállást? — Sajnos — mondta Heikkinen társa —, most mennem kell. Jó bjt! — emelte meg kissé kalapját, és eltűnt a sötétben. Heikkinen űr érezte, hogy neki is sietni kell már lefe­küdni. Ezenkívül kellemetlennek tartotta kettesben állni az éjszakai utcán egy olyan valakivel, akinek kétség fért becsü­letességéhez. De mégsem indulhatott el olyan ridegen, mint társa. Zsebéből annyi pénzt kotort elő, hogy abból az idegen kifizethette az éjszakai szállást valamelyik olcsó szállodában. — No, itt van — mondta a pénzt odaadva az idegennek —, vegye csak el! Ha ezen az utcán egy kicsit följebb halad, talál egy ajtót, amely megnyilik maga előtt, ha pénzzel kopogtat. moőszönöm! — kiáltott fel a férfi őrömmel, — Tehát nem csalódtam, amikor úgy emlékeztem. hogy az emberek jók. Csak az a kár, hogy ritkán akadunk önökre. — Talán valóban kevesen vagyunk — ismételte HeikkU nen. — Moot jő éjszakét, és szép Almokat! fordította: KERESZTES LASZLÖ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom