Észak-Magyarország, 1967. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-08 / 7. szám

map. TW? Jannár # ES*AKMAOTAKOKS*AO 9 Miskolc óváros Az első „gyerm Városunkban, dicsekvés »élktil mondhatjuk, az új, legalábbis addig, amíg való­ban új és érdekes, mindig szives fogadtatásra talált. Joggal lehetünk büszkék rá, hogy a világ első óvodájának megalapítása után öt évvel már Miskolcon is megnyílt a kisdedóvó, a mai Tanácsház téri óvoda őse. Az iskolás kor előtti gyer­mekek foglalkoztatásának öt­lete Friedrich Fröbeltől szár­mazik, aki 1837-ben, Blan- kenburgban alapította meg első óvodáját, amelyet maga Eyermekkortnek nevezett, s tanfolyamokat is szervezett „Syerrnekkertésznők” képzé­sére. Ma, talán ez az egyetlen olyan pálya, ahol szinte kizá­rólag nőket találunk. Maga az óvónő szavunk is annyira összeforrt, hogy a férfira ér­tendő óvó már idegen, csak­nem komikus hatású. Az első óvodát mégis férfi alapította, s Miskolcon 1842-ben meg­nyílt óvoda vezetője, ha úgy tetszik, óvója is férfi volt. A kisdedóvó létrehozásá­nak anyag alapját 6000 koro­nás adományával Vay Mik- lósné teremtette meg. Az ak­kor már Tolnán működő óvó­képzőből pedig Miskolcra hozta Tóth Istvánt, áld, mondhatjuk így, a miskolci kisdedóvás nesztora lett. Har­minchat évig dolgozott váro- nunkban, harcolt fáradhatat­lanul az Intézmény fennmara­dásáért akkor is, amikor a figyelem más. országos ese­mények felé fordult. Az első óvoda szerény kö­rülmények között egy Major utcai ház kis szobájában nyílt meg, harminc gyermekkel. Szerény, kis, bontakozó in­tézmény volt, do mindjárt négy igazgatója is lett, négy tekintélyes táblabíró. Az óvo­da akkor különlegesség szám­ba ment. A város igen büsz­ke volt rá, hogy az ország második óvodáját megnyithat­ta. Ezzel magyarázható a nagy buzgalom. A következő évben, 1843- ban, országgyűlési követvá­lasztásra került sor. Annak örömére, hogy Szemere Ber­talant és Palóczy Lászlót megválasztották követnek, nagy bált rendeztek. Ennek 2000 koronás bevételét az óvodának ajánlották. Felbuz­dulva a sikeren országgyűlés után, most már annak örö­mére, hogy a követek épség­ben hazajöttek. Ismét táncra perdült a város előkelősége. Ezúttal ez 1600 koronát jelen­tett az óvodának. Hamarosan 180-ra nőtt az óvoda gyermeklétszám«. Egyik helyiségből a másikba költöztek, nehezen jutottak megfelelő otthonhoz. A sza­badságharc eseményei és az azt követő nehéz idők háttér­be szorították az óvodát. Vé­ge szakadt a reformkori nagy nyolc után Poroszországban is bezárták a Fröbel-féle óvo­dákat. A vád az- volt, hogy Fröbel szocialisztikus rend­szere ateizmusra neveli a gyermekeket. A tilalmat csak I860 után oldottak fel. Ilyen légkörben a mi óvo­dánk sem virágozhatott. Ho­vá lettek a jótékony célú bá­lok? A jótékonykodó hölgyek Tóth litván óvó erszénye is bezárult. Bizony, odalett volna óvodánk, ha nem ilyen lelkes, a megszál­lottságig önzetlen, nagy peda­gógus áll az élén, mint Tóth István. Mindent elkövetett, hogy az óvodát a város vegye át. Rengeteget kilincselt, tár­gyalt. Másfél évig teljesen fi­zetés nélkül dolgozott, mert a „gyanús intézmény” hirtelen senkinek sem kellett így tengődtek 1864-ig, amikor végre rendeződtek a dolgok, s meg tudták vásárolni a Vay-féle házat, a jelenlegi óvodaépületet Az új óvodába már gróf Pálffy Mór alnádor is elláto­gatott akit, szegény óvóbácsi nagy szörnyülködésére és ré­mületére, vnlamilyen félreér­tés folytán így köszöntöttek a gyerekek: — Isten hozta nagybácsi! A jobb körülmények meg­sokszorozták az óvó munka­kedvét. Számos szemléltető eszközt készített többek kö­zött állatokat tömött ki, 'négy nagy, s hét kisebb szekrényre valót. Városunk elfeledett, kiváló pedagógusa, aki eddig még egy utcát sem érdemelt meg, de még az sem jutott eszébe senkinek, hogy az óvodát ró­la nevezzék el, igen érdekes alapítványt hagyott az utó­korra. Tekintsünk el attól, hogy az alapítvány a pénz el­értéktelenedésével már az el­ső világháború után szerte­foszlott, a szándék ugyanis mindenképpen Tóth Istvánt dicséri. Egész életében össze- rakosgatott, 2900 pengőforint értékű vagyonát az óvodára hagyta. Az alapítvány így szólt: az összeget 11S évig vagyis kétezerig, érintetlenül kell kezelni a kamatok ka­matjaival. Ebből az óvoda ré­szére palota építendő. Egy század múlva a borsodi más óvodák, majd a szomszéd Kiirt! András: Rakétása szervizben A borsodi pásztor művésze A parasztságon S zadokon keresztül külön ré­teget képviseltek a pásztorok. Az egykori marhahajcsárok közül kerültek ki a hajdúk, s az elmúlt század híres be­tyárjai, akik a népi vissza­emlékezések szerint a szegény nép védelmezői voltak. Bár a pásztorélct Idilli vo­násait írók, költők sokszor megénekelték, csak a polihisz­tor Herman Ottó, majd az et­nográfus Győrffy István írá­saiból bontakoznak ki a leg­hitelesebben az egykori rideg­pásztorok világa. Pásztorok többfélék voltak: csikósok, gulyások, juhászok, kondások, s velük nem egyszer a ható­ságnak is meggyűlt a baja. Sokszor került tilalmasba a jószág, vagy elveszett, megbe­tegedett, illetve a pásztorok kondérjában kötött ki. A pusztai rideg életforma, a télen-nyáron kinnháló gulyák az elmúlt század közepétől eltűntek. Az istóllós-tartás nagy változást hozott a pász­torok életében is. Megszűntek a régi.'híres pásztordinaszti­ák, csökkentek a nyájak, a kondák, a tagosításokkal el­fogytak a legelők is. Nemhiá­ba énekelték a pásztorok: Öcsó mán a pásztor, Nincsen becsiileti... A régi, híres pásztorokból fokozatosan a község által fogadott, a faluvégi pásztor- házakban meghúzódó, nehe zen élő. sokszor kegyelem kenyéren tengődő ember lett. S ha a legelők ki is fogytak, megmaradt még valami so­káig. ami a pásztorokat hí­ressé tette: művészi készsé­gük, népművészetük. Az idősebbek a század ele­jén még dömötörözéskor, ju­hászbálokon, vásárokon, mu­latságokban szívesen eléne­kelgették a pásztor-, betyár­nótákat, balladákat. Régen a pásztori szolgálat, különösen nyáron, nehezen telt Már kora hajnalban kihajtották az állatokat, vagy kint is háltak, s bizony, a pásztor nem na­gyon válthatott szót csak a kutyájával. S hogy jobban teljék az idő, némelyik elő­vette kését, bicskáját, ostor­nyelet, botot cifrázott magá­nak. A bot, az ostor, a pász- tarember terelő szerszámja, kezebelije, még verekedésnél is nélkülözhetetlen. Hogy a bot, vagy ostor szép legyen, arra sokat adtak a pásztorok. Egy-egy ügyesebb pásztor, ha erdő közelében lakott, még tavasszal megnézte ma­gának a fiatal hajtást, bevág- dosta, s ősszel kivágta. Ek­korra a vagdalások szépen beforrtak s a fa jó volt kampószámak. Fátlan alföldi vidékekre messziről szállítot­ták a botot Amelyik pásztor ügyes volt, maga is farig­csált. Ivócsanakot, ostornyo- let, baltanyelet, fokost, ju­hászkampót, borotvatokot tükröst készítettek, de volt olyan, aki még bicskája nye­i i i a hézag? — érdeklődőit a szer- tyI niz tisztviselője. Az iroda szeles ablakán át unottan mérte fel az udvarba beállított, meglehetősen roz­zant rakétát. ~ Tulajdonképpen semmi komoly baj nincsen vele — felelte óvatosan a rakéta tulajdonosa. — Szépen, egyen­letesen repül, az emelkedőket is jól veszi, csak néhány apróságot kellene megnézni rajta. Nemregen vettem ezt a rakétát kéz alatt, két fényév van benne, mindössze, de az az érzésem, hogy a porlasztójában már kevés a kozmikus por, a hélium-hajtómű du­gattyúi sem a legmegfelelőbb helyre vannak bedugva. Állítani kellene a gyújtáson is Az is előfordult, hogy mikor kanyar előtt indexelek, megráz az illés, a szökési sebesség váltásnál pedig kigyullad az országúti reflektor. Valahol össze lehetnek bogozva a ve­zetékek. — Más nincs? — érdeklődött a szer­viz tisztviselője. — Hasonló csekélységek — legyintett n kispénzű tulaj. — Srágen áll a kar­digán tengely, tegnap az Alpha Centuri helyett majdnem a Vénuszon kötöttem ki, a riikvercnél a. kilométeróra nem jelzi a súlytalanságot, gondolom, né­hány csavart kell meghúzni mindössze. — Azt mi tudjuk, mit kell csinálni — utasítottak rendre. — Mi van még? A rakéta gazdája a válla közé húzta a fejét. — Más semmi — hebegte. — Illetve, ha mar úgyis dolgoznak rajta, szeret­ném, ha kivül-bclül alaposan meg is tisztítanak, az embert nagyon meg­nézik mostanában a világűrben. A tisztviselő mindent gondosan fel­írt a noteszébe, aztán indigóval külön kiállított egy munkalapot és átnyúj­totta: — Külső-belső lemosás, olajos befú- vatás, zsírozás, összesen ötvenhárom forint. A rakétás zavartan, értetlenül néze­gette, forgatta kezében a munkalapot. — Bocsánat, nincs itt valami félre­értés? Mi lesz a többi javítanivalóval? A dugattyúkkal, a porlasztóval, a kar­digán tengellyel, a kilométerórával? A szarvú tisztviselője a köpenye zsebére ütött, ahová az imént a note­szét tette. —Nyugalom, minden meg lesz re- parálva. A rakétája állami lemosást kap ötvenhárom forintért, a többit a fiúk fusiba elboronalják háromszázért. — Miféle fiuk? — llát ezek itt, a szerviz dolgozói. — De kérem ... — Príma, gyors munkát akar? — Igen. — Akkor mit okoskodik? Egy ma­szek-javító alaposan levágna magái. Itt viszont kitűnő szerszámok állnak a fiúk rendelkezésére, elsőrendű mű­szerek, anyag spórolva nincs. A mi embereink alapos melót végeznek, a nyolc órás munkaidőt úgy is le kell nyomniuk. Vili? — Világos — sóhajtoti fel az ügy­fel, leszámolta előbb az ötvenhárom forintot, aztán külön a három piros- hasút. és indult a rakétájához. — Egy pillanatra! — szólt utána a szerviz tisztviselője, miközben a pán­célszekrénybe gondosan berakta az ötvenhárom forintot, a többit pedig hanyagul zsebregyűrte. — Még nekem is jár egy huszas! — Magának? Miért?! [ át a munkák összehangolásáért! fflüezs-ik H Mit gondol, mi lenne itt. ha én nem koordinálnám az állami melót a maszekkel?! Az isten sem ismerne ki magolj megyéit, később az egész or­szág óvodái fényes adomány­ban részesüljenek. A pénz, ahogyan az utóbbi évszázad bebizonyította, kö­zel sem olyan állandó, válto­zatlan érték önmagában, mint ahogyan ez az álmodozó pe­dagógus hinni szerette volna. A történelem hozta magá­val: nem is kellett 115 év hozzá, hogy az óvoda-ügy minden adomány nélkül is felvi ragozzák. Tóth István idejében viszont még az Is kétséges volt, hogy egyáltalán életképes marad-e a kisded­óvás intézménye. Ezt szerette volna a maga szerény anyagi erejéből, még halála után is támogatni, biztosítani. A Tanócsház téri óvoda, amelynek kertjében a gesz- tenyefákat állítólag maga Tóth István ültette, nem so­káig őrzi már a hagyományo­kat. Legrégibb, s így termé­szetesen legkorszerűtlenebb óvodánk. Mindamellett igen népszerű, s bizonyára az egész város szánni fogja, amikor hamarosan megkezdik az épület bontását. Hiába, ki­nőttük szűk utcáinkat, tere­inket. Bontunk is azért, hogy modernebb, szellősebb, szebb legyen a városkép. Érdemes azonban megállni néhány pillanatra a bontásra ítélt, régi házak előtt, s kimenteni az. értékes hagyományokat, így kellene kimenteni és to­vább éltetni Tóth István em­lékét is, és ha már ez a rö­vid életű óvoda nem, egy másik megtehetné névadójá­nak. A Tanáesház téri óvodával kapcsolatban, amelynek vár­ható megszűnése bizonyára nagy gondot jelent nemcsak a szülőknek, hanem a tanács­nak is, még egy dolgot sze­retnénk szóvá tenni. Az utóbbi évtizedekben az óvo­dák kizárólag napközi jelle­gűek, ahová csak dolgozó anyák gyermekeit veszik fel. Ez érthető Is, hiszen a szük­ség hozta így. Megfeledkez­tünk azonban róla, hogy az óvoda nemcsak gyermekmeg­őrző, hanem előkészítő jelle­gű is. Funkciót tölt be az is­kolás koron aluli gyermekek nevelésében. Óvodai nevelés­re azoknak a gyermekeknek is szükségük lenne, akiknek édesanyja nem dolgozik. Ilyen pedig sok van. Városunkban van ugyan egy, hogy úgy mondjuk hagyományos óvo­da. de azt a Bábonyibércre tették, olyan területre, ahol nem nagyon igénylik a szü­lők. Jó lenne, ha a Tanácsház téri óvoda elköltöztetésével egyidőben a belvárosban nyílna olyan óvoda, ahol 9 órától déli egyig lenne foglal­kozás. Bizonyára sok. nem dolgozó anya szívesen igény­be venné. Túl nagy anyagi befektetést sem jelent, hiszen nem kell konyha, fektető, és sok olyan felszerelés, ame­lyek költségessé teszik a nap­közis óvodákat. Adamovics Ilona . gyűjtötték. így az elmúlt szá­zadból alig maradt jelesebb darabunk. RnrCíif] változatos tájain ÜUiuiiU a pásztorkodásnak is gazdag hagyományai van­nak. Az alföldi jellegű Dél- Borsod (Mezöcsát, Mezőkö­vesd környéke) falvaiban az elmúlt század közepéig még igen nagyarányú állattartás volt. a régi foglalkozás ma­radványait a kertes települé­sekben is megfigyelhetjük. De a Bükk, a Cserehát vidé­kén is híres pásztorok vol­tak, legtöbben közöttük ju­hászok-. Egyes helyeken az erdőkben sertéseket makkol- tattak. Minthogy elődeink legtöbbször Dél-Borsodban kutattak, a pásztorművószet legtöbb és legszebb emléke is innen került elő. Az egyik híres, díszítőművészettel fog­lalkozó pásztor volt Egerlövőn Bukta János. Megay Géza 1936-ban egy fokosbaltát, ju­hászkampót, ostort és egy ün­nepi botot vásárolt meg tő- . le. Mindegyik szerszámát maga készítette, s gazdagon díszítette. A fokosbalta nyelé­be ólomból és aluminiumle- mezből bevert virágdíszek kö­zött a következő feliratok vannak: „Készült 1925-ben Borsod megye Egerlövőn. Bukta János tulajdona ez. Kimild meg észt fiam Bar- nus”. Még szebb, és régebbi az ünnepi alkalomra készült pásztorbotja. A nyolcszögletű bot szinte teljes hosszában gazdag ólom- és csontberakás­sal van díszítve. Feliratai: „Készítette észt a botot Buk­ta János juhász Borsod me­gye Egerlövőn ezcrkilencszáz- ötben örökemlékü”. Másik ol­dalán pedig: „Bukta Károjé ez a kézbeli bot készítete édesapám Bukta János szüle­tésem napján 1900 márczius 19 dikán VJ B J”. A két szé­lesebb oldalra még a teljes biztonság kedvéért beütötték: „Bukta János”. Az ostomyél és a kampószár ugyancsak gazdagon díszített. Sajnos, a Bukta-család dlszítökészségé- ről nincsenek feljegyzéseink, munkájáról nem készültek fényképek, így alig tudunk róluk valamit. Pedig ezen a vidéken gazdag hagyományai voltak a pásztorművészetnek. Néhány éve vásároltunk meg Ároktőn egy 1844-ben készí­tett borotválkozó tükröst, amely legszebb Ilyen tár­gyunk, s erről kisebb tanul­mány ig készült. A szOcsmcsterségröi híres Gelejről került elő egy régi. 1831-ben készült ostor­nyél. A faragott, rézlemezek­kel szegecselt és ólommal ki­öntött ostomyélen az év­szám és Búrján Mihal neve található. Hogy ki volt ez a művészkedá pásztor, azt bi­zony, már nem lehet kiderí­teni. Sajnos, gyűjtő útjaink során nem egy régi tárgyat találunk, amelynek gazdája már nem él, a tárgyak készí­téséről alig tudunk valamit. Sok tárgy elveszett, vagy megsemmisült, esetleg hányó­dik, de egy-egy gyűjtőút so­drán néha igen szép darabok­I ra bukkanunk. A pásztorművészet tárgyai közül a legtöbb a bot és az ostor, illetve ostornyél. Leg­többe ólomból, csőidből, ké­sőbb színes műanyagból, réz­lemezekből berakásokat készí­tettek. A Csörsz János által készített ostornyél Cserépfa­luról került elő 1934-ben. Ebi­nek gazdag rozmaringdíszíté­se a rézlapok és színes mű­anyagok kombinációjával ké­szült. Mezőcsaton K J kari­kásostora 1925-ben készü Itt nemcsak a nyelet díszítő ték gazdagon, hanem borsó lángokkal, szíjakkal díszíld ték az ostorrészt is. To István 1949-ben készítette ej szes ostorát, de ő készítheti 1942-ben azt a díszes ostort ! amelyen Csirmaz Ferenc n ve is fel van tüntetve s h;J madkézből, Szabó Józs miskolci csordástól kéri néhány éve gyűjteményün be. A híres pásztorok közi kell megemlíteni Sepsi D] niel tiszakeszi volt kondást akinek gazdagon cifrázott d torait az elmúlt évben vás rcltuk meg. Kérésünkre ti mutatta, elmagyarázta a dísj tés miden csinját-binját T lajdonképpen ehhez a mu kához kevés eszköz kell; e jó bicska, vagy elkopott t rotvából készült faragók] kis kalapács, réz- és alun nium darabkák, elhaszna fogkefenyelek műanyag-éj rabjai. Először a nyélbe í] rágják a kívánt mintát, tötj nyire virágdíszeket, fokos] kát, stb., majd ezt elkészíl és a nyélbe erősítik. Ehhez] munkához nagy türelem 1 kézügyesség kell. sajnos, idősebbek már felhagy ív] vele. fi !aragíipcS7*or közül kitűntek a juhászt] Dulai Ferenc g-örömböi] pásztor évtizedeken kereszt] készítette a szép faragott t| tokát, ivóesanakokat, de m] a tarisznyáját is őzlábakra csontkarikákkal rakta Sajnos, már megromlott a fl tása. úgy, hogy az utót] években már nem'tudott új kát csinálni. Híres volt 1 pásztormunkák között üvegbe rakott, úgynevesj „rabi-munka”. Szűkszsj üvegbe mindenféle tárgyi szerszámot - beleraktak. Ily] tárgyunk álig egy-két dar] található. Faragásra, díszít*] re alkalmas volt a nyár ésl tél is. Nyáron a legelőn, tea odahaza készítették a botora ostomyeleket s ezeket nea csak a pásztorok, hanem 9 népművészetet kedvelők i szívesen vásárolgatták. Egyí másik ilyen hires művészi] dő pásztor még nz újságba! bekerült. Bár a pásztorsJ mint régi foglalkozás megsa nőben van, volt pásztorok it sem mondanak le róla, hol saját kedvtelésükre, vaj ajándékba el ne készítsen] egynéhány szép tárgyat. Híj] pásztor volt valamikor — iJ bányász — a Borsod közs«| ben lakó Szabó János bá<| Juhászkampót, ivócsanakj ostornyelet, díszes pásztori] tot készít még ma is, s n<] egy ilyen művészi tárggj munkatársait, barátait meglepi. Bár a megyében egykor j rés pásztordinasztiák éltek, I a foglalkozás ma a múlté. I idősebb, hagyományos kJ nyezetben nevelkedett pásxl rok már kihaltak, a fiatal] pedig nem szívesen válás] ják ezt a mesterséget. Sajnj az öregeknek megromlik a j tűsük, elnehezedik a kezük.] lassan felhagynak a farag:] sál. cifrázással. Ma már ml használt, régi. szép tárgyal] egyes esetekben még talált ] tunk, ezeket összegyűjt*] kötelességünk. fi pásztorok**^ Hiányokon alapszik, s része] magyar népművészetnél Megismerni, óvni. s ha ml L-an rá, továbbfejleszteni k>] kies kötelességünk. Bodgál Ferenci ti — Már 30 tavasz szatadtä a fejem fölött — Halaszottal vádlott. S megmondaná, hogy lyik évben volt az? * Vendég: Kérem, miért n*'B öntötte egészen a t’onalio?B Csapos: Elnézést kérek, S vidlátó vagyok. Vendég: Még nem fordj| elő önnel, hogy túlöntöW volna a poharat? Csapos: Csak nem kép»« hogy vak vagyok? I — Hallotta azt a rettenetes • vihart? | — Nem, éppen a felesé­gemmel tárgyaltam. * Humorista az ismerőséhez: — Mielőtt leadom a szer­kesztőségnek a kéziratot, fel­olvasom a feleségemnek. Ha ‘nevet, aet jelenti, hogy jó. — A szatíra vagy a felesé­ged? * — Hány éves? — kérdezi a • bíró a vádlott nőtől.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom