Észak-Magyarország, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-24 / 174. szám
6 «szaicmagyarorszAg Vasárnap. 196«. USÜns 14. — Nincs valami jó pletykátok? Örök asszonyi kérdés. A minap három faluban jártam, asszonyok társaságában. Mindenütt elhangzott. És utána mindenütt „terítékre” került a pletykálkodás egyik megunhatatlan, kimeríthetetlen témája: melyik lánnyal esett meg „az a dolog”, kiről beszél a „falu szája”? És miként beszél, hogyan beszél ? A válasz erre talán még annál a három történetnél is érdekesebb, amit hallottam. A „falu szája”, a falvak asszonyai vajon megmosolyogva, gúnyolódva, vagy megvetve ítélik-e meg a „bűnbeesetteket”, mint valaha régen? Vagy megértik és mentik őket, s tárgyilagosan és körültekintően bírálják-e a körülményeket, a lányt., a szüleit és azt a bizonyos férfit? A KITASZÍTOTT — Hát nem hallottad? Nálunk most az egész falu arról beszél, hogy mi történt a bajuszos agronómussal! — Ügy ám! Jól megjárta, mert olyan az a gyerek, mintha a száján köpte volna ki. Éppen csak, hogy a bajusza hiányzik ... — Szegény kis Zsuzsi meg egészen belebetegedett. Á, nem a szégyenbe, hanem a nagy szerelembe. Meg, hogy az anyja olyan cudarul bánik vele. — Pedig nem Zsuzsi a hibás. Gyerek még, 18 éves sincs. Kicsi korától ő hordta a vizet az aratóknak. Aztán tavaly nyáron az a nyalka ag- ronómus túlságosan sokszor talált szomjas lenni.. — Beszéltem a múltkor Zsuzsival. Ártatlan az a gyerek, nekem elhihetitek. Iga- zánból belepistult a bajuszosba. Az meg még mondta is neki, hogy szerelemből nem bűn ... Oszt amikor Zuszsi úgy maradt, mégis otthagyta. — És még volt képe azt hi- resztelni, hogy nem tőle van. No de amikor meglett a gyerek, le se tagadhatta. Aztán még rítt is. Mármint az agro- nómus. Ügy szégyellte magát. Persze elvállalta a kisfiút. Csak Zsuzsit nem akarja elvenni. Azt mondja, hogv ő tanult ember, neki szellemi társ kell. Rosseb bele! Előbb nem jutott ez az eszébe? — Komisz a Zsuzsi ^ anyja is! Képzeljétek, amikor bevitte a lányt a szülőotthonba, csak belökte az ajtón és bekiáltotta: „itt van ez a cudar, elleni akar!” Hát anya az ilyen? Csak addig jó a gyereke, amíg dolgozik neki? Aztán ha bajban van eltaszítja magától... — Be se engedte Zsuzsit a házba a kisfiúval. Pedig milyen szép kisgyerek! Most aztán Miskolcon vannak, olyan átmeneti anva-otthonban. Csak azt nem tudom, mi lesz vele, ha hazajön az a kitaszított.., A BOLDOG Nevezzük Irénkének. Óvónő. És a falusi óvoda sok kisgyereke között van egy kislány, aki a sajátja. Az egész falu rajong írónkéért,' mindenki örömmel bízza rá gyermekét. Mert az emberek tudják, hogy az óvónő éppúgy gondozza, éppúgy tanítja a jóra és szépre, éppúgy szereti valamennyi apróságot, mint a sajátját. Mégis, ennyi odaadása ellenére is, a rábízott gyermekek szüleiben vajon nem szunnyad-e egy kis gúnyoros- ság, egy árnyalatod lenézés Irénke iránt, amiért neki nincsen férje? Az asszonyokkal feloldódott, baráti hangulatban beszélgetünk, mégis csak nagyon óvatosan, nyomozói puhatolózással merem megkockáztatni a kérdést. Ök azonban nyomban értik, hogy mire vagyok kiváncsi. És nyíltan, kertelés nélkül beszélnek: — Miért néznénk le írónkét? Nem olyan nő az ... — Ha olyan lett volna, most nem lenne gyereke! Mert azok egykettőre elvetetik. — A rossz nők annak is értik a módját, hogy miként ne legyen ... Ezek szerint úgy lenne igaz, hogy a falu asszonyai már oltalmukba vesznek minden leány-anyát? Mondom is nekik. Mire ők; — Nem mindet! Csak aki megérdemli. A falu nagy nyomozó! A falu előtt nincs titok. Mindenkiről megtud mindent! És ha rosszat tud meg egy asszonyról, ha annak gyermekét „rossz vér szülte”, akkor igazságos dolog az, hogy a gyermek „megbélyegezettként” éljen anyja bűne miatt? A gyerek sosem hibás! A gyerekek nem maguktól kívánkoznak a világra ... — Mégis, hány ilyen gyerekből lett keserű sorsú, megvetett ember! — ellenkezem. Az asszonyok majdnem megsértődnek: — Mondjon már egy mostani példát! Visszatérek Irénkére. Jó, őt felmentette, szereti és becsüli a falu De a kislánya, ahogy nő, ha majd iskolába jár, ha naggyá serdül. .. Nem éri-e majd bántó szó? Milyen élete lesz? — Az édesanyja becsületesen neveli. Az édesanyja boldog, mert szereti a falu. A kislányra sem vár más éiet... A ..FORRADALMÁR'' — Ugye azért beszéltek ilyesmiről, mert tudjátok, hogy az én Jucim is úgy járt? összenézünk. Ezt nem tudtuk. Igazán nem. Juliska, ez az életvidám, csupa energia asz- szony, aki elismerten jó dolgozója a tsz-nek és a község társadalmi életében is ritka lelkesedéssel ténykedik, bizonyára nagyon tapintatlannak tart most bennünket. De nem. Juliska éppoly barátságosan mosolyog, mint mindig. Sőt, olyan gyorsan kap a szón, mint aki örül, hogy őszintén elmondhatja azt, ami a lelkét bántja: — Szóval nem tudtátok? Mindegy. Akkor mégsem foglalkozik már annyit ilyesmivel a falu ... Látjátok, mennyi könyv van ebben a szekrényben? Ez mind a Jucié. Van köztük egy csomó orvosi is. Én nem titkoilam sose semmit a gyerek előtt. Olyanok voltunk mindig, mint két barátnő. Itt volt ez a Karcsi gyerek. Tudtam én, hogy nagy a szerelem, de bíztam bennük. Csak azt kértem, hogy várjanak a házassággal, amíg a fiú leszerel. Egyszer csak ősszel elém állnak: — Édesanyám, mi karácsonykor összeházasodnánk... — Micsoda? Bolondok vagytok? Bírjátok már ki azt az egy évet, ami a katonaságból hátra van! Tisztára viccnek vettem a dolgot. Jó. Nem szóltak. Tavasz elején megint azt mondják: — Édesanyám, húsvétkor összeházasodnánk... — Házasodtok egy nyavalyát! Nincs nekem most pénzem az esküvőre! — Nem kell ahhoz pénz, édesanyám — zümmögnek a fülembe. — Csak szépen elmegyünk a tanácsházára és kész... — Még az kéne! Csak úgy, lagzi nélkül adjam férjhez az egyszem lányomat! Én szét- hordtam a sok ajándékot a lakodalmakba. most már vissza is várnék valamit! Ilyen bolondokat mondtam. Erre elhallgattak. Elmúlik a húsvét, az én Jucim meg minden nap fájlalja a fejét. — Kislányom, gyerünk el az orvoshoz. Nem ő, az istennek se. Nem gondoltam én rosszra. Nem is láttam rajta semmi különöset, pedig itt vetkőzött, öltözött előttem minden nap. De mindig is jó húsban volt. Az egyik nap az én fejem is kegyetlenül megfájdult. — Elmegyek az orvoshoz, Jucikám, kísérj el. Eljött. Ott aztán csak nem állhattam meg: — Doktor úr, nézze már, mi baja lehet a gyereknek. Megvizsgálta és hellyel kínált. Még akkor se gondoltam rosszra. — öt hónapos lehet.. I Azt hittem elájulok! Erre Juci kikísért és azt mondta: — Csak semmi jelenet édesanyám, majd otthon mindent megbeszélünk _ Gondolhatjátok, hogy mit éreztem! Szüntelenül az járt a fejemben, hogy mit mond a falu. Hogy nevetnek majd. hogy sugdosnak: „no, Julis, a kommunista asszony ..Én ezt nem élem túl! — Jucikám, ezt a gyéreket el kell vetetni! — Édesanyám, hát hogy gondol ilyet! Egész úton veszekedtünk. Éppen otthon volt Karcsi. Nekiestem: — Tudod-e, mi újság?! — Mi már régen tudjuk, Juliska néni... — Osztón miért nem szóltatok?! — Szóltunk mi, de csak a pénzt tetszett emlegetni. .. — De a gyerekről miért nem szóltatok előbb? Juci elsápadt. Csendesen beszélt, de akaratosan: — Azért, mert akkor is azt mondta volna édesanyám, amit most. Hogy vetessük el. Én pedig nem akarok úgy járni, mint Ilon néni. ö is elvetette az elsőt, aztán több se lett... Vitáztunk egész éjszaka. Képzeljétek, azt mondja nekem Juci, hogy tulajdonképpen a házasság a mai formájában már elavult dolog. Így. Meg, hogyha nem lenne formailag házasságkötés, akkor csak azok élnének együtt, akik szeretik egymást. Megszűnne minden érdekházasság. Csak szerinte az emberek zöme még nem tart ott, hogy az utódok fölnevelését is vállalná. Oszt erre még hivatalos úton kell kötelezni legtöbbet. Hát így „forradalmárkodott”... Egy hét múlva persze ők is megtartották az esküvőt. Juci úgy szülte meg azt a gyereket, hogy egy mukkot se szólt. Pedig nehezen ment neki. De azt mondja, kitanulta a szülést a könyvekből. Egyébként a kisunokám gyönyörű! És amikor dajkálom, annyit gondolkodom: helyesen neveltem-e a lányomat, jó anya voltam-e? Valóban megérti-e őket a falu és megért-e engem is ?.., Ruttkay Anna Monumentális műalkotás az előcsarnokban A közelmúltban helyezték el rendeltetési helyén, a diósgyőri Ady Endre Művelődési Ház előcsarnokában Vali József Munkácsy-díjas les lő nui vész impozánsan nagyméretű, közel negyven négyzetméteres Pannáját. Miskolc ezzel ismét újabb műalkotással gazdagodott. ( Foto: Szabados) Az új bolgár irodalom megteremtőj'e AZ ÜJ BOLGÁR irodalom történetében Ivan Vázon központi helyet foglal el. mint a szépirodalom legkiemelkedőbb művelője, mestere. 1850. július 7-én született. Ivan Vazov mint egyéniség, költő és író a bolgár nép történelmének legviharosabb időszakában nőtt naggyá. A fordulat, a nemzeti felszabadná Ivan Vazov harcok évei ezek, amikor öt évszázados török rabság után a bolgár nép fegyverrel a kezében felkelt és harcolt nemzeti szabadsága és állami függetlensége kivívásáért. A szabad- ságliarcban lvan Vazov maga is részt vett. E forradalmi korszak fennkölten hazafias, demokratikus és humánus eszményein nevelkedve, olyan írók, költők és forradalmárok hatása alatt, mint Hriszto Botev és Ljuben Karavelov, Vazov már ifjan ráébredt művészi felelősségére. Ezért, különösen írói pályája kezdetén, művei eszmeileg és tematikailag egyaránt a korszak hősi nemzeti-felszabadító küzdelmeit tükrözik. Ivan Vazov az első bolgár író, aki csaknem minden irodalmi műfajt művelt, ö rakta■ le a. bolgár irodalomban a rövid elbeszélés és regényírás alapkövét. Különösen nagy mestere a Urának és a szépprózának. A nagy bolgár forradalmár-költő, Hriszto Botev után ő o. polgári-hazafias költészet legkiemelkedőbb képviselője. Egész életében betartotta Ígéretét, amelyet 1875-ben Irt Újból felhangolt hegedű című költeményében tett; haláláig hű maradt a szabadságáért és függetlenségéért harcoló néphez. IVAN VAZOV irodalmi hagyatékának jellegzetes vonásai, a népi realizmus, a. társar- dalmi aktivitás, a lángoló hazafiság és magas művészi színvonal. Teljes joggal nevezik őt népe élete „élő történelmének" és humanista eszméi hű szószólójának. Műve nemcsak a bolgár nép és a bolgár irodalom szempontjából jelentős, de idegen nyelvű fordításai és kiadásai által hozzájárulás az egész emberiség kultúrájához. POGONYI ANTAL: %*/■ doboz szivarvég Unnak a háznak volt. Az első, „tiszta” szobában lakott az özvegy nagyanyám, középen volt a füstös, égrenyíló konyha búboskemencével és valódi, háromlábú, öntöttvas lábasokkal, mi pedig a hátúlsó szobában laktunk hárman. Egy gyerek már meghalt, azután született még tíz, de csak öten maradtunk életben. .Meg kell még említenem, hogy a szobánk padlója bolhatermö, döngölt agyag volt, a falakról pedig fakult, olajnyomatú, szent giccsek tekintettek ránk, köztük az apámmal közös védőszentünk, pádo- vai szent Antal a kisjézussal és a liliommal. Szerettem a nagyanyámat, mert nagyon szépen mesélt. Még most is emlékszem rá, hogyan mondta el az 1849-es időket, amikor az orosz kozákok végigvonultak az egri Cifra hóstyán. — Rettenetesen szegény szerzet volt az. Mindnek bajusza, szakálla volt, apró lovakon poroszkáltak az utca közepén. Hosszú rúd volt a kezükben, oszt’ annak vasból volt a hegye. Tudod, kis- onokám, nagyon szegény fajta nép lehetett, mert odaugrattak a gyalogjáróra is, hogy azzal a hegyes rúddal leemeljék az eresz alá kötött tököt, amit a disznónak szántunk. Ügy ették, nyersen. No meg a lovaknak is adtak belőle. Édes istenem, mire képes az éhes ember! Az én nagyanyám semmit sem értett a nagy politikából. Csak annyit tudott, hogy akkor háborúság volt. Az édesanyám sem tudott többet. A nagy, történelmi események csak dalok foszlányaiban jutottak el a paraszti nép tudatáig Honnan ismerte volna az én írástudatlan édesanyám az olasz Gari- taidtt történetét? De a rótt «5*5 da*t sokszor dúdol gáttá, amikor kenyeret dagasztott vagy söprögetett: Kerek ez a zsemlye, nem fér a zsebembe. Kétfelé kell vágni, úgy kell megpróbálni! Éljen Gari Bandi! Bizony, a mi hóstyánkon magyar Gari Bandi lett a hős Garibaldiból, talán valami népi betyárféle. Azután, amikor egy kicsit felcseperedtem és kisdiák lettem, minden március tizenötödikén ott voltam az ünnepi felvonuláson. Hogy az milyen szép volt! Az Űrikaszinó erkélyére kiugrott egy szakállas-bajszos fiatalember. Fekete díszmagyar volt rajta, az oldalán görbe, nemesi kard. Olyan volt, amilyen Kossuth Lajos lehetett jogászkorában. A szakállas ifjú mennydörgő hangon elszavalta a Talpra magyart. n | ’, álltak az öreg, negyßz erneyen rknyÄ, vä egyenruhájukban, ami világos dohány- barna színű lehetett, szegényesen sújtá- sozva, a fejükön horpadt, színevesztett honvédsapka, fehér szakálluk és a.velük összenőtt bajuszuk a mellüket verte. Mi, apró gyerekek tisztelettel tekintettünk fel rájuk, különösen Kopácsy bácsira. Minden március idusán ő volt az ünnepi szónok. Minden évben ugyanazt a beszédet mondta el. Kívülről tudta. A végén harsányan kiáltotta: — Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! A közönség pedig éljenzett. Férfibasszus, gyerekcsipogás, női szoprán, csak úgy harsogott tóle a Főutca. Szemben a ciszterciek temploma előtt magas fákkal, kerek bokrokkal díszített teraszon sétáltak a fekete-fehér reverendás, szerzetes pa;x>k. Néha megcsóválták a fejűket, és úroa,. jól táplál* arcukon felvillant a bosszúság, amikor a jó nép a szabadságot éltette. Az sem volt utolsó mulatság, amikor a jogászok felvonultak a kanonokok utcasorán és hangosan énekelték a Kos- suth-nótát. Mi, gyerekek mellettük mentünk. Igyekeztünk vékony hangunkkal túlénekelni a jogászok férfihangját. Tele voltunk szép reményekkel, hogy majd egyszer nekünk is olyan bajuszunk és szakállunk lesz, mint nekik. De nem lett. Amikor mi felnőttünk, már győzött a higiénia, leborotváltuk a szőrzetünket Lehettem vagy tizenhárom éves, amikor először felkerültem Budapestre látogatóba egy távoli rokonunkhoz, Pista bácsihoz, ö nagy úr volt, a lágymányosi dohánygyárban dolgozott, ök csinálták a szivardobozokat. Ez a Pista bácsi vitt el engem a Nemzeti Múzeumba. Nagyon régen volt, már nem is emlékszem rá, mi mindent láttam én ott, de azt halálomig sem felejtem el, hogy milyen öreg múzeumőröket láttam Pontosan olyan kopott, negyvennyolcas ruha volt. rajtuk, mint amilyen az én szülővárosom veteránjain, fehér szakálluk is a mellük közepéig ért, csak a végtagokban volt folytonossági hiba. Ilyen jeles állást csak a rokkantaknak adott a hálás állam szégyenletes éhbérrel. Kinek az egyik keze, kinek az egyik lába hiányzott. Emlékszem rá, meg is kérdeztem az egyik csonka veterán honvédet; — Tessék mondani, honvéd bácsi, milyen csatában tetszett harcolni? Szívesen elmondta az öreg: Isaszegen, Pákozdnál, Kápolna mellett, én pedig úgy néztem fel rá, mint valami félistenre. Az öregnek nem volt rá ideje, hogy részletesen elmesélje háborús élményeit, mert odalépett hozzá egy simára borotváit, piciny oldalszakállas, frakkos ember. Annyit már akkor is tudtam, hogy az urasági lakáiokat öltöztették ilyen maskarába. Ha pedig ilyen nagyúri környezetben foglalatoskodó . úriember jelenik meg a színen, akkor a magamfajta gyerkőcnek kuss onnan. Így hát tisztelettel figyeltem a - torténendőkra. „Mit mond a falu szája?’'
