Észak-Magyarország, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-29 / 126. szám

▼asä-map, 1966. május 29. ÉSZAKMAGT ARORSZAG Az iskolakertben Ártatlanok” üiMittbir: ,.a relsüzsoicai általános iskola gyakorló* kertjében több. mint ezer ielsöosztályos tanuló Járt már az Idén tapasztalatcse­rén. A három és fél holdas Iskolákért ot művel« jtyer- mekrk zöme mezógazdasá- jt szakmát választ." Fclsőasolcáról néhány perc alatt, városi autóbuszjárattal lehel, bejutni Miskolcra. A la­kosság zöme a város üzemei­ben, hivatalaiban, üzleteiben dolgozik. Ha nem itt folyna a Sajó, már régen egybeépüli kis szóló és eperültetvényük, szántóföldi területük. De van itt biológiai élő sarok is, ahol rövidesén megtalálható a borsodi táj minden fája, bok­ra, készítik a kőkertet, a virá­gos sarkot, ahol a modern kerttervezéssel ismerkednek meg. Heti két-két órát tölt itt a 320 íelsöosztályos. Szinte játszva tanulják meg mind­azt, ami a legjobb tankönyv­játszhat az iskolakertben. Van többek között gyümölcster­mesztő, növénytermesztő, bio­lógiai szakkörük, szumócater- melő, nyúltenyésztő, galam- bász szakcsoportjuk. * — Még csak a. kezdet kez­detén tartunk — szerényke­dik Nagy Miklós, a biológia tanára, az, iskolakert vezető­je. — Bővíteni akarjuk a kí­— No, mit szói Lop Ottó esetéhez? — Elképesztő! Ügy élt, úgy mozgott köztünk és olyan ártatlan arccal, mint akinek patyolatttszta a lelki- ismerete. — Ugyan! Lop Ottó és a lelkiismeret! Haha. Vicces. — Miért találja viccesnek? — Miért., miért? Mert úgy tesz, mint aki most hall elő­ször a dologról. — Csak nem azt akarja mondani, hogy maga... — De még mennyire! Ké­rem, én már az első ballé­pésénél megmondtam. b**;v nem jó vége lesz a dolog­nak. Kérem, én ... — .... szóval tudott Lop Ottó sötét manipulációiról? — Jaj, de értetion ember. Mondom, hogy az első bal­lépéseitől kezdve. És csak én? Állítom, hogy a vállalat­nál egy-kcl ember kivételé­vé! mindenki tudott róla. — Hát ez megdöbbentő! — Miért lenne megdöb­bentő? Sejtem, mire gondol. De téved, hu azt hiszi, hogy mi int.rikus módon nyomoz- gatunk utána. Erről nálunk szó sem lehet! Mi úgy élünk, kérem, a vállalatnál, mint a jó testvérek. — De Lop Ottó becsapta, megcsalta jó testvéreit is. — Jaj, de naivnak tetszik lenni. Nekünk, a vállalatnál nincs egymás előtt titkunk. Még azt is tudjuk, hogy n szép Csokállinét mikor szó­lítják le a villamoson, vágj’ mit mondott neki nagy sze­relmi lázában legutóbbi ked­vese. És mi ne tudtuk vol­na, hogy Lop Ottó... Haha- ha! — Mondják, hogy a lo­pott pénzből nagy orgiákat... — No, ez túlzás. Kérem, mi sokan vettünk részt lop Ottó rendezvényein. Nagyon szimpatikus pofa az, kérem. És hogy tudott mulatni! Ha belelendült, folyt a konyak, a likőr, durrogtak a pezsgős palackok. — És ki rendezte a cek- ket? — Hát természetesen Ot- tóka. — Mindig? — Mindig. — És nem tűnt fel? Nem gondoltak rá. hogy fizetés­ből enryi nem telik? — Ezt mi tudtuk, kérem. — És a tíz szobás villá­ról? — Tudtunk, és arról is, hogy Lop Ottó három sze­mélykocsit tartott, fenn. — Hogv'-hogy hármat? — Egyet feleségének, cgvet fiának, egyet magá­nak. — Persze. Biztosan jól ke­reseti felesége is, fia is. — Dehogy kerestek. Azok csak költöttek. A fiú ugy élt. annyit járt külföldre, mintha nem is vállalati dol­gozó. hanem gazdag arisz­tokrata gyermeke lett. volna. — De hát. így nem lehet élni eg.v fizetésből! — Ezt mi nagyon jól tud­tuk. — Ezek szerint arról is tudtak, hogy a vállalat pén­zéből költekezik? — Ejnye, hát csak nem vágjunk vakok! — De hát miért engedték? Miért nem fogták meg a kezét, miért nem figyelmez- . tették? Hogy nem szólalt , meg a lelkiismeret a mun- j katánsakban, akik látták, sőt, előmozdították bukását? — Mondom, hogj’ nálunk nincs intrika. Nem akartuk elvágni a karrierjét. — De hiszen most a vád­lottak padján ül! És onnan a börtönbe vezet az út! — No, igen. Most. — És aztán? — Persze, most kapcsolok. Maga nem tudhatja. — Mit? — Hogj' ezeken az angj’a- li bulikon mindig ott volt Uözépszervünk egyik-másik korifeusa is. Nem érti? — Mit kell érteni? — Azokban az emberek­ben van szív. Bennük meg­szólalt. a lelkiismeret és fele­lősnek érzik magukat az egészért. — Ez becsülendő! — Igen. Ok határozottan megígérték, hogy mindent megtesznek Lop Oltóért. És ha nem sikerül neki felfüg­gesztettel megúsznia, a bün­tetés letöltése után biztosí­tanak neki égj’ jó beosztást. dccCU movztciU \z ördög látogatása Csomózzák a saját termésű zöldhagymát. volna a várossal. Es a falu termelőszövetkezetében még­is azt állítják, hogy nem fél­tik a fds&nsolcai habárt. .Bő­ségesen lesz itt mezőgazdasá­gi szakember, az elkövetkező években is, sőt más termelő- szövetkezetekbe is jut majd. ■— Az iskolai gyakorlókert­nek köszönhetjük — teszik hozzá. A FISZ-től, a néhány éve megszűnt falusi ifjúsági szö­vetkezettől örökölték ezt a három és fél holdas, társadal­mi munkával, a szülők segít­ségével bekerített kertet. 320 felsőosztályos gyermek élő tankönyvét Van gyümölcsö­sük (minden fának külön kis gazdája), zöldségkertészetük (saját öntözőberendezéssel), ben. is csak holt betű. s ami a tanár legjobb magyarázatá­val is csak nehezen, vésődne az agyakba. Mennyivel egyszerűbb elül­tetni a kis magot, gondoz­ni, ápolni a növényt a ter­mésig, megfigyelni életét, el­lenségeit, mint mindezt bema­golni a könyvből. Es a kötele­ző anyagnál mennj'ivel töb­bet tanulnak így! Még a szü­lök is el-eljárnak ide tanulni. Őket is érdeklik a különböző fajta-kísérletek, a különböző műtrágyazási kísérleti par­cellák eredményei. Éti, aki a felsőzsolcai em­berpalánták közül nagyobb érdeklődést mutat a mezőgaz­daság egyik-másik ágazata iránt, az a heti két kötelező órán túl is tanulhat, azaz így védik a nyusziktól a fiatal tőkét. sérlciekei, tökéletesítjük az öntözést, üvegházat, hollandi ágyasokat létesítünk. Az üveg- ház olajkályhája fűti majd saját kis csibencvelönkst, lesz kis tojóházunk, meteorológiai állomásunk, és sok minden más szerepel meg terveink között. Az iskolákért már most, a harmadik esztendőben meg­hozta a legértékesebb gyü­mölcsöt: a íe Isóosz tó I j’osók zöme, a nyolcadik osztályt most végző gyermekek három­negyede a mezőgazdaságban szeretne dolgozni, Akad köz­tük, aki mezőgazdasági gé­pésznek, kertésznek, baromíi- tenj'észtő szakmunkásnak, ag- ronómusnak, Állatorvosnak, s olyan is, aki kutatónak ké­szül. Sok ilyen iskolakertre lenne szükség. (P. S. — Sz. Gy.) JO PÁR HÓNAPJA élt már akkor a városban, de az ország más táján „ková- csolódott” fülének mindad­dig idegen, sőt, majdhogy­nem ellenszenves volt az ot­tani beszéd. Egyik földijét, akivel egyszerre vetette ide a sors, s aki fél év múltán már úgy „ö’’-zött, mintha itt látta volna meg a napvilá­got, emiatt csaknem renegát­nak tartotta. — Barátom — mondotta —, ha a századfordulóig él­nék is itt, sohasem tudnák leszokni a mi ízes, otthoni nyelvjárásunkról. Hogy te­hettél ilyet?! — t'onla kér­dőre felháborodottan. A szerencsétlen csak hümmögött. De már a kő­vetkező tavaszon megoldó­dott a rejtély, fény derült „elhajlása” indító okaira. Megnősült és a lányról ra­gadt rá a „kór”, úgy. hogy a mai napig sem vetkőzte le. s minden bizonnyal nem is fogig már soha! De ő tartotta magát, nem adta be a derekát. Mindad­dig. amíg meg nem ismerte Évát. A haja barna, a dere­ka karcsú és, ha nevet, ki­nyílik, mint a virág ... rwtn benne valami a miiéi Ve­— Mondd', mi történt a Piknik kisasszonnyal, akinek három érvel ezelőtt annyit kurizáltál? — Férjhezment és szeren­csétlenné tette a férjét. — Szinte hihetetlen. Hiszen olyan kedves hölgy volt, — Nem hiszed? Pedig én csak tudom. Én vagyok a fér­je! •— Ha a férjem gorombás- kodik, megfenyegetem, hogj’ visszamegyek a mamához. >— Én viszont azt szoktam mondogatni neki, hogy ma­gunkhoz vesszük a mamát. Kovács úr másodszor nősüjt: házasságkötés után hazahozta fia­tal feleségét, s a kővetkező Ma­vak kíséretében mutatja be: — Nos, kisfiam, hogy tetszik at új anyuka? A I ni egy pillanatig töpreng, majd így válaszol: — Te, apu, nem csaptak be?! Nem néz ki egészen tljnak. EGYIK ÉJSZAKA megláto­gatott az ördög. Már régóta számítottam rá, mivel közis­merten rendes ember vagj"ok, amit a pokolban természete­sen. .rossz szemmel néznek. — Most meg fog kísérteni — gondoltam aggódva. De az ördög kényelmesen leült egy karosszékbe, kereszt­be vetette patáit és áhítozva, közömbösen nézett rám. Néma csend állt be. — Biztosan azt akarod, hogy valami gazdasági bűn- cselekménybe bonj’olódjam? — szólaltam meg végül, hogy egy kicsit felbátorítsam. —- Bonyolódj, ha éppen akarsz, de ha nem akarsz, hát ne bonyolódj — felelt az ör­dög nj’ugodtan és a karmai alá ragadt kémnaradvánj’okat igyekezett kipiszkálni. Miféle sátáni ravaszság rej­lik emogött? —■ tépelödlom. Az ördög csak nem hoza­kodott elő azzal, hogj’ mit akar. £difske nuszból, és — nagyon sok az édesanyjából. Ha a kacagá­sa — nagy sétáik közben a parkban ■— felcsendült, az a bolond szive irgalmatlanul összefacsarodott. Különösen, ha mások jelenlétében, tár­saságban került sor erre a kacajra, öltött egészen rend­kívüli méreteket a szivszo- rulás. Éva is észrevette szín- változását és nemsokára en­ge szi elésképpen a fülébe súgta: — Szivem, későn van. ha­za. költ mönnöm ... — Hogy mondod?! — vág­tak mellbe az „ő"-k, De az­ért egy percig sem tudott úgy haragudni rá, mint egy­kor a barátjára. Bele kellett nyugodnia, hogy Éva helybé­li lány, s az „akcentus” „je­len van" nála is, akárcsak sok ezer más ottani beszédé­ben. MIKOR BECÉZŐ NEVET keresett neki, sokáig habo­zott a „cicabogár”, „arany- virág", „csillagos ég" és egyéb magasröptű jelzők közi. Egy pillanatig a „Titi­na" is eszébe jutott. De mindez üresnek, tartalmat­lannak hangzott. Azután si­került olyan nevet talalnia, ami a legjobban illik hozzá: „Edöske”. Ebben benne van a neki mindinkább nélkülöz­hetetlen, mondhatatlon édesség, amivel megbűvölte, és a tájszólás is. ami le nem kopik az ajkáról, s hova-to- vább nem is sérti már a fü­lét. Muzsika volt, csodálatos zamat... És belátta, hogy végeredményében éppen olyan szép beszéd, mint, az övék, otthon, a fűzfákat tük­röző víz ptyf/ján. Aztán egy szép napon — a parkban rozsdás leveleket sodort, a szél — magához húzta a leányt: — L öszöl-e a feleségőm, Édőske? — Szemtelen, mán mög estífolkodol — legyintette meg duzzogva az arcát. — Vgvan, kicsim, higgyél neköm! Hát veled szeretnék boldog lönni, nem értöd...? MEGSZORÍTOTTA a ke­zét, és a nagy csodálkozó személyen ott fénylett a vér- trtonsep. Talán akkor vált tősgyökeres" helybelivé ... Jóba Tibor Mt* — Talán lopjak? — szólal­tam meg újra. — A te dolgod — léiéit unottan. — Biztosan azt akarod, hogy alkoholizmusba süllyedjék? — faggattam izgatottan. — Süllyedj — vont vállat az ördög. — Én nem tartalak vissza. — Értem! — kiáltottam fel diadalmasan. — Bujaságra akarsz rábeszélni! Tompított világítás, részegítő zene, az érzékek őrjöngése . .. — Őrjöngés, őrjöngés ... —. legjintctt az ördög megvető­en. — Unalmas! — Unalmas? csodálkoztam! — Szerintem egész kellemes lehet. — Már bocsánat, ki kit kí­sért itt? — nézett rám meg- rovóan az ördög. — Tényleg — kaptam ész­be. — Neked kell megkísér­tened engem, hogy bűnökre vegyél rá. — Majd ha kedvem lesz — mondta az ördög. — Ha akarsz, bűnözöl, ha nem akarsz, nem bűnözöl. Fütyü­lök rá. ♦ — Az ördögbe is! — kiál- X tottam fel. — Hát mi történt, Zhogy ez téged nem érdekel? « — Megváltoztatták a fize- [ tési rendszerünket. Azelőtt | telkenként fizettek, most havi ► fizetést kapok — mondta az ► ördög és jó adag szurkot kö­► Pött a padlóra. $ — Ejha! — kiáltottam. Erez­etem, hogj’ a bűnbeesés lehető­ssége csak megvillant előttem, ♦ de egyre távolabb röppen. ♦ — No. írd alá — nyomott ► az orrom alá egy papírt az k ördög, a következő rovatote- J kai: „Érkezett", „Távozott” ► ,,A megkísértett aláírása”; MIUTÁN ALÁÍRTAM az ► ördög frakkja zsebébe dugta ► a papírost és búcsút intett. — No, pá! — Hiszen még nem is sióit ►a kakas — könyörögtem. Sátáni kacaj helyett az ör- [dög csak égj- fáradt mosolyt ► vetett felém, és eltűnt. , Még kénkőszag sem maradt ♦ utána. ♦ (Lengyelből fordttotta: Ml*» rangt BaatrtxJ

Next

/
Oldalképek
Tartalom