Észak-Magyarország, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-04 / 80. szám

ESZAliJi AG V AítORSZAG Hétfő, 19öö. április 1. t Czinege Lajos elvtárs beszéde Osztatlan világ Czinege Lajos vezérezredes, honvédelmi miniszter tegnap, ápiilis 3-án délután a rádió­ban és a televízióban, hazánk felszabadulásának 21. évfor­dulója alkalmából beszédei mondott. Hazánk legnagyobb nemzeti ünnepe, felszabadulásunk 21. évfordulóján a Magyar Szoci­alista Munkáspárt Központi Bi­zottsága, valamint a forradal­mi munkás-paraszt kormány üdvözletét tolmácsolta szocia­lista hazánk minden polgárá­nak Czinege Lajos vezérezre­des, honvédelmi miniszter. Majd így folytatta: Az ün­nepi évfordulón j helyesen határoztuk meg cél­jainkat, s most az a nagyszerű cél áll előttünk, hogy befejez­zük a szocializmus felépítésé­nek nagy művét, a kommunisták cs egész társadalmunk életében ki­magaslóan fontos esemény lesz az ősszel sorra kerülő IX. pártkongresszus, amely felméri a meglett út ered­ményeit. Czinege Lajos ezután beszé­dében gazdasági feladatainkkal foglalkozott, majd kitért a nemzetközi helyzet elemzésé­re, az imperializmus, az ame­rikai agresszió békét veszé­lyeztető támadásaira, a nem- j zetközi reakció , mesterkedő- j seire. Kijelentette, hogy a ] Varsói Szerződésben tömörült j országok — elsősorban a Szov­jetunió — olyan hatalmas ka- j tonai erővel rendelkeznek, amely, elriasztotta az agresszo- rokat attól, hogy egy minden eddiginél szörnyűbb pusztítást zúdítson földünkre. Befejezésül hazánk vala­mennyi állampolgárának erőt, * egészséget és sok boldogságot kívánt az ünnep alkalmából. 1 mély tisztelettel adózunk a szovjet népnek, amely a legnagyobb áldozatot hoz­ta szabadságunkért­11 diával gondolunk mindazok­ra, akik felszabadulásunkért harcolta!^. Szívünkben őrizzük a szovjet, a román, bolgár, ju­goszláv népek fiainak emlé­két, akik hazánk földjén éle­tüket adták népünk és az em­beriség boldogabb holnapjáért. A szónok ezután a szabaddá vált magyar nép küzdelmes, diadalmas éveinek történetéről beszélt, a párttagok és párlon- kívüliek milliós tömegeinek harcáról, országépítő munká­járól; Czinege Lajos miután hang­súlyozta, hogy országunk gya­rapodásával, a néphatalom erősödésével párhuzamosan növekedett hazánk nemzetközi tekintélye is, hálával emlékezett meg igaz barátunkról, a Szov­jetunióról, amely azon túl, hogy vérével váltotta meg szabadságunkat, nagy se­gítséget nyújtott új állami, társadalmi rendünk kiala­kításához. Elismeréssel szólt az SZKP XXIII. kongresszusáról, majd tol­mácsolta a magyar kom­munisták, egész népünk testvéri, forró üdvözletét a Szovjetunió Kommunista Pártja XXIII. kongresz- szusának. Az .előadó a továbbiakban kiemelte, hogy a 21 év törté­nelmi eredményei jó alapul szolgálnak ahhoz, hogy népünk javára, országunk gazdaságá­nak növelésére sikerrel old­juk meg az előttünk álló fel­adatokat; A párt' vezetésével eddig is Koszigin és Undira Gandhi megbeszélései As ivdfiii minimiere nölí aajiútty riatkozatu Indira Gandhi asszony, In­dia miniszterelnöke szomba­ton és vasárnap moszkvai tar­tózkodása alatt találkozott és megbeszélést folytatott Alek- szej Koszigin szovjet kormány­fővel. A szívélyes, baráti han­gú megbeszéléseken a két or­szágot érintő kérdések kerül­tek megvitatásra. Indira Gandhi indiai mi­niszterelnök vasárnap egy IL —18-as különrepülőgépen ha­zautazott Moszkvából. A re­pülőtéren Alekszej Koszigin miniszterelnök és más hiva­talos személyiségek búcsúz­tatták. Elutazása előtt Indira Gandhi sajtóértekezletet tar­tott Moszkvában. Elmondotta, hogy a szovjet fővárosban folytatott megbeszéléseit igen baráti, jó légkör jellemezte. Főként arról akart tájékozód­ni, milyen nézeteket vall Koszigin ipiniszterelnök ii je­lenlegi nemzetközi helyzet kü­lönböző vonatkozásairól. A nemzetközi élet problé­máiról szólva az indiai veze­tő kijelentette, hogy nincsen kialakult véleménye a vietna­mi válság rendezésének esz­közeiről. Mindazonáltal — tette hozzá — Indiát igen ag­gasztja a vietnami háború, s ezért az indiai kormány igyek­szik hozzájárulni ahhoz, hogy ismét helyreálljon a béke. Egy tudósító megkérdezte, hogy a tárgyalások során szó- bakerült-e Koszigin indiai lá­togatásának lehetősége. Indira Gandhi közölte,, hogy a meg­állapodás szerint a szovjet kormányfő ellátogat majd In­diába, de az utazás végleges időpontját később fogják ki­tűzni. — India a békés politika hí­ve — mondotta befejezésül. — A béke számunkra nemcsak eszmény, hanem életszükség­let ifi. ( Szombaton a Bükk tetején levő kis községben, Bükkszent- kereszten, a környéken élő szlovákok központjában nem­zetiségi békeestet rendezett a Magyarországi Szlovákok De­mokratikus Szövetsége. A bé­keest egyik állomása annak a hatnapos túrának, amelyet á szövetség megyénkben szerve­zett. Ennek során felkeresik a bükki szlovák községeket, s ellátogatnak a zempléni hegy­vidéken levő szlovákok lakta községekbe is. Ki emlékszik még diákko­rából Goethe Faust-jának ar­ra a részére, amikor a német városka polgárai a XVIII. szá­zad végén arról elmélkednek, milyen jó békés vasárnap va­lami távoli háborúról beszél­getni söröskancsó mellett, az­tán örvendezni, hogy idehaza béke van, semmi közük a tá­voli harci zajhoz? Biztosan akad ilyen ember, ha nem is sok. De ki emlékszik még a má­sodik világháború végén vi­lágszerte nagy szenzációt kel­tett Wendel Wllikie könyv­re? Arra, címein ez Osztatlan világ címet viselte. A szerző, Rooscwclt elnök egykori vá­lasztási ellenfele, később uta­zó diplomatája megirta utazá­sának tapasztalatait., Megálla­pította, hogy a világ a XX. század negyvenes éveiben már egy és oszthatatlan, a fasiz­mus elleni harcot mindenütt egyformán kell vívni. Ami a Távol-, vagy a Közel-Keleten vereség, az Nyugaton is érez­teti hatását és viszont. Ezért adta könyvének az Osztatlan világ címet. Erre a könyvre nyilván ke­vesebben emlékeznek, mint a Faust idézett részére. Pedig Goethétől Willkie fel­lépéséig valóban osztatlan lett a világ, és ezt a második vi­lágháború óta érezzük csak igazán. fi második invázió Azokat az amerikai katoná­kat. akik a második világhá­borúban eljöttek az Elbáig, hamarosan újabb invázió kö­vette. Ez az invázió már a dollár inváziója volt. Hogy is történt csak? Willi Maurer-nck, a legna­gyobb nyugatnémet finommo- soszer-gyárosnak irodájába emuk nap amerikai megbizot- érkeztek. Közölték, hogy McElroy, volt hadügyminiszter megbízásából érkeznek, és sző ­röstől, bőröstől megvennék Maurer gyárát. Persze Maurer úr is részesedhet a haszonból. Miután, az amerikai csapatok ott állomásoznak Nyugat-Né- metországban, Maurer úr nem ellenkezett. Elvégre a volt hadügyminiszter nevében be­széltek, aki ekkor már egy amerikai vállalat elnöke volt. És Maurer úr sem járt rosz- szul. Csakhogy ... Csakhogy McElroy úr a leg­nagyobb amerikai hadiipari konszernek egyikének, a Ge­neral Electric-nek volt igaz­gatója, mielőtt hadügyminisz­ter lett. És amikor visszavo­nult újra az üzleti életbe, akkor sem képviselt más ér­deket. A General Electric viszont a General Motors-szál együtt a Morgan és a du Pont család érdekeltsége. Ugyan- azé, amely az Atlasz és Thor rakétákat állítja elő „Megvásárol ú az égisz német áramot“ Nemcsak Maurer úrral tör­tént ilyesmi. „Aki például ma Rotbart vagy Gilette pengével borot­válja arcát, aki Overstolz ci­garettát szív, aki fényképező- gépét. A.dox filmekkel tölti, anélkül, hogy tudná, nöt'eli a tengerentúlról jött urak be­vételét”. — így kesergett leg­utóbb a nyugatnémet Spiegel című lap, majd összegezve pa­naszát. megállapította, hogy „I960 végéig az amerikai gaz­dasági hadsereg mintegy négy- miHiárd márkát zúdított a nyugatnémet gazdaságra”. Hogy miért? Nos. nem másért, mint amit a Newsweek című.lap úgy fo­galmazott meg, hogy „02 ipar Amerikában a. beruházott tő­kéből átlag 9 százalékos tiszta hasznot húz, Nyugat-Európá- ban pedig még mindig 12-őt, sőt, egyes esetekben 35 száza­lékot". És a hasznot „a külföl­di fiókvállalatok hazaküldtek”. Teljes joggal mondhatta a Morgan-cég párizsi képvise­lője legutóbb, hogy „megvásá­roljuk az egész német ipart”. De miért modta ezt a Mor- ganok párizsi képviselője? Mert nem csak a német, ha­nem a francia ipart is — ha útjukat nem állják. Ha felütjük a Le nouvel Observateur című francia la­pot, akkor abban Serge Malet nevű munkatárs azt írje, hogy Pinay volt francia pénzügy- miniszter „1959. január 21-i, május 15-i és június 26-i ren­deletéivel felhatalmazta a kül­földieket arra. hogy francia részvényeket és üzemekét vá­sároljanak és 48 óra leforgása alatt hazat igyák a tőkéjüket”. Morgan és újra Morgan Nem véletlen, hogy éppen a Morgan-cég embere mondta az előbb idézett magabiztos mondatot Párizsban. Elvégre Maurer úr üzleteiben cppen- úgy benne van, mint a fran­cia üzletekben. Hiszen a leg­nagyobb francia bankházak közül kettő, Rotschild és ha­zard Londonban is tart fenn üzletházat. A két londoni ház viszont kapcsolatban áll egy­részt a Shell olajvállalattal, másrészt az angol Morgan Greenfell-céggel, amely az amerikai Morganokkal műkö­dik együtt. A Morgan—Green- fell-céggol a She'll is együtt­működik, Shell azonban a dől-amerikai Venezuelában például megosztja a „vadász- területet” Rockefeller Stan­dard Oií-jával. Egyesülést az egyesülés elten Morgan, du Pont azonban hadianyagot is gyárt, és Rocke­feller olajat szállít hozzá. Mor­gan, Rockefeller és a Shell nagy összegeket fék letett be a dél-vietnami rendszerbe, az­tán hadianyagot szállított a beruházások megvédésére, a hadiiparra ismét sokat köl­tött, és most meg akarja vé­deni azt újabb háborús szállí­tásokkal. Ezért szélesítik ki a háborút, ezért halnak meg amerikaiak Vietnamban. így aztán érthető az is, hogy most Guam szigetéi szeretnék fel­vétetni az USA államszövet­ségébe. Ugyanis innen száll­nak fel a bombázók Vietnam támadásaira. De folynak angol —ameri kai tárgyalások már közös támaszpont építéséről az Indiai-óceánon. Mégpedig azért, mert — mint a bécsi Presse tudósítója írta — innen „re stratégiai, bombázók nem­csak az indiai szubkontinenst, hanem, re másik oldalon Afri­ka keleti részét is ellenőrzé­sük alatt tartják”. Vagyis azt az amerikai— francia és angol közös hasz­not, amit ezek a cégek a nyu­gat-európai befektetésekből keresnek, nemcsak újabb vál­lalkozásokba fektetik be, ha­nem katonai vállalkozásokat indítanak Ázsiában. Talán nem véletlen, hogy tavaly nyáron a római Gram- sei Intézetben összejött keleti és nyugati közgazdászok, po­litikusok és haladó érzelmű egyetemi tanárok egyaránt h nyugat-európai munkásosztály nemzetközi összefogását látták az egyetlen hatásos fegyver­nek a tőkések ezen nemzetkö­zi összefogásával szemben. A szocialista tábor léte, hatékony segítsége az az erő, amelyre tá­maszkodva az egyre nemzet­közibb tőkekoncentrációt, há­borús politikát a nyugati mun­kásosztály koncentrációja le­győzheti. Máté Iván á A ****************************************************************************************1^******************************t***********? A kocsikkal a gyár fölött, a Vargahegyen állunk meg; Kozsuzskov Anatolij Joszifomics éppolyan udvarias kíváncsisággal lép a műutat szegélyező korláthoz, mint a többi szovjet vendég. És ekkor.;. Egy mozdulata belém vésődött. Úgy éreztem, más is látja. És úgy éreztem, hogy a mozdulat a minszki főiskola dékánhelyettesében két évtizeddel rántja vissza az idő ke­rekét. Arcáról eltűnik a kedves, közvetlen mosoly, pillan­tása acélos lesz. És mintha szemében füstös, kormos ég­bolt tükröződne vissza. Ujjai rátapadnak a vasbeton kor­látra, teste megfeszül, mintha át akarná vetni magát az akadályon és rohanna, rohanna lefelé a hegyoldalon. Tévedtem volna? Haját játékosan kócolgatja az el-el- suhanó friss áprilisi szellő. Kozsuzskov arcán lágy mosoly- lyal szemléli az alattunk zúgó, morajló nagy kohászati üze­met, Miskolc napfényben fürdő házerdőit, a kéklő égboltot. A kocsikkal mar messze járunk a gyártól, amikor a vendéglátó háziasszony szerepét betöltő Bonta Lajosné a dckánhelyetteshez fordul. — Úgy láttam, hogy az előbb nagyon elgondolkozott. Mire gondolt? Kozsuzskov csodálkozó pillantást vetett az asszonyra, mintha elámulna azon, hogyan láthatott bele a másik. — 1944-ben itt jártam, részt vettem a miskolci har­cokban. Akkor itt minden más, minden komor, füst és korom volt. És most — teszi hozzá — mindenütt ragyog a fény; Többet akkor nem mond. Gondolataiba mélyed, de ér­zem, hogy még van valami mondanivalója. A nap már régen lebukott a Bükk mögé, az idő a késő estébe hajlik, amikor felém fordul. — Ez a megye nagyon emlékezetes a számom­ra. Itt estem hadifogságba. _ ?; — 1944 őszén, úgy október tizenötödike előtt egy hét­tel lehetett. Mar nem emlékszem a falu nevére. Egyik szov­jet tiszt társammal motorkerékpáron felderítésre indultunk. Semmi gyanúsat nem észleltünk, hát nagy merészen bero­bogtunk az egyik községbe. A faluban nem voltak néme­tek, de annál több magyar katona. Váratlanul körülvettek bennünket, elzárták a menekülés útját. „Mit tegyünk?” néztünk egymásra. Harcot kezdeni nincs értelme. Ha né­metek lennének, nem gondolkoznánk, de a magyar kato­nákban erősebb a kíváncsiság, mint a támadási szándék. Barátságosan köszöntöttük őket és megkérdeztük, van-e köztük, aki tud oroszul. Az egyik katona előre lépett, „Én tudok.” „Jó, akkor fordíts; Ti pedig — intettünk a többi­eknek —, gyertek mind ide.” — És a magyar katonák? — Nem kellett őket kétszer biztatni. Látszott ugyan, hogy egyik-másik elenségesen locsogott, de a többi lein­tette. Mi, arról kezdtünk beszélni, hogy békés szándékkal érkeztünk. Nekünk a magyar néppel nincs semmi bajunk. Akik nem látnak még, nyissák ki végre a szemüket. A há­ború hamarosan befejeződik, ne ontsunk feleslegesen vért. És mindenkit hazavár valaki. A tolmács hűségesen lefordított mindent; a katonák egy része csöndben hallgatott, más része bólogatott, látszott, igazat ad nekünk. Volt, aki megkérdezte, mi lesz itt a há­immmMimiiiniiiiiiiuiminiMiiiiiiiimiimiiiimiimmmimimiuimmminimmiiiiiiimmmmiimiiiiummiiiimiimmji A Btotxdlíifojgo rmmmimimimmiiniinimmmmmminmmimmnnimmiiinmiiimmmniiimimmmmnniniminiiminimtmmimni ború után? Múr-már úgy látszott, hogy talán sikerül is őket megnyernünk, de ekkor odarontott kivörösödve egy száza­dos. Revolverét előrántva kényszerítette a katonákat, hogy tartóztassanak le bennünket, majd parancsot adott néhány­nak, kísérjenek el, mint hadifoglyokat egy másik helységben levő parancsnokságra. Útnak indítottak bennünket. Társam­mal össze-összenéztünk. Jó lenne valahogy megszökni, de­hnt valahogy a körülmény, a vidék erre nem sok lehető­séget adott. A z út fele táján kísérőink megálltak. Letelepedtek egy hegyoldalba és bennünket is — háttal feléjük — leültettek. Valamin erősen tanakodtak. Határozot­tan meg voltunk róla győződve, hogy nincs kedvük ben­nünket tovább kísérni. Elintéznek, aztán jelentik, hogy a foglyokat szökés közben lőtték le. Szólni akartunk a kato­nákhoz, de az önkéntes tolmács, aki kísérőként szintén velünk jött, ránkszólt, hallgassunk. És megint mély, lát­hatóan indulatos vitába mélyedtek. Gondolhatja, nem volt mindez nagyon kellemes a számunkra. A közeli kihallga­tás, a megkínzás, a halál lehellete elháríthatatlanul körül­ölelt bennünket. Hogy a háború sebesüléssel, esetleg az élet elvesztésével együtt jár, ez már belénk vésődött. Mind­ketten sok harcban vettünk már részt. A veszély, a halál közelsége nem volt új számunkra, de feltört bennünk az ifjúság élniakarása. Huszonegy éves voltam akkor, társam se sokkal idősebb. Nem is éltünk még, nem volt ifjúságunk, ezt a háború kimetszette az életünkből. Ha a harc közben esünk el, vagy fognak el bennünket, nem fájt volna, úgy. De ilyen ostobán besétálni a halál torkába,;. Nem tagadom, a rémület végígvillant bennem; Először nem akartam tudomást venni róla, de a fegyver csöve is­mét az oldalamnak feszült és mintha ülést, éreznék a tes­temben. Ilyen lenne a közeli találat? Az oroszul tudó kato­na halkan ránkszólt. „No, továris, meneküljetek!” Ismét összenéztünk. Most már nem volt kétséges a tervük. Útnak indítanak és ők hátulról, futás közben lőnek le bennünket. Valóban, talán jobb is, emberségesebb lesz így, mint a vár­ható megkínzás után. De nem. Mi nem mozdulunk. Nem megyünk bele ebbe a halál-komédiába; A katona megint megbök a fegyverével. „Nesze, itt a fegyvered is, menjetek már!” S íelviLlanó örömmel érzem, hogy kezembe nyomja elvett géppisztolyomat. A fegyver valamelyest megnyugta­tott. Egy villanásnyi ideig arra gondoltam, legjobb lenne villámgyors mozdulattal hátra fordulni, és :.-j De hátha, valóban elengednek. ■,« Felemelkedünk; Nem merünk hátrafordulni, nem mer­jük megköszönni. Megindulunk lassan, s minden lépés olyan számunkra, mintha az lenne az utolsó; Aztán, ahogy távolodunk, úgy újul fel bennünk a remény. Lépteink egy­re gyorsabbak és gyorsabbak lesznek, aztán futni kezdünk; Futunk, rohanunk a síkságon, mellünk zihál, lábunk resz­ket. Hogy mennyi ideig futottunk, már nem emlékszem. Messziről visszafordultunk. A katonák még mindig ott ül­tek mozdulatlanul a hegyoldalban. Nem volt fegyver a kezükben. Bátortalanul intettünk, ők visszaintettek, aztán futottunk tovább; N ehéz másodpercek; percek futottak át akkor életün­kön; Voltam sokszor nehéz helyzetben, de soha percek, mozdulatok így nem vésődtek belém. — És a magyar katonák nem lőttek később se? — Nem. Egy lövést se adtak 1c. Szótlanul néztek utá­nunk, míg el nem tűntünk végleg a szemük elől. Hogy mi lett velük, nem tudom, csak nagy hálát és tiszteletet érzek irántuk. Ezek az emberek többet kockáztattak, mint mi. Mi talán fogolyként megúsztuk volna; Volt valami remé­nyünk. De nekik? Háború az háború. Ezért a tettükért, ha el nem szöktek, vagy nem sikerült elrejtőzniök, az életük­kel feleltek. És tudja miért mondtam el ezt? — ?? — Hosszú évek óta bennem cg, kikívánkozik; Lehet, hogy mások számára ez egyszerű példa, hogy íme, így gon­dolkozott, így érzeti a magyar nép. De nekünk akkor aa életet jelentette. És két évtizede cl bennem a vágy: Szeret­nék találkozni ezekkel a volt magyar katonákkal. Szeret­nék valami hírt. kapni életükről. Dehát hogyan keressem őket? Hogyan? Csorba Barnabás Nemzetiséi bekecs! Biikkszenlkercsztcü

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom