Észak-Magyarország, 1966. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-01 / 1. szám
Szombat, ifißR. Jntmír í. ßSZAKMAGYARORSZÄG ' VI 5 á múltai ismerni és tisztelni kell Nemrégiben láttam ogy ««emrLgioen NDK-ban készült filmet. Alapjául Leonhard Frank ismert regénye, a Jézus tanítványai szolgált. A címe: Egu gyilkosság krónikája. Egy Ruth Bo- demheim nevű asszony, egy jól kereső német orvos felesége, csaknem két évtizeddel a második világháború után sem tud belenyugodni, hogy a szörnyű náci bűnök elkövetői büntetlenül élnek. Magányosan keresi igazságát, s mikot meggyőződik róla, hogy a hivatalos nyugatné- met államtól semmiféle igazságszolgáltatást nem várhat szülei kínhaláláért, és az ő öt éves megkínzásáért, mindenütt jóvátételt pénzt, vér- dijat ajánlanak neki, elhatározza, hogy maga ítél és végrehajtja ítéletét. Zwischen- aahl-t, a hajdani náci körzet- vezetőből és tömeggyilkosból lett üzletembert éppen akkor lövi le, amikor ugyanabban a városban, ahol hajdan gaztetteit követte el, a város első méltóságába, polgármesterré választották. Nem sokkal utána egy másik német filmet láttam. Dieter Noll Egy ifjúság regénye című művének film- változatát, a Werner Holt ka- landjai-t, amelyben az alkotók oknyomozó módon keresik a választ arra a kérdésre: miként lehetett a hitleri Németországban felnövekvő ifjú generációk sorát meg- gyöződéscs fasisztává, a hamis teuton szellem örököseként a népek leigázójává, gyilkosává tenni. Ha a teljes választ a film nem is tudja megadni, a tudatosan látó és a fasizmussal szembefordult új német ember szemével mutatja meg, hogy: íme, ilyenek voltunk. Egy műkedvelő irodalmi színpad előadásán ültem a múltkoriban. Mintegy 500 fiatal ült a széksorokban és várta, hogy a versmondók átadják helyüket a népszerű tánczenekamalc. Az irodalmi együttes tagjai felszabadulási műsorukat mutatták be. Többele között egy jelenetet egy korábbi drámából, amely a második inlágháború utolsó napján játszódik. Megjelent a színen egy baltaruhás honvéd. A nézőtéren élénk derű. A honvéd öreg, vedlett bakancsával beszélgetett, s a rövid monológban felvillant a fasiszta háborúiba belefáradt ember minden keserve. A nézőtéren ülő és e műsor alatt láthatóan unatkozó fiatal hallgatók körében humorosnak szánt megjegyzések röppentek, azokat hangos kacajok követték, majd mikor egy rövidke filmbetéten Budapest felszabadításának dokumentumát láttuk, a sötétben nevetések, meghökkentő nieg- jegyzések, kcgyeletsértő vihogások hangzottak el. Általában nagyfokú értetlenséggel találkozunk mindazon művészeti alkotásoknál, amelyek a múltat, a fasizmust, a háborús szenvedéseket idézik. Megmutatkozik ez a felnőtt közönségnél, de különösen szembetűnő az azóta felnőtt fiatalságnál. E hevenyészve kiragadott példák azt tanúsítják, hogy fiatalságunk és közelmúlt történelmünk kapcsolata, bizony, igen laza, a fiatalok a fasizmust, a háborút, apáik szenvedéseit, a Horthy-vilá- got olyan témáknak tekintik, amelyeket illik meghallgatni, amiről tanulni kell valamit, de „nem kell komolyan venni”. Ezek a fiatalok ™ ségek, nem fasiszták, és ha a fentebb vázolt magatartást hibának is rójuk fel, az lényegében nem változtat fiatalságunk többségének egészséges gondolkodásáról kialakult összképünkön. E fiatalok koruknál fogva nem is ismerhetik a fasizmust, a felszabadulást megelőző időket, a háborús nyomort. Ne is ismerjék meg soha tapasztalatból, ne járják végig a nyo-0 mór útját, de tanuljanak ró-o la, ismerjék meg. Es ne csak# ismerjék, hanem tiszteljek is„ szüleik, idősebb testvéreik,® nagyszülőik múltbeli szenve-» déseit és harcát, amelyek-® bek eredményeként megtc-w renitödhctett az ő mai éle-» tűk. “ Arról sem szabad megfő-« ledkeznünk, hogy múltunk-" kai nyíltan kell szembenézni.« Nem kell szépítenünk sem.° Amit mi tettünk, azért a történelem elölt is nekünk kell viselnünk a felelősséget. Tudomásul kell venni, hogy 1545. április 4-én, az egész életünket meghatározó döntő történelmi változásnál azokkal az emberekkel kezdtük újra az életet, akik itt voltak, és éltek, dolgoztait, jól, rosz- szul a felszabadulás napját megelőzően is. Mind e gondolatokat, azért volt szükséges feljegyeznünk, mert néhány héttel ezelőtt éppen Magyarországon, Budapesten ülésezett az Ellenállók Nemzetközi Szövetsége, amely felemelte szavát a háború ellen, a neofasiszta és neonáci szervezetek ellen, a nyugatnémet militarizmus, az atomfelfegyverzés ellen, és az egész civilizált világ népeinek, a hitleri fasizmussal szemben állt összes nemzeteknek képviseletében ítélte el az amerikaiak dél-vietnami agresszióját, ahol a háborús pusztítás együtt jár a fasiszta terrorral, a polgári lakosság és a hadifoglyok fasiszta módszerű kínzásával. E világjeletnőségű tanácskozás befejeztével hangzott el a nyilatkozat Gábor Istvántól, a Magyar Partizán Szövetség főtitkárától, hogy a jövőben többel kívánunk tenni a fiatalok antifasiszta szellemű neveléséért. Mit tettünk ^Liok védelmére el kell mondani, hogy a felelősség általában a miénk, felnőtteké. Hiszen a fentebbi példákban említett fiatalokat koruknál fogva még az ötvenes évek kultúrpolitikai melléfogásai sem riaszthatták el. A múlt ismeretét a felnőtt társadalomtól tanulják meg. Tudatformáló munkánk egyik igen fontos láncszeme, hogy miként tudjuk fogékony fiatalságunk érdeklődését lekötni és múltunkat, jelenünket, jövőnket velük láttatni. Nagy szerep vár Itt természetesen a KISZ-re, az iskolára, de legelső sorban a ■ szülői házra, és valameny- nyi felnőtt személyes magatartására, példamutatására. Néhány héttel ezelőtt a televízió bemutatta az Éjszakára hajnal című magyar dokumentumfilmet. A cáfolhatatlan dokumentumok meggyőző ereje igen sok fiatal nézőt is elgondolkoztatott. Sok ilyen filmre lenne szükség, akár rövidebb terjedelemben is. A televízió többféle, hasonló jellegű sorozata igen hasznos e tekintetben. Mindez azonban a spontán önművelés jellegű. Szervezett népművelésünkben viszonylag Ids szerepet kap az antifasiszta propaganda. Az idei népművelési évad terveiben csak elvétve bukkan fel egv- egy olyan téma, amely közel áll ehhez, filmszínházaink is, félve attól, hogy nem lesz kasszasikeres, rövid időre tűzik műsorra az ilven jellegű filmeket, és általában meglehetősen szemérmesen kezel- iük ezt az egész kérdés- komplexumot. Holott helvére kell tennünk a fiatalok gondolatvilágában a közelmúltat. Meg kell tanítanunk őket az elmúlt negvod század, sőt. fél évszázad helyes értékelésére, arra. hogy a fasizmust ne szűkítsék le kis társadalmi rétegek ügyévé. sokrétű felvilágosító munkánk során mutatkozzék meg előttük a fasizmus teljes aljasságában. Eey generáció jjf“ fel lassan a felszabadulás óta, amelynek már valóban csak történelem a fasizmus. És talán csak regényalak a gróf, szatíratéma a nagybirtok. Sokat felejtett a felnőtt közönség is. Az emlékek is megszépültek, és a múló Idő sok mindent a feledés fátylával vont be. Nem is kell mindig a múltat felhánytorgatni, nem kell sebeket felszaggatni, de tudni kell róla. Mindenkinek. A fiataloknak is. És amikor a világnak egy távolabbi pontján fasiszta módszerekkel gyilkolnak, amikor egy európai fővárosban nyílt utcán vernek agyon fasiszta suhancok köztiszteletben álló idős professzort, és neofasiszta szervezetek kérnek maguknak életteret, különösen jó ismerni a fasizmust. Kétirányú hát antifasiszta propagandánk: küzdelem a fasizmus újrajelent- kezcse ellen, és meggyőző nevelőmunka azért, hogy mi, felnőttek se felejthessünk mindent. Szomorú emlékeinket, szinte hőskori küzdelmeinket ne hagyjuk profani- zálni, és ne engedjük, hogy az utánunk jövő generáció tudatúba így öröklődjék át. Benedek Miklós Fcslusi dclgcsisikróh A járomhoz mines visszaút Bittől az 1966-os új esz- tendőtöl igen sok újat, az elmúlttól jobbat vár a falu népe, a termelőszövetkezeti tagság is. Az új egy része: a többtermelésre ösztönző árváltozások, az ésszerűbb, átgondoltabb beruházás papíron, rendelctek formájában már „megvalósult”, pontosabban: megszövegeződött! A többi, a rendelctcket gyakorlati valósággá formáló emberen, szakembereken, tsz-vezetőkön, a tsz-tagságon múlik. Azonban, csalc a termelőszövetkezeti tagságon, tehát a növénytermelésben, állattenyésztésben dolgozókon más is múlik, s ez a „más” nem kis szerepet játszik abban, hogy a tsz-gazdasá- gok milyen mértékben erősödnek, fejlődnek. Bizonyos, — erről igen sok emberrel beszélgettünk, s ők maguk is elismerték, — hogy, ha a tsz-tágság az elmúlt években valóban minden erejét a közösség erőfeszítésére fordította volna, ma magasabb fokon állnának közös gazdaságaink. Am a sértődékenység, a mindig előtérben álló egyéni anyagi versengés jelentősen fékezte a meglevő hozzáértés, erő, munkabírás pozitív érvényesülését. Nos, hogy az új esztendőben a számos új lehetőség valóban több gyümölcsöt érleljen, ahhoz a termelőszövetkezeti tagságnak is valamilyen fogadalomfélét kellene tennie. S ha nem is teszi nyíltan, de jó lenne ha megtenné „kétszemközt”, azaz önmagában. S ez az „önfogadalom” nemcsak azt tartalmazná hogy: „valóban becsületesen dolgozom”, hanem azt is: „elsősorban a közösségért, a közös gazdaság erősödéséért teszek meg mindent, mert ez a jobb”! Ennek helyes értelmezését illetően ugyanis igen sok téves nézetre valló konkrét eset fordult elő 1965-ben és korábban is számos termelőszövetkezetben. Az egyik ilyen konkrétum, hogy még mindig erősen zilált, kuszáit valami például a háztáji gazdaság, a háztáji gazdálkodás. <«J zárnak hosszú sora bizo- nyitja, hogy napjainkban szükség ran a háztáji gazdaságokra. A tej, a tojás, a baromfi, az állathízlalás területén a háztáji gazdaságok jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy jobb legyen az ország élelmiszerellátása, több legyen az export. Ez két okból van. Egyrészt: a falu lakossága szabad idejében szívesen dolgozik a többért a háztájiban. (Sajnos, egynéhányon inkább ide tartogatják még az erőt, a gyengébben gazdálkodó közösségekben!) Másrészt: egész népgazdaságunk helyzete a korábbi években nem tehette lehetővé, hogy minden tekintetben precíz, jól gépesített, technikailag jól felszerelt közös gazdaságokat „építsünk”. S hogy a meglevő adottságokat, a termőterületet minél eredményesebben hasznosíthassuk, ezért a termelést más eszközökkel, más módon is szorgalmazni kellett és kell. Ez a háztáji gazdaságokban történik, de ez sok helyen lehetőséget adott és ad arra, hogy néhány, úgynevezett „élelmes” ember visszájára fordítsa azt, ami az elméletben is helyes, a gyakorlatban is helyesebb lenne. Pontosabban: egy tizednyi erőt fordít csak a közös munkára, s kilenc tizednyit a háztáji gazdálkodásra. Sőt: a háztáji gazdálkodást a maga kénye-kedve szerint önhatalmúlag fejleszti, megtoldja. A telkibányai termelőszö- vetkezet elnöke panaszolta legutóbb, hogy több termelőszövetkezeti tag ma már két-három tehenet tart. Nem azért, hogy több tejet adjanak, hanem előszedték a padlásról a régi, ócska jármot, a színből a szekeret, s a teheneket befogják, jármolják. Fuvarozgat- nak. Először csak a maguk járandóságát szállítják vele haza a tsz-ből, azután a szomszédét, azután távoli vásárokra vállalnak fuvart. Igv persze nem a tejtermelés, az állatlétszám nő, — hiszen a jármolt állat alig ad valami tejet, — hanem a tsz-tag a közös munka helyett fuvarozik, tehát kárt okoz a közösségnek. Anyagilag is, erkölcsileg is. Ha számol az ember, — pedig a falu népe tud ám számolni — nem nehéz bebizonyítani, hogy a visszatérés a jármoláshoz végső soron kár annak is, aki teszi. Hiszen nem a közösséget erősíti, hogy holnap, éppen az összefogás, az egyetértés segítségével, a végzett munka kinek-kinek hatványozottan jövedelmezzen. Mégis, sokan megteszik. Nem vitás, hogy az ilyen „háztáji" törekvéseknek már csirájában, a tagság közreműködésével, sőt ha szükséges, minden eszközzel elejét kellene venni! De, sajnos, ez is igen lassan történik! Más esetek is bizonyítgatják, hogy a háztáji gazdálkodás túllépi az egészséges mértéket. Bodrogszegiben az egyik tsz-tag több mint 150 juhot tart. Mucsonyban néhány tsz-tag már nem tehenet, hanem lovat vett és fuvarozhattak. (Itt, nagyon helyesen, azonnal túl is kellett adni a lovakon. Az egyik tsz-tag bent járt a szerkesztőségben. Panaszkodni jött, mert oda lett a lóra. Később beismerte, hogy valóban nem helyes a lótartás. Annál inkább sem, mert ő a tsz-ben egyébként is jól keres. De..: jó volt egy kicsit fuvarozgat- ni.) A jármolás, a fuvarozga- tás már nem háztájt gazdálkodás és senkinek sem tesz, nem hoz jót. Lehet, kell is növelni a háztáji gazdaságokban az árutermelést, az adott lehetőségeken, és az adott szabályokon. rendeleteken belül. Úgy. ahogy azt sok helyen teszik, — kár, hogy ez a mozgalom nem terjed, nem terebélyesedik! — a háztáji bizottságok segítségével. Úgy; hogy a háztáji árutermelés kapcsolódjon a közös gazdálkodáshoz. Erre szükség van, hiszen még nem minden tsze ben vannak megfelelő istái* lók. elegendő férőhely. A tsz-tagok udvarán viszont van istálló. Miért állna üresen? Hasznosítani kell. S az állatneveléshez, hizlaláshoz segítséget nyújt a közösség is. Hiszen a takarmány mennyiségét a közösségben végzett munka arányához is lehet szabni, s ez a jobb munkára ösztönöz. D anem a helyes mód* * ‘ szerekért, a helyes mértékért határozottan szót is kell emelni, hogy a túlzások ne okozhassanak nézeteltéréseket, egyenetlenséget, ne okozhassanak kárt a közösségnek, ne gyengítsék a közösség erejét. S azt a szót határozottan ki is kell mondani! Barcsa Sándor Akit körülragyog a becsület «»«•••••••Cl Kapjam egy levelet Halmairól. Bindász Balázs, az Aranykalász Termelőszövetkezet főagronómusa írta. Arra kért, hogy menjek el hozzájuk és írjak valamit az újságba Bodolai Lajosról, a termelőszövetkezet egyik nagyon lelkiismeretes és becsületes tagjáról. Egyszerű, szerény, élénk tekintetű férfi állt elém. Csendesen bemutatkozott. — Hány éves? — kérdeztem. — Negyvenhét — felelte. — 1919- ben születtem. Már kerekedett is az élettörténet. Abaújszántón laktak. Apja zsellér ember volt. Négy fiút nevelt fel. Kettőt elnyelt a háború, clemésztette a front. Bodolai Lajos is négy évig volt katona. Két évig a fronton. Sorsa tipikus magyar szegényparaszti sors. Földje nem volt, hát szolgált másoknál. Nem uradalomban — gazdaembereknél. — Szolgalegény voltam — így fogalmazta meg. Halmaira nősült 1941-ben. Mielőtt a frontra vitték. Ide tért haza és itt kapott négy hold földet is gróf Széchenyi Mihály birtokából. — Abban az időben négy hold föld még egyenlő volt a semmivel. Csupán egy kis önbizalmat adott, hogy nekem is van némi birtokom. Megélni nem lehetett belőle. Fel se tudtam szántani, mert nem volt igám, se felszerelésem. Gazdáknak dolgoztam gynlogmun- kát. hogy felszántsák a földemet. Cserében. Emellett még a vasútra jártam, mert a négy holdból má- sodmagammal sem tudtam megélni. Akkor gyermekünk még nem volt. így emlékezett vissza a felszabadulás utáni évre. 1946-ban vett egy lovat. Azzal szántott, vetett, boronáit. ekekapázott. Egy lóval. S járt tovább a vasútra dolgozni. — A pártba mikor lépett be? — kérdeztem. • — 1945 tavaszán. A kommunista pártba. — Milyen megfontolással? Hívták, vagy már volt kialakult meggyőződése? — Senki sem hívott. A magam belátása szerint léptem be. Ez meg végtelenül egyszerű volt. A háború előtt, ha a magamfajta szolgalegény, vagy zsellérember lázadni, panaszkodni mert, rögtön kommunistának nevezték. A faluban, Halmajon nyolcvan kommunista volt 1945-ben. Többségük olyan ember, akik már előzőleg is gyárba jártak dolgozni, de otthon léptek be a pártba. Egy év múltán, 1946-ban Bodolai Lajost beválasztották az alapszervezeti vezetőségbe. Azóta mindig. tehát húsz éve, megszakítás nélkül tagja a pártvezetőségnek. 1949 őszén a szegények termelőszövetkezetet alakítottak Halmajon. Tizenhárom család. Köztük volt Bodolai Lajos is. Ekkor választották meg párttitkárnak. 1951-ben elnöknek. Akkor lemondott a titkári tisztségről, de a vezetőségnek tagja maradt. Két évig volt elnök, azután megint titkár. Egészen 1961 őszéig, összesen tíz évig... 1956 őszén a régi termelőszövetkezet felbomlott. A tizenhárom család nem bírta kiállni az ellenforradalom viharát. 1961 januárjáig egyénileg gazdálkodott mindenki. Akkor alakult az új szövetkezet, az Aranykalász. Mindenki belépett. Bodolai, mint párttitkár, két lovat s szekeret kapott. Fogatosként dolgozott. ősszel mondta Bindász Balázs, az új főagronómus, hogy hizlalás nélkül nem lehet eredményesen gazdálkodni. Bodolai értette, de senki sem vállalta el a szarvasmarha-hizlalást. Hiába magyaráztak az embereknek. Ekkor Bodolai megunta a magyarázkodást és kommunistához méltóan cselekedett. — Rendben van — mondta. — Majd én megcsinálom. Csak azt kérem, hogy a titkári tisztséget vegye át tőlem valaki, mert a hizlalás sok munka, nem tudom mellette elvégezni a titkári teendőket ... A vezetőségnek tagja maradt. A titkári tisztet másik vezetőségi tag, a földmüvesszövetkezet igazgatója vállalta. Bodolai meg hozzákezdett a munkához. Harminc jószágot fogtak be hízásra. A volt párttitkár egyedül végezte a gondozást. Szép eredménnyel, mindenkinek tetsző sikerrel. Azóta négy esztendő telt el. Az idén már 39 szarvasmarhát hizlalt meg Bodolai. Ebből hatot extrém minőségben, a többit első osztályú áruként adták el. — Tudja, nálunk az első osztályú áru, követelmény — mondotta beszélgetés közben. — Az extrém minőség után harminc forint jutalmat kapok darabonként, az első osztályú után húsz forintot. A másodosztályúért nem jár jutalom. De olyan nincs is. Legrosszabb az első osztály ... Béres István elnöktől mást is megtudtam. Azt, hogy az első évben az alaptakarmányok mellé három kiló abrakot kapott egy-egy hízóállat naponta. Az Idén már csak két kilót kaptak, s az eredmény mégis ugyanolyan, mint amikor három kilót kaptak. Bodolai egy kiló abrakot takarított meg naponta minden hízőállat után. Harminckilenc állatot hizlalt, tehát napi 39 kiló abrakot. Ez összesen, évi átlagban, több mint 142 mázsa abrak. Pénzben számítva körülbelül 45 000 forint. S mindez a közös kasszában maradt, Bodolai csak 780 forint minőségi jutalékot kapott. De ő nem is kíván többet. Jövedelmével elégedett. — A feleségemmel és a nagyobb lányommal együtt 550—600 munkaegységet szerzünk havonta — mondotta. — Az én járandóságom napi egy munkaegység a hizlalásért. Ez minden nap megvan, mert nekem vasárnap is dolgoznom kell. A hízlalásl munka mellett még szoktam segíteni a majorban, főleg silózás idején, de néha kaszálni is elmegyek néhány órára. így összegyűjtők még évi száz munkaegységet. A többit a család. Szövetkezetünk jól gazdálkodik, az idén is 40 forint fölött fizettünk egy munkaegységre. A közősből tehát körülbelül 25 000 forintot kapok. Ez nekünk elég is. Erős a munka, de szépen, nyugodtan élünk belőle. A pártvezetőségben ma Is aktívan dolgozik. Gondjuk van mindenre, pedig ma már csak 16 tagú a pártszervezet. A többiek elmentek az iparba, mert az a rend, hogy ott legyenek pártszervezetben. A falu kommunista közössége így meglehetősen kicsi. Kérdeztem Bo- dolaitól, miért nem erősítik a párt- szervezetet, miért nem vesznek fel új tagokat. — Veszünk mi fel új tagokat — mondotta. — Minden évben kettő-: három, de ezek mind olyan fiatalok, akik az iparban dolgoznak, itthon laknak és az itteni KlSZ-alap- szervezetben dolgoznak. A KISZ- vezetőség ajánlja őket, érdemesek is a párttagságra, de nem maradhatnak nálunk, mert ha már párttag az illető, köteles átjelentkezni az üzemi alnpszervezetbe. Nem is nagyon értek én ezzel egyet. Mi neveljük az új, fiatal párttagokat, az üzemek meg elviszik tőlünk. — Tsz-tagok, parasztemberek nem lépnek be? — Nagyon ritkán. Hívjuk őket; vannak olyanok többen is, akik megfelelnének a párttagságra, de megmondják őszintén, hogy nem vállalják a pártfegyelmet. Mert mi abból nem engedünk. A mi párt- szervezetünk kicsi, ám erős. Nálunk egyik fő követelmény a kommunista példamutatás... Igen. Ezt bizonyítja Bodolai Lajos példája is. Tíz évig volt titkár,' de amikor a közösség érdeke kívánta és nem volt más jelentkező — kommunista öntudattal, tiszta, szép példával vállalta az egyik legnehezebb munkát. Húsz éve Mtiádig igy él. Egyszerű, csendes beszédű ember. Hat gyermeket ne-: vei. Kommunista. Az egész faluban köztiszteletnek örvendő. szerény, emberi becsületben ragyogó példakép. Szondiéi József
