Észak-Magyarország, 1966. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-30 / 25. szám
ESZAKMAGYARORSZÄG ▼asÄTtmp, IWW. J»mifc t*. Jogos önérzet Effy vékonytermetű férfi már vagy három megálló óta támasztotta a peron oldalát. Valahányszor a kalauznő közeledett feléje, ő mindig beljebb húzta nyakát a kabátgallérba és szórakozottan bámult ki az utcára. Előtte két munkás hevesen vitatkozott valamiről. — Kérem a jegyeket! — hangzott szinte szüntelenül a kalauznő hangja. A két munkás arra se nézett, csak mutatta bérletét. A vékony- termetű férfi is zsebébe nyúlt és egy pillanatra, felvillantott valami igazolványt. — A másik oldalát tessék erre fordítani — szólt oda a kalauznő. A férfi megfordította az igazolványt és már tette is vissza a zsebébe. — Kérem, az nem bérlet. Az gyárt belépő! Az eddig hevesen vitázó két munkás hátrakapta fejét. — Mutassa csak! — mordult egyikük a potyázóra. Az ismét felvillantotta a belépőt. — Mit szélhámoskodik? — csattant fel a másik munkás. — Vagy nincs ötven fillérje? A villamos a megálló felé közeledett és a vékonytermetű gyorsan leugrott. Egy pillanatra megállt az úttesten és kajánul vigyorogva csörgette zsebében az aprópénzt. — Hát igen, ilyenek ezek a gyáriak — mondta ki az elhamarkodott általánosítást a kalauznő. A két munkás összenézett és egyszerre nyújtott felé ötven-ötven finért. Ahelyett! — bökte hátra fejét az egyik. — Meg, hogy vigyázzon a szavakra elvtársnő! HA VAS ÁGAK Foto: Agotha Tibor Monok, a kőművesek faluja MONOK, Borsod megyei község, mint Kossuth Lajos szülőfaluja írta be nevét a történelembe. A községi tanács felmérése szerint azonban van a községnek szerényebb nevezetessége is: Monok, a kőművesek faluja. A községi tanács megállapítása szerint a csaknem háromezer lakosú községben ötszáz kőműves él. Egész dinasztiák alakultak ki, amelyekben már a nagyapák, sőt a dédapák is kőművesek voltak, s fiaik is ezt a szakmát tanulják, a hagyomány onnan származik, hogy a vasúttól, téglagyáraktól távoleső község határában igen jó minőségű építőkövet bányásznak, s a falu kialakulásakor egyes családok ebből „rakták meg a házakat”. Ez a foglalkozás aztán apáról fiúra öröklődött. A Ficsor Gyula és Mervenszky Ferenc kőműves famjlia ősei építették többek között Kossuth szülőházát, az 1790-es években az Andrássy grófok kastélyát, valamint több más épületet. Szakmai titkuk is volt a monoki kőműveseknek. A kifaragott köveket egymásra rakták, az oltott mészbe homokot szórtak, s ezt a „forró meszet” öntötték a hézagokba. A forró mész valósággal összeégett az építőkővel, s elbontani is alig lehet. A XVIII. században az uradalmi építkezéseknél dolgozó kőművesek terjesztették el a barokk stílust és a most épülő lakások is ezt a formát tartották meg. MONOKKÁ ma sem hívnak más községből kőművest. A község művelődési otthonát, valamint a második ötéves tervben épült 200 családi házat helybeli mesterek építették. Dolgoznak monoki kőművesek a szerencsi, a miskolci és a kazincbarcikai építőipari vállalatoknál is és a fiatalok jelentős része — apáik foglalkozását követve — szintén a kőműves mesterséget tanulja A szenesembe! Nem tudom, honnan kerülnek elő ezek az emberek, hol voltak, mit csináltak, egyszóval: miből éltek addig, amíg nem volt rájuk szükség? Talán egyezség van köztük és a szénszállitó sofőrök között, valami titokzatos, vagy nagyon is hétköznapi kapcsolat. Ki tudja. Mindenesetre, ha a szén megjön, szinte percnyi pontossággal befutnak ők is. Megállnak a széncsomó mellett, csípőre teszik kezüket, és fontoskodva megállapítják, hogy ez bizony rossz helyen van, egykettőre be kell hordani, mert jön a rendőr... Beállítanak a házmesterhez, akinek kutya kötelessége tudni, kinek hoztak szenet, s csakhamar egy vadidegen, eléggé rosszulöltözött, de barátságos tekintetű, idősebb férfi nyitja rád az ajtót, s emígyen szól; — Nem kell behordani a szenet? — Már hogyne kellene, csak nem gondolja, hogy a járdán hagyom? — Akkor hordjam? — Mennyit kér? — Mennyit szánt rá? — Semennyit. — Hogy-hogy? — Gondoltam, behordom magam. Végigmér és elkezd sajnálkozni fölötted, hogy & ilyen „tisztviselős” testtel nem strapálná magát. — Vékonyka tetszik lenni — állapítja meg nagy szakértelemmel — magának estig is eltart, pedig nem szabad sokáig akadályozni a. forgalmat. — Kicsi a bors, de erős — húzod ki magad. — Azt csak úgy mondják — neveti el magát, látjaj hogy emberére akadt, lehet vele alkudozni, s előbb- utóbb csak megszületik az egyezség. Vállát neltlvéli az ajtófélfának. Lesír róla, hogy tartós tárgyalásra rendezkedik be. Kabátzsebében kotorász, felére apadt, ■nyúzott Kossuthot vesz elő, repedezett bőrű tenyeréhez iltögeti, hogy a szájától való végéhez rázza a maradék dohányt. Rágyújt. — No? — les rád a füstfelhő alól — Megegyeztünk? — És mégis, mennyit kér? — tereled ismét a szót a „piszkos” anyagiakra. — Amennyit ad. ■— No, no, amit a magam jószántából adnék, nem sokra menne vele. — Dehogy nem! — kuncog magabiztosan — Látom én magán, hogy jóravaló úriemberhez van szerencsém. — Ne mondja! — De. — Ennyire biztos a dolgában? — Emberismeretből jelesre vizsgáztam, — Hol? — A faiskolában. — Húsz mázsa. — Azt tudom. Honnan? — Megnéztem, hát onnan. t— Negyven forint elég? — Kosár van’ — Nincs. — Megyek, hozok', de nehogy kiadja másnak. — Minek néz maga engem? — Űriembernek, jóravaló úriembernek. — Hcherész- ve trappol lefelé a lépcsőn. Ettől a pillanattól kezdve minden perc drága. Minél gyorsabban végez, annál hamarabb vághatja zsebre a pénzt és indulhat újabb portyára, újabb szénhalmok felé. (gm.) A 20. Edinburghi fesztivál programja Alban Berg osztrák zene- Moszkvai Rádiózenekar, aSkőí szerző művészete áll az idei Állami Zenekar, a Halle-i Ze- 20. Edinburghi fesztivál nekar és a londoni New Phil- (augusztus 21—szeptember 10) harmónia Orchestra ad hangműsorainak középpontjában, versenyeket, Rozsgyesztven- A Stuttgarti Állami Operaház szidj, Barbirolli, Klempererj Berg: „Wozzeck” és „Lulu” cí- piulini és Colin Davis vezény- „ , letevel. Szólisták: Fischer Anmu operait, továbbá a Varazs- nie> Martha Argerich, Ewelyn fuvolát és a Lohengrint mu- Lear, Shirley Everett és Elitatja be Edinburghban. A sabeth Schwartzkopf. 4 VASÚTI ÁROK A fényképen az álló sorban balról a harmadik Attila, mellette Tóth Ferenc. József közelgő estéket. Még csak tücsök sem ciripelt, s ha néha mozdult is a levegő mérhetetlen mélységes világa, nem észlelte az ember. S akkor egyszer abban a nagy nyugalomban megszólalt a zene. Zene volt-,c, vagy csupán összefüggéstelen csengés-bongás, dobo- läs és sipolás, máig sem tudom. Annyit azonban mind a mai napig visszaad az emlékezetem, hogy áhitatosan szép zenéje volt a csöndnek, s hogy azt a zenét csak akkor tudom visszavarázsolni, ha elképzelem magam a vasúti árokban, amint kilesek az estére, s valami rendkívüli izgalmat várok. Kúszó indiánokat, vágtató vadnyugati lovasokat, álarcos banditákat, dülöngélve közelgő matrózokat, leopárdokat, amint meglapulnak a sötétre kirajzolódó őserdőben, apacsle- gények selyemsálja libben az ég enyhéjében, de csak rémlik, mert helyébe tolakszik egy boszorkány, egy azokból, akiket Goethe láttatott Faustjával, s az újfalusi gyújtogató sejtelmes mosolya is látszik, amint elindul, hogy felriassza a falut és az abaúji völgyet a szalmatetőkre eresztett Veres Kakasával, s megborzadunk, mert a következő meglepetés maga Tarzan, majd Gulliver, amint egy óriás tenyeréből felém int.Jönnek a rémek, a jóbarátok, az ezerszer elképzelt és megálmodott hősök és vámpírok — a végtelenig nyújtható csáppal állatok, és szürke agykérgünkre ránehezedik az atavisztikus álorra» háborúban elesett katonák igyekeznek ismeretlen mezőkre, ruhájukban csontvázuk zörög, szemük helyén egy-egy parázsnyi fény, talán szentjá- nos-bogár, s kezükben piros vesszőt suhogtatnak, olyant, amilyen a Halmos-kastély kertjében ezerszámra nő, de mi éppen a halott katonáktól tartva, soha sem mertünk átmászni a zöld vaskerítésen, hogy csak párat is megszerezzünk vágtató lónak és nyílvesszőnek napraforgószár és bürök helyett... És még menynyi mindent láttunk mi ott, a vasúti árokban, kora este, várva a setétet, a félelmetest és a kiismerhetetlent; t.. Elüldögéltünk fiammal a múlt év nyarán ott, megvártuk az estét. Én megborzongtam, mert' visszarémlett bennem a félénk gyerek, — árra Attila hamar elúnta magát, s azt mondta: Álmos vagyok! S a fiam még nem tudja, hogy mi az: falui A vonat vágtázik velünk, nézzük az egyhangú szántóföldek sorát, S újra templom, felkiáltás, hogy toronyház! — és az új felfedezés: — Ugye az ott fatat — Igen.i, — s most már Ismeretlen fénykép József Attiláról magasságot, bűvöli a tekintetével, szeme kikerekedik, az ajka megnyílik az ámulattól. Minden, ami magasabb a megszokottnál, az neki toronyház. A távoli hegycsúcs, a víztorony, a zömök kohó — a templom is. Igen, neki a templom is toronyházat jelent. A von at ablakán át beintegetett hozzánk egy közeli kis falu templomtornya. — Tudod, fiam, ezeket a házakat úgy hívják, hogy falu... — mondtam, amikor láttam, hogy megkapom tőle a kellő figyelmet, mint amikor megtanítottam arra, hogy mi a villamos, a szikladarab, az utca. — Tudom — mondta. — Az ott falu. S mert a tekintetét továbbra is rajtam tartotta, értettem én, ő még nem tudja, mi az, hogy falu. Egyszer elvittem őt a szülőfalumba, oda, ahol szüleim sírja fekszik, s rokonaim élnek. Ott kivittem a vasúti árokba, hogy megérezze a mezőkről felénk áradó csöndet, mely nekem mindig visszaidézi a szülőföldem ízét, hangulatát. Ugyanolyan estközei volt, mint amikor még gyerekön- magam kiszöktem ide társaimmal hallgatni a mezőket és a » ’ 1% észletesen elmagyaraz' l«r tam neki> h°gy ™í a i IX híd: miből épül, mi1 lyen célt szolgál, s hogy kik építik, s kiknek. Természetesen abban a szempillantásban kijelentette, hogy ha felnő, ő is hidakat fog építeni, melyeken vonatok futnak majd, alul pedig villamosok és autók. S mi sem természetesebb, ugyebár, mint egy kijelentés: ő nagyobb hidakat csinál majd, s egy kicsit kizárólag az én részemre. Illedelmesen megköszöntem, közben kiértünk a pályaudvarra, és miután a jegyeket is megváltottam, felültünk a vonatra. ' Tétlen vasárnap volt, gondoltuk, elutazunk valahová, j ahonnan rövid időn belül visz- Isza is térhetünk Miskolcra. 'Ócskavasak irdatlan temetőjét l csodáltuk meg. Túlnan fűzfa- isor kísért egy csekélyke fo- [lyót, s azon túl már semmi, »csak a horizont és a fáradt [ téli égboltozat. Aztán csak »szántók, megint szántók — az “ember szeme belefájdult az £ egyhangúságba. J S akkor Attila felkiáltott: • — Toronyház! Nézd! Torony- 'ház! L> » Ebben a fickóban különös, |szinte szenvedélyes vonzalom »él a toronyházak iránt. Hátra• szegett fejjel nézi, csodálja a / Az új eljárás lényege az, hogy a betűket magnetofonszalagra rögzíthető jelekké alakítják át, s az így rögzített anyagot bármilyen telefonvonalon továbbítani lehet — a rendeltetési helyen pedig a da- tel-rendszer különleges berendezések „visszafordítják” a jeleket betűkké. A rendes telex-eljárással percenként 66 szót lehet továbbítani, az új eljárással akár 1600 szót is egy percbe lehet sűríteni. A Nemzetközi Sajtótávközlési Bizottság Londonban a napokban megtartott 2 napos ülésszaka alkalmából érdekes távközlési kísérletre került sor: egy 800 szóból álló szöveget először percenként 940 szavas sebességgel Párizsból Londonba továbbítottak, majd onnan 1250 szavas percenkénti sebességgel Washingtonba. A művelet összesen két és fél percet vett igénybe, míg a leggyorsabb távgépíró rendszeren a szöveg továbbításához legalább 12 percre lett volna szükség. Ezerhatszáz szó — percenként véházban is gyakran találkoztunk. Az asszony keresgéli az emlékeket. — Ügy ismertem meg József Attilát, mint mindig gondolataiba mélyedő fiatalembert. Akkortályt Angyalföldön lakott. Az egyik verseskötetét férjemnek dedikálta. Ezt írta bele: „Egy íertelmes kenyeres pajtásomnak.” Egy prológot is kaptunk tőle. Sajnos, már nincs meg. Néhai férjem valakinek odaajándékozta. Ezután a balatonlellei emlékeket szedegette össze. — Itt egy újabb fénykép. A megsárgult fotón József Attila és férjem ülnek az asztalnál, ha jól emlékszem, gombócevő versenyt rendeztek. Hogy ki nyerte meg a vetélkedőt, ki emlékszik már arra!? Jó lenne megismerkedni a fényképen látható más személyekkel is, akik esetleg élnek, s örülnénk, ha akadna, aki Á miskolci Tünde gyermek- i ruházati bolt dolgozói a minap 1 József Attiláról beszélgettek. Tari Istvánná eladó is közbe- i szólt. Azzal büszkélkedett, hogy ő ismer valakit, aki sze- i mélyesen találkozott József t Attilával. j — Itt, Miskolcon? — kér- 1 dezték. i Tariné válasz helyett átsza- 1 ladt a Széchenyi utca 47. szá- i mű házba és kisvártatva egy 1 fényképpel a kezében ismét r megjelent. Büszkén mutatta a 1 fotót, amelyen a fiatal József Attila látható egy csoport kő- 1 zepén. Később a fényképet vissza- r vitte, tulajdonosa pedig letet- i te az asztalra. Dr. Dégi László 1 orvos ott járva észrevette és ^ eljuttatta hozzánk. i * < Miskolc, Széchenyi utca 47. Fehér Sándorné lakása. i — Nem ez az egy fényké- i pünk van József Attiláról, jó- : néhány más fotó is. Első férjem, Tóth Ferenc, Budapesten a Ganz és Társa Villamos, Gép-, Vagon- és Hajógyár RT. műszaki tisztviselője volt. Mint MABI beutalt, 1929. szeptemberében három hetet töltött Balatonlellén egy szanatóriumban. József Attilával együtt. A fénykép is itt készült. Az a szemüveges férfi, aki átkarolja a költőt, a volt férjem. Az ismeretség nem innen ered. Budapesten, a volt Japán káíépünkön magára ismer és je-« entkezne. I — Férjem, Tóth Ferenc, a« felszabadulás után meghalt. J Nagyon szerette a verseket, so-* ■cat beszélgetett Budapesten isj lózsef Attilával — fejezte bee i történetet Fehér Sándorné. J Ennyi a fénykép története.« Eélig miskolci emlék, féligj iem. Egy újabb kis adalék Jó-s zsef Attila életének megisme-j réséhez. » Boda István '
