Észak-Magyarország, 1965. november (21. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-09 / 264. szám
Vasárnap, 1965. november 7. ÉSZAKMAGYARORSZÁG 9 Múlt és jelen III. Miskolci Országos Grafikai D i] * ■ . , ugyan mar Leszoktunk) arról> hogy minden jelentékeny kulturális esemény éppen csak Budapesten történhessék — ennek ellenére: a „biennale”’ olyan — nemzetközileg is — nagyigényű címszót és seregszemlét jelent, hogy érdemes felvetni, miként lett Borsod megye és Miskolc e réven a magyar grafika patrónusa. Mondhatnánk röviden: mert volt esze és szíve hozzá. Ez így is van. Ebből az érdemből semmit nem von le az az előzmény, hogy e város azért válhatott a grafikusok Mekkájává, mert Budapesten nincsen számukra litográfiái műhely. így hát állandó zarándoklás folyik Miskolc műhelyébe. A budapesti hiányból azonban nemcsak miskolci erény született, hanem — Miskolc vendégbarátsága folytán — országos együttgondolkodás a grafika területén. Nem disznóölés és nem szüret itt a vidéki hívogató, hanem a kultúra. De mit is vállalt Miskolc, amikor a képzőművészetek közül éppen a grafikának nyújtott segédkezet a biennaleval is. Valljuk be, amolyan honi csodabogarat vállalat akkoriban, s ehhez a bizalmat előlegeznie kellett. Hiszen egyrészt maga a grafika sem tartozik a könnyen érthető, a „mutatós” művészeti ágakhoz, másrészt az itt működő grafikusok is meglehetősen szokatlan művészeti nyelven szólaltak meg. Grafikánk az elmúlt húsz év folyamán merőben a saját művészeti törvényei szerint alakította ki korszerű és igen eredeti arculatát. Ö a képzőművészetek családjában arra a fajta legkisebb gyerekre hasonlított, akiről a szülők fejcsóválva szokták mondogatni: „túlságosan játékos... mi a tanfelszerelést megvesszük neki, — de ha sárkánnyal akar játszani, azt csinálja meg magának”. Meg is csinálta. Amíg a művészetelmélet, meg a kritika évekig azon tanakodott, hogy milyen művészet való már — és még nem — a nagyközönségnek, az új tömegeknek, addig a grafika elég rövid úton bizonyította, hogy a tömegeknek egyféle művészet való, már és még és mindig-már: a jó művészet. Mi erre a bizonyíték? A képzőművészeti „csoda”, az, hogy nálunk elképzelhetetlenül sok és értő a kiállítások, tárlatvezetések közönsége. s hogy európai viszonylatban páratlan a festmények, grafikák vásárlása, otthonok, és közületek részére. Ennek a jelenségnek valóban csodájára jár a külföld. De mi ennek a jelenségnek az oka? Mi az. hogy „jó” képzőművészet? Talán csak egymagában a magasszintű esztétikai megjelenése a műveknek? Eredetiségük vonzása a közönség felé? A válasz tömören: az ok a papírsárkány. A művészi képzelet papírsárkánya, amelyet jól, szívvel és ésszel csináltak olyan művészek. akik ennek a húsz évnek a gyermekei. Tehát tudták, hogy a képzelet játékát mesterségbelileg is alaposan kell megcsinálni, nehogy lezuhanjon, nehogy csalódást okozzon azoknak, akik hisznek a szárnyalásban. És mivel ők maguk hittek benne: tudták, hogy az ő tömegeik is hinni fognak abban. Az ő tömegeik pedig a dolgozók voltak, munkások és parasztok, meg értelmiségiek — csak éppen és soha nem a nyárspolgár! Ahelvett, hogy most a „nyárspolgár” és a „miért nem” elemzésébe fognánk, inkább térjünk rövid úton a pozitív igazságra. A húsz év képzőművészetének a közép-, és ifjú művésznemzedéke zömben ugyanazon osztályok származéka — munkásoké és parasztoké —, amelyek a közönség nagy részét jelentik. A nem plebejus származású művészek is e kor emlőin táplálkoztak. Ezért a művészek és a közönség részére történelmünk azonos rendű, valóságos, hiteles, átlóit élmény. Sőt, a hitelességen túl: a művészet tolmácsolása szomjúhozott élmény, mert a művész az a fajta lény egy társadalmon belül, aki az „apró és nagvobb” hibákból származó sebeket is a nemes gondolatok, az erős érzések gyolcsával tudja bekötözni. Ne áltassa — költemény szerint a képzőművészek egyszerre vívnak a halhatatlanságért és az életért. Valóban, a halhatatlanság miatt is helyes legalább ötven évre előre eltűnődnünk a művészetről. Ennyi, vagy még több idő után talán már senki sem fogja tudni, hogy mi volt az a személyes megrendülés, amely ebből, vagy abból a művészből megrendítő művet váltott ki. De ha ezen majd akkor tanakodni kell, akkor a mű jó volt. Minthogy a kiállítás minden tanakodnivalóját itt fel nem lehet említeni: az ez évben díjat ívért művészek munkáiból keresünk példákat, hogy azok lehetőleg a művész jelenlegi munkásságát átfogóan is jellemezzék, egyetlen fénypásztában, eljárások. A grafikai Mi ez a gyo'cs? senki magát és másokat azzal, hogy az ember élete csak cselekvésből, és az abból származó derült elégedettségből áll. Tudjuk, hogy az egyéni életnek is vannak olyan csapásai, amelyekről senki más, sokszor magunk sem tehetünk (betegség, elszakadás, baleset, saját tévedéseink gondja és a, másoké). Van aztán a mások miatt adódó bajok, gondok sora, a múltból bőven, de a jelenből is. Ezeket közéletileg is igyekszünk korrigálni. De: a „civil” halandó veszekszik, szidalmaz, kritizál, esetleg sír bosszúságában, sértettségében ... A művész pedig úgy viszonylik ehhez a „civilhez”, mint nagyjából a férfiak a nőkhöz: a férfiaknak nem illik sírni, ök tehát műveikben mondják ki helyettünk azt, amiért mi háborgunk. És még hozzáadják a maguk érzékenységét, és nékünk jól esik, ha kisírjuk magunkat a segítségükkel. így csinálnak ők papírsárkányt nekünk, helyettünk. A III. biennale megnyitóján elhangzott — Bihari-féle S ötét lepelbe burkolózott a város. Elcsitult és egyre halkul a zaj-áradat. Az utcai lámpák hideg fénye szaggatja az éjszaka kárpitját. A házrengetegek ablakszemei már sötétek, csak itt-ott bukik fénypászma az elcsöndesedett utcákra. A világos ablakok csalogatnak, hívogatnak. „Gyere, nézz be, tekints körül! Elrontott életek, felemelő emberi célok tárulnak eléd”. Csalogatnak a fények. A Petőfi tér 10. sz. alatti albérleti szobácskát gyermekcsacsogás, fel-fel- csilingelő kacaj tölti be. A két és féléves kicsi lány ragyogó szemekkel nézi az apa, Rusznyák Zoltán, a Vas- és Fémipari Ktsz esztergályosának boszorkányos mozdulatait. Az ujjak között egy ping-pong labda fehérük, megsokszorozódik, aztán az öt labdából megint csak egy marad. És a gyermek kacag, kacag, kacag... — Ez az altatója — mosolyog Rusznyák, az amatőr bűvész —. annyira hozzászokott, boev mindig kell egy k'^sit bűvészkednem. Csalogatnak a fények. Robosztus énéi let a Selvemréten. Nyolcszáz építő második otthona. Az A-szárny 22-es számú szobájában három- embert már elnvomoft az álom, a negyedik. Sánta Aladár ébren van. Olvas. A könyvtárosnő, a gondnok őt tartja a legolvasottabb embernek. A hatodik X-et taposó segédmunkás most is alig ért, haza. első útja a könyvtárba vezetett, ahonnan tucatnyi művel tért a szobába. És falta a sorokat, Hugó Viktor. Vilde Oszkár Balzac, Gocol. Cooper, Gorkij örökbecsű műveit.- Ez a szenvedélvem — mondja. Világos ablakok O — Azokat szeretem, amelynek hősei, mint Gorkij Anyájában nemcsak vallják az igazságot, hanem egész életükkel. s ha kell, életük árán is hitet tesznek mellette. Lehet, hogy ezek a szavalt kicsit szembetűnőek egy segédmunkás kifejezéseként. De ebben nines semmi különös. Sánta, mint maga mondotta, annyi könyvet olvasott eddig, hogy „talán kitenne egy rakott szekérre valót”. Csalogatnak a fények. Szoba-konyhás lakás a Kacsó Pongrác utcában. Az asszonyka és a kilenc éves fiú már az álom mezején jár. A lámpa fénye egy harminc év körüli, középmagas munkást ölel körül. Kádas Imrének hívják, előhengerész a Lenin Kohászati Művek durvahengersorán. Előtte tankönyv. Géptan. A napi munka, a taggyűlés, a szakszervezeti megbeszélés után hajlik a könyv fölé. Olvas, tanul, amíg a fáradtság, az álmosság ólomsúlya le nem szorítja szempilláit. — A kohóipari technikum IV. évfolyamát végzem. Miért tanulok? Szocialista brigádvezető vagyok és a szocialista brigádban erkölcsi kötelesség a tanulás. A régi hengersort új. automatikus hengersor váltotta fel. a technika fejlődik, az ember se maradhat le. Csalogatnak a fények. A Szinyei-Merse Pál u. egyik bérházának földszintes lakásában vékony, magas férfi ül az asztal mellett. Äz asztalon nagv halom forrásanyag, mozgalmi vezetők visszaemlékezései, statisztikai évkönyvek, jelentések, kimutatások. — Közgazdasági egyetemet végeztem — közli a férfi, név szerint Balogh András, a városi pártbizottság ipari osztályának vezetője — most a doktori disszertációmat készítem. Az LKM történetét, fejlődését dolgozom fel. És ebben nem is az a „dr.”, hanem az önszorgalom ösztönöz. A gyár fejlődésének megismerése nagyon hasznos a munkám végzése szempontjából is. Csalogatnak a fények. A Széchenyi u. 64. sz. ház egyik földszintes szobájából dal szűrődik ki. „Énrólam a sírnak hantja lehull Feltámadok ...” A Schumann-dal utolsó részében a Marseillaise akkordjai zúgnak fel. Vajon kinek van ilyen hangja? A lakásban Bátók Ferenc MÁV-olctató tiszt lakik. — Nyolc éve tanulok énekelni, magánszorgalomból. Miért? Szeretem a zenét. Ha el vagyok fáradva, ideges vagyok, ami a fülnek, szívnek kellemes. megnyugtat. E s most Petőfi ,,Efv gondolat bánt engemet” költeménye ■ szólal meg dalban. Az első rész elégikus, nagyobb hangsúlyt kap „Ha majd minden rabszolga nép Jármát megúnva síkra lép” és fortissimóban terjed, szétárad, dübörög: „világszabadság”. Csalogatnak a fények. Csalogatnak, hívnak. ígérnek. Aztán kihunynak a fénypászmák. Alszik a város. Alszik és álmodik. Csorba Barnabás a különféle technikák arra valók, hogy a művész a saját élményét érzékletesen fejezze ki általuk, gondolatának, érzésének, ízlésének megfelelően. Ezekkel az eljárásokkal a művész a saját stílusát alakítja és fordítva: stílusa szerint választ technikát. Most hát csak az a kérdés, hogy ez a stílus — előadói műfaj, hanghordozás — és a technika: megfelel-e a tartalomnak, vagyis: a tartalomból nőtt-e ki? Feledy Gyula az idei nagydíjas. Lapjai az Énekek énekét kísérik tartalmilag; a sorok a Kedves szépségét mondják el, zsoltáros hittel, egyszerűséggel. Az egyik lapon a leány: élő kariatida, kezét magasba tartja, mint korsóvivő asszonyok, de csak mozdulatát látjuk, tart valamit fent, úgylehet, az érzés, a szerelem szépségét, hogy szenny ne érhesse. Arca szoborszerű, nem egyetlen élő lény ő, hanem öröklétű, szoborbiztonságú érzések viselője. — „Bal kezed a fejem alatt” — mondja a másik lap szövegrészlete. A lap alján, mint középkori fe- jcdelempárok sírkövén, elszakíthatatlan egységben és nyugalomban, végső révben pihen az emberpár. Meg kell-e majd kérdezni Feledy Gyula művét ötven év múlva, hogy miért fordult az eleven szerelem énekével a sírkövi-képi hasonlathoz. Vagy tudni fogjuk és tudjuk is Orpheus és Dante óta. hogy aki kedveséért retteg és elveszti, az a halhatatlanságból próbálja őt visszaidézni? Ugyanekkor: mennyi életöröm van e Ionokban! A színek, amelyeket Feledy segítségül hív a tartalomhoz, kort is jellemeznek: pom- peii-vörös, patina-zöld, egyiptomi-fekete. Hincz Gyula, egész grafikusnemzedék felnevelője, az első biennale nagydíjasa — már szinte hazajár a közönség emlékezetébe a reá nagyon sajátos stílusával. Most mégis, egyik lapéval, mintha az ösz- szes lao mottóját mondaná ki. A Varázsló: művész. Varázslásra nvújtja kezét, s jobb tenyerében narányi sugárzó test, — sejt talán, vagv a gondolat fogamzásának izzó pillanata? — mellette a homunculus, a lényecske, és jobbra a lap sötét felén egy koncentráló arc, amelyen fénysávok villannak át. Az arc körvonalai átttinnek egy alakzatba, egy nagy lénybe. aki baljában virációiét tart — vagy valami ősi formát — szájából tüzet lehel ki. Csohány Kálmán egész grafikája abból áll és születik, hogy érez. Ezért nincsenek rajzi talányai. Csak rájuk kell bízni magunkat lapjaira, és megtörténik velünk, ami folyton történik, ha nagyon érzünk. Van egy szárnyas lovasa. A mithológiai repülő lónak szárnya van, — itt a lovasnak van szárnya. Nékünk kell szárnyat növelnünk magunkban, ami felemel, és átszá- guld korok, népek, sorsok felett, hogy mindent láthassunk, érezhessünk. Csakhogy a „Kapu előtt" című lapján: a szárnyas ember lehullott, a kapu zárva van. Akkor zárul be, ha elvesztettük hitünket a szárnyakban, vagy ha azok eltörnek. elgvengülnek, — és ugyan ki vallja meg, ki sírja el helyettünk, ha nem a művész, hogy hányszor váltja fel a szárnyalás tiszta mámorát a zuhanás, a szárnyszegettség béna érzése? Lenkek Zoltán mostani munkái eddigi pályájának zenitjét mutatják. Pedighát: siratóBiennale ének az egész. Mi most tudjuk róla, hogy meglátogatta őt személyileg, a visszavont csoda drámája: a gyerek halála. A művészet múltjából is tudjuk, hogy a tragédiát többnyire csak nagysokára lehet úgy kifejezni, hogy azt mások is, hasonló sajgással érezhessék át. A seb annyira ég, hogy a művész a fájdalomtól nem tud megszólalni. Lenkev megtalálta az antik sorstragédiák hangját, de egyszerű szavakkal. S ha egyszer fájdalom van bennünk, az kiterjed minden vesztességünkre — ezért olyan kiürült, olyan végtelenül elárvult Lenkey „öreg háza” is. hogy nem lakhat abban már soha más, mint az emlékezés a visszahívhatatlan- ra. Pásztor Gábor Madách Falanszter-jelenetében, s a VI’ szín illusztrációjában mindé egybesűrít, ami az emberisé: megaláztatása terén egy lapba foglalható, tehát halál-tánc ezeknek a mondanivalója, képzőművészeti gyűjtőfogalma —. de nem képzőművészeti rajtuk az égő jel, hogy: az emberek számozva vannak, foglyokként. Az illusztrátor egy másik Irmon szép ellenvetést tesz egy fényességes lovas, kinek szívét fénylő páncél védi, s nagy ökle is sugárzó, arca nyílt és lova tüzes, ez Tank- réd, a vállaló, a hitét hordozó királyi fenségű ember, a humánum képviselője. Már- csak meg kellett találnia Pásztornak e jelképhez méltó technikát, — megtalálta: fehérjei foszforeszkálnak! Kondor Béla — a II. biennale nagydíjasa volt — ép a gondolat, hogy az előző nagydíjasoknak a következő biennalen egész termet adnak. így elmondhatják —, mint eposzokban a hős, a dicsőségre való tisztes emlékezésüket —■ arról, hogy mi is volt a lényege annak, amit tettek. Ezt Kondor Béla elmondja úgy, hogy mégegyszer meg kell tudnunk, mint szimfóniák végén a legsúlyosabb akkordokból: tartalma van, súlyos, és megrendítő annak, amit ő rajzba ír, s ezt a tartalmat úgy közli velünk, hogy azt hisszük, olykor megtréfál. Kondor a legdrámaibb bohózatok krónikása a magyar grafikában. Gross Arnold kertjeiben a képzelet gyermeki átéki kedvtelésekre találhat, csakhát a fűben elrejtve. így ártalmatlan csúfondárosságuk, mese- bölcsesséeű mélységük lassan bontakozik ki tartalmilag. De- hát ezt akarja Gross: megéreztetni, hogy a játékosság éppen nem azonos a felelőtlenséggel, s hogy a művészet meséiéi ugyan mosolygó szemmel —•. de nem báván — fognak kezet a derűvágyó emberekkel. Ágotha Margit fametszetei nemcsak a vonalak, hanem a hangulatok és élmények sűrűbb világába visznek, — úgy, ahogyan a pásztorfaragások, vagy a furulyaszó. Ez bizony nem is egyszerű. Mert belülről meríti grafikáihoz azt a fajta csendet, amely falun, ahol még akad csend, olykor menthetetlenül az unalomba és közönybe vezeti az arra való embert, a művészt azonban: a költészetbe. Tóth Imre is megtalálta e nyugalom rendjét és fegyelmét, szépségét a tájaiban, — a Siratok II. című rézkarcán azonban a formai nyugalom és szieor mögül kibukkant a tartalmi felszültség. „Pieta” a címe a művészet történetében azon témáknak, ahol az anya sirat. Erről van itt szó, pőrén, vígasztalhatatlanul. Lám, a grafikákban rejlő tartalom sokféle — derűs és borús — színezetű, egyiknek sem lehetne hinni a másik nélkül, egymás hitelét szolgálmegnyitóján kvartett játszott, Ez jelkép is. Zene, költészet, előadóművészét és képzőművészet társult ott közös, kulturális tettként —, hiszen országos szükség már a művészetek összefogása, mert költő mindenki valahogyan, aki valamiben művész, és költők tolmácsolásával léphetünk csak azonnali kapcsolatba az ország érző. gondolkodó, dolgozó embereivel. Miskolcon ez történt ezerkileneszázhatvanöt október harmincegyedikén, — és ez történik folvnmatosan. B. Supka Magdolm A kiállítás
