Észak-Magyarország, 1965. május (21. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-12 / 110. szám

ffeesiffa, I9@5. májas IS, Eszakm agyarokéba:! 3 A demagógia „bátorsága” Még szerencse. hogy ’» Beke Albert a Kritikusok gyávasá­ga című, a Napjaink májusi számában megjelent cikkének utolsó bekezdésében feltétele­zi magáról: „Lehet, hogy té­vedek, hogy egyik-másik ki­jelentésemben elfogult va­gyok. Lehet. Szívesen aláve­tem magamat a kritikának: tessék kimutatni tévedései­met-.” Élőnk a felhatalmazással. Élünk, mégpedig a szólás- szabadság, a sajtószabadság jogán, amelynek valódiságát kétségbevonja Beke Albert Mert szerinte „Beszélhet akárki akármit, az igazság az, hogy felét sem mondhatjuk el annak, amit pedig okvetlenül el szeretnénk mondani”. Érde­kes módon Beke Albertet mégis szóhoz engedte jutni ez a „tökéletlen” sajtószabad­ság. Alaposan élt. sőt, vissza­élt a megjelenési lehetőség­gel. Elmondott mindent, amit okvetlenül el akart mondani. Indulatainak zavaros sodrá­ban még arra is elfelejtett vi­gyázni, hogy ne keveredjen lépten-nyomon ellentmondá­sokba önmagával, elfelejtett arra gondolni, hogy Cilikét esetleg figyelmesen végig is olvassák, s aztán vegyes ér­zésekkel teszik félre, megál­lapítva. hogy a felszínes gon­dolattöredékek halmaza — semmi más, mint a fel-fel- bukkanó, ügyetlenül leplezett, demagóg hősködés bizonysága. Túlságosan komolyan ven­nénk ezt a szellemi peri féliá­ról érkező vagdalkozást, ha milnden rosszhiszemű megál­lapítására reagálnánk. Ele­gendő lesz közelebbről meg­nézni a cikk két fő mondaniva­lóját, hiszen Beke Albert sem akart többet, mint e két mondanivalóját nyilvánosság elé tárni. Úgy véli a terjedelmes cikk szerzője, hogy nálunk akadályozzák a szabad véle­ménynyilvánítást. hogy a kri­tikusok — igen kevés kivétel­lel. akik közé a cikkszerző nyilván magát is sorolja — gyáván elmismásolják hivatá­suk lényegét, hogy a szerkesz­tők valamiféle gerinctelen kul- túrdiplomaták. feletteseik ön- állótlan eszközei, akik nem gazdálkodhatnak saját belátá­suk szerint a rájuk bízott fo­lyóiratokkal, mert ebben kor­látozzák őket az irányító szer­vek. Szembetűnő, a,™?y B?ke ’ Albertet a teljesen privát, szélsőségesen személyes hajtóerők mozgat­ják. valami morális egoizmus vakítja el, miközben egyetlen szava sincs —, sem elfogult, sem tárgyilagos — a közösség valódi szükségleteiről. Úgy tűnik, hogy fogalma si'ncs ezekről a szükségletekről. Félreérthetetlenül kiderül egész kacskaringós gondolat- menetéből, hogy a társadalom elsődleges szellemi és kultu­rális igényei az ő számára csupa mellékes szempontok. Valósággal megveti mindazt, ami közösségi, így aztán nem csoda, ha a szerkesztői meg­fontoltságot és felelősségtuda­tot gyávaságnak nevezi. Nincs mértéke és objektivitása —, hogy a legalapfokú tudo­mányos felkészültségről ne is beszéljünk —, így hát oly­képpen próbál kört rajzolni, hogy nem keresi meg a kör középpontját Vajon az lenne a szabad vé­leménynyilvánítás, a kritika szuverenitása, ha mindenki derűre-borúra publikálhatná hóbortos elmeszüleményeit? Vajon előbbre vinné a szoci­alista kultúra ügyét, ha az egzaltációk perzsavásárává züllesztenénk orgánumainkat? Mentsen meg bennünket a sors a dilettantizmus soha ki nem ürülő szemetesládájától, amelyben minden van: a mű- veletlenségtől a feltűnési viszketegségig, az elmebajtól a felelőtlen destrukciókig, csak egy dolog nincs benne: ja­vunkra szolgáló, igényes, a közösség érdeklődésére szá­mot tartható világnézeti fe­gyelem. Beke Albert az unalomig ismétli a kritikusnak azt a személyes jogát, hogy a „mel­lékes szempontokra való te­kintet nélkül, könyörtelenül, őszintén” írhasson. Kellené­nek az ilyen kritikusok, ho- tsánnázva fogadnánk őket, feltéve persze, ha olyan csal­hatatlan zsenik lennének, hogy minden „könyörtelen” kísérletre a céltábla közepi be találnának. De úgy-e ért­hető, ha a nép pénzen még­sem azért tart fenn az állam újságokat és folyóiratokat, hogy ezek mindenekelőtt és kizárólag erkölcsi, politikai, esztétikai bIrakká, a szellemi élet tábornokaivá avassák az önjelölt világmegváltókat Ha akadozva is. ha írem is min­dig a megfelelő billentyűket ütve le, de folyóirataink mű­ködésében mégiscsak kirajzo­lódik az írók, a szerkesztők, a kritikusok együttes teljesít­ményéből a közéleti szereplés valódi célja: a szocialista tár­sadalom szolgálata. Ezen a szolgálaton, e szolgálat objek­tív hasznán van a hangsúly. Ha megfelelnek a becsvágy- gyal telített segíteni akarók ennek a feladatnak, akkor természetes következményként helyére talál a becsvágy, a szubjektív törekvés harmoni­kusan illeszkedik a társada­lom törekvéseihez és a tehet­ség mértékétől, a végzett munka értékétől függően mél­tán koszorúzza hírnév az iro­dalmárt ha már egyszer a vágyak netovábbja az a hír­név. Szinte fölösleges emlékeztetni rá, annyira köz­tudott: a művészetek, beleért­ve az irodalmat és a kritikai tevékenységet is, egyike a társadalmi létet tükröző tu­datformáiénak:. Ha Beke Al­bert kellő világnézeti komoly­sággal gondolja végig konkrét élményeinek tanulságait álé­kor maga is beláthatta volna, hogy nálunk elsősorban nem a sajtószabadsággal van a baj, hanem azokkal a művekkel, amelyek egészükben torzul tükrözik a valóságot Az ilyen elvetélt „müvek” számára nyilvánosságot biztosítani a sajtószabadsággal való vissza­élés lenne. Persze, nem min­dig a művekkel van baj, ese­tenként baj lehet a szerkesz­tő ítéletalkotásával is. De vastag melléfogás minden szerkesztőt ilyennek látni. Az adott valóság és az eb­ben gyökerező lehetőségek fe­szültségében élünk. A valóság és a benne íogamzó lehetősé­gele megítélésében egyaránt tévedhetnek írók, kritikusok, szerkesztőié De a viták meg­oldásának módja mindenkor csakis az azonos alapállás le­het. Minden olyan tett és gon­dolat, amely a kívánt lehető­ségek felé serkenti a valósá­got. a köz kincsévé válhat. Er­re való a sajtószabadság, s ezt a szerepét be is tölti. Per­sze, más az elméleti sebesség és megint más a gyakorlati. Egy gépkocsimotor maximá­lis sebessége lehet száznyolc­van kilométer is a próbapa- don, hasznos munkában jó, ha százhúszra képes. Pedig itt csak a levegő és a sima beton fejt ki ellenállást. Az életben sokkal több a súrló­dási tényező, e tényezőket az emberi magatartás sokfélesé­gének hívják. Vannak, akik leküzdeni próbálják vannak, akik minden adandó alkalom­mal szaporítani akarják a súrlódási tényezőket. Minél bizalmatlanabbak va­gyunk mások jószándékával szemben, annál nagyobb az esélyünk arra, hogy a vissza­húzó erőt növeljük. Pláne, ha a bizalmatlansághoz fel­színesség társul. Aki futtá­ból, esetenként pásztázza vé­gig az élet felszínét, óhatatla­nul az optikai csalódás áldo­zata lesz. Beke Albert megállt az élet hangyabolya felett és mivel híján van a gyakorlat ismeretének és az elemző szándéknak, csak a külső nyüzsgést látja. Dühösen el­kiáltja magát: „Nem tudom elhinni, ha megfeszítenek sem, hogy mindaz, ami itt a marxizmusra hivatkozással történik: valóban összeegyez­tethető lenne a marxizmus szellemével”. Itt már végképp kibújik a szög a zsákból. A cikk első felében még köd- gyertyákat is használt a szer­ző. hogy nehezebben hámoz­hassuk ki hátsó gondolatait. A cikk második felében aztán mondanivalójának lényegével, egy „jótanáccsal” lepi meg az olvasót. Mi lenne az általa annyit hangsúlyozott bajokra a csodaszer? „Azt hiszem, ma sem dőlne össze a világ, ha a mélyben amúgy is meglevő tömörülé­seket legalizálni mernénk ... az egységes, szocialista esz- meiségű irodalmon belül...” Nyíltan kimondott szándék ügyetlen csalétekkel. ^Az egyj séges, szocialista eszmeiségű irodalmon belül” kitétel a szalonképesség kedvéért van. A hangsúlyt a mélyben amúgy is meglévő tömörüléseknél kell keresni. Jól tudjuk, mi­lyen kopottak, szarkofágba való múmiák azok a nézetek, amelyek összetartják az iro­dalmi szekták kevésre fogyat­kozott, lompos rokkantjait. Az idő már ítélkezett az ilyen né­zetek felett. Gyűjtőnéven bur- zsoá ideológiának szoktuk ezeket nevezni. Kétségtelen, szeretnének feléledni az agó­niából. Nos hát, fogadjuk meg Beke Albert tanácsát. Arra való a sajtószabadság, hogy színvonalatlan kispolgári okoskodásokkal, minden hasz­nosat tagadó, de semmi elfo­gadhatót nem ajánló tudálé­kossággal teljenek meg a fo­lyóiratok, amelyeket „profilí­roznánk” második, sőt harma­dik gyermekkorukat élő, el­aggott nézetekre. Jöhet min­den nézet, ami nem egészen fehér és nem egészen haragos­zöld. Nyissuk fel a zsilipeket a szennyvíz előtt, hadd kava­rogjon az egységes, szocialis­ta eszmeiségű irodalmon be­lül. A keret maradna, csak a lényeget vetnék el. Az ilyen jótanácsok gyűjtőnevét is régről ismerjük; úgy hívjuk, hogy revizionizmus. Köszön jük. Nem kérünk belőle! //„ í,, szabadon ke­lia vcnahi ^ gondola. tait és nem szoktatja azokat fegyelemre, hanem inkább fe- negyerekeskedik a nyilvános­ság előtt, mégcsak hagyján. De ahhoz már súlyosan meg kell sérteni a korrektség szabályait, hogy a leninizmus- tól idegen vagdalkozásokat éppen Lenin szavaival próbál­ják igazolni. Ez a módszer nem tartozik a szellemi já­tékszabályokhoz. Beke Albert ezeket a sorokat emeli ki Le­nintől: „A folyóiratnak körül­határolt, komoly és szilárd iránnyal kell rendelkeznie, mert különben menthetetle­nül megszégyenül s megszé­gyeníti munkatársait...” Beke Albert nagymellényű pózzal teszi hozzá: „íme, hogy a könnyen beijedöket is meg­nyugtassuk: nincs ebben a profilirozásra irányuló javas­latban semmi ideológiai elté­velyedés”. Ám Beke Albert sajnálatos nagyvonalúsággal elfelejtette beavatni a nyájas olvasót ab­ba a „mellékes” körülmény­be, hogy Lenin szakadatlan harcot folytatva a jobboldali szociáldemokrácia üvegházi álforradalmisága ellen, épp a pártosságot, a kristálytiszta marxista eszmeiséget kérte számon a folyóiratoktól. Ez jelentette a komoly és szilárd irányt, éppenséggel azok el­len. akiknek Beke Albert szállásmesterévé szegődött Végül is alig van szó a cikk­ben a kritikusok gyávaságá­ról, mint ahogy a cím ígéri. Ellenben kifogyhatatlanul os­torozza a szerző a folyóirato­kat és azok szerkesztőit. Ho­vatovább az derül ki Beke Al­bert véleményéből, hogy a Bach-korszakban élünk és csupa kincstári cenzor vigyáz a palackra, hogy ki ne szök­jön belőle a béklyóba vert gondolatszabadság. Magyarán: mindenki ellenfele, aki visz- szautasítja kéziratait, s azok az igazán ritka jóemberek, akik szerkesztői keblükre öle­lik. Előbbiek a tévelygők, utóbbiak a bátor marxisták. Hogy milyen személyes okok miatt haragszik Beke Albert a folyóirat-szerkesztőségekre, az nem tartozik ránk. De ösz- szegükben általánosító vádjai átlépik a magánjelleg határát, sőt, még az irodalmi élet ha­tárait is. Úgy beszél mindvé­gig a politikáról, hogy a po­litika szót ki sem ejti. Ahogy mondani szokták: „a lányá­hoz szól. de a menye is (ki­llet belőle”. A célozgatások annyira si­kerültek, hogy nincs bennük semmi kétértelműség. Mégis, úgy látszik, a Nap­jaink szerkesztősége nem vet­te észre ezt az egészen egy­értelmű kétértelműséget. A tényleges problémák megol­dásához nem visz bennünket közelebb sem a cikk, sem a szerkesztőség túlzott nagylel­kűsége. Kell, nagyon kell a bátor kritika, de csak a pár­tosan bátor kritika, amely nem a harcos széthúzásra, ha­nem a harcos összefogásra bíztat. GERENCSÉR MIKLÓS A munkSRormsk helyzete a tégla és cserÉpiparban Az EM Tégla- és Cserépipa­ri Tröszt vállalatainak mun­kaügyi, termelési és műszaki szakemberei az elmúlt hóna­pokban felülvizsgálták a mun­kanormákat. Megvizsgáltak 8022 munkanormát, amely csaknem 14 000 dolgozó mun­kájára terjedt ki. A vizsgá­lat csaknem 7000 dolgozó nor­máját . megfelelőnek minősí­tette. s ezek megváltoztatásá­ra nem volt szükség. A vizsgálatok során a ter­melést növelő gépesítési, mun­kaszervezési és egyéb korsze­rűsítések után indokolt nor­maváltoztatások elvégzésével volt a legtöbb tennivaló. Az iparágban a gyártási el­járások korszerűsítése a mű­szaki szervezési intézkedések, s egyéb változások ^alapján összesen 4436 dolgozó munka- normáját szigorították. A körültekintő vizsgálatok alapján nemcsak szigorították, hanem ahol a műszaki körül­mények indokolták, enyhítet­ték a régi munkanormák elő­írásait. Találkozás a névaáé özvegyével Kedves, bensőséges találko­zóra került sor a napokban az Ózdi Kohászati Üzemek­ben. Az 1956-os ellenforrada­lom' idején mártírhalált halt Asztalos János vezérőrnagy özvegye látogatott a kohász­városba, hogy eleget tegyen a férje nevét nemrégiben fel­vett KISZ szocialista brigád meghívásának, találkozzon, megismerkedjék a brigád tagjaival. A szeretettel várt vendéget a brigád tagjai a' gyár központi hivatalháza előtt virágcsokorral fogadták, majd a kohászat tanácstermé­ben a vendég és a vendéglá­tók szívélyes hangulatú meg­beszélésére került sor. Endré- sik Mária, a nagyobbrészt nődolgozókból álló kilenc ta­gú KISZ szocialista brigád vezetője ismertette a brigád munkáját, tevékenységét. Be­mutatta a brigád naplóját, majd ajándékokkal kedveske­dett a vendégnek, s átadta a brigád fényképtablóját. A közvetlen beszélgetés során özvegy Asztalos Jánosné is­mertette férje életét, pályafu­tását A vendég és a vendég­látók ezután közös ebéden vették részt. A találkozón ki­alakult szívélyes, szeretettel­jes kapcsolat a búcsúvételle! nem szakadt meg. A brigád tagjai megígérték, hogy név­adójuk özvegyét rendszeresen tájékoztatják munkájukról életükről, a munkaverseny­ben elért eredményeikről. Elkészült a földgázvezeték Elkészült az Ullés—Szeged közötti földgázvezeték, s utol­sót lobbant az üllési olaj- és gázmező hosszú hónapok óta égő gázfáklyája. A terület első olajkútjának kísérőgázát ugyanis elégették, hogy na szennyezze a környék levegő­jét. Barátsági és békeest A Magyarországi Német Dolgozók Demokratikus Szö­vetsége, valamint a Hazafias Népfront rendezésében barát­sági és békeestet rendeztek megyénk három német nem­zetiség lakta községében, Ká­rolyfalván, Kaikon és Herceg- kúton. A jól sikerült barátsá­gi és bébeesteken a máris- halmi német nemzetiségű kul- fúrcsoport színes műsorral is szórakoztatta a községek la­kosságát. Próbálkoznak, tervezgetnek szüntelenül Levélírás közben leptük meg Bényi Jánost. Azóta va­lószínűleg meg is érkeztek sorai Gödöllőre. Tíz éve nem látott barátjának írt. A dokto­ri disszertáció feltételeiről, té­maköreiről érdeklődik. — Nagy fába vágta a fej­szét, elnök elvtárs. Lesz ide­je. lehetősége hozzá? — ér­deklődöm, amikor elmeséli szándékait — Most már megtehetem — válaszol. A kemény négy év után, amikor a munka volt az első, most a szakmai to­vábbfejlődésre is gondolha­tok. Mea&ecsiiEik a közőst Kétségtelen, küzdelmes, de igen eredményes esztendők állnak a mezőzombori Köl­csey Termelőszövetkezet mö­gött — Mélyről indultunk, sú- lyos mérleghiánnyal kezdtük. Épületeink nem voltak. A ré­gi tsz-től mindössze két is­tállót örököltünk. Ma már négy majorunk van. Embere­ink szorgalmasan dolgoznak. A negyven forintos munka­egység minden évben meg­van. — Kemény, fáradságos mun­kával értük el. A népet rá­szoktattuk a közös megbecsü­lésére, érdekeltté tettük őket a termelésben. Nem volt könnyű. Hiszen konkurrálnunk kel] a cukorgyárral, a Tokaj- hegyaljai Állami Gazdaság­gal, a mádi hegyközséggel, ahol bizony jól megfizetik a munkaerőt. A konkurráiás, ahogy Bényi János mondja, sikerült. A „kritikus” hónapokban teljes garantált, huszonöt forintos munkaegységet fizetnek kész­pénzben és öt kiló terményt. A többi hónapokban pedig ti­zenöt forintos előleget. — így a garantáltság idő­szakában egy állattenyésztő például 1900—2000 forintot is kap havonta. Ilyen kereset mellett már nem csábító a napszám. Maradnak az em­berek. sőt, egyre több fiatal is jön közéjük. Persze, mindez a biztos anyagi alap megteremtése nélkül nem menne. De a Köl­csey Termelőszövetkezetnek ez sem hiányzik. A négy év alatt első osztályú sertésállo­mányt alakítottak ki. Hét, hét és fél hónap alatt 106 ki­lós sertéseket neveltek. Juhá- szatuk is jelentős jövedelmet hoz. A tehenészetet most pró­bálják „ráncba szedni”, minő­ségi cserével, érdem szerinti csoportos takarmányozással kísérleteznek. A teljes gépe­sítés után saját erőből beren­deztek egy javító műhelyt, így a motorcserén kívül min­den javítást maguk végeznek. — Nagyon drága volt a gép­állomás! munka. Igen sok pénzünket elvitt. Az elmúlt évben is másfél millió forin­tot fizettünk. Ez a költség most legalább a felére csök­kent Félmillió forint ulisrkaniagból A termelőszövetkezet inten­zíven foglalkozik magtermesz­téssel is. Lencse-. borsó-, bükköny-, uborkamagot ex­portálnak. — Egy mázsa fémzárolt uborkamagért nyolc-kilenc ezer forintot kapunk. A ku­korica közteseként termel­jük. A kukoricát pedig ré­szesben művelik a tagok. így az uborkamag költsége egé­szen minimális, a belőle szár­mazó bruttó bevétel viszont félmillió forint! Tavaly először próbálkoztak naposcsibe neveléssel. Az is­tállókban húszezer csibét ne­veltek föl. A közeli években viziszárnyas-telepet szeretne a termelőszövetkezet kialakíta­ni. Próbálkoznak, tervezget­nek szüntelenül. — A felsorolt eredmény szinte sok is a négy évre. Ké­vés termelőszövetkezet tud hasonlókat felmutatni. Ha ta­pasztalatcserére érkeznének az elnök elvtárshoz — kérde­zem —, mit válaszolna, mi a legfőbb tényező, mi az a mozgató rugó, amely megte­remtette a mostani igen ked­vező állapotot? — Azt válaszolnám, hogy az őszinteség. Az a legfőbb rugó, az a termelés, a mun­ka legfőbb előmozdítója. Mi mindig, mindent őszintén fel­tárunk a tagság előtt Ki­mondott szót soha meg nem másítunk. Mert ha egyszer csalódik a tagság, minden összetörik. Minden termelő­szövetkezeti vezetőnek ajánl­hatom: a legkorszerűbb tech­nikai. a legjobb termelési fel­tételek esetén is szükséges az őszinte, igaz szó. Juhász. A hatvanadik tengerjáró hajó Készül a hatvanadik tengerjáró a hajógyár angyal­földi egységében. Az óriás hajótest orrán szinte elvés* a festő alakja.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom