Észak-Magyarország, 1965. május (21. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-01 / 102. szám

fflSSBAKM AGYARORSZÄG

Szombat, 1965. május 1.

ti3

c

Filozófiai gondolatok költői nyelven

jj ~ E, Kovács Kálmán aforizmáiból.

G Minden igazi szenvedély alkotásra ösztönzi az embert.

C

c c

D D G C G C C G C C C D n

Ahonnan száműzték a szabadságot, ott az egyenlőségről csak hazudoznak.

Hr

Nem nevelhet jól az a pedagógus, amelyik nem ébreszt szeretetet.

Hr

A hős legtöbbször a saját önzését győzi le.

H;

Bárcsak tudnék egyetlen olyan aforizmát írni, amelyik közmondássá változik!

Hr

Az igazság meztelenül is erős.

Hr

Amiről tudjuk, hogy ismeretlen, az már félig ismert.

era rra ca ra era tracaca era era catratraca era trara era ca era era tratracatracac-acac'

Több mint 17000 hallgató

Megyénkben az elmúlt tél folyamán Népfront Akadémiákat szerveztek. Az akadémiák előadásai most értek véget, eredményükről egyesítő jelentés készült, és annak adatai figyelmet érdemelnek. Az akadémiák célja az volt, hogy ismeretanyagot nyújtson a népfronttá zottsági és tanácstagok részére. Hazafiság és nemzetköziség, Magyarország • és a KGST, a munkás-paraszt szövetség mai problémái, erkölcsi normák társadalmunkban, kultúra és szakképzettség <— ezek a témák szerepeltek az akadémiák előadásain.

Városokban még a technika és a társadalom viszonyáról is folyt előadás.

Ha most már a végeredményt nézzük, akkor kiderül, hogy 17 637 hallgatója volt a 102 helyen megtartott 425 előadásnak. A legsikeresebben működtek az akadémiák a miskolci járásban, de eredményesnek mondható az ózdi, valamint a sátoraljaújhelyi járásban kifejtett munka is. Miskolc négy kerülete közül háromban rendezték meg az előadásokat, ezek eredményesen is zárultak.

Az ember és a munka dicsérete a képzőművészetben

„fin őt dicsérem csak, az élet

anyját;

Kitől jövendő győzelmünk ered;

A munkát dalolom, ki a

szabadság

útjára visz gyász és romok felett . .

(Juhász Gyula; A munka)

Egymást dicsérik ők ketten, az embert jő munkája, amely- lyel átformálja világát s az egyre szebbre alakuló világot az őt alkotó ember. A dialektikus kölcsönhatás nyilvánvaló s ebben a kölcsönösségben és egységben rejlik végső soron a szocializmus fejlődése. A művészek — a dolgozó emberek egyik rétege — nemcsak szemlélik és érzékelik, de átélik a más területen alkotó embert és így festői, vagy szobrászi élmény, művészet lesz belőle.

„Dolgozó emberek között” címen a Képzőművészek Szak- szervezete kezdeményezésére már 1959-től kezdve, évenként bemutatásra került egy-egy szép kiállítás, amelyen az ember és munkája volt a téma. Megelőzte a kiállításokat több művész hónapokra terjedő tartózkodása tsz-ekben, ipari-, vagy bányavárosokban, ahol az ott élő emberekkel való személyes kapcsolat — ami

vészek, mint Derkovits Gyula, Dési Huber István, valamint a Szocialista Képzőművészek Csoportjának fiatal, tudatos, vagy kevésbé tudatos, de szívvel és értelemmel a munkás- mozgalomhoz vonzódó művészei. A derkovitsi életmű a szocialista realizmus első megvalósulása hazánkban s legközvetlenebb hagyománya az új, most bontakozó művészetünknek. Formailag már nem egy követőre talált, de az átélés, a meggyőződöttség ereje még nem fűti éppen olyan intenzitással, a követők téma- és formaválasztását. Az utóbbi húsz esztendő természetesen változott munkafeltételeket teremtett s ez a művészi munkára is vonatkozik, bizonyos szükségszerű eltérések mellett. A társadalmi tulajdonú termelőeszköz más tudatot kell. hogy alakítson, mint a robotba görnyesztő, tőkéstulajdonú gép. Ez a megmásult viszony, a birtokon-belüliség adhat olyan megnöveíkedett öntudatot, amely a művészetben így, vagy úgy, de tükröződik. Nem érheti a „lakkozás” vádja művészeinket, ha képben—szoborban az ember és a munka szépsége és erkölcsi összetartozása jelentkezik. Egy

lényegében minden téma egyetlen főcím alá sorolható, mert az aszfaltozás, a rakodás, az aratás, a műtét, vagy a versú’ás, mind a szocializmus építése, címen foglalható ösz- sze. S mivel minden valamirevaló munka építés, ez meghatározza többé kevésbé a stílust is, természetesen a művész sajátos alkatának és a hagyománynak megfelelően, így most a szerkesztő-elvű festészet az, ami az új mondanivalónak legalkalmasabb kifejező formája.

Három olyan művész munkájáról adunk képet, akik ebben jeleset alkottak. Elsőnek Kádár György: Egymillió lakást! című nagy kompozícióját említjük, amelyben a mindennapi gazdaság-politikai program nyert pompás művészi megfogalmazást. Nem aggasztotta a művészt, hogy művészetével az aktualitások szolgálatába áll, mert ez mit sem von le képe valóságos értékéből, sőt többlete annak. A kompozíció a szép szerkezetű állványzaton foglalatoskodó munkások komolyságával s a világos színek nemes harmóniájával a holnapok felé mutat.

A szocialista mezőgazdaság egyik legérettebb művészi megfogalmazása Kurucz t>. István: Cséplés című festménye, amelyen, az egy, hatalmas tagban megjelenő búzatáblában, a lágy hajlatú domb tetején magános — a távlattól aprónak tűnő — kombájn dolgozik. Az ezüstös-sárga tengerben a kicsi feketés, piros gép magában győzi a beláthatatlan terület learatását. Ember nincs is a képen, de ettől mintha még monumentálisabb lenne a föld, amelyet már a teljesen kezessé szelídített géppel formál, termékenyít és szedi meg gyümölcsét. Az utóbbi évek legszebb és legmeggyőzőbb alkotása ez a témán belül.

A harmadik jellemző munka Mácsai István: Épülő Erzsébet híd című festménye, amely hűen tükrözi a budapesti emberek örömét és szeretetet az új híd iránt; a csodás, havas és hamvas budai part felé feszülő hatalmas, modern alkotmány pompás íveivel és pilléreivel, lábánál, a pesti parton dolgozó, hangyányi emberek, e szépség és nagyság alkotói.

Három teljesen különböző temperamentumú művész, különböző témájú, de azonos szándékú képeit említettük azzal a céllal, hogy a művészet, méghozzá a modern, korszerű magyar festészet tükrében lássuk az ember és a munka dicséretét. Említhettünk volna még számtalan jellemző példát a művészet köréből bizonyságul, hogy sokszorosan dicsért, költészetben, festészetben s a művészet minden ágában a teremtő munka, miáltal új arcú lesz ez a föld s, hogy általa alakul szebbé és boldogabbá, etikusabbá és műveltebbé, szocialistává népünk és hazánk.

Oelmacher Anna

Lukovszky László rajza

Mácsai István festménye: Épülő Erzsébet-híd.

tyakran barátsággá mélyült —,

valamint az adott termelő munkával történő közelebbi ismeretség — üvegfúvás, szövés, hídépítés, földmunka — ihletévé lett. A „téma” mindezen ismeretek birtokában természetességgel kért szót a műben, sa társadalmilag hasznos munka minden fajtája, a félelmetes földmaró gépek, a szelíd tanítónő, vagy éppen muzsikáló ember nagy-nagy bensőséggel állt a művészi átírás előterébe. Minden céltudatos és hasznos emberi tevékenység méltó a megörökítésre és a mindennapok névtelen hősei, termelvén a társadalmi javak összességét, emelik .valójában hazánik s népünk színvonalát.

A dolgozó emberrel, szorosabban véve a munkásosztály életével, harcával és hőseivel már a két világháború közötti periódusban foglalkoztak nem mindennapi tehetségű, marxista ideológiával áthatott műfejő asszony szép mozdulatában benne van a termelő tevékenység; a nádvágók köte- geik és kúpjaik között, a hegesztő fény-modellálta, figyelő figurája, az építkezés ritmusa okos gépekkel tűzdelve: mind alkalmas, sőt több, érdemes a megörökítésre, a művészi át- költésre, dicséretre.

A munka, mint az emberré válás legfőbb tényezője, a társadalmak kialakulásának forrása. Különösen fontos és szívünknek kedves a szocialista társadalmat formáló munka, amelynek valóban értékes művészi tükrözésével találkozhattunk az elmúlt két évtized során. Imponáló névsort lehetne összeállítani, de a nevek kevesebbet mondanak, mint a művek, amelyek magukban foglalják az alkotó egyéniség s ugyanakkor az alakító kor-élmény jellemző vonásait. Szinte témák szerint csoportosítható volna a jó munkaábrázolások sora, de

M

aga milyennek képzeli a régi májusokat? — kérdezte. ^ Egy presszó sarkáS ba vonultunk fél? re. A terem másik végéből S fülsértő táncmuzsikát böm- < bőit a rádió. Abban az órában \ tiszteletlenségnek éreztem a < hangot, a ritmust, az asztalok s alatt twisztelő lábakat, ami- d kor ez a maga történelmét las- \ san teregető munkás olyan ? időkről mesélt, melyekhez 5 csak a beethoveni zene illik. < Arcán még ott bujkált most 3 is a régi májusok tüzes indu- ? lata, még szunnyadt benne a

Í

félrevonulás ösztöne, azért hívott ebbe a rejtett sarokba, mintha titkon akarná közölni velem a régi titkokat, a lázító szót, zizzenő papírlapok tiltott igazságát, emberi parancsot az emberért. Tenyerébe hajtotta állát és kérdőre vont. Milyennek képzelem? Mint a legszebb verseket... Májusi fény szökken a fák közé, őrszemek vigyázása mellett száll az ének, párizsiakhoz hasonló emberek lapulnak a barikádok mögött, szociáldemokrata párthelyiségek zugában összebújó sorstársak suttognak ... öreg munkások meséje ébred emlékezetemben. Talán negyven évvel ezelőtt, május elsején elültettek egy fát. A fa megnőtt, vastag törzse lett; egyszer villám csapott bele, s a keletkezett üszkös hézagba dugták az egymásnak szóló üzenetet. Ereklye volt a fa. Negyvenötben kétszer virágzott ... Lehet, hogy nem

így volt. De én ilyennek képzelem ...

Rámnézett. Bólintott. Mosolygott.

— Ha festő lennék, és képet kellene pingálnom, magam is a legszebb színeket használnám. Vörösnek festeném az eget, a napot, alul meg feketének az erdőt, a füvet, a hagymát és szalonnát a térítőn, és feketére az emberek homlokát. így él bennem a kép ... Május elsejéken kijártunk a hegyek közé. Vittük a családot is. Kirándulni megyünk — mondtuk, ha kérdezte valaki. Fedezék volt az asszony, meg a gyerek ... S mi e fedezék mögül tüzeltük önnön eszünket, szívünket. A harmincas évek elején csak néhányan, aztán mind többen lettünk, ahogy nőtt az elnyomás. Egyik ösztönösen csinálta, a másik tudatosan, a harmadik virtusból, a negyedik ... Hiszen a mozgalom nyersanyag volt. Érc. Edzésre várt, idomításra, rúgalmasságának kikalapálására ...

Álla alól elvette tenyerét, hogy merev tartás ne fékezze messze néző szemét.

— Ebben a városban még tizenkilencben sem adatott meg az újjongás. Akkor én még siheder voltam. Évek múlva hallottam, volt, aki sírt tehetetlen dühében. Azóta, úgy tudom, azért babonás a munkás pénteki napon, mert péntek volt akkoi\ amikor Angione olasz ezredes csapataival a városba vonult. Két nap múlva a munkások a főparancsnok, Zincone tábornok szemébe vágták, hogy a forradalom óta egyetlen ablak sem tört be Miskolcon, most meg feje tetején áll a rend. Mert kétszeresen vigyáztak rá, nehogy — a direktórium parancsa ellenére is, amely előrelátó félelemmel óvta a proletariátust — vér folyjék az utcákon ... Az a nap külön is kínzó emlékeket ébresztett az utódokban. Minél jobban tiltották tőlünk májust, annál jobban akartuk. És annál jobban edződtünk.

V

égétért a zene. Rebbent a kék szempár és az egykori bányász térképet idézett a kockás abroszra.

— Ez itt Pereces, ez meg a Vasgyár. A bánya, meg agyár egy cég volt akkor. Ez volt a mi területünk. Itt, az út baloldalán, ahol a Bollóalja bérházai vannak, s amit abban az időben Vándor-telepnek neveztek, itt volt a főhadiszállásunk. A háború éveiben itt hallgattuk szovjet földről a Kossuth-adót. Hárman, négyen csak. Vigyáztunk nagyon, hiszen este tizenegykor is, amikor meghallottuk az ismerős szignált, még akkor is az utcán cirkáltak a csendőrök. Nem voltunk eléggé óvatosak. Valaki besúgott. Engem bíróság elé állítottak.

— ... a rádiókat még nem szedték össze, bíró úr, s én csak olyat hallgathatok, ami abból szól. Hogy éppen hová kapcsolom, azt nem nézem meg, csak miután hangot hallok benne — mondtam a bírónak. Akkor már félni is elfelejtettem. Minden mindegy volt. Nem tudom, erre a< közömbösségre szólalt-e meg benne a lelkiismeret, vagy a maga nemzeti érzésére hallgatott. Ismertem különben. Lengyel volt, Jakubo- venszkyről magyarosította Józsára. Abban az időben Lengyelország már Hitleré volt. Ki tudja, talán vele dacolt, amikor felmentett

__

— De nem mindegyikünk úszta meg ilyen könnyen. A májust megelőző napokban nagyon feszült volt a légkör. Egy-egy „vöröst” április végén elvitt a csendőrség, meg a rendőrség, még akkor is, ha ki se mozdult otthonából. Lopással vádolták, verekedéssel, ki tudná már, mi mindennel, csak hogy indokot találjanak a „vizsgálati fogságra”. Persze, a vád koholt volt, május elseje után hazaengedték. Csoportunk ezért — meg más csoport is — taktikát változtatott. Vagy május 1. előtt, vagy után rendeztük meg a mi kis ünnepünket. Annyira összeolvadnak bennem a hónapok, hogy már nem is tudom, melyik összejövetel mikor volt. Mert egyre gyakrabban gyülekeztünk. Minden megbeszélés egy-egy május 1. lett. És az ellenállásunkat se kötöttük dátumhoz. Állandósítottuk. Már csak mozzanatokra emlékszem ...

TCä /is ozzanat sok volt.

WB Rengeteg. Melyiket

LvJB. is fT'ondjä? Kavargó emlékek gyűltek a ráncolódó homlok mögött. Rágyújtott. Szürke füstkarikákból emberalakok rajzolódtak elő. Ismerek valakit* aki azt mondja, passzió-