Észak-Magyarország, 1964. november (20. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-07 / 262. szám

Szombat, 1964, november 7.

ES2AKMAGYARORSZAG

3

' ickfckkkkkkkkklekicicfrk-kirklcki?

Októberre emlékezve

cA ^palő tci

Foto:

Farkas Gyiüa

X*

XX- XRá (int kutyám így mesélt Dal ml azokról a napokról: Krindacsevka mellett dolgoztunk egy bányában. Mikor februárban a cárt elkergették, másképpen kezdtek beszélni a hadifoglyokkal, nekünk is mondogatták: tovaris.

Októberben, a forradalom hírére már nem volt kedvünk a hadifogsághoz, nem is nagyon őriztek • minket. Jónéhá- nyan összeszedelőzködtünk és elhatároztuk, hogy elmegyünk haza. Nyugodtan vonultunk végig a bányák mellett, senki sem állított meg, s baj nélkül beértünk Jekátyerinoszlávba. Oda özönlöttek mindenfelől a hadifoglyok. Ilyen nagy városban könnyebb tájékozódni: merre felé dől a világ sorja.

A jekatyerinoszlávi lágerben addig vártunk, vitatkoztunk, míg egyszer csak hallottuk, hogy sebesen nyomulnak előre g németek. Mi lesz velünk, ha itt érnek minket? Akadt, aki azt mondta, várjuk meg őket, hamarabb hazajutunk.

Hogyne, mondták mások, hogy megint kivigyenek valamelyik frontra.

Járt be hozzánk a táborba egy bolsevik agitátor. Nem állt fel az emelvényre, hanem leült közénk, szívta velünk a rossz mahorkát, s csendesen elmagyarázta:

— Látjátok, mi nem tekintünk benneteket ellenségnek. Olyan emberek vagytok, mint mi, parasztok, munkások. Titeket a császár, minket a cár kergetett ki a frontra. Mi nem akarunk többet ellenetek harcolni, azért is zavartuk el a mi tábornokainkat. S nemcsak a cárt, látjátok, még Ke- renszkijt is, senki se kell nekünk, aki tovább akarja folytatni a háborút.

Hát ezen nagyon el kellett gondolkozni.

— Jól van, igazad van. Nem akarunk hazamenni, amíg tart a háború; nem akarunk még egyszer ellenetek jönni, de senki ellen sem, az olasz frontra sem, sehova. Ám mit csináljunk, mindjárt a nyakunkon vannak a németek?

— Adunk nektek vonatokat,

elmehettek beljebb az országba.

Ha valami nagy tiszt beszélt volna így velünk, nem hittünk volna neki. De ez ma- gunkszőrű legény volt, emberség volt a szavában, bíztunk benne. Nem is hiába.

Kaptunk vonatokat. Aki maradt, maradt, nem tudom, mi lett velük, talán a németek hazavitték, s mehetett újra valamelyik frontra. Magam a legelső vonatra felkapaszkodtam.

Hanem ez az út nem volt öröm. Hamarosan tapasztaltuk, hogy nemcsak a németek vannak a vörösök ellen, hanem a fehérek is szervezkednek. Láttuk, hogy ebben az országban nagy seregek gyűr- kőznek egymás ellen. S valószínűleg nem nagyon szeretik azt, aki sehova sem tartozik, csak a kenyeret fogyasztja. Nem tudtuk, kik azok, akik Moszkva ellen zászlókat bontottak. Egyet azonban a magunk eszétől is megértettünk.

— Zötyögünk, zötyögünk fiúk, de nem tudjuk, hova visz végül ez a vonat, valamibe meg kellene kapaszkodnunk.

Kuporogtunk a vagon padlóján megtiport szalmán, s hánytuk-vetettük sorsunkat.- A vörösök

mondják nekünk, hogy ti csak hadifoglyok vagytok, ausztric- ki, hanem továris. S ők nemcsak az ő uraik ellen harcolnak, hanem a világ minden népe szabadságáért.

Amikor kisütöttük, mit kell tennünk, néhányan átkapaszkodtunk a szomszédos vagonba, azután a következőbe, s mindenütt elmondtuk a magunk véleményét.

Nem nagyon kellett javaslatunk mellett viaskodni. Benne volt az már a levegőbe. Még olt a vonaton megalakítottuk mi, hadifoglyok, a vörös ezredet.

Nem sokat teketóriáztak velünk, elfogadtak a csillagos zászló alá. Kaptunk fegyvert, felszerelést. Amit nem adtak, azt szereztünk. Könnyebb volt

akkor lóhoz jutni, mint nyereghez.

Hej, de más érzés volt me gint katonának lenni! Katonának, s mégis szabad embernek Aki akkor abba belekóstolt nem felejthette el, s nem mondhatott le róla egész életében.

— Nézzétek, én baka voltam, s mégis hogy szót fogad alattam a ló!

Mérhetetlen nagy pusztaságok vannak arra, akkorákat kívánt az ember vágtatni rajtuk! S nem is lehetett nekünk idegen az a táj. Azt mondják, őseink is jártak, legeltettek azon a vidéken, mielőtt a Kárpátok felé elindultak.

Harcoltam sokfelé. Nyáron a kozákok ellen Csapajev alatt. Vasfogú decemberben, mikor Gyenikinlöl egy néma éjjelen váratlanul elvettük Bori- szoglevszket. Futottam Petlju- ra elől Kamenevszk—Po- dolszkból. Védtem napokig száznyolcvanad magammal a hajdamákok ellen Jarmolincit. Ott voltam, amikor elvesztettük Kievet, s ott voltam, amikor visszafoglaltuk. Megfüröd- tem a Gyeszna vizében, mikor átkaroltuk és szuronyrohammal elvettük a kadetektől Csernigovot; s a végső győzelem után még a banditák ellen is harcoltam Balta vidékén.

Amerre jártam, mindenütt találkoztam magyarokkal.

Ezért mondom, hogy az októberi forradalom a miénk is. Papp és Szántó elvtárs, az első ezred parancsnoka és helyettese, Koszta Béla, akivel haza akartak küldeni minket a Magyar Tanácsköztársaság megsegítésére: a volosinszki ezred magyarjai, Taliga, a félelmetesen pontosan lövő tüzér és mind a többiek, akiknek rohamra torzult, verejté- kes arcát, vagy a halálos seb után lefogatlan maradt szemét nem felejthetem el.

clít néznek ezek a ha- C Ore lőtt szemek ma is, az emberi jövőbe, ahol népünk megbecsült és tisztes helyen ül az egyenlőjogú népek asztalánál.

Molnár Zoltán

gy német szociáldemokrata 1920-ban Oroszországba

utazott, hogy saját szemével lássa az ottani helyzetet, és találkozzék Leninnel. (Sokan érkeztek akkor ezzel a céllal.) Vrangel és Pilsudski ellen még folyt a harc, s a vendég szemében Oroszország a teljes összeomlás és éhínség képét mutatta. „No igen, valami csoda folytán átvészelte néhány nehéz esztendejét, ezután azonban — gondolta a német — a forradalmi lelkesedésnek már el kellett apadnia, az emberek halálosan kimerültek”.

Kertelés nélkül akart beszélni Leninnel — éles, nyílt kérdéseire ugyanolyan nyílt válaszokat várt. Felkészült, hogy elfogulatlan bírája legyen mindannak, ami Oroszországban végbemegy. Ehelyett pedig lélekszakadva kellett válaszolnia azokra a kérdésekre, amelyekkel Lenin halmozta el őt. Lenin arról faggatta: miként volt lehetséges, hogy az egyik német fejedelemségben kikiáltott tanácsköztársaság, melynek kormányzatában ez a független szociáldemokrata is részt vett, mindössze három napig tarthatta magát. A német logikusan kifejtette, hogy a szociáldemokrata párt jobbszárnya elárulta őket, a nép nem volt-eléggé öntudatos, nem készült még fel eléggé a szocializmusra, s a döntő pillanatban nem támogatta munkáskormányát.

— És maguk mit tettek azért, hogy a nép higgyen és támogatást nyújtson önöknek? —< kérdezte bizalmatlanul Lenin.

— Kellett, hogy higgyenek nekünk — felelte sértődötten a „független”. — Mi hús vagyunk a nép húsából. Ügy vagyunk a néppel... no, mondjuk, mint a gomb a kabáttal, amelyhez hozzávarrták.

Lenin elmosolyodott:

— Hm, tegyük fel, hogy így van. De mégis, mit tettek önök saját népükért?

— Mit tehettünk volna három nap alatt? — álmélkodott a német.

— Ügy? Nos, nevezzen meg csak egy olyan törvényt vagy rendeletet, amelyet a három nap alatt kihirdettek és megpróbáltak végrehajtani.

Törvényekre, rendeletekre nem is került sor. Kormányunk, ismétlem csak három napig létezett.

Lenin azonban kérlelhetetlenül folytatta:

— Három nap! Önök ezt egyáltalán nem használták ki! Hogy is támogatta volna önöket a proletariátus, amikor még a gyárak munkás-önkormányzatát se tudták életbe léptetni! A parasztok azért nem álltak önök mellé, mert önök egy mukkot sem ejtettek ki arról, hogy felosztják a nagybirtokokat. Egyáltalán mit értek el önök? Annyit, hogy feszesen begombolkoztak, és ünnepélyesen bevonultak a megszökött miniszterek dolgozószobáiba? Ez kevés. Ez megbocsáthatatlanul kevés. Ezért nem tarthatták magukat három napnál tovább. Mi viszont amint látja, már több mint három Sl^tendeje tartjuk magunkat, és bízunk benne, hogy örökre!

A „függetlent” lenyűgözte ez a sok önbizalom, és hirtelen elvesztve hidegvérét, így kiáltott fel:

— örökre? Hát a gomb?

,— Miféle gomb? — kérdezte csodálkozva Lenin.

— Ha holnap akár önnek, akár énnekem leszakad és elvész egy gombunk, akkor mi lesz? Őszintén megmondom: mint volt szabó, utána érdeklődtem ...

— Á, ön szabó? — érdeklődött Lenin.

.— Az, de mit érek vele? Itt, önöknél, Oroszországban nem árusítanak gombokat. Az ember a hősiesség csodáira képes, legyőzi minden ellenségét, és' egyszerre csak egy nevetséges apró dologban tehetetlen: elvesztette a gombját! Önöknél leálltak azok a gyárak, amelyek a legegyszerűbb, mindennapi holmikat állították elő. Az emberek már évek óta úgy élnek, hogy képtelenek beszerezni azt, amire szükségük van. Nem luxustárgyakról beszélek, hanem a gombokról!

Lenin elnevette magát:

— Azt akarja ezzel mondani, hogy ha leszakad a nadráiiMiiiiimiimiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii

LEONYID RAHMANOV:

A GOM

..........................................................................

g

unkról a gomb..: Valóban igaza van: a nehézkedési törvény élteimében le kell csúsznia. (És bizalmasan közel hajolt a némethez.) Elárulok egy titkot önnek: nem fog lecsúszni. A zsineget még szorosabbra húzzuk a hasunkon és remekül fog, amíg csak el nem űztük Vrangelt. Azután pedig lesz bőven a mi országunkban gomb is, meg minden egyéb hasznos holmi. Nem kisebb lelkesedéssel fogjuk gyártani ezeket, mint ahogyan harcoltunk. Addig azonban arra kérem, kedves elvtárs, hagyja békében az én gombomat.

— Bocsánat — hebegte a német, aki heves vitájuk során mindvégig csavargatta Lenin kabátgombját.

Később együtt indultak el egy munkás-klubba, ahol Leninnek gyűlésen kellett fölszólalnia.

yár volt, Leninnek a sietségtől melege lett, kigombolta kabátját, s ekkor — lepattant a gomb, amelyet vitapartnere oly buzgón csavargatott. Lepattant és elgurult a járdán. Lenin észre se vette. De nem úgy a német. Ö észrevette, még nagyobb zavarba jött, felvette és zsebre tette a gombot. Minden eshetőségre — ezt gondolta —, aztán valahogy módja lesz helyrehozni baklövéseit.

Miután a klubban a gyűlés véget ért — Lenin a szovjet hatalom időszerű feladatairól, a katonai és a termelési arcvonalról beszélt —, ismét kiléptek az utcára. Ekkor a német elképedve látta, hogy Lenin kabátjának minden gombja a helyén van. Hát ez miféle csoda? Hiszen Lenin alig tíz percre tette le a teremben a kabátját, és maga mögé, a székre rakta. Kinek sikerült ez alatt felvarrnia a gombot? És honnét vette? Kétségtelen: az ország vezetőjének öltözékét egy külön ember figyeli állandóan, másként nem is lehetne megmagyarázni a történteket — hiszen a lepattant gomb változatlanul ott lapult a német vendég zsebében ...

Néhány évvel később, amikor Lenin már nem élt, az említett független szociáldemokrata, aki kommunista lett, újra a Szovjetunióba utazott. Örömmel tapasztalta, hogy az ország feléledt, pezsgő építőmunka folyik benne, és sok mindenféle áru kapható nemcsak Moszkvában, hanem az általa felkeresett falvakban is.

Az egyik parasztházban, amikor belépett, mindjárt Lenin képe vonta magára figyelmét. A fényképről nagyított képen Lenin kabátot, sapkát viselt: pontosan ugyanazt, amely az emlékezetes séta idején volt rajta. Az idős háziasszony látta, hogy a külföldi vendég figyelmesen nézegeti a képet, büszkén mondta hát neki:

— Iljicsnek ezt a kabátját különösen jól ismerem.

— Mit akar ezzel mondani? .— kérdezte érthetetlenül a német.

Az asszony erre elmesélte, hogy öt évvel ezelőtt, amikor még a városban dolgozott, egy gyári klubnak volt a takarítónője, Lenin odaérkezett egy gyűlésre. Ő szokás szerint egy pohár teát tett a szónok elé, s közben egy gyors pillantást vetett Leninre, majd a széken fekvő kabátjára. Feltűnt neki, hogy a nem új, de még jól használható bársony galléros kabátjáról hiányzik egy gomb. Lopva elvette a kabátot, és bevitte saját kis kamrájába a lépcsőfeljáró alá. No de ezután mit tehetett? Tartalék gombjai nem voltak, és hát az idők is megváltoztak. Azelőtt elszaladt volna a boltba vásárolni.. t Nos, gondolta, hátha sikerül, és letépte saját mellényének egy gombját (persze nem volt ugyanolyan, mint Leniné: kisebb és az alakja is más), aztán jó erősen, legvastagabb fonalával hozzávarrta a kabáthoz.

Nemrég a községi szövetkezeti boltban járt, s ott Lenin nagyméretű képét pillantotta meg. Ránézett és — egek! — ott látta a kabáton azt a gombot (jobb oldalt, felülről a másodikat), amely az ő mellényéről származott...

Elkérte a képet, hazavitte, és a tükör mellé tette.

Azóta naponta többször is megnézte.

— Az én gombom látható rajta!

A német vendég végighallgatta a történetet, alaposan szemügyre vette a képet, némán bólintott, mintha ezt mondaná: „pontosan így történt” — majd előhúzta mellényzsebéből a gondosan papírba göngyölt gombot (a papíron ott állt a séta dátuma), s a sok éve magánál őrzött emléktárgyat, Lenin gombját az asszonynak ajándékozta. Őszinte örömmel.

gy gondolkozott ugyanis: minden jog és méltányosság értelmében csak ez az asszony lehet annak tulajdonosa. íme, gondolta, bizonyítéka ez annak, hogy a szovjét hatalom belső lényegénél fogva a nép hatalma, s a világhírű politikái vezető, meg a takarítónő e hatalomnak nem két pólusát jelenti. Hanem ez a parasztasszony Lenin valamiféle néni- kéjének, dajkájának érzi magát... Nos hát, amint mondani szokás: Isten adja, hogy örökké igy is maradjon;

(Fordította: Radó Gyö? gy.)