Észak-Magyarország, 1963. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-01 / 281. szám
Vasárnap, 1963. december 1. esZASMACTAROESZÄS 5 A zt a nézőt, akinek Tragédia-képét korábbi előadások, rendezői felfogások rajzolták meg, alakították s árnyalták — egyfelől az újra- áiélés izgalma fűti, másfelől a kíváncsiság, az eredeti megoldásokra való rácsodálkozás vágya gyújtja fel képzeletét. Az a néző, aki friss élményként őrzi a művet, — az olvasott, tanult, elemzett, de még nem látott drámai költeményt. — a hírtől s a méltatásoktól megérintve, kitárulkozva várja a színpadról sugárzó szépséget. Az a művész, alánéit „varázsütésére” sok-sok előadáson keltek már életre a gondolatok, az eszmék, az Embert kíiv- eó, gyötrő, s minduntalan elö- reröpítő kérdések — új felfedezésekkel, friss fordulatokkal, vagy akárcsak egy jobban eltalált hangsúllyal, egy üdébb, „csengőbb'’ színnel akarja gazdagítani palettáját. Az a művész, alti most. első ízben rója lépteit a Tragédia jeleneteiben, őszinte tettvágy- tól, alkotói hevülettől hajtva várja a segítséget, az értelmező eligazítást, hogy méltóvá válhassék a megtisztelő fel- uda tra. Végül, de nem utolsó sortján: a Mű hűséget és korszerűséget követel. A hűség igényét élesen kiemeli a Madách- kérctés körül könyvtárrá terebélyesedett állásfoglalások sokasága, amelyben a tiszta tudós törekvésekre, az alapos elmélyült fejtegetésekre felszínes, rögtönzött, sőt szemfényvesztő magyarázgatások árnya is hullt. A hűség a történetileg —• társadalmilag meghatározott, az egyéni vívódásoktól befolyásolt és a különböző eszmei ráhatásoktól árnyalt életmű egészének, tendenciájának, messzire mulató vonalának megragadását követeli. A korszerűség elve- szerint pedig .ki kell választani a legmegfelelőbb dramaturgiai, színpadi eszközöket, hogy a mű hitelesen, tiszta eszmeiségében ragyogva, minden • szépségét gazdagon kibontva, jusson el a mai nézőhöz, s őt a nagy élmény bűvöletébe vonja. . '1 A Tragédia színrevitele ez elé a sokrétű, bonyolult, gyönyörű próbatétel elé állította a miskolci színház főrendezőjét, Orosz Györgyöt. Jóleső érzéssel, őszinte örömmel és nem kis büszkeséggel állapíthatjuk meg: tehetsége, művészi alázata, temérdek elmélyült munkában kiforrott egyénisége, lényeglátó képessége és kultúráltsága győzte a nagyszerű feladatot. Salak- és sallangmentes ez az előadás. Remekbe sikerült ötvözető a hűségnek és a korszerűségnek. Mesteri összeforrasztása immár klasszikus-rendezői elképzeléseknek és egészséges, fiatalos, frappáns ötleteknek. Tanulságos bizonyság arra, hogy o gondolatok, az eszmék harca is lehet látványos. Ennek a rendezésnek belső logikája töretlen. 'Szinte fénylő, csillogó ív feszül a mitikus keret két pólusa, az első és a tizenötödik szín között; a történeti képek pedig mint filmkockáik peregnek előttünk, egymásba illeszkedve, hogy érzékeltessék az egymást követő századok egységes folyamatát, amelyben bukások és kudarcok, csalódások és megtorpanások ellenére is hőssé magasztosul a harcos, cselekvő, küzdő Ember. Orosz Györgynek sikerült Szándékát maradéktalanul megvalósítania. Az előadás minden részlete, valamennyi összetevője annak az eszmének kristálytiszta megcsen- dítését szolgálja, amelyet Adám már az űrjelenetben megfogalmaz: „A. cél halál, az élet küzdelem, j s az Ember célja: e küzdés maga.” Mindvégig világos ebben a rendezésben, hogy itt az Embert megtisztító, kat- harziseken átvezető, felemelő tragédiájáról, és nem az ördög komédiájáról van szó, mint némelyek vélték. Adómért folyik a harc, ő vív, csatázik kételyeivel, a megismerés gyönyörűségével és kárhozatával (mert Lucifer pokoli rendezése azzá avatja) és kél fel újra a kudarc., és clesettség porából, hogy más-más arcot öltve, új társadalmi rend magasba törő héroszaként példázza a cselekvő, alkotó, munkálkodó, a vicÁ Tjí'agédla Íxcmutaldía a JMiskűlei Qlemzeti SzuiluizJtaiL lág formálására hívatott embert. Éva helye, az élettárs élménye, a Nő csodálatos poézissel megénekelt, és sejtelmesen finom- lírával átszőtt alakja is — kitűnően eltalált ritmusvé- tellel és aktivitással1 — teljesen világos és pontosan kijelölt Orosz rendezői felfogásaiban. Mintha Lucifer halványabb és passzívabb lenne a kelleténél. Mintha emiatt az előadás a szokásosnál korábban érzékeltetné az ember elvesztésére esküdött ördög kudarcát. Amennyire okosan és ügyesen emlékeztet a rendező az átmeneteknél arra, hogy a történelmi színek —• álomképek, — annyira hiányoljuk annak érzékeltetését, hogy a filmet Lucifer forgatja. Másképp hogy is lenne érthető, hogy miután érveinek súlya- alatt bukni látja Ádárnot (ő csoportosítja, rendezi az érveket!) — mégis rá leéli döbbennie vereségére, megcsalatofctságára, amely durva szitokba csap át: „Fel a porból! Állat! —/ Miért is kezdtem emberrel nagyot? / Ki sárból, napsugárból összegyúrva / Tudásra törpe ás vakságra nagy!” A z előadás közönségsikerének egyik, titka:' a nagy koncentrációt követelő, zsúfolt, súlyos szöveg további gondos rövidítése, meglepő gördiilékenység, könnyedség és frissesség, amely az öncélú és torzító látványos elemeknél jobban biztosítja a megértést. Azt mondanám szinte: a. bizalom árad ebből a rendezésből az intellektuális szépségek befogadására fogékony közönség iránt, azért tudja magabiztosan és öntudatosan mellőzni a részletező cifrálkodást, a gőgös és görcsös arisztokratizmust, a magamutogató teatralitást. Ezért is érezzük az elő. adást, .olyan tisztának, mint a hegyipatak, amely vad és változatos tájaik között járja útját, de vázé üdít, és tükrében élesen meglátja magát az Ember. Csábító feladat lenne elidőzni a rendezés, az előadás részletszépségeinél, egy-egy jelenet nemes, finom megoldásánál. Első ízben találkozunk a Paradicsomból, az édeni állapotokból távozó, mindjobban, a munkába görnyedő emberrel. Az athéni színben remek az indító tabló: a fekvő alakok, a kósza híreket váró és terjesztő dologtalanok „bódult” hada. Á római orgia képét a rendező még hitelesebbé élesíti a lesbosi szerelmet túlfűtötten, de ízlésesen érzékeltető tánc merész beiktatásával. Egy-egy naturalista vonás is belopőzik a könyörtelenül leleplező bizánci színbe. Kifejező és újszerű a sírjelenet, — a minden önzést lemeztelenítő, kiábrándító, megrendítő egységbe fogó halál érzékeltetése. Kitűnő ötlet a „régiségek” vetítése a falanszter jelenetben. * A stilizált, már-már jelleg- '* télén színpadképtől a részletekben túlhajtott, dagá- lyosan bőbeszédű díszletekig temérdek változat található a Tragédia színpadképeinek történeti gyűjteményében. Wege- nast Róbert briliáns díszletmegoldása a rendező kezére játszik, nagyszerűen segíti az eszmei és dramaturgiai elképzelések valóraváltását. össze- gezően kijelöli az ember megújuló küzdelmeinek színterét; rendkívül szellemes módon: képzőművészeti alkotásokkal, utalásokkal hitelesíti a korokat, amelyekben az egyes színek játszódnak; kifejező mozgatásokhoz nyújt tág lehetőséget, például az űrjele- netben; egyáltalában: bravúrosan erősíti az előadás ciina. mizmusát. Csupán a londoni színben szűkít a díszlet; azt a nyüzsgést, lármás vásári kávái kádot, amelyet Ádám kezdetben még így jellemez: „az elet áll most teljesen előttem ...” — nem tudja kellően érzékeltetni. Annál hatásosabb a sír felé tántorgó csapat vonul tatásai Sehäffer Judit ha l almas munkával készített jelmezei stílusosak, átfogó Íratást gyakoridéinak:, atmoszférát teremtenek, a párisi színben csodálatosan tündökölnél«:. Herédy Éva avatott kézzel komponálta és szerkesztette össze a kísérőzenét. Madácsi Dániel maszkmester és Gyuricza Oltó. koreográfus megkapó motívumokkal és mozzanatokkal segíti a rendezőt a drámai költemény igazságának, kibontásában. A z ember kissé zavarban van: hogyan is méltassa egy nagy művésznek immár tizenhat esztendeje megújuló, elmélyülő, minduntalan finomodó, szakadatlan lázas keresésben gazdagodó alakítását, amellyel annyira eggyé forrt, oly bensőségesen eggyé vált, hogy testes kötetben is vallania kellett- másfél évtized „szép csatájánálc” minden rezdüléséről, izgalmáról, érdekességéről. — „Mire gondolsz, Ádám?" — tűzte könyvének címlapjára & kérdést Básti Lajos. Ott az alkotás műhelytitkainak, nagyonis emberi relációinak feltárásával válaszol rá, itt, a színpadon egy nagy tehetség, s egy gazdag pálya teljes végezettségével. A válasz szívhez találó, felejthetetlen élménnyel ajándékoz meg bennünket. Ritka szép pillanatokkal. amelyek rendíthetetlenné erősítik a hitet az emberiségben is, a színházban is. Könyve nélkül is mély meggyőződéssel vallhatnánk: a Művet kemény, gyakran önemésztő küzdelemben — a sikerhez vezető egyetlen lehetséges úton járva! — hódította meg magának, és lenyűgöző művészi ábrázolásával mindazoknak, akik befogadják az ihletett szépséget. Básti Adám-képein — az öntudatlan, riadt, majd lázadó embertől, a fáraón át:, a történelmi évezredek dús tapasztalataiban megizmosodott, az élet parancsát vállaló férfiig — zengő drámaisággal. és simogató lírával húzódik végig az. ami az embernek tartást és helyet ad a földön: ti megismerés belső törvénye, a tétl- vágy, az alkotás szenvedélye. Mindezt annak ellenére tudja elénk varázsolni, hogy a madáchi koncepciónak megfelelően, a képek végén Ádárnot mindig egy-egy társadalmi rend hanyatlásának mély pontján ragadja meg, és csalódottan, kiábrándultán, tántorogva, becsapottan új küzdelmeknek gyürkőzik. Ez az örök ember ugyanakkor mélységesen mai: a nemes veretű dikciók soraiból, a sokszorosan megpróbált hős vívódásaiból olyasvalaki néz felénk, akiben magunkra ismerünk, aki mi vagyunk — csak felfokozottan, az emberré avató vonások, erények és győngeségek koncentráltságában, éppen abban az intenzitásban, amit a mi, világot formáló nagy ügyünk szolgálata megkövetel. jVl i fogja meg a nézőt leg- ■ ’ jobban Básti művészi eszközeiből? Puritánsága. A tökéletesen kidolgozott ara-' nyolc, a mértéktartás, az alakítás csodálatos harmóniája; a kicsiszolt, szinte már zenei finomságokkal jeleskedő, mindent kifejezni tudó beszéd- kultúra, Milyen széles skálája van ennek a beszédkultúrának! Micsoda megelevenítő erő izzik hangjában! Ha illusztrációt kell választani a színek közül, elsősorban a prágai jelenetre gondolok, amelynek atmoszféráját a leghitelesebbnek érzem, pedig cselekményességében viszonylag szegény. Milyen öreg, magába roskadt, megalázott, lelkileg, s szellemileg megtiport ez a nagy tudós, Kepler, Básti remeklésében. Magába fojtott indulatok, csöndes lázadás, a tudás, elárulása és az ő — jól sejtett — elárul tatása tükröződik benne. Utálatot érez önmagával, az udvaroncokkal és helyzetével szemben. De kétségbeeséséből . reménytelenségéből is kiszakadnak a jövőbe mutató szavak: „Kétséges rang-e hát szellem? Tudás?/Homályos szár- rnazás-e a sugár./ amely az égből homlokomra száll?, Hol van nemesség, más — ezen kívül?” Szinte jeges szél csap arcunkba., ahogy fáradtan, a világegyetem s az ember titkaiba behatolt gondolkodó nagy rezignáltságával és halálos ernyedtséggel Básti számvetést készít Kepler tragédiájáról. Az életút mélypontjáig vezet bennünket. Ennél többet művész eszmeiségben aligha nyújthat, hiszen így válik magávalraga- dó ellenponttá a következő szín: a megálmodott jövő, a francia forradalom, „a kor... mely e rideg közönyt — Le- olvasztandja... s mely új tetterővel... Szemébe néz... az el~"ttU lomoknak”. tf * AA szinte örömmel fogadtuk Zolnay Zsuzsát, aki emlékezetes Antigonéjával Miskolcról indult el szép sikereket érlelő művészi pályáján. Ha kitűnő Éváját némely ódon, de mindmáig fellelhető értelmezéssel akarnánk megközelíteni, — pl. azzal, hogy ő tisztán az Eros.?, a természet szava, — semmire se jutnánk. Zolnay — ezt is nagyon finom lírával érzékeltetve, — Madách szándékához híven, s a mű mai, történetileg hitelesebb tolmácsolását vállalva, többet, differenciáltabbat, teljesebb értékűt nyújt Évában.. A Nő egyenértékűségét is, nemes helytállását is; gondoljunk a méltósággal teljes, bátor Luciára az athéni színben; a természet jogait követelő lázadó Évára a falanszterben, vagy bizonyos érdelemben még a párizsi színnek a halál árnyékában is öntudatos magatartásé arisztokrata hölgyére. Hadd említsük a megrendí- tőén szép, szí vbem arkolóa n igaz rabszolganőt, akinek zokogásában, fájdalmas jajongá- sában milliók gyötrelme, szenvedése sűrűsödik. Állítsuk szembe vele az udvaronc mámortól megbabonázott, léha, könnyűvérü, üres Borbálát annak igazolásául, hogy Zolnay kiforrott stílusérzékkel és intuícióval váltja Éva arcait. Játékából és zengő-bongó szavaiból erő, egészség, frissesség árad. Egy nagy szerep s egy elhivatott művész sikeres találkozásának lehetünk tanúi. I ucifer voltaképpen Adám megszerzéséért küzd. Az embert a kétkedés, a tagadás, a hideg cinizmus- világa felé taszítja. Ezért minden érvelése. bölcselkedése, gúnyos sajnálkozása, majd dühödt kifa- kadása. De vajon a bizalom és a tagadás, a remény és a kétség, a lelkesültség és a pesz- szimizmus az élet objektív tényekben megmutatkozó, két végső pólus csupán? Nem! Fellelhetők az emberben magában, is. egyébként a küzdés —1 dialektikus ellenpárja nélkül — értelmét vesztené. Bodor Tibor alakítását azért érezzük nagyon igaznak, mert ezt tudta hitelesen megfogalmazni. Lucifer alakjáról lehán- tott minden sátáni-mitikus vonást. Paradoxonnal élve: ez az ördög — hús-vér emberként áll előttünk, s a maga világának törvényein belül ádázul, embermódra csatázik Ádám megnyeréséért. Bodor alakítását a legérettebbnek, leginkább kiforrottnak a paradicsomi színekben érezzük. Erő, magabiztosság, bátorság, ugyanakkor a háttérbe szorított „tagadás szellemének” dühe. haragja és bosszúvágya izzik istennel folytatott vitájában. S belsejét majd szétveti, félelmetesen tombol, — de korántsem szten- tori hangvétellel —. amikor a záróképben rá kell ébrednie vállalkozásának kudarcára. C a mellékszereplők? Bár- ^ mi nagy is a különbség Adám, Éva, Lucifer és az egyes villanásokra megjelenő figurák feladata között, mégse tartjuk helyénvalónak mellékalakokról szólni. ■ hiszen többségükben a nép, a tömegek spektrumának megfestéséhez járulnak hozzá egy-egy színfolttal. Madách művének pedig éppen egyik legtöbbet vitatott kérdése az egyén és a tömegek viszonya. Ez az a pont, amelynél leggyakrabban bukkanunk félreértésekre, tévedésekre. sőt inszinuációra is, egészen afféle értelmezésig, mintha Madách örökbecsű alkotása olyan gyökerében hamis, reakciós társadalomböl- cseletekhez nyújtana irodalmi illusztrációt, mint Carlyle-é? Oswald Spemglcré, vagy egyenest Ortega y, Gasset-é, aki hírhedt művében, A tömegek lázadásában a legszélsőségesebb arisztokratizmus tantételeit; rögzítette. A Tragédia alakjainak kiválasztása. szerepfelfogásuk és a tömegek mozgatásának naeg- kompomálása az előadás fontos tényezője. Ez a tényező — a színház, egész közösségének lelkes közreműködése révén — szintúgy erős. Nehéz kiemelni egy-egy jellegzetes figurát — a későbbiekben szeretnénk erre módot találni, — mégis: hadd említsük meg Koncz Gábor mélyen átélt rabszolgáját, azután ravasz demagógját, Szili János nyers, szókimondó athéni polgárát. A római színben vaskos színeket rak fel Vargha Irén és Árvái Agnes; utóbbi haldoklása és megtérés© meggyőző erővé! hat. Farkas Endre nem a. dörgő jövendölések, hanem a lelkek meghódítására szánt szelídség útját járja Péter apostol szerepében. Igen jó agg eretnek Fiüár 1st- 'vén. Sima, ravasz, fölényes udvaronc Csiszár András. Kemény és magabiztos Saint-Jusfe Ruttkai Ottó. Az ifjonti tudásvágy, a megismerés mohósága érződik Varga Gyula tanítvány figurájában. Somló Ferenc különösen a falanszter jeleneiben tetszett. Némethy Ferenc eszkimója döbbenetes hűséggel állítja elénk az elbutult, végsőkig süllyedt, elsatnyult embert. Többfajta hiteles megoldást látunk Dobránszky Zoltántól, Győrvári Jánostól, Kiss Gábortól, Sallós Gábortól, Szabados Ambrustól, Sós Lászlótól, Gyuricza Ottótól. A londoni színben egy-egy életszerű,, természetesen ható alakot ábrázol Hamvay Lucy és Csaná- dy Ha. * Lladd szóljunk néhány szót * ‘ a közönségről, amely a bemutatón és azóta is megtölti a széksorokat, mélyen átéli Ádám harcait, átadja magát a forró élménynek, . értően és őszinte elismeréssel fogadja a Miskolci Nemzeti Színház dicséretes vállalkozásból, nagyszerű törekvésekből, kemény munkából és tisztes művészi alázatból fakadó produkcióját. A miskolci előadás méltó nemzeti irodalmunk nagy klasszikusához és az immár világirodalmi rangot kivívott Tragédiához Sárközt Andor A másik szereposztás AZ EMBER TRAGÉDIÁ-jának bemutatása mindenkor ünnep a színháznak, a színésznek, a színházlátogató közönségnek, de különösen ünneppé, a színház száznegyven edit; évadjához méltóvá tesz; az a körülmény, hogy a Budapestről meghívott főszereplők mellett. illetve velük párhuzamosan, a Miskolci Nemzeti Színház három fiatal művészének jutott a nemes feladat: életre- kelteni a drámai költemény három főszerepét. Ambiciózus, nagy reményekre jogosító, tehetséges fiatalok megszemélyesítésében kelt életre Adám, Éva és Lucifer, és a miskolci hármas főszereplésével az előadás éppen olyan maradandó értékű művészi élményt nyújt, mint a budapesti főszereplőkkel. A színház teljes együttesének együttérző izgalmai közepette alakult lei egy mélyen emberi Adám. egv igen sokszínű Éva és egy Itiilső s-Unvook- iól mentes ember-Lucifer a fiatalok alakításában, és vált méltóvá a műhöz. A főszerepek kettős kiosztása hasznosnak bizonyult. Művészi és élménybeli haszna a közönséget is gazdagította, és a kölcsönhatások elvei alapián serkentőleg hatott mindkét szerep- osztásra. A miskolci három főszereplőről csak a legmagasabb fokú diiméret hangián sró’ha+uuk Szereplésük azt erősítette, hoffv nem a tévesen értelmezett ..második”, hanem a teljes értékű ..mánk” szerenosztásiá- tékát élvezhettük. A rendezői koncepció meavrl*${tAsnbcn emisépes, a rendezői elképzeléseket maradéktalanul megvalósító, tiszta előadást nyújtottak. POLGÁR GÉZÁT láttuk Ádám szerepében. A mindösz- sze négy éves színészi múltra visszatekintő fiatal ' művész Ádám sokféle alakjában, a világos rendezői értelmezést követve, töretlen szerepépítéssel bizonyította, hogy méltó Madách művének játszására. Lankadatlan hittel lelkesedik az új eszmékért, kisüt alakításából a bizakodás és energia, — még akkor is, amikor kiábrándult pillanataiban látjuk Ádá- mot, mint például a remekbe formált Kepler-képben. Külön dicséretére szolgál, hogy a más szerepekben többször tapasztalt, hullámzó kitörésekbe torkolló sebes beszédtechnikáját teljesen levetkőzve, szépen hangzó szóval tolmácsolta Madách gondolatait, és azzal, hogy» gondosan ügyelt a szén szóra, a gondolatok születését is sikerült érzékeltetnie. Adárnja helvenként robusztus, Lucifer .méltó és legyőzhetetlen ellenfele. BALOGH EMESE, Éva alakítója ugyancsak négy éve színész. Üeyr érezzük, mostani Éva-form álásával eddigi színészi Pályája csúcsához érkezett. Sokszínűén vibráló örök nő. Éva asszonyiságának széles skáláját mutatja meg. Fájdalmasan gyászoló és engedelme-, sen belonvugvó. gy'űtölködő.' gőgös, lírai, tüzes, csalfa, amint a váltakozó képekben a váltakozó korok örök asszonyai kívánják. Sok szerepben láttuk már. sok szép alakítására emlékezünk vissza, s örömmel láttuk, hoev a mior- san váltakozó asszomn alakokban mindig felülmúlta az önmaga állította korábbi mércét. Igen szép szövegmondás, a sok színből, sok egyéniségből ösz- szerakott egységessé vált nőalak, s mégis minden nőalakkal való teljes azonosulás, — megejtő Izóra Bizáncban, kacér, csalfa feleség Prágában; méltóságteljes márki nő Párizsban és visszataszító utcaiam/ ugy'anott, még a szánalmas eszkimónő alakjában is (fiatalságát meghazudtolva) igaz, hiteles —, Éva alakjának értő formálása jellemzi játékát, PÁKOZDY JÁNOS művészi pályájának sorsdöntő állomása Lucifer alakítása. A csak néhány éves színészi múltra visszatekintő fiatal művész előttünk nőtt fel szerepek tucatjain keresztül az eddigi csúcshoz: Madách Luciferjének eljátszásához. Ördögi figurája ironikus, bölcsességében tragikus nagyságú. A rendezői elképzelést jól követve* alakításában világossá vált előttünk az alkotott világot megdönt,eni akaró, a jövőt sötétre festő ördög minden törekvése. Pákozdy Luciferje nem volt ördög a szó elkoptatott értelmében. Ember volt, rassz ember, az ember belső, rosz- szabbil: énje, amely az Adómmal való sokszori viaskodás- ban alulmaradt, Bukása embré ri bukás. Pákozdy János tiszta, minden felesleges külsőségektől mentes értelmezésű alaki- ■tásn hű volt. Madárh-hoz. ' ÖRÖMMEL LÁTTOK „ pesti szereplőkkel is a Tragédiát, és kétszeres az örömünk hogy az előadás a miskolci főszereplőkkel is egvenértékű, maradandó emlékű élmény. Benedek Miklós
