Észak-Magyarország, 1963. április (19. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-14 / 87. szám

Vasárnap, j9e3, áprfIJs 14: «SZAKMAGYAROESZÄO 5 ménykedetfc-e sokáig a kominunista rendszer megdöntésében és átmenetinek tartotta-e munkáját, vagy józanul mérlegelve a hely­zetet, megalkudott sorsával és becsületesen dolgozni kezdett. Akár így, akár úgy került az üzemi dolgozók sorába, dolgozott, még­pedig igen jól. Az üzem vezetőjével több al­kalommal beszéltem róla. Mindig megelége­déssel szólt munkájáról. Lehet, hogy a maga­sabb teljesítményre is a több kereset sar­kallta és nem az ügyszeretet, a szocializmus építésének hevülete, de a jó és mind jobb munkájával a szocializmus építését segítette. Aztán teltek az évek. A férfiú már-már M szinte nélkülözhetetlen munkása lett az üzemnek. Elmúltak azok az évek is, amikor okkal, ok nélkül állandóan a múltját hány- torgatták, megszűntek az oktalan piszkálódá- sok, oszlott a bizalmatlanság légköre. És úgy érzem, ez a férfi már kedvet is kapott munkájához. A keresetért dolgozik elsősor­ban most is, ez természetes, de már bizonyára másképpen látja a munkát, másképpen látja a maga helyét az üzemben és a társadalom­ban. A kitüntető fénykép, az évek óta elért kiváló teljesítmény azt tanúsítja, hogy van már munkájában lelkesedés is, hiszen anél­kül nem lehet éveken keresztül nagyszerűen dolgozni. Elégedett-e sorsával? Nehéz lenne rá egyértelműen válaszolni. Nem tartozik a kimagasló keresetű dolgozók közé, korábbi életkörülményei ' kényelmesebbek és „előke­lőbbek” voltak, de tisztes megélhetést biztosít számára is a népi állam. Ha teljesen elégedet­len lenne, akkor meg lett volna a módja, hogy oda szökjön 1956 végén, ahol még napjaink­ban is lehet idegen pénzeken Horthy-kato- násdit játszani. Lehet, hogy lélekben sohasem fog teljesen beilleszkedni új társadalmunkba, de nekünk és gyermekeinek dolgozik, épít. Azoknak a gyermekeinek, akik már a mi iskoláinkban szerzik tudásukat, ismereteiket, akik nem fognak nosztalgiával gondolni már a hajdani egyenruhára, a társasági élete, és ha otthon, vagy ,a rokonság körében nem kap­nak homlokegyenesen ellenkező nevelési rá­hatást, szivvel-lélekkel a szocialista rendszer­ért dolgozó emberekké, új társadalmunk meg­elégedett és hasznos tagjaivá válhatnak, akik előtt nyitva van a lehetőség minden munkára, tehetségük kibontakoztatására. Lehet, hogy a pénzkereseten kívül elsősorban erre gondol1 a Horthy-tisztből üzemi munkássá lett apa. A kitüntetésben mindig elismerés és biza­lom nyilvánul meg. A mi népi államunk bi­zalommal fogad minden jpakaratú embert, aki dolgezni akar, aki a szecjalizmus építé- sén dolgezik. A Magyar Szocialista Munkás­párt arra tanít minket, hegy aki nincs el­lenünk, az velünk van. Velünk van a béke védésében, a termelő munkában, életünk snk- sek megnyilvánulásában. És ez nemcsak a ki­magasló munkát végző egyetemi tanárokra, konstruktőrökre, híres művészekre vonatko­zik, nem egy értelmiségiekre korlátozott „szükség-politika”, hanem a párt szocialista nemzeti egység megteremtésére törekvő poli­tikájának sarkallalos tétele, amely az egykori katonatisztből lett betanított munkásra és minden más rendű és rangú, jószándékú em­berre is érvényes. Lehet, hogy ez az üzemi kitüntetés nem annyira'díszes, mint teszem azt a Mária Terézia Rend, vagy egyéb régi, kiváltságosaknak járó ordó volt, és átadása is kevésbé szertartásos, de értékben mindenkép­pen felette áll azoknak: munkatársak véle­ménye alapján, a dolgozó nép bizalma, elis­merése jeléül adják. E zekre gondoltam, amíg az ismerős arcot néztem a kitüntetettek között, a férfiú arcképét, aki nem csak kenyerét találta meg, hanem a megbecsülést is kiérdemelte. Benedek Miklós Felénk divat volt a hivata­los név meiié valami egyéni,- sajátos jelzőt ragasztani. Pis­tát Ficsulárxak hívták. Volt nevében egy kis csúfolkodó, de ő sohsem neheztelt érle, legfeljebb, ha a fiatalabbak szólították úgy. Nem is kér­deztem tőle miért kapta, mert akkor már úgy negyven éves lehetett, s én tizenöt évvel fia­talabb. Imponált vidám, kedé­lyes barátsága. Középtermetű volt, széles váltakkal, arcában valami gyerekes kerekdedség, Az evés mindig kedvenc té­mája volt, egy lányos háznál ki is kosarazlak emiatt. Nagy tepsi bronzvörösre sült hur- kát-kolbászt tettek eléje, amit kóstolóba hozlak a szomszé­dok. Nagyokat csuklót! a lát­ványra, de tudta; hogy kez­s a .szünidőben rászorítottak a iétraeipelésre. Akár suszter, házmester, vagy orvosáé volt a munkáltatója, mindenkit nagysas asszonyozoí-t. Tud­tam, hogy a papírral bevont szekrények mögött grim&szo- kat vág a titulus -után, de ne­vetni nem lehetett. — Szép rózsaszín falat sze­retnék — adta az igényeset a csicsergő nagysas. Pisla gondterheltté vált, mint aki­től azt kérik, hogy létrán másszon.a felhőkig. Tettetés Volt az egész, hogy jelentősnek látsszék a feladat. — Kérem, nagyon sok mun­ka van v.ele, de lehet róla szó. S ajánlatképpen elő is húzott egy gyűrött •mintalapot. Más­nap én vittem a létrát, a vöd­röket a munkára. A lyukas detben illik ellenállni. A má­sodik nógatásnak azonban azonnal engedett. Jó sziwel kínálták, és ő jó szívvel az egészet megette. Ekkor viszont a lány és szülei arcán látta a bronzvörősséget, így nem csoda, ha hamar kitelt neki. Az is megtörtént vele az egyik lakáson, ahol festett, megevett egy lábos" töltött káposztát, benne vagy hat darab tölte­lékkel. Csak utána jutott eszé­be, hogy az anyja szilvás gombócot főzött otthon, meg sem állt hazáig s abból . is megbirkózott vagy húsz darabbal. Rettenetes falánk­ságának elbeszélésével min­dig meg tudott mulattatni. Szerette a bort is fröccsnek, mint minden szobafestő, aki valamit ért a szakmájához. Ugyanekkor az volt a mókás, .hogyha tejet látott, még a macskák elől is elitfa volna. Többször elcsalt magával fu­sizni, mivel én is amolyan festő dinasztiából származom, zsákból permetezett a Bécsi­fehér. ö lent várakozott az utcán vagy tíz percig, majd nagy kezitcsókolommal belen­dült elegánsan, ahogy egy vál­lalkozóhoz illik. — Nagysas asszony — szó­lalt meg, miután átöltözött s a frissen hajtogatott csákót a fejébe nyomta. — Azt hiszem olyan meleg, kellemes színre tetszik gon­dolni. A Slézi méltóságosék- nál tetettem hasonlót a kis­asszonynak. Az asszonyság belepirult, mint a leendő fréz-fal, s tettetett affektálás- sal mondta: — Igen, igen, valami hason­lóra gondolok én is. — Ha eltaláltam az ízlését, kérem szíveskedjék a lánnyal» hozatni egy kis tejet'. — Két-három decit? — No nem, olyan négy li­tert ... A lány azonnal útnak indult s rögtön tudtam, hogy Pista szomjas gigáját akarja öblö­Barcelónútoan is élénk pezs­gés indult meg az irodalom­ban és a politikában. Olyan európai hírnevű írók kezdik művelni az anyanyelvű iro­dalmat, mint Victor Cntalán, Na re is OUor, Josep Carner, Carles Riba Bracons és még sokan másók. Ezek a művé­szek a katalán nyelv egyenjo­gúságát hirdetik a spanyol­lal és a radikálisabbak auto­nómiát, vagy éppen független­séget követelnek Spanyolor­szágtól. Legutóbb éppen Ró­mában, az Európai Írószövet­ség kongresszusán, a COMES- en panaszolták a katalánok, hogy a spanyolok milyen so­viniszta módon nyomják el nyelvüket, kultúrájukat. A nemzeti öntudatra ébre­dés azonban Európa többi or­szágában is , folyik. Kevesen tudják, hogy Svájcnak négy hivatalos nyelve van: a német, a francia, az olasz és végül a harmincas évek óta a retoromán vagy ladin nyelv. Hosszas politikai harc és egy világirodalomba ■ is betört költő, Pjeri Zorut révén szer­zett jogokat ez a kis nép, mely Svájc Friul nevű kantonjában, Engadinban, Graubündenben él. Az olasszal rokon nyel­vet beszélő retorománok szá­ma ma már kevés, de néhány századdal ezelőtt még Tirol lejtőit is ők népesítették be. Ma azonban már egyre kisebb területre szorítja őket a német befolyás Es még hány ilyen magáról keveset hallatott nép van, amely lassan már anyanyelvét felejti el az idegen hatások miatt. Gondoljunk csak a spanyol Galicia tartományban élő nagymúltú és kilátástalan jövőjű 3 millió gallegóra, akiknek a spanyoltól teljesen különböző, bár szintén új­latin nyelvét hivatalosan el sem ismerik. Vagy a Pireneusok lejtőin élő baszkok, vágj» Eszak- Franciaország lakói, a breto­nok, akiknek nemzeti jellegük már megszűnőben van. A rideg tényeket nézve azonban kissé kétkedve hall­gatja az ember azoknak az optimista költőknek szavát, akik most várják népeik törté­nelmének legfényesebb lapjait. Nem kell túlzottan pesszi­mistának lenni ahhoz, hogy hitetlenkedve hallgassuk a re- toromán Simeon Ca ratsch bi­zakodó sorait: Ott, hol a Languard, Piz [Ot s a Bernina Büszkén emeli hófedett (fejét; Hol az öen zug s kristály­tiszta habja Megöntözi a Vall dús [mezejét: Áz ősök nyelve légyen (szent vagyon, Romaunsch szó zengjen [minden ajkon. Major László getni, mert amint elfordult az asszony, félreérthetetlenül ka­csintott. A nagy dunsztosüveg tejet letetette a letakart var­rógépre. Én a dolgomat vé­geztem, a plafont szappanoz­tam, mert Pista ,nem bírta a magaslati levegőt, mert, 'hogy felszorult a meleg, s nagyon tartott a megfázástól. Mikor tűzoltó volt, leforrázta a tu- dej-ét s meg is .o.perá&feák. fgy aztán sokszor még nyáron is sálat viselt, ami egy isis «äo- kelőségei is kölcsönzött nem. Hirtelen szóváltása» lettem figyelmes, s megállt kezemben a isorongecsei. —■ Megissza a fejet! — hat ezért hozattam? Pista nagy .csodálkozással nézett a. torta- jen, módtól kényes asszonyra. — De kérem, akármilyen te­jet nem használhatunk. Azt meg kell ízlelni • • - .. Amikor mintáztunk, tavaso­kat hozatott, meg cukrot. Mondanom sem kell. hogy alig hasznait az egészből valamit, hiszen a rendes telő enyvvel dolgozik, meg vizuveggel. Bort nem kért, munka közben nem fogyasztott. . ,, Szóval az evessel mindig tá­madtak afférjei. Egyszer egy módos paraszt- gazdánál dolgoztunk falun. Volt ott minden. Négy te, hat tehén szénázott az istállóban, aprólék meg egy íaikára való. A szobában plafonig dagadozó ágyak. Ilyen helyeken aztan sokszor kellett tapasztalni, hogy ahol megszűnik a sze­génység, ott kezdődik a fös­vénység. Krumplifőzelék, tész­taleves, meg ilyen silány en­nivalók járták. Ugyanis, a kosztot is kialkudtuk. — Főnök úr — így nevezett — őzt a tejes festéket, méltó­ságod kiönti a ház elé! — Aztán mit szólnak a há­ziak — kaptam fel ijedten a fejemet. Csúnyán nézett^ rám, s cselekednem kellett, sőt egy hatos létrát is odatámassíalott az üvegezett veranda elé. Jöt­tek ám a sárga meg kender­magos csirkék. Februárt ül- tetésűek lehettek, már meg­ütötték a 60—70 dekát Tet­szett nekik a tejes festék. Olyan tülekedés támadt, hogy öröm volt nézni. Én aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy csattan a nagy léte, s ■ Pista a törött ablakon hirte­len berántja a vonalzóléniát. Három csirke maradt a had­színtéren, Pista pedig indulat­tal szólt: Zavard el azokat a malacokat, még összetörik ezt az új létrát... Volt nagy si­ránkozás. Az asszony mellett még a gazda is kiszaladt. Dél­ben azonban finom paprikás­csirkét ebédeltünk. íjedezve nézték, miként tüntetjük el a combokat egymás után. Min­ket azonban ez nem zavart — Később aztán elmarad­tunk egymástól. Mikor talál­koztam vele, bánatos volt. A tréfáinak feneketlen kútja is, mintha elapadt volna. Csak akkor értettem meg, amikor bevezetett a szobájába, ami csaknem üres volt. Bútorzata egy rossz sezlon, s néllány falbavert szögből állott, ahol ruhái lógtak- Mégsem tűnt tátongónak szobája. Latos- korabeli függönyt festett a falra, a sezlon fölé, a roito­ldat kicsiny angyalok tartottak. Az ablakok közé székeket, asztalt pingált, rajta sokfele harapnivalókkal, Pista ked­venceivel. Az ággyal szemben pedig feleségét mintázta meg duzzadó pirosán, ahogy ismer­tem is. , — Kirepült — mondta fátyo­los hangon. Egy katonatiszttel szűrte össze a levet... Fe­kete karikás szemében szenve­dést láttam, jobb keze meg­rándult. Aztán nem beszelt róla többet. Nagy szívélyes­séggel „asztalhoz” licitált fa­latozni. Az ablakból kivett egy félliteres üveg tejet, stet húzott belőle. Elvette a szálá­tól s közben rámkacsintott — Emlékszel? _ Nemrégen tudtsm. meg» hog y Pista ügyei rendbe jöt­tek,’ kapott egy szobakonyhas házmester! lakást, ntecl ügyeskezű ember hírében állt. Erre fel visszatért hozzá az asszony is. A lakásszentelSre engem is várt, állítólag ötven szilvásgombócot főzetett< i Meditáció egy fénykép előtt Bl napokban az egyik miskolci közép­üzemben jártam. A folyosó falain szí- ties plakatok, gondosan rajzolt eredménytáb- iaK tanúskodnak a' versenyszellem ápolásá­ig' Hosszan nyúlik el egy íényképsor. Egy- “!f, nagyságú fényképek, egyforma, egy- iu keretekben. A képek alatt rövid ismer­lesek, amelyekből kitűnik, hogy a fény­mivel sz°leált rá az ilyen, vagy ~an ^tüntetésre, miként dolgozott az elmúlt -,.an' Az üzem büszkeségei, a legjobb i-a„80Z0i sorakoznak fel az üzemi fotószak- i-aÍ'-*(e-7lekle?®ken készült alkotásokon. Sok v .ottuk az ismerős arc, sokszor voltam már en, az üzemben. Nézegetem a képeket, ol- sgatom az aláírásokat. Mennyi találékony- •,hf,’^-me.nnyi megfeszített munka kellett , 1,°ZA “ogy a képaláírásokban jelentkezett roné* mf”yek megszülessenek. Hány apró i-ái„aS’ ■ hany megtakarított kézmozdulat, . ,nyi gyakorlati és papíron történt számít- amn! fyan, o^y-cgy kiváló dolgozó mögött, , & fényképé ide jut a legjobbak közé. Energia, csontos, nagy bajusszal ékes . Ia*e vnn az egyik keretben. Ismerős ez is, - a biztonság kedvéért többször is elolvasom epalaírást. Semmi kétség: azonos! Az vZo”' vTn üdódó legnehezebb íizikai munkát 1 . °,sszii. óvek óta kifogástalanul, sőt, igen Ma. ■ a k®p aláírása is. bizonyítja, jj ívm 1S 'í'd^arn sokszor, munka közben. Kr.tra£ szetnólyesen nem ismerjük egymást, takK5^111 beszéltünk, ismeretségünk mégis több évtizedes. Laza ez aj ismeretség, az igaz. Talán telje- oen egyoldalú. Csak én ismerem. Igen, isme­rem régóta. Régóta, amikor meg nem volt kerges a tenyere a becsületes, de kemény munkától és munkaidő után nem panyókára etett kabátban, oldalán kenyérzsákféle al- Mmatdssággai tért haza nap mint nap csa- aüjahoz. Emlékszem erre a férfire, amikor meg Horthy tisztjeinek elegáns uniformisa eszult daliás (ma is délceg!) termetén, gal- magas rangot jelzett és baljával nem az lák °^ók csapódó kenyérzsákot szorította olda- i ékr i.n™ kardját emelte, hogy ne ütőd- i:, JU™nyes csizmájának szárához. Meg- xt n V°R valami, ami emlékezetessé L. + ■■ Naponta láttam annak idején az utcán csa!áHTff*^etesnek tartottam, hogy a dzsentri- .„j,. .“?> a Ludovika Akadémián szerzi meg rí®' 6j> életét „legfőbb Hadurának” áldoz- hniiíf e da az az áldozat nem is volt a há- megelőzóen olyan nagy áldozat. Régen volt. Nem tudom, milyen katona volt, toiben tüntette M magát, miként viselkedett, hiszen a háború forgataga engem is elsodort a kornyékről. Lehet, hogy a Hort.hy-tisztek legtöbbjének példáját követve szembenállt a néppel, és minden ésszerű, józan törekvés­ből vJZ Utobsó Percig, de lehet, hogy a legjob­ba vhoz hasonlóan, az utolsó időkben ő is fel- srnerte. tévúton járt. Nem tudom milyen íor- üulatok jöttek életében. Már csak úgy tall­óztam vele az mcán újra, amint kenyérzsák- ufanyükára vetett kabátban, hosszú munkábólPiabÓ1 fÜStülve> hazafelé tartott a járó Lallan'^,..Hadúrat” és sok egyéb, vele- ténelom n gJat szemétdombjára dobta a tör- Ludovika főhS«ntrivilágnak; is bealkonyuit, a akadénte>„ cegnÖ1'01 elnevezett katonai csökkent tudomány ugyancsak rangú tis^H^0 lett- Horthy egykori magas- biiszkecW6,nia szocialista iparunk egyik crtRÄ* kitüntetett, magasan megbe- dolgozoja, mondhatni: büszkesége. Lem tudom miként került ez a férfi az s •C' Nem tudom, hogy csak a kenyérszük- tkkolai 01la'e’ merfc ä csaladnak etini kell ni r 1S’ 111 br nincs diszes uniformis és csenek úri kiváltságok. Nem tudom, re-. Kis népek, nagy irodalmak sonlít a franciára, hogy a olaszok vagy spanyolok- sokka könnyebben megértik. Provence-tól csak a Pirene usok választják el Kalalóniá- a rokon katalán népet. Kata lónia egykor, ha nem is nag; kiterjedésű, de igen nagy je lentőségű királyság volt, he Kalalóriia, hol Aragónia né ven. Hajói az akkori ismer egész világot behajózták és íg: méltán mondhatták: „Nincs a a hal, amely ne hordaná pik kelyein az Aragon-ház címe rét.” A katalán királyság mindé nüvé eljutott; hódított Görög országban, Itáliában, Szardí nia szigetén pedig nyelvé hagyta hátra emlékként. Irodalma egyike a legré gebbi európai irodalmaknak A középkor legelején itt is ; trubadúrköltészet dívott, me lyet az akkor még egy nyelve beszélő provanszál és katalár énekesek műveltek. A katalán és a kasztiliai ki rályi családok összeházasodó savai azonban az ország füg getlenségét elvesztette és egy re inkább előtérbe került £ napjainkig tartó spanyol be folyás. A nép között azonbar a nyelv tovább élt. A századfordulón az 5 mil­liónyi katalánság két nagy fel- légvárában Valenciában é ő történelmükben is új feje­zet kezdődött. Ugyanis a műit század közepétől kezdve, szinte világszerte, mindenütt a nemzetiségek és nyelveik, kultúrájuk felé fordult az ér­deklődés. Ezzel kezdődik az ö renaissance-uk. Provence-ban fiatal írók, költők összefogtak, hogy a nép nyelvéből egységes irodalmi nyelvet kovácsoljanak, és a nép kezébe saját nyelvén írt irodalmi értékű műveket jut­tassanak, Az írók szövetsége a Felibrige nevet vette fel. Ve­zetőik között olyan nagy ala­kokat találunk, mint Frede­ric Mistral, Jouse Roumaniho; Teoddr Aubanel és még sok olyan tehetséges tollforgató, akiknek nevei a francia iro­dalomtörténetben is helyet kaptak. közülük legkiemelkedőbb Frederic Mistral (1830—1916), akinek Mireio című, provan- szálul írt népi témájú eposza a múlt század irodalmának egyik legszebb műve, melyért íróját Nobel-díjjal tüntették ki. Sok kiváló alkotás született és születik ma is a falíberek tollából, bár nyelvüket el­nyomják és hivatalosan nem ismerik el létezését. Pedig a provanszál önálló, új-latin nyelv, amely annyira nem ha­i Valljuk be őszintén, keve­sen vagyunk, akik gondolko­zás nélkül válaszolni- tudnánk arra, hogy hol beszélik a ka­talán, a provanszál, a gallege vagy a retoromán nyelvel? Pedig a földrajzi távolság né­hány ezer kilométerben lemér­hető Dél-Franeiaország vagy Spanyolország és hazánk kö­zött. Az erről a témakörről szóló ismereteink azonban hiányo­sak. Pedig nem táj nyelvekről és ismeretlen, gyerekcipőben járó irodalmakról van szó, hanem olyanokról, amelyek szerves ■ részei az emberiség kultúrájá­nak. Mert ki ne hallott volna a trubadúrokról, a középkor merészhangú szerelmi dalno­kairól, akik „Provence dal-telt mezőin” énekeltek. Dalaik a legszebb emberi érzelmek megszólaltatói, a világiroda­lom egyik legszebb fejezetébe tartoznak. A trubadúrok késői unokái ma is ott élnek Dél-Francia- országban és Spanyolország­ban, Katalónia tartományban. Az unokák sem hazudtolják meg az ősöket. ■ttár nyelveiket évszázado­kon keresztül elnyomta a francia és a spanyol állam­nyelv, de századunk elején az

Next

/
Oldalképek
Tartalom