Észak-Magyarország, 1962. december (18. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-24 / 301. szám

* ÉSZAKMAGYARORSZAG Hétfő. 1902. december 21. >• ' 7­mm**® '05í m­s kongresszus anyagából. A szocializmus ügyének használni, kiváló jószándékkal kísérletezni, azaz: szebbet, job­bat, elmélyültebbet, megraga- Uóbbat, hatásosabbat, színvo­nalasabbat alkotni — nemcsak szabadságában áll, hanem egyenesen kötelessége is az írónak, a művésznek. j3 az ön­magával szembenézés — igaz: nem csekély — bátorságon ki­írni semmiféle különös más ..bátorság” nem is szükséges hozzá! A kísérletezés .„jogá­ért”, „szabadságáért” küzdeni — hiszen: megvan! — immár elidőszerűtlenedett követelés; ahogy mondani szokás; nyitott kapuk döngetése. Aki nem mond le az irodalom, a művé­szet társado.lmi igényeiről, akinek neve a helyesen felfo­gott pártosság, vagyis: az igaz­ság, az objektív igazság mel­lett állni és állás tfoglalni — az az alkotó a legmerészebb kísérletezés közben sem „koc­káztatja” önmagát, az az al­kotó a „legizgalmasabb” kísér­letével sem bukhatik el! Természetesen van egy bizo­nyos józan határa, hogy úgy mondjuk: záloga, „jogalapja” a művészi kísérletezésnek. Mi pz a határ, ez a zálog és „jog­alap”? Az, amit, az írószövet­ség elnöke, Darvas József kongresszusi felszólalása befe­jezéseként „Descartes után szabadon” így fogalmazott meg: „Gondolkodom., tehát fe­lelős vagyok!” Vagyis: az al­kotói felelősség. ■ Ügy vélem, az alkotói fele­lősség — ma és nálunk — azt jelenti, hogy: kísérletezz, de ne önmagadért és művedért öncélként, kísérletezz, de ne csupán egy baráti kör, egy szerkesztőség kedvéért, ha­nem: néped javára, közönsé­gedre gondolva, tőle el nem távolodva, vele kontaktusban maradva, ahogyan példaképe­id^ nagy elődeid is tették! —. S úgy látom, legjobb és legin­kább felelősséggel élő és alko­tó íróink maguk is így érzik és így gondolják. Utalok itt például Simon István és Váczl Mihály naplószerű vallomásá­ra: a Kortárs hasábjain a kö­zelmúltban olvashattuk mind­EIÍNYEY GYULA: Egy fekéte konty dicsérete Fehér arcod fölött feketén táncoló erdő, kormos ágak lobogása tengerparti hajnalon, hol gyéríüves homokból kél a Nap piros tojása Tények clnóber csatornáival öntözve a teret s a robbanó időt, míg lúngtalan lobogással égnek a fekete íűtorzsok, s a hűs levegőt izzó szálakkal forróvá szövik. Nézem szemed mély tavaiban a békét. Madár-röptű pillantásod ezüst íveitől himes a feszülő, kék ég. Közel kétszázezer forint értékű új köny a mezőkövesdi járás könyvtáraiban v A mezőkövesdi járás 21 < községében egyre több olvasó ; keresi fel a községi könyv- j tárakat. Szomolyán például ! az elmúlt két évben megkét­> szereződött az olvasók száma. i A járásban nagy gondot for- ! dítanak arra, hogy felfrfssít- [ sék, állandóan új könyvek- ; kel lássák cl a falusi könyv- | tárakat. Néhány, évvel ez- ’ előtt alig néhány ezer forint 1 jutott évente új könyvek vá- 1 sárlására. Jövőre . csupán ; Mezőkövesd mintegy 75 ezer ; forint értékű új könyvvel ! gazdagodik. A járás területén ; összesen közel 200 ezer forin- ; tót fordítanak g község­fejlesztési alapból a könyv­Sifcereseii szerepelt Budapesten s sajótiábonyi Irodalmi Színpad A sajóbábonyi Irodalmi Színpad nemrégiben Buda­pesten, a Vegyipari Szakszer- vezet országos központjában f szerepelt. Előadásukat igen / nagy tetszéssel fogadták. A 5 zsűri mint követésre méltó < példát említette meg, hogy az ( énekkar szerves részként kap­> esolódott a jól fogalmazott \ műsorba. A sajóbábonyi fiatalok és a színpad idősebb tagjai „Oly : szép ez a világ” címmel köl- í töményekben, énekben, kórus- ? művekben mutatták be a \ munkásság harcát; tárak bővítésére. Mezőkeresz­tesen és Szentistvánban pél­dául közel 20—20 ezer forint jut új szépirodalmi és mező- gazdasági szakkönyvek vá­sárlására. kettőjükét. Más szavakkal, de voltaképpen ugyanazt mond­ták, mint a kongresszuson a Központi Bizottság beszámo­lója: „ .........a szocializmus a t ömegek eszméje, és aki. a tö­megekhez szól, annak meg kell találnia az utat a dolgozó vxil- liók gondolataihoz és érzelmé­hez!” S mit mondhatunk a kong­resszus után a közvélemény és a közízlés problémáiról? Legyen az a bizonyos „közvéle­mény” — az a bizonyos „iro­dalmi”, „művészeti” jelző elébe- tétele nélkül — valóban a köz véleménye! S hogy ilyen köz­vélemény kísérje és éltessé iroda 1 munkát, művészetü nkot: ahhoz a közízlés fejlesztésén, nemesítésén át vezet az út, A közízlés csiszolása pedig — s a zárszóban erre igen határo­zottan mutatott rá u kongresz- szus — az egyes ^alkotókon magukon is múlik, nem csu­pán az intézményeken, a szer­kesztőségeken, a vezetőkön . .. Mindig volt, ma is van, né­mi természetes távolság a ki­váló alkotók ízlése, művészi eszközei és az általános, átla­gos közízlés között. Az alkotók egy kicsit már előbbre járnak. A feladat azonban mégis az, hogy egyre inkább csökkent­sük még ezt a „természetes tá­volságot” is. Ez nemcsak a nép kulturáltabbá válásával oldható meg; tenniök kell ezért valamit maguknak a mű­vészeknek is. Közeledniük kell a közönséghez, eszmei és mű­vészi engedmények, nélkül, megalkuvás nélkül, „süllye­dés” nélkül! * „A művészet ne legyen ön­magáért, de érettünk való. A művészet sorsa ne benn a mű­helyben dőljön el, de künn az életben ...................Az irodalom e mberek dolga. Élő, emberi harcoké és nem mcgsárgult, halott könyveké. Do amint nem Valami poros polcú könyvtár az irodalom, úgy nem is elegáns szalon, mely­ben néhány kiválasztott cse­veg és finomkodik. Nem pusz­tán a néhány írónak van hoz­zá köze, de az emberi összes­ségeknek is. Csak oly fontos, mint az író és a könyve, a kö­rülötte, az előtte, a mögötte lévő többi ember, akik olvas­sák, akikről ír, akiknek ír. Csak a históriai kapcsolatokat elbabonásító irodalmi fetisiz- mus látja a telinyomott pa­pírlapban vagy a véletlen toll­hoz nyúló írói rigolyában az irodalom hajtóerejét............Az i rodalom története nem írók és könyvek története, hanem a közönség története.” — Ezeket a szellemes és szem­léletes, lendületes és harcos sorokat Pogány Józsefnek, a Magyar Tanácsköztársaság hí­res népbiztosának, kiváló pub­licistának egy még 1911-ben írt cikkéből Idéztem. Szavainak igazsága töretle­nül ragyog a Magyar Szocialis­ta Munkáspárt VIII. kong­resszusának fényében is. így- kapcsolódik össze a je­lenben múltunk haladó örök­sége a szocialista, *a kommu­nista jövő világos távlatai­val! ... Gyárfás Imre — A tűzre is tegyetek köz­ben, mert az meg kialszik a nagy beszédben. Valaki a vaskályhához lép s megeteti. Letelepedtem a lócára. Az asztalon odébb toltam a do­hányleveleket, hogy helyet szo­rítsak jegyzetfüzetemnek. — Hát a Kenyérváró tanya miatt jött? — kérdi mégegy- szer Gőz Lajos bácsi. — Amiatt. Egy kis csend ül a szobára. Csak a száraz dohánylevelek sercennek, amint az öreg ke­zek simítgatják. — Aztán mondja csak ked­ves mégegyszer... Hogy is hív­ják magát? Megmondom a nevem. — No, Isten éltesse — mor­molják rá az itt szokásos fele­letet. Az egyik öreg mesélni kezd: — Sok gazdája volt annak a tanyának, de 1924 óta községi jószág. — Magam is voltam a Ke­nyérvárón — szól közbe Gőz Lajos — mint részeskaszálö... he 0, há'szen sokat kas&U­gattnnk ott — így egy másik — ■meg aztán nem csak a kenyér­re váriunk ám, hanem néha főztünk is. — Az ám! Akkor vótak a pogány viccek — szinte egy­OOOOQOOOOOOOOOOOOOOOO r ° I Kenyéráré tanya I o o 'JOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO szerre beszélnek. — Főtt a bográcsban a gu­lyás, mi meg ráhajtottuk a sás­kát. .. — Mind belesült a tűzbe... oszt bele a bográcsba... — Aki főzte, aztán jóízűen megette — szűnni nem akaró nevetésbe törnek ki — hogy milyen jókat mulattunk azon... — No, de miért hívják Ke­nyérvárónak azt a tanyát? — kérdem. Megütközve néznek rám. Hogy lehet ilyen egyszerű dol­got nem érteni... — Miért? Hál mondjuk, mert messze van a községtől... — Aztán, ha oda kiment na­HÓESÉSBEN Este vun. Késői utasait hurcolja az országút, j Esik a hó. Néhol egyenletesen ! elborít minden't előttünk, má- í suit mintha szeszélyes kezek : seperték volna eikk-cakkba az utat. Gyönyörű este. A kellemesen fűtött gépko­csiban szinte lekívánkozik a kabát. Halkan szól a rádió, s ritkán ejtett rövid mondatok­kal bele-beletúrunk a nap ese­ményeibe. Jó így felidézni be­szélgetéseket. epizódokat, ame- , lyeknek egy része majd újság­cikk lesz, más része pedig csak emlékezetünkben él tovább. Aztán megszakad a beszéd fonala. Büvőllen nézzük azt a szédítő, vidám táncot, amelyet a szél jár a fürge hónelyhek­kel. A kocsilámpa sárgára fes­ti a havat. Meleg fényé szét­terül az úton, bekukkant a ko­pár eperfák száraz gallyai közé. A kilométeróra mutatója is megbnbonázottan egy helyben remeg. Minden olyan kiegyen­súlyozott. minden olyan ideg­pihen tetőén szép, olyan kará­csonyváró. A zene dallamaira vala­mennyiünk előtt más-más kép rajzolódik ki a kavárgó-csil- ligó hóesésben. Már elhagytuk Szerencset. Nagy ponyvás teherautó tűnik fel előttünk. Unott egykedvű­séggel nyeli a kilométerelíbt, dehát ilyen szép időben a te­herautónak az a sorsa, hogy lemaradjon. No persze, ha kod lenne, szívesen kapaszkodnánk uszályába. Dehát így elsuha­nunk mellette. MA VAUT megálló. Fiatal­ember topog körülötte. Sze­gény. Milyen kár, hogy tele van a kocsi, nem fér ei már. Nem baj, szép idő van, majd jön a busz is. Jó nézni a hópelyhek táncát, jó elmélázni múlton és jövőn, de szólni is kell, mert ebben a lágy, meleg csendben esetleg a gépkocsivezető is elpihen — az nagy baj lenne. — Ni csak, milyen kis ház! — mutatok a baloldali földek felé, ahol valami furcsaság bontakozik ki. Mire kimondom, már vala­mennyiünk eszébe jut, hogy ez képtelenség, hisz jól ismerjük az utat, erre nincs semmiféle Ids ház. l/özclebb érünk, elsuha- mink egy árokba sza­ladt teherautó mellett. A gép­kocsivezető lassít. Csak óvato­san, mert csúszik az út. — Nincs körülötte senki, biztos régebben történt. — Nem lehet régi, hiszen délelőtt nem volt itt... — De már vastag hó van raj­ta. Végre megállunk, messze a kocsitól. Megfordulni nehéz, tolatva visszamegyünk. . — Nem lesz ott már senki — mondjuk csak azért, hogy va­lami ijesztő érzéstől szabadul­junk. Végre elérjük. Kisméretű, új, modern teherkocsi. Olyan fur­csán áll, Szerencs felé néz ösz- szetört orra, s tőlünk a balol­dali árokban van. laki dolgozni, nem járhatott haza enni. — Ügy hozták ki az asszo­nyok a kenyeret hetenként egyszer, meg mást is, ha vöt hozzá. Hát ezért... — Dehát van Mezőnagymi- hály határában-más fura nevű főd is. — Van ám! •— erősítik az öregek. — A Köleshát, a Ra- monda... — Meg a Golyó, oszt a Ku- ■ripintyó sem akármilyen név ám!... — És azoknak is tudják a történetét? — kérdezem. — Hát... — pödri meg a bajszát Sinkó János bácsi — nem nagyon van annak törté­nete, csak ha ' már a Kenyér­váró tanya olyan kedves, arról is lehel mit mondani. Ki kell kandirálni azt is. Jó, kikandirálom annnyiban. hogy kiírom a nevüket. Igaza van János bácsinak, nehogy a Kenyérváró érdemtelenül so­kat szerepeljen s a határ többi földje esetleg rossz néven ve­gye tőle. AaIa Gyorsan kiugrálunk a kocsi­ból. Az első szélvédő üvegnek még szilánkja se maradt. — Van itt valaki?! A lámpák fénykévéje körül­öleli a roncsot. — Ott a vezetőülésen Van valami ... . Igen. Ott fekszik a gépkocsi­vezető. Nedves a hótól, amit a csípős szél bevert rá az abla­kon. Utolért a ponyvás teherautó. Űk is megállnak. — Mi történt, elvtársak? Maguk voltait? — csattan ránk egy erélyes férfi, a négy közül, akik a nagy autóval jöttek. — fit találtuk. Egy ideig hitetlenkedve néz­nek ránk. majd éles tekintettel a hóban rajzolt nyomokat vizs­gálják. A friss hó igazol. A szerencsétlenül járt kocsi nyo­ma már nem látszik. A roncs felől élénk szóvál­tás hangzik. A sérült magához tért, s nem akar kijönni. — Kivegyünk, fiú? Rosszul vagy? — kérdi az egyik teher­autós. — Menjetek a fenébe! Hagy­jatok békét!... Menjetek... — Htjnyel — csattant fel egy másik. — Te részeg vagy’? — Mi közöd hozzá? — No, kifelé, kiveszünk! — Hozzám ne nyúljatok... mert... A „mentők” felhördülnek. Harsány szitkok, fenyegetőzé­sek verik fel az országút csendjét. Aztán kihúzták a sérülted . Részeg. Dől belőle az al­koholszag. Szerencsére lábra tud állni, a teherautóhoz támo­gatják. Már nem ellenkezik. Mikor már benn ül, egyszor- csak felordít: — Bözsi! Böske! Hol vagy? Hátborzongató ez a rémítő kiáltás. Tehát még valaki! De hol? A kocsi alatt? Nem. Nincs alatta. Talán valahol az árokban? Senkinél nincs zseblámpa. A ml kocsink tolat elüre-hálra, oldalt, fordul, s fénykévéje végigpásztázza az árkot Ahogy a sötétbebörult roncs mellett állok, döbbenek rá, hogy az országút valójában nem aranyiban sárga, hanem szuroksötét. Rettenetes hideg van. A szél élesen csapja ar­comba a szilánkos havat. El­gondolni is Szörnyű, hogy ez a szerencsétlen ember mióta kussad az összetört kocsiban. Nem találtak senkit. Jó húsz méterre egy kidőlt kilométerkő mutatja a baleset keletkezésé­nek helyét. Szerencs felől még egy sze­mélykocsi jön. Utasai elmond­ják, hogy néhány kilométerre innen láttak egy női az ország­úton, visszafelé gyalogolt- Azonnal megfordulnak, hogy utolérjék. A ponyvás teherautóban ép­pen autómentők ültek, s hogy kényelmes helyet biztosítsanak a részeg és sérült gépkocsive­zetőnek, egy közülük még be­ült hozzánk. Ha baj van, szo­rosan is megférünk. Elindulunk. A rádió már régen nem szól. Észre sem vettül:, ki mikor kapcsolta lei. — Nem tanulnak az emberek soha! — mondja a vendég. —- Ilyen tökrészegen kocsira ülni. Én értek hozzá kérem, jó hat- venezerre becsülöm a kocsiban esett kárt. Olyan rideg-hideg van. Vala­mi nehezen visszafojtható izga­lom szaggatja idegeinket. C ez a hó! Mint az őrültek, úgy keringenek a jegei szélben. Idegesítő látvány- Lámpánk sápadt fénycsóvái ingerülten söprik szét előttünk a dermedt sötétséget, hogy mö­göttünk ismét összecsapjon. Mikor érünk már haza?..! Adamovics Ilona „Ártatlan“ karácsonyi ajándék A Londonban megjelenő Sunday Pictorial című maga- zin megírta, hogy a londoni karácsonyi piacon egészen furcsa ajándéktárgyak is kap­hatók: például olyan speciális karácsonyi kötött harist wa. amelynek belsejébe kukucs­kálva hat meztelen nö látható csábító pózokbanl ■ Feledy Gyula, Munkácsy-díjas festőművész — A gazda, a. főkönyvelő, — akiknek év végi mérlegében a 5,jó” a „rossz” rovatot egy­aránt • ~akt tételek képezik —, talán könnyebben adhat vá­laszt a fenti kérdésre. A festő, ha nem önző, saját­hasznossági szempontok szerint vizsgálja évi munkáját és ered­ményeit, kevésbé egyértelmű adatokra hivatkozhat. A józan önitélet gátszakadása nélkül aligha állíthatja magáról, hogy társadalmunkat nélkülözhetet­len művekkel gyarapította. így személyes „zárszám-; adás”-omban nem említhetek! nagy tetteket. rr"1l'ek különö-! sen emlékezetessé teszik ez évi; munkámat. Anélkül tehát, hogy; közhelyekkel akarnék kitérni aj válaszadás elől, azt rnondha-! tóm: az 1962-es év, örömeivel; és gondjaival együtt az én szá-; momra is a nyugodt, békés al-! kotómunkát jelentette. A tisz-! ta légkör olyan optimizmusát,; amely még sokkal szebb, jobb ; éveket is ígér egész népünknek. | Kísérletezés és felelősség, közvélemény és közízlés — Kongresszus utáni gondolatok — Alig egy hónap telt el a Magyar Szocialista Munkós- ’ párt Vili. kongresszusa óla. ; Nem sok idő ez. Alihoz azon­ban már elegendő, hogy a ; kongresszus anyagának mag­vetése érlelődni kezdjen az el­mékben, és a szívekben. Ilyen érleíődést kíván jelezni ez a cikk is. Nem általánosságban hanem meghatározott vonat­kozásban közöl- néhány gon dolatot: a kongresszuson szóbakerült Irodalmi, művé­szeti. művészetpolitikai kér­désekről. Ezeket a kérdéseket jelszó- szerű tömörséggel lehet sűrí­teni, összefoglalni az itt cím­ként szereplő négy főnév se­gítségével: kísérletezés és fe­lelősség, közvélemény és köz­ízlés. Amit e négy főnév (s természetesen nem csuoán egyenként, hanem többszörö­sen egymásba fonódó és egy­másra ható bonyolult együttes­ben!) jelent: arra irányította a figyelmet a referátum ás a zárszó, a felszólalók és a hatá­rozat, az foglalkoztatja leg­inkább magukat az írókat és a művészeket, de a kritikuso­kat és a közönséget is. Irodalmi, művészeti és mű­vészetpolitikai kérdésekben sem hozott semmiféle megle­petésszerűen új, nagy „viha­ros szenzációt” a kongres­szus. Hanem: félreérthetetle­nül rátétté a hangsúlyt is­mét mindarra, amit lényegileg nur a kongresszusi irányelvek tartalmaztak, sőt, a párt mű­velődéspolitikájának még 1958- ban közzétett irányelvei is. Vagyis: a kongresszus e terü­leten is jóváhagyta és folytatni kívánja az eddigi jól bevált, helyes politikát. — Érdemes és szükséges hát néhány szót szólni e gondolat­körről. * A kísérletezés írói és művé­szi körökben, az úgynevezett „közvéleményt” kovácsoló műhelyekben általában a sza­badság és a bátorság problé­májaként vetődik fel, holott Esősorban az alkotói felelős­iég dolga. — Mindsrrckelőtt ezt -az igazságot - -szűrhetjük ie magunknak igen tisztán, a Anderkó Lajosné, lonjínű — A Miskolci Pamutoméban dolgozom, a November 7 szo­cialista brigádban. Kétszeres kiváló dolgozó l’onóttő vagyok. Hogy Jó volt-e számomra 1982? Ezt a kérdést én két részre bontom: jó velt-e itt/a gyárban és családi életemben. Először talán a gyárról. Idén gyönyö­rű. új ebédlőt kaptunk. Ez egyben kultúrterem is, és ép­pen úgy örülünk neki, mint az üzem területén létesült fűszer- büfének, a fodrászatnak, az or­vosi rendelőnek, vagy akár a iiarisnyaszemfelszedő szolga-! latnak. S mint hírlik, 15—18' napi fizetést kapunk meg az; idén nyereségrészesedésként. Családi életem boldog. Fér-! jem is a pamutíonőban dolgo-; zik, itt ismerkedtünk össze. Há- j zasságunkból ikergyermekek; születtek, mindkettő leány:; Viktória és Márta. Már 13 hó-í naposak, ők a mindenem. Na-' gyón örültem, amikor a kong- [ resszusi beszámolóban azt ol- J vastam, hogy a két gyermekes; szülők családi segélyét jövőre; felemelik... S hogy a gondok­ról is beszéljek: amióta háza- ? sok vagyunk, hétszer költiiz- ? 'tünk — albérletből albérletbe.; Minden vágyam, hogy mint fi- ? atal házasok, s Ikreket neve-/ lök, 1903-ban főbérlők le-? • gyünk r.. ■■ -. ........... ? J ó év volt-e 1982?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom