Észak-Magyarország, 1962. július (18. évfolyam, 152-177. szám)

1962-07-29 / 176. szám

Vasárnap, 1962. Július 29.

ESatAKTHAGTABOnSMO

7

Mát a következő ctseS művelődési munkájának feladaísirél

A magyar eredményhirdető táblák sikere

Augusztus másodikén, a megyei tanács dísztermében nagyszabású értekezleten vitatják meg a jövő évad iskolai és közművelődési feladatait, a legfontosabb tennivalókat, az eredményekhez vezető módszereket.

Az értekezleten jelen lesznek a párt-, állami- és tömegszervezetek megyei vezetői, a járási szervek vezetői, továbbá népművelőik, oktatásügyi dolgozók. '

Ez év augusztusában nagy sportesemény színhelye lesz Indonézia fővárosa: Dzsakarta. Egész Ázsia ifjúsága seregük össze a szigetvilág fővárosában, hogy a földrész fiataljainak vetélkedésében részi vegyenek.

E nagy esemény alkalmából Hruscsov elvtárs a Szovjetunió ajándékaként öt elektromos eredményhirdető táblát küldött Indonéziának. Mind az öt berendezést az ÉM Villamoselő- saerelő Vállalat készítette,

Nyári piros alma

Két nagy Kosár nyári piros alma, meg egy, a nyári piros almára emlékeztetőén hamvasarcú kislány — Tóth Piroska — Ároktő határában az országúton. Foto: Szabados György

amelynek első három példánya már korábban elkészült, a negyedik és ötödik berendezés szerelését e napokban fejezik be a kiküldött magyar szakemberek.

E napokban fejezik be szakembereink egy további eredményhirdető tábla szerelését Lipcsében, nemrégiben szállították le a Kiev részére megrendelt berendezést. Egy-egy berendezés gyártása most van folyamatban Isztanbul, Ankara, Berlin, Tunisz és a budapesti kisstadion részére.

Külkereskedelmi szerveink tárgyalásokat folytatnak a Szovjetunió és az arab államok képviselőivel további berendezések szállítására.

(V. O.)

Havonként ezren Isiogo'iák a diósgyőri raózeamei

A Diósgyőri Központi Kohászati Múzeumban mintegy háromezer értékes ipartörténeti emléket, a kohászkodásra vonatkozó szöveges és fényképes dokumentumot őriznek. Az európai viszonylatban is ritka múzeum egyik nevezetessége Miskolcnak, amelyet havonként átlagosan ezer hazai és külföldi érdeklődő keres fel. A múzeum állománya egyébként az utóbbi időben újabb anyaggal gyarapodott. Megérkezett a Sopron környéki Kőszegfalva

község határában feltárt, honfoglaláskori vasolvasztó. Ezenkívül elkészítették a Lenin Kohászati Művek nagykovácsmű- helyében üzembe helyezett, két tonnás, szovjet manipulátor kicsinyített és működőképes mását is. A berendezés eredetije a kovácsokat egyik legnehezebb munkától, a nagysúlyú munkadarabok forgatásától mentesíti. A kohóipari tanulók is több vizsgaremekkel járultak hozzá a múzeum anyagának szaporításához.

GEREBLYES LÁSZLÓ:

Szentlélek Bankja

Nézd csak... A mennyből hullt elém? Utcák és terek szegletén.

Mi ez a tábla, ez a fény?

— Szentlélek Bankja.

— Mi lehet ott bent? ... — Számvetés',: Kamatozik a szenvedés!

— Mi füt ott bent?... — Nyerészkedés! Szentlélek Bankja.

— Mi készül ott? Miféle üzlet?

Aranyra ki veri kezünket?

Nem félsz, hogy lesz ki érte büntet? Szentlélek Bankja?

•— Meddig szövődnek itt a szálak?

Mily istent szolgálnak e várak?

— Egyszer majd még e nép is lázad, Szentlélek Bankja!

— Nem vonzza Péter lábfeje!

Es fegyvert érint majd keze!

Szabadság lesz az istene,

Szentlélek Bankja!

Es átlép majd a küszöbön,

— Uralmat! Pénzt! — Rád így köszön,

S világnyi nagy lesz az öröm,

Szentlélek Bankja! ,

A borsodi képzőművészek kiállításának anyagából

Ficzcre László: Sárga virág.

Csabai Kálmán: Borús február,

A^VVAAAA^AAAA^A-/\AAA^VVAAXVVV^vAXVVVVV\^VV-\A^VA^A^A^VA^

JS ovid pihenőt tartottak,

•* hogy testükbe vissszatér- jen az élet: a vér újra áramként járjon az erekben s a bőr se feszüljön olyan kegyetlen mereven, meg egy forró kávét is kívántak. Mert olyan nagyon hideg volt ezen a januári éjszakán, hogy a fagy az ember gyomráig hatolt. Pedig vastag ruhákat öltöttek, fu faj kákát és flanell ingeket és alsókat, zokniból kettőt is, de arra még újságot tekertek, mert. az a legmelegebb kapca a világon. S még így is fáztak, kegyetlen kés volt a szél, ahová pedig az ördög-kavarta lég nem jutott be (hó és ércporral keveredett az űzött légáram) ott a hideg foga acsarkodóit az emberen.

A kávé már várta őket, egy idősebb asszony hozta, ugyanolyan ormótlan zsákformája volt, mint a férfiaknak, akiket már nagyon megviselt ez az éjszaka. Az asszony töltött nekik s nézte mohóságukat, de megértette őket s arra gondolt, nem tréfa ilyen időben ércet csákányozni.

— A városból azt telefonálták, hogy egy helyen leszakította a szél a villamosvezetéket — mondta az asszony; elsőnek szólalt meg s valami vigasztalót szánt az elgyötört, összefagyott férfiaknak, de ilyen nem jutott eszébe. — Könnyen halállal végződhetett volna.

Az egyik férfi nyújtotta bögréjét s az asszony töltött.

— Kinek van kedve ilyen időben csavarogni? — szólt az, aki újra kért a forró italból.

— Akadhat ember, akinek ilyenkor van dolga, — vélekedett az asszony, közben töltött.

A melegedő, amelyben a férfiak ültek, az érchegy derekán volt, régi és rossz lemezekből építettek, de a szél nem járta át, minden repedést újabb lemezzel pótoltak. De a vihar dü- hösködött az ember eszére,

BARÄTH LAJOS;

MELEQ VÉR

amelyen nem tudott kifogni s nekifeszítette vad erejét, hogy a mélybe taszítsa a kajibát. Az alapok azonban erősek voltak s így csak a lemezek sírtak.

— Egy szép asszonyért megéri. például — viccelt az idős nővel az egyik fiatal. Zömök, szőke ember volt, borostás arcán is átütött eres bőre, Fő- nagynak nevezték, de társai csak egyszerűen Fókának szólították. Rossz arca mialt kapta gúnynevét, ’ valóban, volt benne valami, különösen az arcában, ami a fókára emlékeztetett, s még vállai után az egyre keskenyedő teste is erre az állatra emlékeztetett. Pár szál színtelen bajusza is csúnyán elállt orrától, ami idegesítette, s ha megfeledkezett magáról, hát mozgatta; ha tréfából teszi, nevetnek mutatványán, így őt nevették szüntelen.

;— Már felolvadt a véred? — kérdezte rosszallóan az egyik öreg, alci nyugodtan kortyolta kávéját és nagy darab kenyérből harapott hozzá.

— Akinek igazi a vére, annak nem alszik meg 50ha — válaszolt gúnyosan Fóka; úgy érezte, jólesne most megszégyeníteni valakit, erejével és kitartásával mindenkit legyőzött eddig ha akart, ha talált ellenfelet.

— Nem az az igazi vér, amelyikből sok van — mondta csendesen az öreg. — Az, amelyik soká szolgálja az embert.

Volt, <»ki nevetett, mások bólintottak az öreg bölcselkedésén, mert annak tartották szavait.

A szél még erősebben tá- madta a melegedőt s a villanyégő hintázni kezdett a mennyezeten. A kokszkályhában felizzott a parázshalom. Az arcokon egészségtelen pirosság színesedett, meg kevés élénkség is, amit a forró ital okozott.

Többen levetették a fufajka- kabátot, hogy a melegének kint vegyék hasznát.

Fóka is levetette kabátját és megropogtatta derekát, karját. Akkor végigmérte tekintetével az öreget, akit meg akart szé- gyeníteni. Az öreg nem figyelt rá. Fókát bosszantotta, hogy nem ő mondta ki az utolsó szót, hát mást keresett a pihenők közt. Megnézte az arcokat; tízen-tizenketten lehettek mindössze, idegenek is voltak köztük, akiket segíteni küldtek ide, a fagy ellen, mely betonkeménnyé zsugorította az ércet. Hosszú lócákon és tönkökön ültek az emberek a tűz körül, amely álmosító meleget árasztott magából.

— Fázol-e, komám? — kérdezte Fóka az egyik idegent. Hosszú fiú volt, alig húsz éves.

— Most nem. Melegem van inkább, — válaszolta s mosolyogni próbált..

— Ha tüzet tennél a zsebedbe, akkor kint is meleged lehetne — nevetett tréfáján Fóka.

Sokan nevettek utána, talán azon, hogy egy másiknak ilyen lélekvesztő időben tréfára is telik kedvéből.

— Te talán így szoktad? — kérdezett vissza a hosszú fiú; igen álmos szemekkel nézett az előtte terpeszkedő Fókára s kedvetlennek is látszott.

— En? Nem fázom én, szaki- kám! Soha nem is fáztam. De tüzet veszek magamhoz — kacsintott s torkára mutatott. — Az a biztos. Ilyen időben két deci szilvóriumot.

— Azért buktál el a volántól? — kérdezte az asszony, aki mindenkit ismert, hiszen kávét osztott a rakodóknak egész életében.

— A bager is motor — mondta csendesen Fóka, mert az idős asszonnyal senki sem szeretett vitát kezdeni.

— Onnan is leeshetsz, ha iszol — intette valaki.

Fóka méltatlanságot érzett. Mindenki ellene van, úgy gondolta és haragudott a világra. Kérkedésével is, szorgalmával is elrontott életét akarta megbosszulni. A sarki állatokra emlékeztető bajúsza meg-meg- rándult és haragosan pislogott a hosszú fiúra.

— Az éjszaka elíúj a szél. Csak a hegy aljában szeded magad össze. De az is lehet, hogy mi viszünk az öltözőbe, pokrócban.

A z idegen hosszú fiú elíor™ dúlt s mint aki nem lát mást, a tüzet kapirgálta egy vasszállal.

— Megmondhatnád, hol az öltöződ, hogy oda találjunk veled — kötekedett Fóka.

Azok, akik az érchegyen dolgoztak régóta, nevettek. Az idegenek ellenségeskedve hallgattak. A kávét osztó asszony is nevetett és kínálta a forró italát az idegeneknek.

— Meleg is, meg súlya is van... De ha már nem isznak, akkor legalább követ tegyenek a zsebükbe, hogy a szél ne bírja felborítani magukat.

— A hideg mindenkinek hideg — mondta csendesen a hosszú fiú. Érezte, hogy összefogtak ellene s két társa ellen is, akiket erre az éjszakára ide vezényeltek kisegíteni. Mert ezen az éjszakán különösen erős volt a tél, az érchegy lefagyott, úgy kellett a segítség, mint a kenyér.

— No-no! — acsarkodóit szavába Fóka. — Nekem ez az idő még langyos... Akár fufajka nélkül is kibírnám.

A hosszú fiú megsértődött. Arra gondolt, hogy átjárta az isten hidege a puszta hegyen, s íufajkájára, amely szakadozott és amelybe kétszer beleférne, dróttal kötötte át a derekán, hogy a szelet kiszorítsa belőle.

— Nem szeretem az olyan embereket, akik a szájukkal hősök.

— Válogasd meg a szót, öcsém — villant Fóka tekintete a fiúra. — Ha nem hiszel

nekem, csinálhatunk egy próbát. .. No? — biztatta a fiút.

A fiú felállt és keresett egy másik helyet magának, az ellenkező oldalon. Fókában felébredt az erősebb gőgje s utána szólt.

— Csecsemőkkel kellene foglalkoznod, ahogy így nézlek. Mert a csákány férfikézbe való.

— Én soha sem a számmal kerestem a kenyerem — mondta a fiú és háttal fordult Fókának.

— Állnál-e egy próbát? — kérdezte Fóka kihívóan. Zöldes szemében lángot kapott a harag, húsos száját szélesre húzta ritkás bajúsza alatt. — Egy kis próbát... Mondjuk... fufajka nélkül egy órát csákányozunk. .. Versenyben. Az úgy is melegít. — Leült a hosz- szú fiúval szembe és feltörte karján szvettere ujját. — Kitöbbre nem jöhetsz velem, azt láthatod. De a hideg ellen... Azt vérrel kell legyűrni!

A fiú nem fordult vissza, nem is válaszolt.

Fóka nevetett és kérkedett.

— Az első szó után látnom kellett volna, hogy gyáva ...

A kávés asszony fogatlan szájából sárgás ín villant elő. — Mondom, követ kell a zsebükbe tenni, hogy a szél le ne fújja őket a hegyről. — És együtt nevetett a többiekkel.

— A segítségünk azért jól jött — védte a hosszú fiút egyik társa.

— Pénzt kapnak érte — jegyezte meg valaki.

C zzel megakadt a vita. Egy- másközt beszélgettek, erről, arról. Fóka égy asszonyról beszélt, akivel a havon is megtehette, ha. akarta, mert az ó vére bírja. Később elcsendesedtek, eloltották a fényt és szundítottak. A koksz apró pattanásokkal adta át olajjal préselt testét a tűznek, a szél újra és újra megkísérelte felborítani a kajibát, de csak a lemezek sírtak s a fagy szőtte cakkos formáit a melegedő kicsiny ablakára.

Amikor kattant a villany, mindenki az ajtóra bámult. Áz egyik bageros volt, a nyugati oldalról.

— Lerohadtam, — mondta — egy ember kellene — s elmagyarázta, hogy mit kell csinálni a masinájával, ha dolgozni akar vele. Mondta azt is, hogy nem állhat le, mert akkor megakad az érc, abból pedig istentelen nagy botrány származna, a szégyenről nem is beszélve.

— Még nem telt le az óra — mondta erre az egyik munkás.

— Annyi pedig hivatalosan is jár; ebben az időben többet is érdemelne az ember.

— Egyedül nem bírom — magyarázkodott a bageros. — Lehet, hogy másodmagammal sem.

Hallgattak. Fejüket ölükbe ejtették, s mint fatuskók a kiszáradt folyó partján, korhadó, hasztalan várakozásba merültek. Csak a szél dühöngött ott kinn s a tél világos kárpitján veszekedtek a szétkergetett, megcsúfolt felhőfoszlányok a széllel, és mint régi fóliánsok úsztak az égtájak felé.

— Emberek! — szólalt meg újra a bageros s kétségbeesetten előre lépett. — Befagy a hűtőm, akkor aztán... Nem értik? Az istenit neki, hát kihajtassam magukat?

— Az egy óra jár — mondta nyugodtan az előbbi munkás.

— Még a fele se telt le — és társa vállára ejtette kiismerhetetlen arcát.

— Tíz-tizenöt perc! Annyit csak kibír valaki... Nekem is járna az az egy óra!

— Akkor üljön a kályha mellé... — mormogta valaki a hóna alá.

Kuncogtak, aludtak.

A fiú megmozdult. Most látszott igazán, hogy mennyire hosszú s száraz-sovány, mint a kóró. Majd felállt. Felvette fu- fajkáját, megkötötte dróttal a derekát.

— Menjünk — mondta és vissza se nézett.

Az öregember, aki a kávéhoz kenyeret evett, utánuk ment.

U alaki eloltotta a fényt és ” csönd lett újra. A szén pattogott néha, amikor parázs- zsá vált s a fagy cakkozta a melegedő kicsiny ablakára hálóját.