Észak-Magyarország, 1962. május (18. évfolyam, 101-125. szám)
1962-05-06 / 104. szám
ESZAKMAGíAROBSZAG Vasárnap, 1962. május Ä. ■ A IX. Magyar Képzőművészeti Kiállítás anyagából | Megkezdődött a Borsod megyei i irodalmi színpadok első találkozója Szombat délután az encsi? járási művelődési otthonban? megkezdődött a Borsod megyei? irodalmi színpadok első me-| gyei bemutatója. A találkozót Szebeni Győző, a megyei ta-| nács művelődésügyi osztályé-? nak helyettes vezetője nyitotta* meg. majd az első napon a sá-? toraljaújhelyi Kazinczy Ferenc* Irodalmi Színpad, a szikszói? Petőn Művelődési Ház együtt* tese, a miskolci József Attila? Művelődési Otthon csoportja? és az encsi József Attila Iro-é dalmi Színpad szerepelt. Va-? sámap nyolc irodalmi színpad* mutatja be még műsorát, maid? együttesen értékelik a feszti-i- válón tapasztaltakat. ? ° • 3* Teraísljfnk í öívenbiMió szem búzát % A beköszöntött nyárias na- * pok alkalmat adtak a mező-? (jazdasági szakembereknek hogy megállapítsák: jól telel-* tek-e át az őszi vetésű búzák. * Tavaly 48 billió 393 milliárd búzaszem termett az országban — s ha ezeket egymás* mellé raknánk, hosszuk 173 500 A Pravda székháza kilométer lenne. Ez az adat nem lebecsülendő, hiszen g. naprendszer legnagyobb bolygójának, a Jupiternek átmérője „csupán” 143 640 kilométer. A szakemberek azt remélik, hogy az idén az ország kenyérgabona termelése eléri majd az ötvenbillió szemet. Pravda szerkesztőségének és kiadóhivatalának épülete Moszkvában. (A. N. Jar-Karavcscnko denies művész, az APN saját tudósítójának rajza.) !' C* •2*‘{l**Z****<Z**l* *♦* *1**1* *1*•!**Z**Z**l**1* *2* *1* *»• ♦!* *t* *1**1* *5» *1* ♦♦♦♦!♦ •!**** *1* "I* ♦!» *1* *Z* C* í* *1« *1* *1*C**2*í* *2* C*^ Miskalcra is eJlátigatnak az eszperantó kongresszus részvevői Hírt adtunk róla, hogy az eszperantó nyelvet beszélő vasutasok nemzetközi szervezete, az IFEF minden évben más-más országban rendezi meg kongresszusát, amelynek célja a nemzetközi nyelvet beszélő vasutasok közötti baráti, kulturális és szakmai kapcsolatok elmélyítése; Cigaretta Mielőtt e cikket elkezdtem, rágyújtottam. Két-három szippantás után a Kossuth-ot a hamutartóra helyeztem. Néhány másodperc múlva kialudt. Magától. Újból meggyújtottam, újból visszatettem, ismét kialudt ... Ha csak a magam tapasztalatairól lenne szó, nem említettem volna meg. De ismerőseim is panaszkodnak: az utóbbi hónapokban szinte lehetetlenség Miskolcon olyan Kossuth cigarettát kapni, amely rendeltetéséhez híven — égne is rendesen és ne csak a bűzt árasztaná magából. Pedig a dohányos embernek nincs nagyobb bosszúsága, mint amikor csak szipákol, szipákol és négyszer is rá leéli gyújtania, hogy végig élvezhessen ebéd után egy cigarettát. Vagy talán igy akarnak bennünket a dohányzásról leszoktatni? »_ Villamos A minap egy veszekedés szem- és fültanúja voltam. A Tanácsház téri villamos megállóban, mielőtt az utasok le- szállhattak volna, a kalauz elindíttatta a. kocsit. A fiatalabbak, a fürgébbek leugrottak. A felszállni szándékozók közül néhányon a lépcsőre kapaszkodtak, de két idősebb hölgy — hozzátartozójuk már a járdán volt — a kocsin maradt. S ha egyedi eset volna, ezt Bosszúságok | sem tennénk szóvá. Gyakori azonban, valósággal szokásává vált a miskolci villamosoknak, hogy szinte rohannak ki a megállóból, hovatovább: már- már meg sem állnak, csak egy kicsit megtorpannak... Csúcsidőben, nagy forgalom esetén képtelenség a kocsi belsejéből másodpercek tört része alatt a peronnál teremni, mert csak ennyi idő áll rendelkezésre, vagy pedig állni kell az embernek azoknak megjegyzéseit, akiken átgázol. Amikor a villamos Jciindult, az egyik asszonyka megrántotta a „vészféket” — azaz: a csengő zsinórját. No, de amit a kalauz „nénitől” ezért kapott, az nem bírná el a nyomdafestéket Utcák Külföldi vendéggel sétáltam Miskolcon. Örömmel mutogattam az új lakónegyedeket, a szép toronyházakat, a város műemlékeit és gazdagon felszerelt üzleteit, ahol mindent kaphat, ha van elegendő „valutája”. De szégyenkeztem az utcák miatt, melyeket semmiképp nem tudtam előle eldugni, hiszen azokon mi nuénkép- pen végig kellett menni. Gid- rek-gödrök, túrások, mélyedések és dombocskák... Egyi- ken-másikon bizony csak bukdácsoltunk, s mentegetőztem, magyarázkodtam-, hogy a város milliókat költ az utcák javítására, társadalmi munkával is sokat segítenek és nemsokára rendes utak lesznek a perem- kerületekben is. — Értem — mondta a mindenre kíváncsi vendég —, de miért nem takarítják el a szemetet? Mindent én sem tudhatok! Onodvári Miklós I Az idén hazánk fővárosában rendezik a kongresszust. Jelentőségét külön kiemeli, hogy ez az első olyan kongresszus, amelyet szocialista országban rendeznek. - A fővédnök Kossá István közlekedés- és postaügyi miniszter elvtárs, aki régi eszperantista és maga is jól beszéli a nyelvet. A MEMOSZ székházában rendezendő megnyitón is Kossá elvtőrs mond ünnepi beszédet. A kongresszuson elhangzó szakmai és kulturális előadásokon kívül — tanulmányi kirándulásokat szerveznek az ország legszebb vidékeire és így május 8-án a mintegy 800 résztvevőt szállító külön vonat Miskolcra fut be. A vendégek megtekintik városunkat, auló- buszkirándulást tesznek Lillafüredre, majd Jósvaíőre és Aggtelekre rpenhek a világhírű Baradla-barlang megtekintésére, ahol a barlangban a debreceni MÁV filharmonikusok adnak hangversenyt; A hangverseny a kottatartókra szerelt gyertyák és kandelláberek fényénél zajlik le, s minden bizonnyal felejthetetlen élményt nyújt majdi A külföldiek kirándulásának megszervezését a miskolci vasutas eszperantisták, az IBUSZ, az AKÖV nagy körültekintéssel végzi, s mindent megtesznek, hogy a vendégek jól érezzék magukat megyénkben, KlaMadI Stróbl Zslgmorwtr H. I.H. veterán mellszobra, tus. Sándor: „Zsozso” című olajfestménye. Orom János: „Magtisztítók” című olajfestménye. Csupán ennyire emlékeztem. Ä nevére, ahogy mi szólítottuk: Julcsa nőném. Azt határozottan állítattam, hogy termete meglepően kicsi. Annyira kicsi, hogy akkoriban még mint gyermek is elcsodálkoztam rajta. • Arra is emlékeztem, hogy élete párjának már 19 évvel ezelőtt is hófehér haja volt; bajusza. meg olyan igazi, tömör és hosszúszálú. Dinnyecsősz, v-agy valami ilyesmi volt akkoriban. Binmyeesősz. Hm. Hát ez nem támpont — simította végig néhányszor az átlát az igrici tanács titkára, aki szívességből segített a Julcsa néném felkutatásában. — Mit tud még róluk? — kérdezte. — Mert ez igen kevés. Itt igriciben abban az időben nagyon sokan tengették életüket a dinnye őrzéséből. No. Gondolkodjék. Volt gyerekük? Igen, igen. Azt hiszem volt egy fiuk. Meg tán lányuk is, nem is egy. De azok már jóval nagyobbak. Tán felnőttek voltak már akkor is. Valahol szolgálhattak merít nemigen láttuk őket a ház körül Hogy hol laktak Julcsa nénémék? No, azt már végképp nem tudtam visz- sza idézni magamnak. Mert még ha sikerült volna, sem ismerhettem fel az utcákat, hiszen az elmúlt 17 év itt is megváltoztatta a falu arculatját. A nádfedeleket mintha valami óriási orkán röpített te volna messzire, helyükre meg piroSbarna cserepeket illesztett sorjában a házak tetejére. Hanem azt azért csak sikerült kipréselnem makacs emlékezetemből, hogy Julcsa nénémék háza pici, igen pici volt. A legkisebb a faluban. Annak is nádiból volt a „csatornája”. De várjunk csak, hátha így hamarább rájövünk. Mondom is mindjárt, hogy arról a Julcsa néniről van szó, akinél 1943—1944-ben olyan sok városi gyerek volt, hogy őket magukat kiszorították aprócska házukból. (A bombázások elől ide menekített bennünket a féltő szülői szeretet, mondván, hogy Igrici igazán az isten hátamegett van, vagy tán egy arasszal még arrébb.) Dehát ez sem támpont. Azokban az években igen sok szegény zsellórember fogadott a házába városi menekülteket, gyerekeket. Csak úgy jószóért. Mert haszna az nemigen adódott belőle. (A módosabb házaknál nem is lehetett látni olyan magunkfajta „jött-ment idegeneket.”) 'Végül is sikerült megtalálnunk Julcsa nénéméket. A titkár elvtárs az asztalra csapott. — Biztosan S. Nagyék... S. Nagy Laci bácsiék lesznek azok. — Aztán mór adta. is a kísérőt, hogy odavezessen a régi és aprócska portához. Mi tagadás, kicsit szorongva próbálgattam a kapu kilincsét. Vajon .mit találok itt, ahol — lassan két évtizede már — megosztották velünk a falatot a legnehezebb időkben is. Pedig nem voltunk addig sem rokonságban velük, de még imserősségben is alig. Az udvarról belátni a kertbe. Virág- pompájukban állnak a gyümölcsfák. Alattuk kisszékiben hűsül egy őszhajú, nagybaj uszú ember. — Laci bácsi! Édes Laci bácsi! — szaladok a kertajtónak. Hanem addigra már ő is nyitja n agysietve, ahogy csak merev lába engedi. Derűs kék szemében könnyek gyülekeznek, ahogy magához ölel, s csak nagysokára engedi el remegő keze a válla- mat. — Hát te, lányom? Be megnőttél. Igazi menyecskének való.., — kedveskedik és nem alkarja hinni sehogysem, hogy „lányának” már bizony nagy fia van. Tessékel a házba, s el nem eresztené kezem, örül erősen a nem sejtett viszontlátásnak. — No várj csak. Julcsa nénédet most meglepjük, — azzal elébem lép, úgy szól párjának: — Mit gondolsz, ki van itt? — s takarna előle, csakhogy én már túlnőttem a fején, no meg én magam is látni akartam. Julcsa néném azóta tán még kisebb lett, hanem a fürgeségéből nemigen veszített, olyan hirtelen tolja arrébb Laci bácsit, hogy még ő is meglepődik. S amint a viszontlátás első vihara csillapul, ültet a székre, párnát téve rá. S a „hát hogy vagy” után már tudakolja a többi „gyerekét”, mindmegannyionkat, akik nála találtunk menedékre. Alig tudom rávenni, hogy most aztán már magukról beszéljen, ök hogy élnek, mit csinálnak? — Mi már csak így kel fecskén vagyunk. A gyerekek megházasodtak, s ki-ki saját fészket rakott. Unoka is van már, azok is nagyok, egyikőjük küldte már a dédunokánk fényképét is, — emeli le a szépen ráimlázott képeket a falról Julcsa nőném. — S hogy mi hogy élünk? A magunk ura vagyunk. Nyugdíjasok. Mellé van néhány négyszögöl földünk, hogy is mondjátok most? Olyan háztájinak való... Megöregedtünk, Laci bátyád má r benne van a hét ven hetedikben, jómagam is a hetvenediket taposom, — s ezt azért olyan büszkén, rátarhian mondja, hogy önkéntelenül is felkapom fejem. Büszke a korára, sajátjára is, az élete párjáéra még inkább. — Tudod, fiam, most, hogy már ket- tecskén vagyunk, jószerivel alig van mit csinálnunk. Gond? Csak ha betegség üti fel a fejét. Szóval olyan igazi nyugdíjas életet élünk. Mint hajdanáiban az urak... <SL Julcsa nemeknél
