Észak-Magyarország, 1962. április (18. évfolyam, 77-100. szám)
1962-04-08 / 82. szám
6 ESZAKMAGYARORSZAG Vasárnap, 1968. április 8. Wladimir Kalitczuk: KOPOGTATTAK az ajtón s az igazgató szobájába berontott Bátort Gyula: — Az igazgató kartárs hivatott? Itt vagyok, jó napot kívánok! — Hát csak egye meg, ha jó — vetette oda savanyúan az igazgató. — Nem értem, kérem — mondta zavartan a fiatalember. — Mondom, megvárhatná, míg azt mondom: „szabad!" — oktatta az igazgató. — Úgy sem lehet kihallani a folyosóra, mert az igazgató kartárs ajtaja kárpitozott. Azonkívül... tetszik tudni... drága az idő — mosolygott, bocsánatkérőén Bátori. — Az én időm még drágább, mint a magáé, kedves Bátori. No. nem tesz semmit — mosolygott leereszkedően az igazgató. — Az ifjúság mindig radikális volt. ugyebár. Felőlem lehet — vont vállat a tekintélyes ember. — Felőlem akár megvadulhat itt mindenki, ez mindenkinek a szuverén joga, ugyebár, de az istenért, ve firkáljon a lapokba olyan szamárságokat, hogy üzemünkben a selejt szintje megüti gyártásunk 30 százalékát. És ne nézzen rám olyan értelmetlenül, kedves Bátori — orra alá tolta az újságot. — Tessék, itt van a maga riportja, a központi napilavban. Alatta a neve teljes ékességében. Bátori Gyula, üzemi tudósító. Tagadja? — nézett szúrósan a fiatalemberre. — Nem tagadom, kéreyi, én írtam — válaszolta Bátori nyugodtan, — Az adatok pontosak, az üzem helyzetét jól ismerem. — Helyes, kérem! így van ez rendjén! — lelkesedett gz igazgató. — Az üzemi tudósítók sajtónk előretolt kezei, ugyebár. Arra valók, hogy segítsenek a nehéz problémák megoldá- ában. a hiányosságok kiküszöbölésében, ugyebár. Na, de harminc százalékos selejt... ? ! Hogyan képzeli ezt, kedves Bátori? — Ügy, kérem — pusmogta Bátori —, hogy talán még több is. — Eszerint tehát nem írt igazat! — csapott le rá az igazgató. — Mert amit nem tudok pontosan, arról inkább nem írok, érti, Bátori? És ha mégis írok, hát egye meg a fene, írok. De jól megfontolok minden szót, minden számjegyet. Érti, kedves Bátori? Például így: a selejtet még ugyan nem. sikerült kiűzni Üzeműinkből. de minden erőnkkel azon vagyunk, hogy kiűzzük. Érti, kedves Bátori kartárs? — Értem', kérem, de az olvasó mégis kíváncsi arra. hogyan, mily módon, mily. módszerek bevezetésével űzzük ki '— védekezett Bátori. — De értse, meg, kérem, hogy az olvasó, az csak olvasó. Maga viszont, fiam, üzemünk alkalmazottja. Igyekezzék tehát üzemi vezetőségünk teljes megelégedésére, s nem pedig a tisztelt olvasó megelégedésére dolgozni. Ért engem, Bátori? Természetesen, ezzel nem kívánom, hogy szüntesse be sajtótudósítói funkcióját. Sőt ellenkezőleg. Határozottan felszólítom, hogy írjon tovább, de persze, nem így, mert ebből nem lesz semmi jó. — Fenyegetésnek vegyem ezt? — kérdezte Bátori elszántan. — A FENÉT! — nevetett epésen az igazgató. — Nem fenyegetem én, édes fiam Bátori, csak arra kérem, kérje ki mindig az idősebbek, a tapasztaltabbak véleményét, például az én véleményemet, Bátori. Mert a vállalat ERNYET GYULA: IRODALOM -M UVESZET igazgatója én vagyok, s nem maga, kedves Bátori. És ami üzemünk szűk, barátságtalan és kissé piszkos ebédlőjét illeti, amelyről becses riportjában szintén megemlékezik, hát semmi, de semmi kifogásom az ellen, ha ön, Bátori, holnaptól kezdve átpártol étkezésre egy elsöosztályú étterembe. Mert kulturális téren üzemünknek egyelőre más gondjai vannak, ha nem tudná, kedves Bátori. Például: csak tegnapelőtt fejeztük be az új kuglizó építését.. A kuglizót követi majd a többi. Ezért hát írjon derűsen s ne borúsan, Bátori. Mindig optimisztikusan, fiam. És kerülje a min- denáron-kritizálást. Hisz mennyi gyönyörű eredménnyel dicsekedhetünk! — csapta össze húsos kezeit. — Mint például ez a kuglizó — / Kuglizott-e ön valaha, kedves Bátori? Nem? Kár. mert így el sem tudja képzelni, mily felemelő, mily nemes a kuglisport. S mily elképzelhetetlen gyönyörűség az, mikor marokra kapja a golyót, súlyoz, hátrálcéloz, nekifut és bumm ... ! És vidám csörömpöléssel esnek össze a bábuk és vidám, világokat összefonó kollégalitással isszák sörüket a kar- társak . . . Erről, kell írni. kedves Bátori. Az élet nem csak tervgazdálkodás és silótrágya, hanem szórakozás is, Bátori fiam. Erről írjon barátom — lelkendezett és húsos arcán verí- tékcsöppek fénylettek. — És arról írjon, hogy én magam, személyesen, ezzel a két kezemmel résztvettem a kuglizó építésére irányuló társadalmi munkában. Minden energiámat, minden erőmet, szívem minden lelkesedését beleadtam. hogy kartársaink úgy érezzék magukat a kuglizóban. mint otthon. Szóval, kedves Bátori, ne vaduljunk. Legyünk mindig megfontoltak. diplomatikusak. Szemünk előtt ott lebegjenek mindig, éjjel s nappal egyaránt, szeretett vállalatunk érdekei. Hisz a vállalat nem csak én vagyok, kedves Bátori, hanem átvitt értelemben ön is. fiam. Érti? Bátori borúsan áosorgott. hirtelen nem tudott mit válaszolni. Az igazgató gyengéden megrázta a vállát: — Fel a fejjel, fiú! A kritikáért haragudni nem szabad, érti? Kritika nélkül nincs élet. És végeredményben a legnagyobb írókat is kritizálták. Maga még semmiféle író, maga még csak amolyan kezdő tollnok, Bátori. Ne vegye hát zokon apai tanácsaimat. Maga csak végezze a munkáját, barátocskám, mi is elvégezzük a munkánkat. No — mosolygott kedvesen. — így ni: Most pedig mondja meg, mit ír majd legközelebb a lapba? — Még nem tudom — vont vállat a fiatalember. Aztán egyenesen az igazgató kövérkés, vörös arcába nézett. — Lehetséges, hogy leírom ezt a lelkes és tanulságos párbeszédet. AZ IGAZGATÓ felhorkant, mintha kígyó csípte volna meg. Akart még néhány biztató, figyelmeztető szót szólni, de Bátori közben nesztelenül kisurrant a szobából. Az igazgató égy darabig fel s alá futkosott, majd kárpitozott székébe vetette magát, feltárcsázta az üzemi szákszervezeti bizottság számát és a telefonba kiáltott: — Halló! Itt az igazgató! Elrendelem, hogy a kuglizó még két hétig ne legyen átadva rendeltetésének. Hogy miért? Az az én gondom, kartársam! — lecsapta a hallgatót és dühösen motyogta: — Kiirtom ebből tz üzemből a radilcalitás csíráját is! VIHAR BÉLA: A tovatűnő szépséghez Lépteid muzsikaszavára megrezzen szivem, a sugárillette tó; is arcod vonalaiban, szent hieroglifakéret, távoli kultúrák üzenete világot: Hajad Egyiptom éjszakája, szemed bizánci láng, 5 s drágakő Föniciából. • s Karod mozdulataiban í lcatedrálisok gótikus íve > pillant reám. ■ Hangod az istenthordó India > esti dallamát sodorja. > I Nemzedékek szövőszékein, hány fajta szőtte sejtjeid testöltözetét, ; Altájhegyi hókoszorú, hajnalfénnyel szád ékszerén. így nézlek, mint tovasuhanó látomást, s tudom; az eljövendő századok szerelme Téged ismétel mindörökké. «•nmm • •»••■aeeinBaaaaaiiafttiBaQa (Vázlat JUHASZ JÖZSEFí Asztalosnál A hulló forgács úgy belepte, alig látja, aki belép, ahogy áll akaratosan, mint a fejre fordított ipszikm s hibátvétett kalapácsa nyelét markolászta szüntelen. A fényes testű szögek vonatával messze szállt a tétlen délután és a fúrók spirál orrával átalütötte a frissen gyalult deszkák ernyedt lapockáját. Zsámolyt készített, takarosai, ösztönös áhitat hajtotta, ha ablak élé illan „rossz” fia — elérni a világosságot — legyen mire kapaszkodnia. KÓPIÁS SÁNDOR! Az ember lassan öregebb és a tények sorbaállnak, fékben ügetnek a vágyak, pengeóles a láthatár — fölötte józan éjjel száll. A napok komoly kvarckövek, bennük alvó szikraköteg. Csak a szem, a furcsa ablak, az lírai, az még vallhat. S ha kinéz az éjszakába, s kinn százszínű csillag ragyog, láz fogja el és kikiált: még tenni fogok, még vagyok! Alexej és a komisszár llekszej, az „anarchista” matróz, (Polgár Géza) és a omiszár (Vargha Irén) az Optimista tragédia miskolci előadásában. Foto: Klein József A szabadság hullámhosszán Erzed-e a nagy dolgok csodálatos, különös ritmusát? Tudod-e, hogy az ég minden csillagát homlokodon hordozod te is? Hallod-e perceink kürtjeleit? A képzelet óriás pipacsai kinyílnak a ragyogó réteken, s minden szín, minden fény, minden öröm heilleszkedik életünk gyönyörű harmóniájába. körülöttünk zajlik a jelen, jövendőt teremtve naponta; jegenyés, hosszú utak vezetnek a holnapi búzamezők felé, az elégedettség nagy asztagjal felé, a megnyugvás ligetei felé. Megyünk előre, egyre többen, megyünk, mint próféták s megszállottak, megyünk, s lelkesedésünk nem kopik el soha. A forró szavak nem hülnek ki ajkunkon soha, a hűség izzó, szép parazsai nem hamvadnak el szívünkben soha. ... Erzed-e a nagy dolgok ritmusát? Erzod-e, hogy a szabadság úgy vesz körül, mint a levegő? Szívd hát teli fenyőillattal ózonra szomjazó tüdődet, s fogadd magadba emberibbé váló világunkat! Vati József rajza MKíAl AD A Mi Percek Őrzi a bambatekintetű Hold vont pallosa kint a dölyfös tél szikrázó kincseit. Én meg a csendes konyha szelíd melegére vigyázva, akácfahasábbal étetem árnyakkal matató parazsunkat. A lámpát nem gyújtom még meg: hadd' tollászkodjon a csend, langy, szürkepihés szárnyával a szögleteket betakarva. Pergeti perceit álmos ütemmel az óra a polcon: mint apró kavicsok, csikorognak a bandukoló est lépte alatt. — Tudatom peremét ylig érte el, lm, e gondolat, és már lépteidet próbálom az ismert út ködből merülő nyirkos síkjára idézni, kit hazavárlak e csendbe. Te majd felgyújtod a villanyt1 ágaskodnak a színek, körvonalak szabadulnak majd fel a méla homályból — s ránkmered újra teendőnk. RAKOVSZKY JÓZSEF: 'Daoaszi özénél Bég láttalak .. a De lényedet Akkor még ősz volt, rozsdabarna, az őszi szellő elragadta« S míg vártalak szerelmesem, törelmesen a lomb javesztő hárs alatt, a szél dndolt a holt avarba’. S miként a csend« jöttél felém, te szőke gyermek. Jó illatod, mint zöldellő tavasz-msei, szívem mélyéig elhatott, s a csókomért a csókodat a téli fagy, mikor utószor vártalak, jégajkával százszor megadta. Vedd hát c dalt? Üzentem Néked benne, Kincsem. Tavasz! szél hajamba kap T hárs aXaüL S ezért e dal csak arra s lágyan öleltem könnyű selymed. Te is cibáld meg barna
