Észak-Magyarország, 1962. április (18. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-04 / 79. szám

10

ESZAKMAGYARORSZÄG

Szerda, 1962. április 4.

&A ég sötét volt, csak aj

■ ■ Eperjes—Tokaji-hegylánc két, süvegnyi csúcsa között vi- íágolt valami a készülő napból. Mintha füst lett volna ez az éjbe-pipázott szürkeség, füst, melynek tüzet csak véli, de nem látja az ember.

Nyilt a pitarajtó, csendes beletörődéssel csikorgóit, aztán csak szétengedte nehéz tölgyfaszárnyát.

ötven év körüli férfi állt meg a küszöbön. Leskelődött, először fel az égre, vannak-e csillagok, aztán át a szomszédba, azok felébredtek-e, majd az akácos felé fordult, mely mögött fenyegetően sötétlett a Nagyerdő, amj akkora — mondják —, hogy a Kárpátokkal tart rokonságot.

Ahogy így körülszimatolta a magá megszokott világát, lélegzett egy nagyot, mellét is megveregette, hogy ami rossz éjszakai levegő benne rekedt, az szedje a sátorfáját, adja át helyét ennek a reggeli frissességnek.

Lelépett a küszöbről a tő- cikre, — ami olyan verandaféleség, csak nem' olyan módos, mert sárból, törekkel meghintett földből döngölték a falhoz magasítónak,. hogy legalább legyen hova állnia az embernek, ha esik, a zsúperesz föléje húzza karimáját.

— Esett már végre, esett, megjött a tél — gondolta és kilépett az udvarra. Csizmája alatt koppant az udvar földje. Ez is gondolatokat ébresztett benne. Jó, hogy itt már a fagy, eleget taposták a sarat, végre nem szentségei az asszony, hogy behordják a sarat.

Kiment a ganajhoz, melynek sötétlő púpjából rosszagú párák gőzölögtek, aztán a disznóólhoz került.

— Bolond vagy, Jancsi — .indult el valahonnan a lelke mélyéről egy buboréknyi nevethetnék, csiklandozva torkát — hiszen tegnap .., igen, akkor volt utolsó napja szegénynek, pedig nyolc malac volt benne ..; De hát annyi mindent beszélnek.

Elvégezte félrevaló dolgát és a rögekké merevedett sárcso- mókon- kibukdácsolt a kapu • elé, a hídra. Meresztette a szemét le is, fel ig az úton. Nem sokat látott. Még aludt a falu, no, meg ha fent is van valaki, nem látni a lámpát, sötétíteni kell az ablakot.

Indult ■ vissza. Ahogy ' megy, megbotlik valamibe: „Ezek a piszkos kölykök már megint kinthagytak valamit, hiába beszél nekik az ember.” Lenyúl, hideghez ér a keze, vas lehet. Tovább motoz. Egy gömb. „Mi az isten, csak nem puska?!” Dermedez benne a rémület, de azért csak felveszi, majd beáll vele a disznóólba. Sercen az öngyújtó. Puska az, valódi magyar karabély. Nézd csak, no, még töltény iá van benne, csőre töltve. A teremtésit! De régen volt kezében ilyen szerszám, van annak vagy huszonöt éve, ha nem több, az első világháborúban ... Ha most lőne vele! Kidugja az ólrésen, megcélozza a szomszéd ablakát. Ki nem állhatja, pedig sógorok lennének ... No, ha most odaeresztene egyet, persze, csak úgy az ablak tetejibe, nehogy kárt tegyen bennük, hogy pucolnának az ágy alá!

— No, most hova az isten csudájába tegyelek — beszélt vele haragosan, — Ha meglelnek nálam, az isten se mossa le rólam, hogy fegyverrejtegető vagyok, akkor meg nekem régen rossz, a falhoz löknek és puff; nem sokat teketóriáznak manapság az emberrel... A rossz beléd áll, nem tudott már az a nemtudomkicsoda odébbhajintani?

János bácsi kimegy a puskával a hídra, meglengeti feje fölött és jó messzire eldobja a maga portája elől. Eszébe villant, hogy be kellene csapni a szomszéd kertjébe, de úgy elijedt ettől a gondolattól, mint ördög a szenteltvíztől. Rosszat ne tegyen az ember felebarátjának. ha jót nem tehet, különösen ilyen nehéz időkben, amikor az ember nem tudja, mire virrad holnap.

A puskával való találkozás ” eszébe juttatta, hogy sietősre kell fognia ezt a reggeli

nekikészülődést, mert ott van még a félbenmaradt bunker, rá kell húzni a tetőt, azzal rjieg lesz egy kis bajuk. Segítségre

nem számíthatnak, a szomszédok is ilyesmivel bajlódnak.

Megszaporázott léptekkel indult vissza. A kutya — aprócska, szolgálatkész puli —, előbújt a sopból, s úgy karikázott gazdája körül, mintha meg- kergült volna.

— No, te bolond! Minek örülsz úgy, vesztedet érzed? — hárította el a kutya tolakodó kedveskedését.

Az istálló felé vette útját. Az ajtóban megállt és apró lökésekkel mozgatta az ajtót. Odabent a fia aludt, a harmadik — a két idősebb most isten tudja, merre jár, elmentek a háborúba. — Nagy legénynek tartja magát, de azért minden este úgy betámasztja az ajtót, mintha rablóktól félne. A lök- dösésre az ajtónak támasztott villa eldőlt, az ajtó kinyílt.

János bácsi belépett, majd bezárta maga mögött. Meggyújtotta hz olajmécsest, aztán leszedegetve á trágyát az egy Szem tehénke alól, kukoricaszárat lökött eléje. Ahogy végzett, a gerendához függesztett priccshez állt és egyetlen mozdulattal lerántotta fiától a pokrócot:

— Off, mert nem vagy gróf! — kiáltotta olyan harsányan, hogy a tehén ijedten hátrakapta fejét, szája két oldalán mint hatalmas bajusztincsek csüngtek alá a kukorica levelei.

— No, mi az? — dünnyögte a legényke álmosan. — Még aludni se haggyák az embert.

— Csak ne nagyon kéresd magad, mert nyakon öntlek egy csupor vízzel. Tudod, hogy tető kell a bunkerre.

— Hol vannak még az oroszok?! Sose érnek azok ide, olyan lassan gyünnek.

— Ma, legkésőbb holnap itt vannak. Gyere, hallgasd, az udvarról már hallani.

Miklós álmosságában azt hitte, hogy még egy tányér krumplilevessel se lehetne kiugrasztani vackából, s most egyszerre talpon volt. Gyorsan magára kapkodta ruháját, aztán sietett ki az udvarra, hall- gatpzni. Apja kárörvendően nevetett az ajtó nyílásában. Olyan csend volt, mintha befagytak volna a zajok az éjszaka nehéz, sötét vizébe.

Hajnalodott. A falu ébredő neszei hangos kiáltozásokba nappalodtak. De hiányoztak ezekből a zajokból a béke megszokott hangjai. A háború, mely eddig csak elbeszélésekben adott magáról hírt, s néha — kutyaugatástól is csöndes — éjszakákon ágyúknak távoli robajával most már itt van. Tele a falu embertrérhít- gető mendemondákkal, hogy: jönnek az oroszok bosszút állni, írmagja se marad a magyarnak mert a honvédek is megtaposták az orosz földet... de ha mindönkit nem is Irtanak ki, a módosabbjának biztosan vége, mert ezek halálos ellenségei a tulajdonnak .; = A szegényebbje meg csak megjegyezte a tapasztalat vaskosan földízű logikájával: a szegénységre már úgyse jöhet rosz- szabb, a kétkezi emberre mindig is szükség volt, ki fogja megdolgozni a földet, ha minket is ledurrantgatnak... Cselédek voltunk, oszt legfeljebb azok maradunk, ha meg dolgoztatni akarnak, enni is adnak majd. A ló is kidül, ha nem löknek eléje ...

. Nagy, súlyos gerendákat hengergettek a bunker fölé, majd jó magasan megrakták földdel. Szalmát hordtak le a bunkerbe, párnát, dunnát... biztos, ami biztos.

Szelte hozott a délelőtt, kise- perte az eget. A decemberi nap bágyadtan, öregesen fogott dolgához, hogy visszaállítsa a föld szürkeségét, de csalt a déli háztetők hava eresztett egy kis lét. A falú reggeli lármát ja mintha elolvadt, elfolyt volna láthatatlan csatornákon;

Csönd volt, csak a kakasok kukorékoltak, bizonygatván erőnek erejével, hogy az az igazi világfelfogás, melyet ők képviselnek. Ha éjszaka van, a1 úsznak, nappal meg kapargatnak, udvarolnak a tyúkoknak szelíd, megejtő hívással.

Tíz óra lehetett. Doboltak. Békeidőben is futkosott a parasztember hátán a hideg, ha megperdült a kifeszített kutyabőrön a verő — most meg mintha husánggá féléimetese- dett dobverők püfögtek volna végig az emberek idegzetén.

— Ugorj csak le, Miklós, a faluba, tudd meg, mit dobolnak, aztán vissza, nehogy elbi- tangolj nekem mert agyonütlek!

— Dehogy bitangolok! — rántotta meg vállát a legényke, s mint aki kényszeredetten hagyja el a családi portát, lustán cammogva elindult, le a faluba.

Cifra dolgot doboltak: . Közhírré tétetik! Délután fél három órakor robbantják a kő- hidat és a két vasúti hidat. Kérjük a falú lakosságát, hogy a saját érdekében szedje le a falról a szentképet, nvissa ki az ajtót, ablakot, nehogy bajt csináljon a robbanás. Különben mindenki őrizze meg nyugodalmát.”

Az utolsó mondat viselte meg legjobban a népeket, mert amit annyira őrizni kell, azt veszély fenyegeti, akkor meg annak úgyis vége.

— lesz nekünk olyan nyugalmunk. hogy belegebedünk sercintett maga elé egy atyafi.

Miklós tágult orrcimpával, meredt' szemmel bámult, s izmaiban felajzott mehetnékkel töprengett, honvan kanhatná nyaka közé a lábát, s ki az igazi faluba, az országúira, amelyen lefolyik a közeledő háború minden eseménye.

Gondolt eeyet. Megkérte egyik szomszédjukat, mondja meg otthon, mit doboltak, — aztán futás .;;

M

egállt a falu főterén, letelepedett egy fakorlátra, és felkészült a látványos szenzációk fogadására. Kisvártatva egy teherautó állt meg a téren, tőle alig idősebb, tizennyolc—húszéves fiatalemberek ugráltak le róla, meg egy egyenruhás — az lehetett a parancsnokuk. Furcsa egy szerzet volt ez a kis csapat. Se katona, se civil. Puska, géppisztoly a válukon. az egyiknél, a legmarkosabbnál valami gépfegyver-féle, derekukon szíj, függtek róla a kézigránátok, mint ágról az érett körték. A teherautó kifordult a térről és otthagyta őket, de a temető dombja alatt megállt. „Ez lehet a védősereg.” Egy anyóka fehér kötényben kinézett a kapuján. „Maga sütj azt a kenyeret, nana?” „En.” „Nem maga eszi azt már meg, hanem az oroszok.” „Kenyérrel várja az ember a vendéget, nem olyan öldöklő masinával, mint ami a maguk nyakában van.” A kis sereg nevetett a néne mondókáján, csak a tiszt rántotta össze szemöldökét. De ő sem szólt. Komor volt és hallgatag.

— Bajtársak! — kiáltott a parancsnok.

Feszes vigyázzba merevedett a csapat.

— Most. pontosan 12 óra öt perc — nézett órájára.

— Pedig nem is harangoztak — nevette.el magát egyikük, egy másik rákontrázott, hogy a harangozó biztos elbújt a kemence lyukába.

—1 Bajtársak. ne beszélgessünk! Most felmegyünk a temetődombra, elfoglaljuk lőál-' iásunkat. a többit majd ott megbeszéljük.

— Jó hely — lökte meg az ;gyik fegyveres szomszédját — ia elpatkolsz, nincs semmi tói, mert helyben vagy.

Elnéptelenedett a tér, csak i sült kenyér szaga tekergeti

Miklós körül. Szemben a csendőrőrs épülete magaslott. Nagy, ajtónyi ablakait kitörték, a bejárati ajtón akkora seb tátongott, hogy befért volna rajta egy négyéves gyerek. Tárva-nyitva rajta minden. A csendőrök már napokkal korábban továbbálltak.

Hirtelen egy öt-hatesztendős fiúcska sietett el Miklós előtt, s Miklósban bizony ugyancsak meghűlt a vér. A gyerek kézigránátot lóbált.

— Adod ide rögtön! — kiáltott a gyerekre, az meg any- nyira megrémült, hogy ledobta a veszedelmes játékot és elszaladt.

Miklós felvette a tojásgránátot, nézegette, majd szétnézett, nem átia-e valaki és zsebre- vágta. „Hátha jó lesz valamire.”

Magas kőkerítés húzódott a térnek azon az oldalán, ahol Miklós ült, a lepergett vakolat vörös téglafoltjain abrosz- nyi plakátok rikítottak, a messziről támadt „veszedelem” elborzasztó képeivel Ijesztgetett kicsit, nagyot. Miklós nem nagyon gondolkozott el afölött, hogy ezektől a félelmetes plakátoktól csak annyi ember szaladt el. hagyta itt a falut, hogy a tíz ujján is megszámlálhatná. A falunak is megvolt a véleménye erről: ..az megy. akinek vaj van a fején .. .” Az egyik plakáton csak nagy, öklömnyl betűk voltak. Valamilyen parancsnokság rázta a mondatok értelmében az öklét, hogy aki a talált fegyvert nem szolgáltatja be. az „a helyszínen felkoncol tátik”.

X izenöt éves volt Miklós, ■ kíváncsisága azonban fiatalabb volt nálánál, s amikor

a kíváncsiság felébred, a meggondolt komolyság szokott helyére feküdni. Miklós kíváncsisága, — hogy belülről nézze meg ezt a félelmetes épületet —, olyan gondolatokat küldözgetett értelmének, ami bizony nem volt könnyelműség nélkül. Elgondolta a maga természetes logikájával, hogy „beszolgáltatja a gránátot”, ^ mivel nincs ott már senki, szépen körülnéz, mi<?rt is volt olyan félelmetes ez a ház, miért tartott tőle a falu apraja-nagyja? Van ott talán valami különleges berendezés, amivel megkínozták az embereket, vagy talán akasztófa is van benne valahol a pincében. „Isten neki!”

És Miklós elindult szomorú útjára.

Magabiztosan lépett át a küszöbön. A nyitott ajtón kopogtatott, jó hangosan, hogy ha netán lenne valaki odabent, meghallja, ha alszik is, nehogy azt higyje,- lopni jött. Dehogy jött ő lopni! Hazafias kötelességét teljesíti, beszolgáltat egy gránátot.

Amikor az előszoba föléje magasodó boltíve alá ért, vette észre, hogy minden ajtót, ablakot ugyanaz a sors ért. Ami széket nem tudtak elvinni, az is szétreccsenve feküdt a limlomok között. Ki-bejárt a szobákban, egy lelket sem látott. Már éppen a pincébe indult volna, amikor megcsörrent az óra — legalábbis ő órának gondolta — az egyik zárt ajtó mögött. „Ezt meg kell nézni!”

Miklós kopogtatott ezen az ajtón is, de mivel senki se mondta, hogy bújj be. vagy kívül tágasabb, csendesen benyitott. Nagy, üres szoba volt. Órának se híre, se hamva, de a csengetés csak nem hagyott alább. Forgolódott a szoba közepén. maid megállt, hogy pontosan megállapítsa, honnan jön a hang. „Hát igen, az ajtó mögül, rázártam az ajtót.;S valóban ott volt a berregő masina, mégpedig egy telefon képében.

A fiú ismerte a telefon használatát. a leventében erre is kioktatták. Fogta a kagylót és

a füléhez nyomta. Földbe gyökerezett a lába. Furcsa, ismeretlen nyelv harsant a fülébe, erőteljesen, mintha csak a szomszédból szólna hozzá. Amikor izgalma alábbhagyott és jobban odafigyelt, sikerült kivennie az egyik szomszédos falu nevét. „Ezek biztos oroszok, már ott vannak!” — és szaladni akart haza, megmondani az apjának, hogy N.-be már megjöttek, jó lesz lemenni a bunkerbe, mert lesz ám csetepaté, a temetőben vannak egy csomóan ..: Mondom, éppen menni akart, amikor egy kéz markolt a gallérjába és úgy elpenderítette a telefontól, hogy hanyatt esett. Az a valaki nem volt más, mint egy tábori csendőr. Rögtön a falhoz ütődő-hintázó kagyló után kapott, s arca elszürkült:

— Az anyád...! No, gyere csak, most megkapod a magadét. Indulj előttem, egy-kettő.

Miklós magyarázkodni akart, de az ijedtség ügy összeszorította a torkát, hogy képtelen volt egy szót is kiejteni. Ment a puskacső előtt, olyan nehezen szedte elnehezült lábát, mintha oda-oda ragadna minden lépésnél. A csendőr megmeglökte a puskacsővel, siettette.

Az országút közepén egy

” nyitott fedelű német dzsipp állt, németek ültek benne. Nagykutyák lehettek, mert a csendőr, bár ő is rangos volt, haptákba vágta magát és németül jelentette, hogy nyakon- csípett egy partizánt, éppen az oroszokkal telefonozott.

Az egyik német tiszt unottan elhajította cigarettája csutkáját, majd a fiúra mutatott. Azt mondhatta, hogy motozza meg, mert a csendőr rászólt:

— Mutasd a zsebed!

Miklós már nem volt se élő,

se holt, amikor a csendőr markába gurult az az átkozott gránát. „Végem! Végem! Végem!” Ez az egyetlen hanggá nem lett szó visszhangzott benne a rémület iszonyatával. Nem látta az embereket, csak ködös árnyképek vetődtek tudatába. nem hallotta a csendőr rikácsolását a motor gyorsuló, indulni kész pöfögését. A lábában érzett bénító fáradtság, nyomasztó nehézség emelkedett felfelé, már a szíve táján motozott irgalmatlan szorításával.

— Gyerünk odébb az útról! — reccsent rá a csendőr dühödtem és a puskacsővel ta- szintott rajta egyet. — No, nem mégy, itt akarsz megdög- leni?

— Ne öljenek meg! Nem tettem rosszat! — ordította torkaszakadtából, és úgy nézett a kocsiban ülőkre, olyan szemmel, melyre csak egy tizenötéves gyerek képes, aki jobban ragaszkodik az élethez, mint minden élet.

Miklós elindult a falhoz, és az ijedelem annyira elhatalmasodott rajta, hogy már nem is ordítozott, csak ment, mint a bábok mennek magatehetet- lenül, mások akaratából a színpadon. A háború szörnyű színpadán egy rémítő dráma játszódott a végkifejlet utolsó pillanataiban, melynek a kíváncsiság volt a kezdete és a halál lesz a vége. A háború nem ad időt ahhoz, hogy kibogozzák a .félreértés csomóját, a háború egyszerűen kettévágja ezt a csomót, s hogy egy emberrel kevesebb van a Földön, háborúban az igazán nem számít.

— Szedd a lábad, mert itt lőlek agyon! — kiáltott a csendőr és abban a pillanatban Miklós látta, hogy a kőfalon megszaporodnak a foltok. A vakolat is pergett, csak úgy füstölt, amint szétomlott a fagyos földön. „Rám lőnek” gondolta és a szeme elé kapta kezét.

Furcsának tartotta, hogy olyan messziről hangzanak a lövések, és már nem érzi a puskacső szorítását a hátában.

Kezét még mindig a szea tartva, visszanézett. A csen< már nem volt a háta mög< szaladt a már mozgó aj után. Amikor elérte, felugf és odakiáltott Miklósnak:

— De azért te megdöglesí és kikapta az egyik német i zéből azt a lyukacsos cs« puskát.

Miklósba azonban már vi

szaszaladt az élet, és úgy vél magát földhöz, hogy az éjszs hullt, pelyhes hó kiszel alóla. A géppisztolysorozat lőtte fittyent el. kiverve « szemközti ház ablakát.

Felugrott és úgy, de úgy sí ladt haza, hogy a lába is a érte a földet.

Fölötte már a háború zei bonája zúgott. A falüt kj nyező dombokon ismereti katonák kerülgették a kiset nagyobb földdudorokat, akfl veszélyt sejtve alattuk.

*

Miklós bizony nem nagj okult az esetből. Másnap ó ben, amikor már csak mess röl hallatszott a háború zef bonája, kimerészkedett a 1 luba, pedig az anyja a lelki kötötte, hogy el ne mozdulj hazulról, mert nem marad ti a háznál, ha mindig bitang De Miklós szerette a látó nyosságot és még nem lát orosz katonát. Azt hallót hogy a negyedik szomszédi} már vannak egy csomóan. Miklós átugrott a negyei szomszédba. Alig nyitott be ajtón, akkora pofont kapc hogy csillagokat vetett szét mint a kovakőtől a reszelőaí

— Vengerszkij szoldát! kiáltotta a megtermett or< és szaladt a sarokba géppif tolyáért, hogy foglyot csín jón Miklósból.

Az asszony azonban éli állt, és csitította, hogy a szol szed hlopcija, nem szóld gyerek, taknyos.

A katona azonban Miki fejéré mutogatott — a fiú i jén valódi magyar katoí sapka ékeskedett, rajta mi ti azzal a dísszel, mely rt gyárrá teszi a magyar katon

Miklós lekapta fejéről a sí kát és odavitte a katonán! az elvette, nézegette, azt Miklóst is jól szemügyre vet és kitört belőle a jókedv. F< dobta a sapkát, belerúgd hogy a mennyezethez csap dott, és nagyokat rikkangatd futbol, futbol, majd a játéf megelégelve, a fiúhoz lépt! és lapátnyi tenyerével meg mogatta arcát:

— Nyem boj, legény, nyd boj — csitítgalta a megsze pent fiút, amit már ő is ‘ tett, hiszen a becézés, légy1 bármely nép nyelvén szói zenéjében a világon mindent ugyanaz.

Beleturkált hátizsákját majd egy nyári szovjet katon sapkát vett elő és a fiú fejé1 nyomta. Egy kicsit bizoi nagy volt, de csak akkor es< le a fejéről, ha lehajolt.

Miklós fejébe nyomta a saí kát és eltalpalt, ki a falut' Ahogy megy az egyik szl mellékutcán, jön vele szemb1 a jegyző. Miklós lelkében fc ült, majd talpraszökkent jólnevelt levente, s amikorj jegyző újtól három métei1 volt, sapkájához kapta kei és köszönt, harsányan, bátra úgy, ahogy tanították.

A jegyző rémült gyorsaséi

** gal hordozta körül tekt tétét, aztán a fiúhoz lépett, olyat mondott neki az anyj! val kapcsolatban, hogy ha v lamelyik vele egyivású gényke mondta volna ugyaf azt, Miklós megtanította volt kesztyűben dudálni, de hát jegyző úrtól szó nélkül 1( nyelte a sértést.

— Ide hallgass, fiam! j rázta meg Miklóst gallérján! fogva. — Ha nekem még egí, szer leventésen köszönsz. mf szalutálsz, kitaposom a belei Vedd tudomásul, hogy mál‘ kezdve visszafelé folynak a vi zek. Megértetted?!

Amikor a jegyző úr éltül1 Miklóson erőt vett a kuncogé Nevetett, mint egy eszeié majd lekapta fejéről a sapW és feldobta, fel. jó magasd hogy lássa mindenki, hogy Iá! sák a galambok, a dörrenés^ ijedelméből visszatelepedettd is. ott a háztetők kormon I átfehérlő fehérségén, hof! Miklósnak jókedve van, nag

1 nagy jókedve.

Gulyás Mihály