Észak-Magyarország, 1961. december (17. évfolyam, 283-307. szám)
1961-12-24 / 303. szám
▼«sárnap, lfNtt. december ti. ESZAKMAGTARORSZAG 3 Néhány szó a munkastílusról Q Ember és stílus Haladó francia polgári gondolkodók ötlete volt és abból vált szállóigévé a mondás: „A stílus — maga. az ember!" Igaz magját nemzedékek egymást felváltó sora tette magáévá. Idéztük, emlegettük, érvként forgattuk magunk is. A szállóigévé vált mondás igaz magva: tagadhatatlan. Megjelenésünk, megnyilatkozásunk, viselkedésünk módja — a stílusunk — a rajtunk kívül állók szemében valóban azonosul önmagunkkal. Idők folyamán azonban a stílus a polgári kultúra, a polgári gondolkozás értelmezésében leszűkült: formai fogalommá vált, a szóbeli és írásbeli kifejezésmód jellegzetességeinek összefoglaló elnevezéseként szerepelt csupán. Ám véleményünk szerint az ember, sőt: stílusa is — több ennél. Az ember jelleméhez — a kétségtelenül igen áruló — stílusán kívül hozzátartoznak életeivel, világnézete, magatartása is! © Ember és munkastílus Számunkra — a szocialista gondolkodás, a marxista-leninista világnézet szerint — legfőbb érték: az ember. S az ember értékét — munkája dönti el elsősorban, végzett munkájának becsületessége, minősége, eredményessége. A munka az a reális és objektív értékmérő, amelynek alapján embertársainkat — és persze önmagunkat is! — helyesen ítélhetjük meg, s amelynek alapján e megítélés tévedési lehetőségeit is a lehető legkevesebbre csökkenthetjük. S ha ez: igaz — már pedig igaz! —, akkor nyugodtan mondhatjuk: a régiek szerint: ,.A stílus -- maga az ember”, szerintünk pedig: ,.A munkastílus maga az ember!” © Megvívandó küzdelem A munkastílus kérdéséről nálunk is gyakorta szó esik mostanában. A Szovjetunió Kommunista Pártja XXII. kongresszusának tanácskozásai, e nagyjelentőségű, csakugyan az egész haladó emberiség számára utat mutató kongresz- szus szelleme — problémává tették a munkastílus ügyét. Problémává, amellyel szembe kell néznünk, amelyet — jól vagy sehogy, de — meg kell oldanunk. (És persze inkább jól, mint sehogy!) Minden becsületes embernek, aki a népet szolgálja, aki. részt vesz és részt kér a szocializmus építéséből, akár vezető, akár beosztott dolgozó, meg kell tartania a maga „saját” XXII. kongresszusát, sepergetnie kell a maga „lelki házatája” előtt, — kinek egy kicsit „balról”, kinek egy kicsit „jobbról”, kinek, valamit innen is, valamit onnan is, de el kell takarítania egyet és mást!... Ügy is fogalmazhatnék: meg kell vívnunk a küzdelmet mindannyiunknak a jobb, a célravezetőbb, a helyes munkastílusért! S ha a munkastílus maga az ember: a „szocialistább”, a szocialista emberért! © A lenini tükör 1. ,Es meg kell azt mondanunk. le kell azt írnunk, őszintén, köntörfalazás nélkül, egyértelmű nyíltsággal: a helyes munkastílus nem egyéb, mint lenini munkastílus! Lenini normák szerint kell dolgoznunk. ha jól és eredményesen akarunk eleget tenni kötelezettségeinknek, hu úgy akarjuk végezni munkánkat, hogv hitele is legyen, s hogy mi magunk érezhessük állandóan magunk körül az éltető, az erőt adó, a lelkesítő bizalom üdítő légkörét! A lenini munkastílusról viszont a legtisztább tükröt nyílván maga Lenin tartja elibénk. A sok említhető példa közül csupán egyre — egy igen szemléletesre — szeretnék utalni: hátrahagyott jegyzeteinek Filozófiai Füzetek címen kiadott gyűjteményére, erre az írásos bizonyítékra. E feljegyzéseiben Lenin olvasás közben, „egyéni tanulása” közben támadt ötleteit, elgondolásait, téma-terveit rögzítette, mintegy csak a maga számára. E feljegyzések alapján műhelyébe pillanthatunk: világos értelem, tömör, egyszerű kifejezések, áttekinthető szerkesztés, logikus rendszerezés, a kapcsolható és kibontható gondolatok sűrített, de magántermészetű mivoltukban is bárki számára — aki csak egy kissé is belemélyed a Füzetek tárgykörébe — követhető rögzítése... — Világosság, tömörség, egyszerűség, áttekinthetőség. loglkusság, rendszeresség, céltudatosság, köz- érthetőség, tartalmi gazdagság és sokoldalúság: íme, ezek a lenini munkastílus legalapvetőbb ismérvei és normái! © Amire törekednünk kell... Lenin: nagy példakép. Utolérhetetlen, de megközelíthető! Tanulnunk kell tőle! Törekedjünk arra, hogy mindazt, ami munkastílusából, munkamódszereiből követhető, elsajátítsuk, és — saját jelenlegi és közeljövői viszonyainknak, feladatainknak megfelelően — önállóan alkalmazzuk! Mire törekedjünk hát? Ügy gondolom, hogy a következőkre: — Időről-időre változtassuk, váltogassuk és frissítsük munkastílusunk eszközeit! A módszerek merevedése ugyanis előbb-utóbb a tartalmatlan sablon, a megragadó és tova- sodró erő nélküli rutin „üresjáratához” vezet, s végül — és éppen ez a fő veszedelem! — a megkövesedett módszerek az általunk kifejezett szemlélet elhídegülését, dogma-rendszerré válását is okozhatják! Az élet helyzetei, igaz, nem egyszer ismétlődnek. De sohasem térnek vissza azonosan, hajszálnyira ugyanúgy, mint ahogy — a nem-sántító „klasz- szikus” hasonlat szerint — két egyforma falevél sincs! Eszembe jut kezdő pedagógus koromból az a tanügyi bácsika, aki éppen azért lett köznevetség tárgya, mert mindenhatónak tekintette, az összes várható hasonló helyzetek megoldójaként fetisizálta az egyszer bevált eljárásokat. „Akta”- mintagyűjteményt szerkesztett magának, s ebből keresett rá a megfelelő számú „esetre”; nem az ügyet nézte, hanem a nevek és más nyers adatok behelyettesítésével „letudta” aktaként, receptszerűen az elintézés kötelezettségét! ... — Legyünk munkánkban is mindig egyszerűek, természetesek, közvetlenek! A titokzatosság, a sejtelmesség, a megközelíthetetlenség felhőibe burkolózás félelmet ugyan gerjeszthet, de valódi és időtálló tekintélyt egyáltalán nem biztosít. S többnyire célhoz sem vezet. Ha valakinek ügyintéző eljárásai, munkatervei bonyolultak és kiismerhetetlenek, ez csupán annak a jele, hogy az illető — enyhén szólva — maga sem igen érti a dolgát. A tiszta gondolatnak és a tiszta jellemnek viszont a kifejezési formája és a megnyilatkozási módja is kristályosán ragyog mindenkor!-- A lényeges elválasztása a lényegtelentől: ez is igen fonti s kelléke a lenini munkastílusnak. Ha e kettő között megtanulunk jól és mihamarabb, öe nem elhirtelenkedve különbséget tenni: sok idő- és energia-elfecsérlést takaríthatunk meg a köz és munkatársaink javára, de — önmagunknak is! Aki a kettőt tehetetlenül minduntalan összekeveri, dolgozhat nagyon sokat és nagyon becsületesen „általában”, csak éppen célirányosan és eredményesen nem tevékeny- kedhetik. holott éppen az lenne a fontos! A szocialista, majd a kommunista gazdaság fejlesztése, a szocialista, majd a kommunista társadalom formálása és megszilárdítása, a szocialista, majd a kommunista kultúra elsajátítása és gyarapítása nem az „általában vett” sok munkát, nem feltétlenül a látástól-vakulásig tartó, az éjszakáinkat is nappallá tevő — tehát legfőbb értéket, az embert sorvasztó, pusztító — munkát követeli meg, hanem azt, hogy kiki elvégezze a saját munkáját, s ne kényszerüljön, de ne is akarjon más helyett dolgozni... — Ha ezt nálunk mind nagyobb és nagyobb dolgozó rétegelt értik meg. s eszerint is cselekednek, akkor fogunk igazán előbbre lépni, célirányosán és eredményesen dolgozni. S abban, hogy az ilyen közgondolkodás és társadalmi gyakorlat mindinkább szélesedjék, abban igen hathatós szerepe van a pártszerveknek, a tömegszervezeteknek és mozgalmaknak, a tanácsoknak, a társadalmi és kulturális egyesületeknek, de a munkahelyek: üzemek, termelőszövetkezetek, hivatalok, intézmények stb. vezetőségeinek is. Aligha tévedünk, ha azt mondjuk: mostani körülményeink közölt nevelőmunkájuknak főképpen erre kell irányulnia, ez most nálunk a „kulcskérdés”, a „kérdések kérdése”!... — Végül — s ez a lényeges és a lényegtelen közti különbség megtenni-tudásának következménye — gazdaságos élet- beosztásnak is kell jellemeznie a korszerűen szocialista, a lenini munkastílust! Az úgynevezett „sok munka”, az. hogy úgyszólván mindig csak kergetjük, de soha utói nem érjük önmagunkat, — ez többnyire nem az objektíve „elbírhntat- lanul tömérdek munkából”, az objektív „túlterheltségből” adódik, hanem abból, hogy tervszeríitlenségünkkel, beosztani, rendet tartani nem-tudá- sunkkal mi magunk szaporítjuk tömérdekké teendőinket, sokasítjuk „elbírhatatlanná” lerheinket!... — Mindenre kell időnek jutnia! Arra is, hogy termékeny magányban felkészüljünk másnapi munkánkra, azt jól megtervezzük és helyesen beosszuk, vagyis „randevút” adjunk önmagunknak. .. Arra is, hogy törődjünk a ránkbízott emberekkel, hogy minden ügyet emberi módon megbeszéljünk, hogy járjunk a nép között, és tanuljunk az életből is... Arra is, hogy olvasással és más módokon nap- ról-napra gyarapítsák műveltségünket. .. Arra is, hogy úgynevezett „többletmunkát”, társadalmi munkát is végezhessünk. .. Es arra is, hogy egészségesen „kikapcsolódjunk”, nemesen szórakozzunk, elegendőt pihenjünk... — Mindez elsősorban önmagunktól függ, ökonómia, gazdaságos életbeosztás kérdése, akarat és következetesség dolga! Eleven, alkotó szocializmus Több férőhely esetén még számos apró vonását sorakoztathattuk volna fel a lenini munkastílusnak. Ám úgy gondoljuk, azok csak az előbbiekben felsorolt alapvető követelmények egy-egy részletét jelentenék. Befejezésül idézzük magát Lenint: „A szocializmust nem lehet felülről jövő rendeletek- kel megteremteni. A szocializmus szellemétől távol áll a hivatalos, bürokratikus gépiesség; az eleven, az alkotó szocializmus maguknak a néptömegeknek az alkotása E szavak jelentik a helyes munkastílust nyitját. A helyes munkastílust maguk a néptömegek alakítják ki. magunk formáljuk magunknak. örvendetes, hogy napjainkban, e valóban történelmi időkben, hazánkban is lépten- nyomon észleljük a helyes munkastílus kialakításáért íö- megméretekben megpezsdült küzdelem megannyi szép jelét, az eleven, az alkotó szocializmus izmosodását!............ Gyárfás Imre A HATVANKETTEDIK jra itt a karácsony. Nékem a hatvankettedik. Ebben a motorzúgásos, gázfűtéses, rádiómuzsikás szép nagy csöndben újra meg újra elismétlem magamban: a hatvankettedik karácsony. Es mert az angyalhajak csillogás(i, csöpp csengők giling-galangja föllebegteti ezt a napot a többi fölé, belebor- zongok a gondolatba. Tegnap, amikor képeskönyvek meg bonzókutyák közt válogattam, s tegnapelőtt, amikor sietősen vacsorát főztem az enyéimnek, akkor öregasszonyos nyugalommal hordtam tfállamon a hatvankettő terhét. Ma megreszkettet valami furcsa érzés, amitől mintha nőni kezdene körülöttem a szoba, kitárulni a világ, hatalmas, napfénybe vesző mezők közepén találom magamat, ismerős és mégis ijesztő sötét gomolygások közepén. — Csak érzem a szívemben ezt a szoronga- tást, s moccanni se merek, mert varázslat voltaképp ez az érzés. Mintha az egész világ énbennem gyűlne össze erre <i pillanatra, hogy engem gazdagítson és megvédjen a borzalomtól. Hogy meghalok. Hogy egyszer — talán nemsokára — megszűnik minden. Hogy bár csak én szűnök meg a világ kis része lenni, nékem a világ szűnik meg. — De ez a borzongató varázslat összegyűjt nekem jót és szépet is. ami megvéd. Hiába vagyok én mások szemében megfonnyadt, kis- nyugdijú öregasszony, három gyerek nagyanyja, aki kifelé tapos az életből és sokminden nem rá tartozik már. Mindegy, hogy minek látnak mások, ha egyszer énbennem érzések buzognak fel, olyanok, amelyek ezer szerető szállal fonják be az életet. Az életet, amit látok, de nem tudok megmagyarázni, amit annyira szeretek, de csak észrevehetetlen apróság(fl:kal tudok megajándékozni. — Most, ezen a varázslatos napon, be merem vallani magamnak, hogy félresiklott az életem. Ott kezdődött a félresiklás, amikor először beléptem abba a homályos, rosszleve- göjű műhelybe ... Amikor férjhezmentem egy mosolygó, drága jó legényhez, aki hetyke volt, de később már kopott, hallgatag kis ember... Aztán mikor megszültem a fiamat, s azon a télen alig volt mivel fűteni... Akkor már tudtam, hogy szürkén, gondok közt, küszködve éljük le az életünket, — Mikor a fiam született, kaptam az uramtól egy szép, virágos kendőt. A második világháborút is abban kínlódtam végig. A virágok teljesen megfakultak, mindenki más szürkének tartotta, csak én láttam még akkor is a virágszirmok rózsaszínét s a levelek kecses hajtását azon az ócska kendőn. És az én derék, mosolygó legényem boldog arcát, amint átnyújtja nekem az ajándékot, nekem, az 6 fia édesanyjának... Ű is tarkának látta volna a kendőmet bizonyosan, tizenöt év után is, ha hazatért volna a háborúból. T gén, azt mondom, félresiklott az életem. Es azt hiszem, hogy ezer meg ezer öreg asszony'és férfi mondja el ugyanezt magának. Egyformán siklott félre az életünk valamikor: szépet, nagyszerűt vártunk, aztán a hétköznapjainkat. elszürkítette, megkeserítette a szegénység, végül egyszercsak arra ébredtünk, kész is vagyunk az életünkkel, s lám, alig is éltünk meg szépet és nagyszerűt. Most már vesznek nekem az én gyerekeim porszívó- gépet, finom bőrtáskát meg szép bundás téli- kabátot. De én már kifelé megyek az életből, és igazában már csak az ö örömüknek tudok örülni. Meg a többi emberének. — Es talán ezért nem egészen helyes kifejezés, hogy: félresiklott az életem. Valahogy úgy van: félresiklott, sokáig így futott tovább, aztán visszazökkent arra a szép, örömökkel teli útra, amely addig csak elképzeléseinkben, a szívünkben volt meg. Es ha ez minekünk nagyon későn jött is, azért jó, hogy jött. — En csak egy egyszerű, egyszerű kis öregasszony vagyok. Azt a szót, hogy politika, nem szeretem. Nékem ez a szó nem azt fedi, amit a gyerekeimnek, nem is értem egészen. Bár azt a szót se szeretem, hogy vallás. Az se fedi az én érzéseimet, azt, hogy a karácsony énnekem elválaszthatatlan a Jézuskától, hogy valamit hiszek, amin ök mosolyognak. Dehát hatvankettő év van mögöttem, és ki tudja, mennyi előttem? Munka, szépségek és ahogy ma mondják, perspektíva, amit én valami gyönyörű, egyenes, hegyre vezető útnak gondolok — az nincsen már énelöttem. Így van ez. — Es mégis, jut nékem valami, amire azt mondom: későn jött, de nagyon jó, hogy jött. Nem, nem a bundás télikabát. Hanem más, kifejezni nem tudom, csak érzem itt belül. — Hogy mi lett a gyerekeimből, és milyenek az unokáim — ez a legnagyobb, az első csoda. De van más is. — Azt hiszik rólam, hogy nem látom, ami körülöttem történik. Pedig értem én jól. Es ez a másik csoda. Hogy tiszták és világosak előttem a legnagyobb dolgok! Ki tudná megérteni, milyen forró öröm ez nekem? — Ha például azt mondják: a második ötéves terv célkitűzései, akkor én nemcsak azt értem ki belőle, hegy több lakás, iskola, óvoda, kórház, mozi, és több étel, cipő, ruha lesz. Amikor arról van szó, hogy a nehézipart fejleszteni kell, korszerű gyártmányokat kell termelni, gazdaságosan, amelyek kevesebb anyagot és nagyobb szakképzettséget követelnek — akkor tudom, hogy ez mennyire okos terv. Es tudom, hogy ma valóban nem állhat már úgy oda a gép mellé az ember, mint ahogy mi oda- álltunk annakidején. S tudom, hogy ez a terv, az iparé, összefügg a másik nagy tervvel, a. tanuláséval. Hogy legyen mindenkinek érettségije. Érettségije! Mikor a negyedikes unoka mennyivel-mennyivel többet tud a nagyanyjánál! Es bátorságról, tiszta erkölcsről, munkás életről, becsületességről, a művészetek szeretőiéről beszélnek. Néha, vacsora közben ki kell mennem, ha ilyet hallok. Eltörülni a szememből azt a pár könnycseppet. Nem mondom meg a gyerekeimnek se, sajnálnának.' hogy ilyen gyönge már a szívem, mondanák: az öregségtől van és babusgatnának. Hiszen lehet is, hogy az öregségtől van, csak másként, mint ök gondolják. Énnekem még — vagy már? — csoda sokminden. z a karácsony is az, csak ezt se vallom be nekik. Csirkét eszünk, tokajit iszunk vacsorára, és mi minden lesz a fa alatt! — A kendőm jut eszembe, amit ma is őrzök. Azt hittem, ezen a csodaszép, emlékidéző, ha- rangzúgásos. varázslatos estén 'métíHtt'""előveszem majd, s'ráhullatok egy-két szomorkás könnyet. De nem fogom elővenni. A gyerekekkel akarok lenni egészen, szívvel, mindenestül, a gyerekekkel, akik hatalmas számokkal dobálóznak, gyönyörű terveket szőnek, azt mondják: „az élet harc” és ragyog az arcuk. — En már harcolni nem tudok, csak emlékezni és szeretni. De nékem ez is elég lesz, hogy az apró villanyocskákkal tündöklő, békességes karácsonyfa alatt könnyebbnek erezzem azt a hatvankét évet. Hallania Erzsébet A Gíígarin-hrigád lányai . • .- Hogy a brigád nak és hogyan jutott eszébe a gondolat, — látja, ezt már nem tudom. Ügy képzelem el, hogy az egészet az az aprócska, nyomtatott felhívás sugalmazta, amelyet a fonoda vörös- kereszt szervezete az egyik napon minden munkagépre elhelyezett. Ebben volt szó az árva gyermekekről, akik állami gondozásban vannak, no meg arról, hogy közeledik a karácsony, s ezeknek a gyermekeknek mi, fonodái asszonyok próbáljunk valamilyen formában őrömet szerezni. Mondom, ez a felhívás sugalmazhatta a gondolatot, mert ez a szívet melengető szép história szinte közvetlenül ezután kezdődött. Két hete délelőtt, szokásos utamon — versenyfelelős vagyok. így aztán mindennap végig keíl járnom valamennyi munkahelyet — éppen az or- sózóba jutottam, amikor meg sem várva, hogy az ő gépéhez érjek, elébem sietett Koczán- né. — Lenne a brigádomnak egy kérése — kezdte izgatottan. — Szeretnénk két árva gyermeket. állami gondozottat örökbefogadni .. . Vagyis hogy. helyesebben patronálni. Mit tegyünk? Hol kezdjünk hozzá? — No, képzelheti, az első pillanatban meglepődtem, hiszen olyan szokatlan volt a kérés. Nem igen hagytak sokáig csodálkoznom, inert a brigád tagjai, alighogy észrevették kettőnk beszélgetését, valamennyien körénk sereglettek: — Segítsen valahogy. Tudja már meg nekünk, van-e rá lehetőség, Képzelje el, milyen örömet szerezhetnénk a gyerekeknek, — kérte az apró- termetű, máskor oly szótlan Kerek Ilonka. — Karácsonyra már ajándékokat készíthetnénk számukra — lelkesedett csillogó szemmel a brigád szépe, a kis Kemecsei Éva. — Addig feltétlenül el kell intézni — furakodott közelebb nővére, Klára. Aztán jött a Luczák Ilonka, meg a Popovics Marika is. Hogy, hát gondoljam csak el, milyen szép és jó is lenne, ha volna a brigádnak két kis védence. Akikről gondoskodhatnának. Figyelhetnék fejlődésüket. Segíthetnék problémáik megoldásában. Kis közösségükbe fogadnák. Nyáron meg .:: — Nyáron együtt nyaralnának velünk! — tette le a garast ismét Koczánné. Mert a brigád már azt is elhatározta, hogy szabadságának ideje alatt ki-ki elvinné magával egy-két hétre valamelyik gyermeket. Mit mondjak. Az én szemem is gyanúsan kezdett csillogni a sok-sok szép ötlettől. Attól a még ismeretlen gyermekek felé sugárzó forró, nagy szeretettől. Mert higyje el, saját gyermekükről — ha volna ilyen vala- melyikőjüknek — nem beszélhettek volna nagyobb gyöngédséggel, mint a két kis ismeretlenről. Persze, az üzemet néhány óra alatt befutotta a hír. A Gagarin-brigád — mert ezt a nevet vették fel —, két állami gondozásban lévő gyermeket akar patronálni! Mondanom sem kell az egész pamutfonó lelkesen helyeselt. Azon a napon de az utána következőkön is, jórészt csak erről folyt a szó az öltözőkben ..: Mindenki érdeklődött: mi van? Mi újság? Sikerült már elintézni? A Diósgyőri Állami Gyermekotthonhoz fordultunk a brigád kérésével. Ott, azt mondták, szívesen látják a Gagarin-brigádot, menjenek, látogassák meg a'z otthont, a gyermekeket, nézzenek körül náluk. Nem voltam ott, elbeszéléséből tudom, hogy milyen nagy örömmel fogadták őket az ottlévő gyermekek. A brigád tagjai elragadtatással beszéltek arról, milyen nagyszerű rend, tisztaság és fegyelem uralkodik az otthonban. S hogy a nevelők milyen nagy szeretettel foglalkoznak az ott elhelyezett gyermekekkel. A látogatás eredménye: két kislány nevét véste emlékezetébe a brigád minden tagja. A kis Tamóczi Hajnalkáét és Bongyics Erzsikéét. Ök lettek a brigád leányai. Azóta? Egyebet se hall az ember Koczánné brigádjától, csak ezt: milyen édesek azok a kislányok. Milyen bájosak. Hogy szeretik máris őket! S a karácsonyi készülődésnek, tér* vezgetésnek ajándékkészítőinek se vége, se hossza nem volti Mindannyian a legszebbet, a legjobbat szerették volna ösz- szeválogatni védenceiknek. S hogy a boldogságnak, amikor az ajándékokat a két kislány átveszi, az üzem is részese lehessen, a brigád engedélyt kért, hogy a pamutfonó fenyőünnepére elhozhassák őket- így vonult be az otthon két kis lakója fiatal gyárunk történetébe ; .. ök lettek a Gagarin-brigád leányai.:: Radvanyi Év»