Észak-Magyarország, 1961. november (17. évfolyam, 258-282. szám)

1961-11-07 / 263. szám

10 eszakmagtarorszag Kedd, 1961. novemS« t, LENIN NYELVEN kA nye/v Kijevig elvisz..." tartja egy orosz közmondás. De még messzebb! A hatalmas Szovjetunió minden vidékére és mindenhová az egész vilá­gon, ahol orosz emberek él­nek, vagy oroszul beszélnek. Kijevet a közmondás itt nem földrajzi helyként jelöli meg: az orosz kultúra ősi fészke volt és az ma is; aki a nyelvet ismeri, be­hatolhat ebbe a kultúrába, megérti és gyönyörködhet gaz­dagságában. A napokban Gardus János gimnáziumi tanárral az isko- lánkívtili orosz nyelvoktatás­ról beszélgettünk. S arról, hogy milyen jó érzés, mennyi élményt jelent a nyelvismeret, különösen az orosz nyelv, Le­nin nyelvének ismerete, ame­lyet ma már szerte a világon — Keleten és Nyugaton, Észa­kon és Délen — egyre több ember tanul, beszél. — Hegedűművész akartam lenni — mondta Gárdus Já­nos — aztán mégis úgy ala­kult a sorsom, hogy a Debre­ceni Kossuth Lajos Tudomány- egyetem Orosz Intézetébe irat­koztam be, ahol 1955-ben vé­geztem. Akkor még kezdetle­ges tankönyvek alapján sajá­títottuk el a nyelvismereteket, de sikerült! Kitüntétéssel vé­geztem. S hogy miért válasz­tottam az orosz nyelvet? Már középiskolás koromban nagyon szerettem Gorkijt, az orosz klasszikusokat, tisztelettel és csodálattal néztem a szovjet nép nagyszerű eredményeit. Talán ezért. A nyelv ismereté­ben még közelebb kerültem az orosz irodalomhoz, amelyet eredetiben olvasni, megérteni — nagyszerű élmény! S fe­lejthetetlenül jó érzés volt, amikor feleségemmel Moszk­vában, Leningrádban jártam, megérteni az orosz embereket, beszélgetni velük. De, amikor Csehszlovákiában jártam, itt is jól boldogultam az orosz nyelv révén. Gárdus János tevékenyen részt vesz az iskolánkívüli orosz nyelvoktatásban. Négy éve a TIT szabadegyeteme ide­gennyelvű tagozatának vezető­je és oktat az MSZBT tanfo­lyamain is. — Milyen tapasztalatai van­nak a felnőtt oktatás terén? — kérdeztem. — Az utóbbi években határ­talanul megnövekedett az ér­deklődés az orosz nyelv iránt. Évente 400—500 ember tanul a TIT szabadegyetemén. Itt természetesen csak felnőttek foglalkoznak nyelvtanulással. Előfordul azonban, hogy apa, vagy anya és gyermeke együtt birkózik a szavakkal. Ez a szám azonban korántsem mu­tatja, hogy összesen hány em­ber tanulja most is az orosz nyelvet, hiszen megyeszerte 45 csoport kezdi meg a foglalko­zásokat, tanfolyamok indultak és indulnak az MSZBT szer­vezésében, tanulják a nyelvet a dolgozók gimnáziumában, nagyüzemekben, vállalatok­nál is. — Említette Gárdus elvtárs, hogy annak idején kezdetleges tankönyv alapján sajátították el az orosz nyelvet. Most mi­lyenek a tankönyvek? — Nagyon jók. Valamennyi, a szabadegyetemen használt nyelvkönyv jó, de legjobb az orosz. A közelmúltban kon­ferenciát tartottak az idegen nyelveket tanító, tanárok, ott is ez volt az általános véle­mény. — Mennyi idő alatt tanul­hat meg valaki a leggyorsab­ban oroszul? — Másfél, két év elegendő hozzá. Ha valaki komolyan ve­szi és alaposan tanulmányoz­za a mostani nyelvkönyvet, akkor megismeri a nyelvet. A legtöbb ember persze úgy van vele, hogy nagyon hamar, hó­napok alatt szeretne megta­nulni oroszul. Ez nem megy. Hiszen — hozzá kell tennem az előbbiekhez —, hogy per­fekt soha nem is lehet megta­nulni egy idegen nyelvet. De 2500—3000 szó megtanulása után, nagyon szépen boldogul­hatnak és mór ezer szó isme­retével is egész jól elbeszél­gethetnek. Az MSZBT időn­ként úgynevezett turista tan­folyamokat is szervez. Ezeken a tanfolyamokon a legszüksé­gesebb orosz szavakat sajátít­ják el a hallgatók. Kidolgoz­tak egy úgynevezett minimum­szótárt is, amelynek segítségé­vel bálid eligazodhatik s a legfontosabbakat megérti és megértetheti a szovjet embe­rekkel, ha a Szovjetunióba utazik. — Milyen eredménnyel sa­játítják el az orosz nyelvet a diákok, ahol Gárdus elvtárs tanít? — Hét éve tanítok a Kilián Gimnáziumban. Jó érzés, s egyben a kérdésre felelet is, hogy a Debreceni Orosz Inté­zetben 8—12 olyan tanulónk készül nyelvtanári pályára, akiket én tanítottam meg az orosz nyelv alapjaira és akik nemsokára, talán éppen a Ki­lián Gimnáziumban, kollégá­im lesznek. Az elmúlt tanév­ben újabb három tanulónkat vették fel az Orosz Intézetbe. Gárdus elvtárs tanít a Mis­kolci Nehézipari Műszaki ägyetem idegennyelvi lektorá- ;usán is. Itt a műszaki nyelv- *e oktatja a hallgatókat. — Az orosz nyelv most a vi­lágon abba a fejlődési szaka- izába lépett — magyarázta —, rogy a nyugati műszaki szak­emberek között is mindjobban űterjed. Számtalan műszaki izakkönyv jelenik meg orosz nyelven, s ebből a fejlődésből következik, hogy ma már né­metekkel, angolokkal egyaránt beszélhet az ember oroszul. Egy legújabb nemzetközi al­manach rangsorolása szerint az angol után másodikként szerepel a világon az orosz nyelv. Fiatal műszaki értelmi ségünk előtt nagy feladatok állnak, elengedhetetlenül szük­séges tehát, hogy ismerjék az orosz nyelvet. A mi iskolánk­ban pedig van egy „titkosan” dédelgetett tervünk. Az orosz nyelv tanulásában legjobb eredményt elérő növendékein­ket jövőre szeretnénk elvinni a Szovjetunióba. A gyerekek önként vállalták, hogy dolgoz­nak, takarékoskodnak, segíte­nek szüleiknek az utazáshoz szükséges pénz előteremtésé­ben. Gárdus János ^ bért tanított meg az orosz nyelvre, akik közül nagyon sokan kiritjártak a Szovjet­unióban, élvezték a szovjet nép vendégszeretetét, gyönyör­ködtek gazdag kultúrájában. S akik anyanyelvükön kívül Le­nin nyelvét is beszélik már, annak a Leninnek a nyelvét, aki 44 évvel ezelőtt győze­lemre vitte az orosz proleta­riátus harcát. Borőczki Edit A mérnöknő emlékei Tátrai emlékek Lenin életéből Lenin és Krupszkája 1912 július 2-án Párizsból Krakkó­ba érkeztek. A Zwierzyniec- munkásnegyedben szálltak meg. Ján Florczyk háztulajdo­nosnál béreltek lakást, a mun­kásnegyed nevét viselő utca 218. számú házában, Lenin cél­ja az volt, hogy kapcsolatban álljon Pétervárral és Moszk­vával, innen akarta irányítani a forradalmi munkát. Napjá­ban kétszer kapott postát, ö maga vitte a főállomásra le­veleit és egyenesen a vasúti kocsiba dobta be, hogy vissza ne tarthassák. Még az év őszén elköltöztek a város túlsó felé­be, a Lubomirski utca 49 alá. Itt a második emelet két kis helyiségében töltött Lenin 240 napot, szakadatlan munkában. A két szerényen berendezett szobát könyvek töltötték meg. Lenin ugyanis Krakkóba ho­zatta gazdag, értékes könyvtá­rát. A szemtanúk szavai sze­rint az ablakokba, asztalokra és hely híján a padlóra is ke­rültek könyvek. Lenin figyelte a város életét. Jól ismerte a' történelmi nevezetességeit: Wajvelt, Sukienicet, Skalkát. Lenin nyárra Poronino községbe költözött. Neki kime­rültsége miatt, Krupszkájának pedig a Basedow-kór ellen ajánlotta az orvos a tátrai le­vegőt. Néhány élő szemtanú elbeszélése szerint Lenin so­kat beszélgetett a falusiakkal, zsebe mindig tele volt cukor­kával, hogy adhasson a gyer­mekeknek. Minden nagyon ér­dekelte. Sokat mozgott, gya­log és kerékpáron, gyakran fürdőit a Poromé patak vi­zében. S alkonyaikor — ahogy a tátrai lengyelek, a góral- pásztorok és napi munkájuk­ból hazafelé igyekvő asszo­nyok beszélték — Lenin fel­ment a Poronino fölötti ma­gaslatra. s onnan, a Galicowa Grapáról nézte a Tátra csú­csait. Poronínóban volt Pavel Gusta-Mostovy háza. Itt ta­nácskozott a párt. Krakkó, Nowy Targ és Poronino rend­őri szervei felfigyeltek az egyre gyakoribb s nagyobb méretű megmozdulásokra. Csak az alkalomra vártak. Mikor kitört az első világháború, Lenint bebörtönözték. Lenin a cellájában is dolgozott. Krupszkája ezt írja: „Míg a többi fogoly aludt, Iljics azon töprengett, hogyan lehet a vi­lágháborút a világ proletár­jainak a burzsoázia ellent kar­cává változtatni”. Krupsz- lcája nagyon aggódott Iljics életéért. Levelet írt az osztrák parlament szocialista képvise­lőinek, Adlernak és Herman Diamandnak. A munkástömegek szüntelen nyomására kénytelenek voltak szótemelni Lenin szabadonbo- csátásáért. Augusztus 19-én, kilenc óra 35 perckor a krakkói katonai parancsnokságról távirat érke­zett Nowy Targba: „Vladimir Uljanov azonnal szabadonbo- csátandó!” Augusztus 29-én Lenin Bécsbe utazott. így végződött Lenin tátra- aljai nyara. Emil Bencih jet vasútállomáson lemaradtad a vonatról. Jegy és pénz nélJ kül, ismeretség hiányában égj! idegen államban? Mitévők Icj gyenek, kitől kérjenek segíti séget? Az állomásfőnök jót kacs-* gott, amikor meghallotta tör-1 ténetükct. Jóságosán vígasztal ta őket, nem lesz semmi bajj eljutnak Leningrádba, majd á ad vasúti jegyet A vonatban egy szovjet asz* szonnyal ismerkedtek meg. Amikor kézzel-lábbal és cse' kély nyelvtudásukkal elmesél' ték lemaradásuk történetét, at asszonyka mindjárt felajánlót' ta segítségét. Moszkvában 3 magyar követségre kalauzolta őket. A követség munkatársai örömmel és szeretettel nyúj' tottak segítséget honfitársaik' nak, akik végül is megérkeztei« Leningrádba. Az őszi esőt nemsokára száJJ longó hópelyhek váltották feb Ünnepre készülődött a város. Az ünnep jötte az első kimé' nővel párosult. Eddig nem volt idejük ismerkedni az embe­rekké], az ódon, de barátságos házakkal, Tanulni kellett) mert a több heti késést néni nézhették el a professzorok. AZ újonnan érkezetteknek is pan-* tos, szabatos választ kellett adni minden kérdésre, de a* előadások mindegyikén is ott kellett lenniök. Nagy ünnep lesz, meséltél« a szovjet fiatalok. November 1. — Ott kinn, a Szovjetunió­ban november 7-én családi üli' népét tartanak. Minket » szovjet fiatalok láttak vendé­gül. önfeledten szórakoztak, s .4 beszélgetések során felidézték a szovjethatalom történetét. Ezen az estén váltak iga'f barátokká a különböző nemze­tiségek fiai, akik itt, Lenin vá­rosában tanultak, ismerkedtek a szovjet technika és techno­lógia sikereivel. S aztán a szorgos tanulás éti munka közepette sok-sok ilyen családi ünnep akadt. A magyar tanulókör tagjai kultúrcsopor- tot szerveztek. Népdalokat és népi táncokat tanultak, adtak elő a klubesteken. A siker nemcsak a magyar népi kultú­rának, hanem a magyar nép­nek is szólt. Hosszú, nagyon hosszú volt az öt esztendő. Az éjszakáit hajnaltájig húzódtak, amikor a tanulás után néhány órára pihenni térhettek. S eljött a nagy számadás, az egyetemi záróvizsga. Hogyan fognak vizsgázni? Az egyetem professzorai, ta­nárai, s mérnökei, ezekben a napokban a szokottnál is töb­bet töltöttek diákjaik körében. A magyarokat is sokszor fel­keresték, miben segíthetnek, milyen tételt magyarázzanak meg újból és újból. A vizsga alatt Dallos Ilona nagyon izgatott volt. Az egyik ősz szakállú professzor gyen­géden, atyaian megsimogatta. Miért fél? Nincs mitől félnie, fog sikerülni a vizsga. — Fog sikerülni a vizsga! — ismételgette önmagában. S a biztatás nemsokára gazdagon gyümölcsözött. Dallos Ilona vegyészmérnöki diplomát szer­zett. * Nem először sorolta el végig a történeteket. 1958-tól, mióta a Borsodi Vegyikombínátban dolgozik, szinte minden nap újból és újból feleleveníti a feledhetetlenül kedves, drága emlékeket. Amikor egy-egy szovjet kül- : döltség látogatóba jön a nagy vervo-várba, mindig izgalom­mal keresi a régi ismerősöket. Az arcok nem hasonlítanak. Természetük, határtalan szere- tetük népünk iránt mindig visszatér. De kedves is volt az emlék! J Nemrégen, talán egy észtén- dővel ezelőtt történt, hogy egy szovjet turistacsoport látoga­tóba jött. a BVK-ba. Az ifjú némöknőt kérték tolmácso­lásra. Az elutazás után nem sokkal levelek, s levelezőlapok * garmadái érkeztek, a mérnök­én nevére. A turistacsoport tagjai érdeklődtek élete, mun­kája felől. A felsorol hatatlanul sok emlék között talán ez a egmegkapóbb, a legkedvesebb. Vagy talán mégsem? Az em- ékek kincse» tárháza még ovább bővülne? Igen. Mert Hallos Ilona jövőre a Szovjet- tnióha készül. Üjra végigjárja najd Leningrad városát, is nét csak emlékezni akar . az itt eltöltött öt, feledhette sztendSre. Pásztorv Alalac — Hát, ha megengedi, dók tor úr... az én fiam is orvo lesz... Kerékgyártó János va gyök. — Szabó — Mutatkozott b Horváth is — dr. Szabó Zol tán ... Még egyszer köszönöm hogy nem engedett felkölteni bácsikám! — Ha pedig megvásárolja a: autót, ne szaladjon át a falun kon, doktor úr. Jöjjön be hoz zánk, van nekem jó borom is meg aztán hátha otthon les: a fiam is... A fejébe nyomta a kalapjá és fiatalos fürgeséggel leug­rott a vonatról. Horváth utána nézett az ab­lakon, szemmeltarlotta, amíg az öreg el nem tűnt az állo­más kijáratánál és gondolko­dott. Egyszer csak ráeszmélt ar­ra, hogy milyen végzetes hi­bát követhetett volna el... Riadtan tekintett körül. — Megmondtam, hogy orvos vagyok. Öh, én marha! Csak még az hiányzott, hogy a régi nevem is elkopjam és csodál­kozhatnék, , ha Erdőslakon az első rendőr a váltamra tenné a kezét. Ijedten nézte az alvó utaso­kat. Erősebben vert a szíve és hirtelen kiszáradt a torka. Attól félt, hogy valaki leol­vassa az arcáról gondolatait. — Az első és az utolsó eset volt! Átestem a keresztségen, s tanultam belőle. Átmeneti­leg vagyok csak képügynök, amíg Magyarországon tartóz­kodom. Nem kellett volna most sem ilyen büszkének lennem. Hogy is mondta Rose? Nyitott! szem, csukott száj... Igazai colt. ! $Folytatjuk.) i — csak azért, mert... az orvo­sok manapság már nem iger törik magukat személyvona­ton ... Autón járnak ott ni, s műúton. Nálunk is a héter vett autót a körzeti doktor. Venne a többi is, de nem jut nem kapnak rá kiutalást, mondja a fiam, hogy milyen nehéz. Biztosan még a doktor úr sem kapott. — így van — hazudta Hor­váth — magam is ez ügyben fáradoztam Pesten. A jövő hónapra ígérték. — Akkor szerencséje van! kiáltotta az öreg. Az én fiam már most beadta az igénylést, hogy mire jövőre végez, megkapja majd a Moszkvi­csot ... — Máris, bácsikám? Miből vesz a fia Moszkvicsot? — Hát ezt — mosolyodott el az öreg a bajusza alatt — ezt még én veszem meg a fiamnak a diplomájához. Horváthnak leesett az álla. Ha nem látta volna a bajuszos öregember becsüle­tes arcát, azt hitte volna, hogy rossz tréfát űznek vele. — Hol dolgozik bácsikám, hogy ilyen jól megy a soruk? — Itthon vagyok én — fe­lelte az öreg, mert közben Mezőfalva határába ért velük a vonat — állatgondozó a ter­melőszövetkezetben. Nézzen csak ki, doktor úr, ezek a mi földjeink. Ebbe a nagy táblába a múlt héten kukoricát vetet­tünk. Látja, már dugja a fe­jét, eső kéne rá!... Az öreg szedelőzködött, is­mét meggyújtotta a pipát és a kezét nyújtotta: — Bácsikám, nem aludt? — Nem tudok én aludni — nevetett fogatlan szájával az öreg — csak otthon, az ágyban, A vonaton pipázok, pipázok, nézegetem az embereket, az állomásokat, meg a csillago­kat. Az előbb lehúztam az ab­lakot, mert nagy volt a füst. Nem messze van már Mező­falva, ott leszállók. Az elvtárs meddig utazik? — Erdőslakra egészen — felelte Horváth — s minek volt Pesten, bácsikám? — A fiamnál jártam, aki ott egyetemen tanul. Már ötödik éve... orvostanhallgató. — Ne beszéljen! — Hor- váthot kis izgalom lepte meg. — Csakugyan? — Ügy bizony — örült meg az öreg — az elvtársnak is van valakije ott? — Magam is orvos vagyok... — Pardont — s most a pi- pázgató bajuszos bácsin volt a csodálkozás sora, még a pi­pát is kivette a szájából — ne haragudjon, hogy nem lát­tam mindjárt. — Hát minek vélt? — kér­dezte őszinte kíváncsisággal Horváth. Az öreg zavarban volt. Mit mondjon, hogy meg ne sértse. — Tanítónak, vagy hivatal­noknak — mondta őszintén amikor valaki lehúzta mellet­te az ablakot és a friss léghu­zat megcsapta, összekúszálta a haját. Első tekintete a bő­röndökre esett, a helyén volt mind a kettő, megnyugodott. Hajnalodott. Megnézte útitár­sait. Előtte nagybajúszos pa­raszt bácsi pipázott és amikor találkozott a tekintetük, köszö­nésképpen megbiccentette a fejét. — Jót aludt az elvtárs... — Igen — felelte Horváth, s az „elvtárs” szóra egy kicsit elpirult — csodálkozom, hogy nem költött fel a kalauz. Hol járunk már? — Nem költötte fel, mert nem hagytam — mondta di­csekvő mosolygással az öreg. Már Rákosnál lekezelte a kocsit, de az elvtárs olyan jó­ízűen aludt, még a nyála is kicsordult, hogy mondtam neki, hagyja csak békén magát, biztosan megvan a je­gye, nem olyan embernek né­zem ... — Köszönöm! — mondta Horváth — nagyon köszönöm bácsikám, tényleg itt a je­gyem. — Aludt már Pesten is — folytatta az öreg — amikor én beültem ide. Nem ébredt fel, amikor elindult velünk a vonat, azóta nézem, pipázga- tok itt magamnak csendesen, XXXII; L assan indulhatsz! — fi­gyelmeztette Rose — jobb, ha nem lát meg itt sen­ki. — Időnként én majd fel­kereslek, amikor átadod a SZER részére készített anya­got. Ha valami problémád van, ne telefonálj és levelet se írj, csak erre a címre táv­iratozz. Rose egy cédulára írta a cí­mét. — Legyen a távirat szövege mondjuk ilyesmi, hogy... k,Reggel érkezem. Várjatok az állomáson.” Akkor én hozzád utazom. Jó lesz így? Nem aka­rom, hogy ott is sokat lássanak bennünket együtt. A többit rád bízom. Horváth elköszönt a lány­tól és az állomásra sietett. Majd elfelejtettem — ki­áltott utána az ajtóból Rose — a másik bőröndben vannak a reprodukciók és a rézkar­cok. * Korán beült a vonatba. Na­gyon fáradt volt. A bőröndö­ket kulcsra zárta, s a kulcsot a pénztárcájába tette. Aztán kényelmesen hátradőlt az ülé­sen és elaludt. Álom nélkül aludt, ringatta az egyenlete­sen zakatoló személyvonat, amelynek fülkéjében fullasztó meleg volt, Arra ébredt fel, JleHHHrpancKHH TexHO/iorH^ecKUH HHCTHTyT HM6HH JleucoBeia doskodása. nélkül? Egy lány­nak? Nem. Nem való ez! S mi lesz a tanítósággal? Minden vágyuk az volt, hogy lányuk „magister” legyen. Ez­ért is íratták be a tanítókép­zőbe. — Igaz, szeretem a gyereke­ket, de a nevelést, a pedagó­giát mégsem merném élethiva­tásnak vállalni, — mondotta akkor és vallja ma is, a tör­ténet hőse, Bulhardt Mihályné, akit még nem is olyan légen így hívtak: Dallos Ilona. A mama, a papa s a rokon­ság végre beleegyezett az uta­zásba. Amikor az útlevél ké­sett. titkon abban reményked­tek, hogy lányuk mégis csak itthon marad, nem kell elsza- kadniok gyermeküktől. Az utazáshoz szükséges pa­pírok, ha késve is, de meg­érkeztek. Dallos Ilona útra kelt, a számára egy nem is olyan ismeretlen ország felé. öröm, » boldogság töltötte el, hogy egyszerre többen indul­hattak. régi pajtások, barát­nők. Észre sem vették a vonat száguldását. Újra és újra fel­elevenítették az Oleg Kosevoj Gimnáziumban töltött hóna­pok emlékeit. Alig búcsúztak el hazájuk határától, amikor először rá­juk köszöntött a balszerencse. Hogy-hogy nem, az egyik szov­„A leningrádi tanácsról elne­vezett technológiai intézet”. Az arany ciriibetűkkel, fekete márványtáblába vésett betűk egy új, egy eddig ismeretlen világ megnyílását jelentették a nyírségi kislány számára. Mennyi vívódás, még több vi­ta, majd hosszas utazás bal- szerencséi között érkezett Le­nin városába. Hogyan is kezdődött éle­tének ez az új szakasza? 1953-ban történt. A DISZ- bizottságra hívatták. Van-e kedve 5 esztendeig a Szovjet­unióban tanulni, s vegyész- mérnöki diplomát szerezni? — kérdezték az alig 18 esztendős kislányt. Van! Adta meg a választ gondolkodás nélkül. Azután természetes szerénységéből fa­kadóan megkérdezte: mivel ér­demelte ki e nagy tisztességet? — A tanácsválasztások al­kalmával s a különböző haza­fias megmozdulásokon végzett önzetlen munkájával. Repülni szeretett volna haza, hogy élete első nagy örö­mében mihamarabb osztozhas­sanak szülei is. A szülők fölöttébb örültek a dolognak, mérnök lesz a lá­nyuk. Később alábbhagyott az örömük, öt esztendeig, ide­genben, az anya és apa gon-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom