Észak-Magyarország, 1961. november (17. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-07 / 263. szám
fteűV; 1961. november 1. ESZAKMAGYARORSZÄG 5 „Tűsük fénye ránk is esife...66 Kongresszusi széljegyzetek művészetről, irodalomról, esztétikai nevelésről TISZTA ÉQBOLT Csuhraj díjnyertes filmjéről Tanácskoztak a kommunizmus építői: befejezte munkáját a Szovjetunió Kommunista Pártjának XXII. kongresszusa. Sok mélyen érző, gondolkodni szerető becsületes ember tölti mostanság hazánkban is szabad délutánjait, estéit újságok tömkelegé mellett. E lappéldányokban: a nagy tanácskozás referátumai, felszólalásai. Hasonlatosak vagyunk a mesebeli gyermekhez: az Óperenciás tenger innenső partján állunk, kezünkben kicsinyke kagylóhéj, s azzal próbáljuk merítgetni a mérhetetlen óceán vizét... Belőle most néhány cseppet halásszunk ki csupán! Egy csepp tengervíz „vegyi ösz- szetétele” ugyanis éppen olyan, akár az egész óceáné. Azt látjuk meg benne, ha tisztán tartottuk szívünk és elménk mik- roszkópiumát! — Abbahagyva a képes beszédet, az a szándékunk, hogy széljegyzeteket fűzzünk a kongresszuson szó- bakerült művészeti, irodalmi, esztétikai, nevelési kérdések egyikéhez-mási kához. X. Belső meggyőződésből... Tudvalevő, hogy a szovjet írók és művészek a -párt politikájával kapcsolják, egybe alkotói programjukat és munkásságukat. — „Hol van itt akkor az alkotás szabadsága?” — kérdezik harsányan a kapitalista országok írói, művészei, kritikusai, s talán tépelődnek rajta a midink közül is sokan (legfeljebb: már nem mondják ki a kérdést!). — A belső meggyőződés erejében és őszinteségében rejlik a szabadság forrása! Aki a párt ügyét szolgálja, a nép érdekeit, vágyait és törekvéseit szolgálja. S ha mélységes belső meggyőződésből teszi, akkor nem „rab”-ként, nem „előírásoknak” engedelmeskedve, hanem a felszabadító szabadság érzésével teheti. Ezzel az érzéssel szólalt fel, a művészi alkotás szintjén, Solohov, a világhírű szovjet író. (Akinek csak egy kevés Ire fogékonysága is van az ilyesmihez, az „kihallja” ezt az érzést a stílus csengéséből, a szerkezet könnyed, természetes csapongásából!) Ugyan lei „kényszerítette” a Csendes Don, a Feltört ugar, az Emberi sors alkotóját arra, hogy közvetlen, természetes, humoros, meleghangú, emberi, nem i,sematikus” és mégis izzig- vérig következetesen, határozottan kommunista szellemű beszédet tartson a kongresszuson?! Legfeljebb egy valami — fc ez igen hatalmas erő: saját lelkiismerete. őszinte belső meggyőződése! Csak egy ezzel is felszabadított szabad ember, szabad alkotó mondhatta: Nekem, aki hivatásom szerint író vagyok, az irodalomról kellene beszélnem, de én — akárcsak önök is — elsősorban kommunista vagyok, s csak azután író, éppen ezért is kezdtem azzal, ami jobban foglalkoztat, bár nagyon jól tudom, hogy az irodalom szintén része egyetemes párt- ügyünknek!” *. A gondoskodás programja Mivel az irodalom — és tegyük hozzá: a művészet, az esztétikai nevelés — valóban az egyetemes pártügy része, az SZKP új programja, korunk Kommunista Kiáltványa, az új világ erkölcsi kódexe — mint mindenben, ebben a vonatkozásban is a gondoskodás programja. Nem meglepő, inkább megható tény ez minden kultúraszerető ember, s főként a kulturális front dolgozói számára! A programban olvashatjuk: >,.4 párt fáradhatatlanul gondoskodni fog róla, hogy az irodalom. a művészet, a kultúra felvirágozzék; megteremtsen minden feltételt az emberek tehetségének legteljesebb kibontakoztatásához; minden dolgozó megfelelő esztétikai nevelésben részesüljön; a népben kifejlessze az igényes művészi ízlést és kulturáltságot.” A gondoskodásnak ezt a »zellernél érezhettük Hruscsov elvtárs két referátuma megfelelő részeiben, Furceva elvtársnő beszédében, s a szív mélyéből fakadó köszönet formájában ez tükröződött vissza Solohov megnyilatkozásában is. 3. Hz esztétikai nevelésről Gyakran és nyomatékos hangsúllyal került szóba a kongresszuson az esztétikai nevelés gondolata és összefüggése a kommunista neveléssel, általában az irodalom és a művészet erkölcsi és esztétikai nevelőszerepének fokozása, ilyen hatásának gyarapítása. „A művészi elemek... megszépítik az életet és megnemesítik az embert.” — „Az irodalom és a művészet arra hivatott, hogy örömet szerezzen az emberek millióinak, és lelkesítse őket, kifejezze akaratukat, érzelmeiket és gondolataikat, legyen eszmei gazdagodásuk és erkölcsi nevelésük eszköze. „E két idézetet a programból vettük. „Legyen szép mindaz, ami körülveszi a szovjet embert!” — tette hozzá a kulturális ügyek minisztere. Az első napirendi pont beszámolója is tartalmazott ilyen felhívást: ... nagy figyelmet kell fordítani az esztétikai nevelésre ...” Nem idézhetünk többet — helyszűke miatt — a hasonló megállapításokból. Mi van a mélyükön? — Annak felismerése, hogy bár szocializmust és kommunizmust építeni csak megfelelően fejlett gazdasági alapon és erős anyagi-technikai bázissal lehet. egyszersmind azonban az emberek, a dolgozó tömegek egy bizonyos magasfokű erkölcsi öntudata, jellemszilárdsága, ízlésbeli és műveltségi színvonala is szükséges hozzá! Ahogyan a „széplélek”, az „elefántcsonttorony” lakója nem, ugyanúgy a „szakbarbár”, a csupán „sport-” és „kártyaőrült” sem lehet az új világ jellemző embertípusa! 4. Nemcsak a központokban! A cikkünk témakörével kapcsolatos kongresszusi dokumentumok egyik vissza-vissza- térő és igen egészséges gondolata a decentralizáció kérdése, az a gondolat, hogy nemcsak a fő- és a nagyvárosokban élnek emberek, kellenek írók* művészek, alkotók, kulturális intézmények, kell a kultúra mindennapi kenyere mindenütt, az egész országban, a falvakban és az újonnan benépesülő vidékeken is! A művészet munkásainak szempontjából Furceva is és — nála még nyomatékosabban — Solohov is a harcos, igazi alkotó élet, a reális életismeret és a fejlődés egyik forrásának tekintik a lakóhely kérdését, a székvárosok írói-művészi „túlnépesedésének” megszűnését, természetesen: a vidékek intézményes kulturális fejlesztésével és fejlődésével párhuzamosan! ... — Okulhatunk a szovjet példán! 5. Igényesség és feladatok Bármekkorák is eredményeink, bárhová eljutottunk is már fejlődésünkben, soha sem lehetünk önelégültek, látnunk kell fogyatékosságainkat is! — Ez egy másik igen okos tanulsága az SZKP XXII. kongresz- szusának! S aid egy magaslatra már feljutott, onnan szétnézve Inkább észlelheti, hová lehetne, merre kellene még mennie, mennyi ismeretlen, feltáratlan területe van még a valóságnak! A kongresszus anyagai szerint a szovjet irodalom és művészet is hiányosan tükrözi még vissza a társadalmi viszonyok új, kommunista normáit, amelyek pedig az életben már kialakultak; nem dolgozza fel eléggé bátran, eléggé újító módon a jelenkor témáit; nem mutatja meg eléggé gazdagon, eléggé árnyaltan — s ezért nem is neveli megfelelő hatékonysággal — a dolgozó új embert! ... — Nagyon magas a mérce, de ebből az igényességből nekünk sem szabad engednünk! A mi feladataink is ugyanezek, fokozottabban! 6. Életismeret — S máris benne vagyunk ismét, „nyakig”, az egyik legfontosabb problémában: Hogyan állunk az élet ismeretével? Aki nem ismeri témája színhelyét és embereit legalább annyira, mint az ott élő, a közülük való átlag-dolgozók, csak fércműveket, légből kapott históriákat „alkothat”! Az fró: az olvasók tanácsadója. De miként adjon tanácsot, áld maga sem ismeri — s írói „függetlenségét”, különállását féltve, nem is igen akarja ismerni — az életet? Solohov megfelel rá: „Maga az élet rázza az irodalmi rostát, és bekövetkezik a szükséges tisztulási folyamat”! 7. „Forrón lüktessen a vére...“ Imi, alkotni nem csupán és nem is elsősorban kenyérkereset, hanem hivatás dolga. Tehetségen, mesterségbeli tudáson és józan szorgalmon kívül a szenvedély tüzének is kell lobognia minden művészben! Szeretnie kell az embert, akiről ír, akit megformál, hiszen: „Mindent az emberért, mindent az ember nevében!” — ez az első és legnagyobb „parancsolat”, a „kategórikus imperatívusz” az új világ erkölcsi kódexében! A hideg alkotás — nem talál utat az emberek szívéhez. (A „langyosan” meleg, a sziruposan édes: talán igen, — de maradandó hatás nélkül azonnal feledésbe is merül!) „Én annak vagyok a híve, hogy forrón lüktessen a vére az írónak, amikor ír, annak vagyok a hive, hogy arca elsápadjon az ellenséggel szembeni fékez- hetetlen gyűlölettől, amikor az ellenségről ir, és hogy az író együtt nevessen és sírjon hősével, akit szeret és aki számára kedves,”- (Solohov.) 8. I „fáklyavivők" — És kik azok, akiket a mi korunk írója csakugyan szerethet, akik számára válóban kedvesek lehetnek? — A „fáklyavivők”; a tudomány, a technika, az ipar, a mezőgazdaság élenjárói, akik — a művészeknek is világítanak. S róluk szólva én, a magyar újságíró, közéjük érthetem a szovjet írókat, művészeket is: „Tüzük fénye ... ránk is esik, bennünket is felmelegít, és az alkonyi órákban tündököl” B. I „támaszpontok" Igen! E tűz fénye, a Nagy Október fénye, a XX. és XXII. kongresszus lenini fénye: nekünk is világít, bennünket is felmelegít, számunkra is tündököl! Olyan nép, olyan ország és olyan társadalmi rend fénye, tüze ez, amelyiknek a világ minden táján az emberek szivében és elméjében vannak i,támaszpontjai”! S Üöbb más egyéb között azért is, mert a világ legnagyobb művészei és írói — Shakespeare és Goethe, Viktor Hugo és Heine, Mark Twain és Dickens, Dreiser és Romain Rolland, Petőfi és Bartók — e nép körében, ebben az országban a ebben a társadalmi rendszerben második hazára leltek! E nép: a szovjet nép, ez az ország: a Szovjetunió, s ez a társadalmi rendszer: az immár második, kommunista szakaszát előkészítő szocializmus — az egész emberiség kultúrájának kincseit is őrzi, tanulmányozza, népszerűsíti!... Gyárfás Imre Korábbi híradásokból tudjuk, hogy az oly rövid idő alatt világhírűvé emelkedett kiváló szovjet rendező új műve — A negyvenegyedik, a Ballada a katonáról után — nemcsak díjat nyert a moszkvai fesztiválon, hanem társadalmi megbecsülést is: „frissítő szelet vetett és tisztító, felszabadító vihart aratott”. Olyan alkotás a Tiszta égbolt, amely kilép — mesz- sze kilép! — a művészi munka megszokott körforgásából, — tömegek eszmecseréjének tárgyává válik, megindító, felkorbácsoló hatást gyakorol; több pusztán esztétikai, művészi alkotásnál, — társadalmi, politikai ügynek, tettnek számít. Csuhraj műve mélységesen humanista, megragadóan emberi tett. Megnyugtató és lelkesítő állásfoglalás a szív ereje, az eszmei hűség, a kitartó bátorság, a párt mindenek felett győzedelmeskedő igazsága mellett. A film első részében egy üdítően tiszta szerelem kivirágzásában gyönyörködhetünk. A második rész Asztahov repülőfőhadnagy otthoni küzdelmét tárja elénk, amelyet a személyi kultuszból fakadó bizalmatlanság, gyanakvás és kitaszítottság ellen kell folytatnia rendíthetetlen kommunista embeiségének bebizonyításáért. Lehetnek észrevételek és kifogások a két rész szerkezei! összefüggéseiről, ám a mű belső logikája töretlen. A szerelem és az ügy, — az első és a második részben egyaránt tökéletes összhangba olvad. * Dűl a második világháború. Asztahov pilóta szolgálatban él. Forrón szereti hazáját. Bátor és tettrekész. Nevét sokszor kapja szárnyára a hír. Szása kezéből a háború kiüti a könyvet. Apja bevonul, testvéred a hátországba utaznak. Kínzó és ijesztő magányban marad. Szása és Asztahov találkozik. Óvóhelyek szomszédságában, légiriadók keltette riadt- ságban, egy elhagyott romhajó sötétségében megvilágosodik összetartozásuk. (Mennyi bájjal, mennyi finom érzékenységgel és játékossággal bontja ki ezt a szerelmet Hro- brovickij, a forgatókönyviró és Csuhraj, a rendező! Mily sokszínűén ábrázolja Nyina Dro- biseva a kislányos szemérmet és tartózkodást, lelkének rezdüléseit, és asszonnyá érését!) Ez a szerelem ezer szállal kapcsolódik az élethez, a háborús napok nehéz élményeihez, amelyekből — szovjet emberekről van szó! — nem szakíthat ki senkit a könnyű mámor, a szenvedélyek izzása* a romantikus lebegés. Ennek a szerelemnek minden ütemét, ritmusát mélységes felelősségérzet határozza meg. Felelősség önmagukért s a holnapért. (Szó nem hangzik el erről, de kimondatlanul is ott él forró kapcsolatukban X. A film második részében még meggyőzőbb erővel ragadja meg a nézőt a szerelem és az ügy elválaszthatatlansá- ga. Asztahovot holtnak tudják. Hivatalosan. De az asszony! szív gyakran olyan adatokat ismer, amelyek nem szerépeinek aktákban és kimutatásokban, sőt ellentmondanak is nekik. Szása megkapaszkodik a néhány napos boldogság emlékedben, s a temérdek gond se terítheti le. Várja vissza férjél Reményében nem csalatkozik. Asztahov visszatér a hadifogságból. Nem fogadják ünnepi harsonákkal. Ehhqz meg kellett volna halnia. De mivei él, — abban az egészségtelen atmoszférában, amelyet a lenini stílus el homályosítása és eltorzítása keltett — kilátástalannak tűnő harcot kell folytatnia annak bebizonyításáért, hogy jogosan él, — nem becstelenségből, nem árulásból. Lidérc nehezedik rá, mint annyi sok mindenkire akkor, s vergődik alatta. Nehéz lélegzését csak úgy tudja elviselni, hogy felesége hisz benne: mint emberben, mint férjben, mint katonában s mint kommunistában. Lám, ez a szerelem most is az életet, az 'ügyet támogatja. Visszarántja Asztahovot végső kétségbeesésének utolsó konzekvenciájától, és segíti, támogatja őt abban, hogy el tudja választani egy kis történelmi szakasz hibáit a párt legyőzhetetlen igazságától. Aztán megindul a jégzajlás, az olvadás. Kivilágosodik az égbolt: a párt igazságából fakadó helyes, — egyedül helyes! — gyakorlat és bánásmód ismét a hétköznapok stílusává válik. Megrendítő jelenetben fogalmazza meg Csuhraj a tántoríthatatlan hűség (eszmékben, emberségben és szerelemben) győzelmét. Asztahovot a pártbizottságra hívják. Sorsdöntő útjára elkíséri őt Szása is. Az asszony fázósan topog a fagyos utcán. Telnek. múlnak az óráié. Szása arcát alig látni. Csak magas- sarkú félcipőjét s egyhangú, egyhelyben topogását érzékeljük. Végre feltűnik Asztahov alakja. Szása valósággal röpül felé. Arcán az izgatott kérdés: mi újság, mi történi? Asztahov lassan szétnyitja ökölbeszorított kezét. Tenyerében ott csillog a Szovjetunió Hőse kitüntetés. Rehabilitálták. Visz- szahelyezték emberi és kommunista jogaiba. De akkor miért oly komor és megviselt? Mert a tisztuláshoz fájdalmakon, keserveken, nehéz külső és belső összecsapásokon keresztül vezetett az út. A most még csak fel-felcsillanó mosoly, az első repülőút után, a gépével leszálló Asztahov arcán felszabadult, harsány nevetéssé szélesedik. Hazaérkezett... Amikor kiemeljük a Tiszta égbolt kristálytiszta poézisét, az ember iránti tisztelettől és szeretettől fűtött eszmeiségét, igaz, kommunista meggyőződésből fakadó pátoszát, — hadd tegyünk külön hangsúlyt a szerelemnek arra az erkölcsi és művészi hitelű ábrázolására, amely talán minden eddigi szovjet filmnél motiváltakban és sokrétűbben tanítja. hogy a szerelem — társadalmi távlataiban és összefüggéseiben szemlélve — új, emelkedettebb, emberségesebb, tisztvltabb tartalmat nyer a szocializmus világában. Ügy érzem, ez a film egyik íőmon- danivalója, s ha ezt figyelembe vesszük, erősebbnek érezzük a két rész összetartozandó- ságát, drámai hitelét * Csuhraj tónusokban, finom árnyalásokban gazdag művészete bátran él a kontraszt megragadóan kifejező eszközével. Egyszerre ralija fel, egyazon kockába süríti a sötét foltokat és a felszabadító hatású, könnyed, világos színeket. Az emberség, a szerelem, a tisztaság, a becsület, az élet értelmét, örömét és csillogó szépségét élesebben tudja élénk vetíteni a sűrű, kemény háttérből, a csüggesztő, lélek- tipró élmények közül. Az alaposan ismert valóság, filozófiai és esztétikai igazságok serkentik a komponálásnak ezt a következetesen alkalmazott módszerét Nem kevésbé eszmei és művészi hitele, az a hatás, amit a nézők szívében, gondolkodásában kelt Hullámokat kavar lelkűnkben, kétségtelenül. Nyugtalanít, mint Bartók disszonáns akkordjai, de olyan mélységekbe ás le, ahol az élet „titkaira” bukkanunk és olyan magasságokba emel, ahonnan elénk tárul a tágas, tiszta látóhatár. Nem, Csuhraj nem enged bennünket andalogni és megpihenni valamifajta zavartalanul nyájas szemléletnél. Lenyűgöző, megrendítő hittel rajzolja meg azokat az erényeket, amelyek kommunistává gyúrják az embert, de pillanatra sem hagy kétséget afelől, hogy ezek a vonások belső harcokban bontakoznak ki és élesednek. Néhány kontraszt idézése kibontja számunkra a film szándékait és eszmeiségét. A szerelmes pár gondtalanul, önfeledten hógolyózik. Közelükben fegyveres katonalányokat látunk, akik gyönyörködve nézik őket. Arcukon a keménység háborúvéste vonásai* de szemükben ott csillog a vágyakozás átfutó fénye is: de jó lenne már a béke, a meghitt családi fészek, az igazi boldogság. A sokat idézett és vitatott olvadási jelenet után az addigi komor tónusok helyett mindinkább derűs, világos, oldott képek sorát pergeti Szergej Polujanov operatőr. * S ha már Csuhraj sajátos és mindinkább tökéletesedő művészi módszereit vizsgáljuk* hadd elemezzünk még kettőt, amelyek szinte két szélsőséget képviselnek, mégis rendezői fegyvertárában nagyszerűen megférnek és kiegészítik egymást. Az egyik az állóképek bravúros alkalmazása. Emlékezzünk csak a bevonuló férjeiktől búcsúzó asszonyok oly sokat mondó arcára; mind- megannyi más-más, mégis valamennyin belső megrezdülés, síró fájdalom, de ugyanakkor kemény elszántság és öntudatos fegyelem tükröződik. A másik; a ritmus már-már valószínűtlenül gyors felfokozása. A repülőtér felé robogó gépkocsi, amelyben Szása ül, hihetetlen sebességgel rohan, mert a szív ilyen gyorsan száguld egy másik szerető szívhez. S méginkább megfigyelhetjük ezt az immár klasszikussá vált pályaudvari jelenetben, amelyet minden bizonnyal Ejzenstein Patyomkin cirkálójának híres lépcsőjelenetével együtt fognak emlegetni. — Szása megkapja apja sürgönyét és rohan ki az állomásra, ahol a frontramenő katonák vonatának át kell haladnia. Nők, asszonyok állnak a sinek mentén. Megtörte őket a sok szenvedés, a kétségbeejtő várakozás, a szüntelen aggódás. Előkerül egy kis tükör, amely kézről-kézre jár: mindenki igazítja, szépíti magát, hogy valamicskével fiatalabbnak, frissebbnek tűnjék, ha majd magához szorítja szerettél.. Egyszerre feltűnik a várva várt vonat. Mindig közelebb és közelebb jön. Mosolyognak a szemek, ölelésre tárulnak a karok, de a szerelvény gyorsít, egyre gyorsít s röpül tovább. A mesterien megkomponált montázsban szinte apokaliptikus zűrzavarba folynak össze a vonat csattogó kerekei, a fájdalomra torzult arcok, a kocsikban elsuhanó katonák és a férjüket reménytelenül kereső, kutató tekintetek, a rémült kiáltások és a vonat gyilkos zakatolása, amelynek szinte sohasem akar vége szakadni. A háború borzalmáról aligha mondtak eddig többet a film nyelvén. • A Tiszta égbolt a szovjet, egyben az egyetemes filmművészet nagy eseménye. Élményünk mindenben igazolja Csuhraj, e nagy művész vallomását: „Ügy érzem, becsületes filmet csináltunk, s én az igazságot esztétikai kategóriá-ruik tartami”, Sárközi A.vtor
