Észak-Magyarország, 1961. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)
1961-08-06 / 184. szám
4 bpzakmagyarorszao Vasárnap, 1961. augusztus 6. A na»y csarnok alatt.,. Mindig csodálom, örökké cső- dálni fogom a tüzes, nehéz vasakkal birkózó embereket. S amikor Diósgyőrben, Özdon vagy Borsodnádasdon járok, mindig eszembe jut József Attila költeményének egyik sora: „A való anyag teremtett minket.. Teremtett és most mi formáljuk az anyagot. S az anyaggal együtt gyúrjuk, formáljuk, alakítjuk a holnapot Diósgyőrben, Ózdon, Borsodnádasdon és mindenütt. S most, hogy az ózdi gyár finomhengerművének kikikészítő részlegében, a nagy csarnok alatt csodálom a vörös rozsdaportól festett embereket, más is eszembe jut: formáljuk az anyagot és közben az anyag is formál minket, új, még emberibb emberré, még erősebb, az anyagnak még jobban parancsolni tudó emberré, itt Özdon, a nagy csarnok alatt is, amelyet én inkább óriáscsarnoknak neveznék, mert valóban óriás. Az ország egyik legnagyobb csarnoka. Nézzük csak méreteit: legmagasabb pontja 25 méter. Ott szűrődik be a világosság a porlepte üvegeken keresztül. Tizenötezer ember fér el benne. Négy méter magasan futnak a daruk s havonta huszonötezer tonna anyagot továbbítanak, A csarnok belvilágának egy része 150x100 méter. De talán elég is ennyi a méretekből és a számokból. Az emberek? Barna munkásruhájukban szinte beleolvadnak az egyre szaporodó vastengerbe. Sokan dolgoznak itt, 420 ember, mégis alig látni őket, a nagy csarnokban elvész az ember, itt a daruk és a gépek az óriások. De csak az első pillanatban tűnik így, mert mindenütt ott az ember és rendezi a finomhengerműből idekerülő idomacélokat, szögacélokat, amelyeket vár a hajógyár, a va- gongyár, az ország feldolgozó üzemei. A munko irontt érdeklődtem. De a csarnokban nem lehet beszélgetni. Egy pillanatra sem szünetel a csörgés, mintha egy láthatatlan óriás egy nagy csörgőt rázna szüntelen. És szürkeség mindenfelé. Nincs itt más szín, csupán az oldalt lévő üvegezett ablakok vetítenek egy kis fényt az utakra, amelyek keresztül szelik az óriáscsamo- kot. Először eltévedtem benne. De jött a segítség, Nagy István bácsi, a villamoskarbantartó gyárrészleg dolgozója. ö igazított útba. Dehát az irodában sem volt sok idő a beszélgetésre. Miklós László részlegvezető, Ezepsik János főművezető, és a tob? biek is igen elfoglalt emberek. Akkor is várták őket, valamilyen gép beszerelésével kapcsolatban. Aztán váratlanul fiatalok érkeztek, a Budapesti Műszaki Egyetem első éves hallgatói, akik üzemi gyakorlatra jöttek a Ü- nomhengerműbe. Szóval a nagy csarnok alatt zajos az élet. A vezérkar, a művezetők, mind a nyolcán ott serénykednek a munkahelyeken. De azért egy-két fontos adatot megtudtam: az első félévi terv teljesítésében a kikészítő részleg jár az élen. Különösen a Il-es műszak kollektívája. És azon is 28 ember teljesítménye magasodik ki a többi közül. Ez a huszonnyolc ember alkotja a Lezák-brigádot. Mit is csinálnak tulajdonképpen? A finomsorozati termékeket egyengetik, és készítik elő szállításra. Kikészítik, ahogyan itt mondják szakmai nyelven. Érdemes végigkísérni az anyag útját, egészen addig, míg a tüzes, csillogó vas barna, majd szürke színt ölt magára és a vagonokba kerül. Nézzük csak: a durvahengerműből a bugákat, a félkészárut 30 tonnás kocsikon áthúzzák a finomhengermü bugaterére. Ez sem akármilyen látvány, ha nem vigyáz az ember, a forró vas leégeti róla a ruhát. Aztán a mágnes-daruk leszedik a bugákat és ráhelyezik a kemence betoló szerkezetire, ahonnan a kemencébe kerül. Kezdődik az anyag tulajdonképpeni formálása, a különféle hengersorozatokon keresztül haladva az anyag megkapja a megfelelő méretet. Ezután a hűtőpadi görgőkön áthaladva, a kikészítőben lévő daraboló a kívánt méretekre szabdalja az idomokat. Majd jön a Lezák-brigád és a többiek s megkezdődik az egyengetés. Persze mindent gépek végeznek, az ember csak irányítja a gépek munkáját. — Nem dicsekszem, nem jó dolog az — mondotta Miklós László részlegvezető. — Az a jó dolog, ha a munka eredménye beszél az üzem kollektívájáról. De azért annyit mégis mondhatok: nagy rutinnál rendelkező fizikai és műszaki gárda dolgozik a nagy csarnok alatt Ez bizonyt igen jó dolog> de c.z Dizony éremnek is két oldala van. Már most gondoskodni kell az utánpótlásról. Mert az itt dolgozó emberek szinte egykorúak, egyszerre mennek majd nyugdíjba. Igaz, hoztak már egy fiatal technikust, Fejes Józsefet, ügyes „gyerek”, de egymagában még kevés. A brigádvezetők is kiöregszenek lassan, helyettük is kell az új. a gyakorlott ember. S a nyolc művezető is utánpótlást igényel. No, persze mindezt megoldják a gyár vezetői. Máris foglalkoznak a dologgal. Beszéltem Lezák bácsival, azt mondotta: — Jó itt, a nagy csarnok alatt. Megszokta már az ember. Mindenki örömmel dolgozik itt. És büszkék vagyunk eredményeinkre... Beszéltem Papp Dezsővel, a párt- alapszervezet titkárával. Neki az a véleménye: — Igen szorgalmas emberek vannak itt a kikészítőben. Többet kell foglalkozni ügyes-bajos dolgaikkal. Ezt mondta a főművezető is. Igen, nemcsak a szép és jó dolgokat kell észrevenni. Van itt gond is. Az emberek most azt várják, hogy a normarendezéssel kapcsolatban meghallgassák őket, mert úgy érzik, valahol hiba történt. Bár lehet, hogy mire ez a riport megjelenik, már megoldották az ózdi vezetők az itteni munkások problémáit. Sőt, biztosra veszem, mert hosszú ideje tapasztalom már, hogy az ózdi nagyüzemi pártbizottság, az üzemek vezetőivel közösen s gyorsan intézkedik, ha valahol sérelem éri az embereket. Hirtelen megszakad a beszélgetés, mindenkinek mennie kellett. Műszakváltás előtt sok az intézni való, a parancsnokok nem hagyhatják el a „parancsnoki hidat.” Hoppon maradtam, de nem baj. Beszéltek nekem a gépek, a daruk, a csörgő vasak, a tüzesen kígyózó anyagok. S azt mondották: együtt alakulunk, változunk az emberrel, aki parancsol nekünk... S ahogy eltűnődtem a nagy csarnok alatt, kezembe akadt egy levél, amelyet Szabó Csaba, a hajdúsámsoni általános iskola VI. b. osztályának tanulója a gyár vezetőinek. Nemrégiben ugyanis itt járt, és tanulótársaival megtekintette a gyárat. Ezt írta többek között: „Csodálatba ejtett az a nehéz, fáradtságos és életveszélyes munka, amivel a vasat feldolgozzák.. Mindenkit ezerszer látták. csodálatba ejt. Azokat is, akik már Legyetek büszkék erre, öntudatos ózdi vasasok, a nagy csarnok csodákat művelő, egyszerű munkásai... Szegedi László cÁz ú ltuu é k HÄlNIOi JÄ Ne akadályozzák a közlekedést Miskolc közepén, a Szűcs Sámuel utca teljes hosszában működik a Gu- mijavító Vállalat. Járda azonban csak az üzlethelyiségek előtti oldalon van. amelyet a gyalogjárók ritkán használhatnak, mert a vállalat a javításra szoruló gumikat oszlopokba rakva tárolja a járdán, legtöbb esetben akadályozza a gyalogosok közlekedését, lekényszerítve őket az úttestre. A környékbeli lakók a vállalat kazánházából vödrökkel hordják fe a l'orróvizet, ezzel is veszélyeztetik l járókelőket, télen síkossá teszik 1 járdát. Helyesnek tartanánk, ha a ilyen üzemet, amely rontja az utó kópét, veszélyezteti a gyalogos for galmat és szennyezi a levegőt, a vs ros valamelyik külső szélére helyes nék. B. S- Miskolc Emberéletet mentettek A Semmelweis kórház vastüdő osztályán az egyik levegőpumpa elromlott. Be kellett állítani a tartalék gépet. Ezt pedig sürgősen javítani kellett, mert bármelyik pillanatban leállhat a tartalék is és egy újabb beteg behozatalánál már emberélet foroghat kockán. A Könnyűgép- gyárben társadalmi munkában készítik most el a hiányzó alkatrészeket, amelyek nélkül lehetetlen voln a betegek gyógyítása. A vastüdőben fekvő betegek, aki két ez a gép tart életben, hálás, ki szünetüket küldik a Könnyűgépgyá lelkiismeretes, emberszerető dolge zóinak, akik szabadidejüket áldó? zák fel arra, hogy segítséget nyúj' sanak beteg embertársaiknak. A vastüdő betegei nevébeni Kiss János, Supák Pistike Több figyelmet Július 31-én az esti vonattal ingyenes üdülésre a Balatonhoz utaztam. Már hetek óta boldogan készültem az útra, de örömömbe üröm is vegyült. Féltve őrzött fehér kiskosztümömet tönkretették. Az eset délután 5 óra körül történt a Patak utcában, ahol egyedül mentem és olyan széles az utca, hogy azon három gépkocsi is elférne. Szembe jött velem az ÉMÁSZ teherautója. Mellémhajtott a legnagyobb pocsolyába, hogy megijesszen és fehér kosztümömet elborította a sár. Szemrehányást tettem á kocsi vezetőjének, aki azt felelte, „ne veszekedjen, tisztítássá ki a nt hát, majd én megfizetem". Nagyon szépen köszönöm a gava lérságát, de én ebben a ruhában mái nap már a Balatonnál szerettem vo na sétálni. Bizony elrontotta a kec vemet a „vicces” gépkocsivezeti Tőle és más, hasonló gépkocsivezt tőktől több figyelmet kérünk: ami kor a volán mellett ülnek, gondoljt nak arra, mit szólnának ők, ha mt „vicces” ember az ő feleségük ruhi ját fröcskölné össze. Orosz Györgyit Miskolc Példamutató fiatalok Az aratás megyénk északi részében egy-két héttel mindig később kezdődik, mint Mezőkövesd, Mezőcsát környékén. Idén is így történt.^ Ezért, hogy a nagy munkával mielőbb, s minél kisebb szemveszteséggel végezzünk, a putnoki járás területén mozgósítottuk a járás fiataljait. A járási KISZ-bizottság vb. ülésén tárgyalta meg a feladatokat és körzetenként osztotta el a KlSZ-akti- vákat. így került Varga Béla elvtárs, a putnoki bányaüzem dolgozója a sajó- kazai KISZ-szervezethez patronáló- nak. Varga elvtárs gyakorlott ifjúsági vezető, hamar megtalálta a módját, hogyan kell a fiatalokat mozgósítani. Magyar Lajos elvtárssal, a községi KISZ-szervezet titkárával megbeszélték a teendőket, felvették a kapcsolatot a termelőszövetkezet elnökével és kettőjük példamutatása nyomán 50 fiatal vett részt az aratásban. összesen 605 óra társadalmi munkát végeztek és 1130 keresztet raktak össze. A sajókazai fiatalo) mint Gergely János, Végh Valén. Magyar Lajos, Knez Márta és soka mások igen dicséretesen dolgoztak, járási KISZ-bizottság példaképül á lította őket a putnoki járás valí mennyi KISZ-szervezete elé. Rigó Sándc Miskolc Táborozáson voltunk A sárospataki Esze Tamás általi nos iskola leány és fiú úttörői eg\ hetes cseretáborozáson vettek rés: Budaörsön. Megtekintettük a repi lőteret, hajókiránduláson voltuiá ellátogattunk a csillebérci nagyít borba és nagyon kellemesen töltö tűk el ezt a hetet. A napokban mef érkeztek hozzánk a budaörsi úttörői akiknek most mi mutatjuk meg Si rospatakot és gyönyörű környékét. Danyi Ernő Sárospatak LXXVI. ■>_ Gazsó másnap ellátogatott a kastélyba, amelynek ormán hatalmas, francia lobogó lengett. A kastélyban heten laktak: a kapitány feleségével és két gyermekével, továbbá a gyerekek férfi nevelője, egy férfi szakács és egy sofőr. Mind a három alkalmazott magyar volt. A kapitány szívélyesen fogadta a jövevényt, meghallgatta panaszát és kérését, majd határozottan mondotta: — Rendben van, földi. A minisztériumban kitűnő ismeretségem van, így a dolgot máris elintézettnek veheted. Ezt itt írd alá alul... Fölé a kérvényt én magam fogalmazom meg... Még csak azt mondd meg, mennyi volt a légiós számod és hol szolgáltál... — 57081-es voltam és Távol-Keleten, colonel Simon ezredében teljesítettem szolgálatot. — És természetesen Marseilleben akarsz megtelepedni? — Igen. — Rendben van. Még ma intézkedem telefonon és küldöm a kérvényt is. Ha egy héten belül nem kapunk választ, magam utazom ez ügyben Párizsba. — Nagyon, nagyon köszönöm, kapitány úr... Nem is tudom, hogyan háláljam meg... — Sehogy! Ez kötelességem egy honfitársammal szemben ... Gazsó még aznap közölte ezt a jó hírt Lisettel. Hosszú levelet írt neki, amelyben vigasztalta, biztatta, s a %özeli, boldog viszontlátást emlegette. Múltak a napok. Gazsót egyre sürgették a laktanyában, mikor hagyja már el az épületet, ö captein Pötire és folyamatban levő ügyére hivatkozott. Végül a laktanya parancsnoka még három napig engedélyezte a volt légiós ott-tartózkodását. Gazsó csendben heverészett a nyolcágyas szobában. Nem zavart senkit, arra az épületszárnyra mindig újabb és újabb lakók érkeztek, végül már valamennyi szoba megtelt, a szállítmány együtt volt. A 7. számú szobában — amelyben Gazsó is helyet kapott — a németek, olaszok között három, fiatal magyar fiú is terveket szövögetett. Rózsaszínben látták a jövőt, boldog izgalommal gondoltak az elkövetkezendő időkre. — Gyerekek, világot látunk — mondotta az egyik. — Milyen jó is lesz Afrikában!... — Látunk majd néger és szerecsen nőt... — Eszünk majd sok datolyát, narancsot és fügét... — Miközben hallgatjuk majd a sakálok üvöltését... — Oroszlánra fogunk vadászni... — Elmegyünk majd a kikötőbe mulatni, hogy láthassunk egy-egy jó matróz-verekedést... — Remek lesz, gyerekek... És ha leszerelünk, ottmaradunk Afrikában, elvesszük majd valamelyik gazdag ültetvényes lányát feleségül és élünk boldogan, gondtalanul. Gazsó csendesen hallgatta őket. Szegény szerencsétlenek!... Hát eny- nyire félrevezették őket!... Felkelt ágyáról és odament honfitársaihoz. — Fiúk — mondotta halkan —, én is magyar vagyok. Hallgattam beszélgetéseteket, tervezgetéseteket... Fiúk, a fellegekben jártok ... Gyertek le a földre, közelebb a valósághoz ... Én már megjártam azt, ahová ti most indultok ... Amazok hárman szinte ellenségesen néztek a beszélőre. — Hallgassatok meg — folytatta. — A valósággal kell számolnotok... A valóság pedig nem az, amit nektek itt elmondtak... A légiős élete nem datolyaevés és oroszlánvadászás, hanem megaláztatás, alig elviselhető napok sorozata... A légióst gyűlöli mindenki, az is,'akiért harcol, és az is, aki ellen harcol.. . Távol-Keleten szürkület után nem ajánlatos az utcán járnia, mert lepuffantják, Afrikában egy-egy helység belvárosából ne tegye ki egyedül a lábát... Örökös félelem, halálveszedelem a légiós osztályrésze ... Rengeteg fiatal fiúnak mondják fel az idegei a szolgálatot ... — Halljátok? — kacagott az egyik. — Ez bolond! — Sajnállak benneteket, fiúk — mondotta csendesen Gazső. — Hallgassatok meg... Amazok tüntetőleg felálltak és kivonultak a szobából. Az utolsó úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy szinte rengett bele a ház. Az ujoncjelöltek útja a toborzó iroda főnökéhez vezetett... Néhány perc múlva két légiós rohant a szobába és Gazsót maguk előtt betuszkolták a főnök elé... Annak tajtékzott a szája, amikor kiugrott íróasztala mögül. Hatalmas öklével arculvágta Gazsót, hogy az megtántorodott. Erre a két pribék is nekiesett. Egyik ügy orron vágta, hogy megindult a vére, a másik a gyomrába rúgott. A fiú a földre zuhant. A főnők üvöltött: — Hogy mersz te így beszélni az ujoncjelöltek előtt? Az egyik pribék a földön fekvő fiú fejébe rúgott. Az csendesen válaszolt. — Nem tudtam, hogy nem szabad megmondani az igazat... Ez végleg kihozta kínzóit a sodrából. A negyedik légiós is nekiesett és mindaddig rugdosták, míg el nem vesztette eszméletét. Aztán fellocsolták, kezébe nyom- ' tak bőröndjét és' valósággal kidobták. — Többet meg ne lássunk itt, mert kinyújtunk! Nesze, ez a levél még a a tied. Most érkezett. Tessék. És most takarodj!... Amint Gazsó az utcára ért, izgatottan bontotta fel a levelet, mert azonnal látta a címzésen, hogy nem Lisette írta, bár a borítékon Marseille-! bélyegző volt. A hegyes, szálkás, hosszúkás betűk mintha szíven szúrták volna ... Mér az első mondat megrendítette. „Legyen erős uram.” Nekidült az egyik ház falának, annyira gyengének érezte magát. „El kell viselnie mindazt, amit az élet önre rótt. Lisette már nem fog önnek többé válaszolni, ö már letudta az életet kislányával együtt. Nyitott gázcsap mellett találtak rájuk, de akkor már késő volt... őrizze meg uram emléküket, ők pedig nyugodjanak békében ...” Gazsó szivébe mérhetetlen fájdalom költözött... Hosszú-hosszú percekig állt mozdulatlanul a falhoz támaszkodva ... Aztán egyszerre végtelen ürességet érzett bensőjében ... Volt valami értelme az utóbbi másfél évnek? ... Semmi... Ugyanott van, mint másfél évvel ezelőtt, amikor Bécs egyik külvárosában, egy pádon töltötte az éjszakát... A francia állam alaposan kifizette és az élet is tőből metszette el vágyait, reményeit..». Másfél év alatt tönkrement. tíz évet öregedett... Haja tel van ősz szálakkal... S ebben a pillanatban édesanyj' jóságos, aggódó arcát látta mag> előtt... Autó fékjének csikorgása riasztót ta fel gondolataiból. — Hát te? — kiáltotta a kocsibó captain Pöti — miért vagy itt? íi hogy nézel ki? Arcod kék és zöld,. — Semmi kapitány úr ... Csupál megkaptam a végkielégítést a légió tói... — Szent ég! Alaposan helybe1 hagytak!... No, de sebaj! Kárpótlá sül itt hozom a franciaországi lete lepedési engedélyt... Örömhír, ba rátom ... Örömhír! — Köszönöm, kapitány úr — mon dotta halkan — de már nem tartó! rá igényt... — Miért? ... Ember, mi van v< led?... Gazsó szótlanul átnyújtotta a ke zében szorongatott levelet. Pöti át futotta és szinte összerezzent, ami kor a végére ért. — Fogadd részvétemet... Igazá nagyon sajnálom. És most mi a szán dékod?... — Hazamegyek... Anyámhoz ... A kapitányt mintha kígyó csipt volna meg, úgy pattant fel. — Magyarországra akarsz mefl ni? ... Te megőrültél! — Ellenkezőleg kapitány úr... So ha józanabb nem voltam, min most... És soha világosabban net láttam egész másféléves szereplése met, kiszolgáltatottságomat és a egész szabad világot, mint most... — Eh! A keserűség adja szádra szavakat... — Nem kapitány úr!... Nos, még egyszer köszönöm segítségét, bá hiába fáradozott... A tiszt dühösen ugrott kocsiba. — Örült! — ordította Gazsó fel^ aztán rátaposott a gázpedálra és vil lámgyorsan elhajtott. Gazsó néhány másodpercig nézte i kocsi után felszálló port, aztán meg fordult és lassan, ellenkező irán)’ ban, megindult Kelet felé... (Vége.)
