Észak-Magyarország, 1961. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)
1961-08-06 / 184. szám
Vasárnap, 1961. augusztus 8. BSZAK1WAGYARORS5EAO s Ä harmadik negyedév sikeréért Lassan, szinte észrevétlenül peregnek a munkáshétköznapok az idők rostáján. Röpke idővel ezelőtt a fél- évi tervekről, eredményekről, gondokról beszéltünk, most már a harmadik negyedév dereka felé járunk, s elére kacsingatunk, vajon hogyan zárjuk 1961-et? Terven felül 18 cser tonna szén Az ormosbányai aknákban közel 5 ezer ember dolgozik. Valameny- nyiüket egy nagy cél fűti, éspedig: valóra váltani az év elején adott szót. Hogy mi ez az adott szó? Svid- rd József elvtárs, a bányiizem párttitkára ezt mondja: — A bányaüzem fizikai, műszaki dolgozói elhatározták, hogy 1961-ben, éves tervükön túl, 18 ezer tonna szenet termelnek. — Hogyan sikerül valóra váltani az ígéretet? — Eddig minden jól megy. Az első félévben 11 ezer 817 tonna szenet adtunk terven felül. — Mi az eredmény magyarázata? — A műszaki vezetés jól szervezte, irányította a munkát, a pártszervek jól végezték felvilágosító munkájukat, a szakszervezet megfelelően szervezte a versenyt, de legjobban a bányászok tettek ki magukért. Egyébként 22 brigád 177 taggal küzd a szocialista címért. — Mit mutat a második félév első hónapja? Bízom benne, bogy még én is megérem... Amikor Csépányi Danicskó József elvtársat, az Ózdi Kohászati Üzemek finomhengerművének párttitkárát megkérdeztük, mi a véleménye az SZKP új programtervezetéről, így válaszolt: — Aki ismeri nagy testvérpártunk és a Szovjetunió történetét, jól tudja, hogy a párt első két programja — az 1903-as és az 1919-es is — maradéktalanul megvalósult. Pedig az imperializmus akkor még erős volt... A cári önkényuralom megdöntését és a szocializmus megvalósítását még sem tudták megakadályozni se kardcsörtetéssel, se blokáddal, se háborúval... Ma már más időket élünk. A Szovjetunión kívül Európában is, Ázsiában is egy sor országban építik a szocializmust, kialakult a szocialista világrendszer, omladozik a gyarmati rendszer, és a kapitalista országok munkásosztálya — még a nem kommunisták is — a mi épülő, új világunkkal rokonszenvez ... — Ez a harmadik program, Kiszesek rohammunkában A Petőfi utca sarkán viskószerű épületek helyén épül fel a városi pártbizottság új székháza. Vámosunk KISZ-fiataljai társadalmi munkában vállalták a bontási munkálatok.-/. A Borsod megyei építőipari Vállalat KISZ-fiataljai már » talaj egyengetéscnél tartanak. A háttérben másik brigád várja, hogy fölválthassa őket. 1 — Júliusban 107,5 százalékra teli, jesítettük a tervet. Most is jó ütern- ben haladunk. Érdemes megemlíteni: az egyenletes ütemet az is bizi tosítja, hogy a bányában kialakult az erős törzsgárda, stabilizálódott a z létszám, megállapodtak az emberek.- Az első félév, a júliusi, augusztusi eredmények azt mutatják, hogy túl? teljesítjük éves tervünket, s eleget- tudunk tenni ígéretünknek, ó A Harcikat Bányaüzem behozza lemaradását A Barcikai Bányüzemben Gombicz ;- István főmérnökkel beszélgetünk, amelyet gyakran megszakít egy-egy ő telefonhívás. Ezek a beszélgetések olyasmit sejttetnek, hogy a bánya- ,, üzem aknáiban „frontáttörés”-féleY ség zajlik le. ▼ — Az első félévben — mondja a ^ főmérnök némi szégyenkezéssel — ^ lemaradtunk. 5052 tonna szénnel a tartoztunk ... Oka? Nem készítettük Y elő megfelelően a feltárásokat; vá- v ratlan geológiai nehézségek... ♦ — És most? $ — Júliusban már túlteljesítettük A tervünket, s az adósságból is behoz- I tunk 900 tonna szenet. A herbolyai ? aknánk 104,4, a bánfalvi akna 103,8 f százalékra teljesítette tervét. ^ — Mi lesz a többi adóssággal? A — A második félév igen biztató. ♦ y Nem, adósok nem maradunk. Teljesitink- pvi tf*rviinlrot a kommunizmus megvalósításának programja is meg fog valósulni, még akkor is, ha Nyugaton most kétségbeesve hadonásznak a fegyverek után ... — Én most 51 éves vagyok. Sajnos, hogy nem fiatalabb. De örülök nagyon, hogy a harc nem volt hiábavaló, az a világ, amiről annyit álmodtunk és amiért annyi jó elvtársunk áldozta életét, már itt van a láthatáron. A program már vázolja, hogy milyen is lesz az a kommunizmus, amire ellenségeink annyi rágalmat szórtak; rövidebb munkaidő, a nehéz fizikai munkák teljes gépesítése — az anyagi és szellemi javak bősége. És béke, munka, egyenlőség, boldogság mindenki számára... — Bízom benne, hogy még én is megérem. Csak azt sajnálom, hogy akkor már hetven felé járok — viszont gyerekeim, az ifjú generáció nagyon boldogan fog élni... — fejezte be nyilatkozatát Cs. Danicskó elvtárs. A Miskolci Fa- £s Fémipari Vállalat klszescl a kitermelt téglát osztályozzák. Foto: Szabados sítjük évi tervünket. Hét hónap alatt csaknem 11 ezer tonnával több acél f Az Özdi Kohászati Üzemek mar- A tinacél üzemrészében a nagy átépí- I tés eredményeképpen már három új Y s csak három régi kemence dolgozik ▼ Kurta László elvtárs, a pódium ^ üzemvezetője így beszél a munkáról. 4 — Azt hiszem — bár az átépítés amiatt sok nehézség adódik, de — ♦ v nem dolgozunk rosszul. Az első félévben 9 ezer 677 tonnával, s július- ♦ ban 411 tonnával teljesítettük túl A tervünket. És most, augusztusban is A jó ütemben termelünk. Y — Ezek szerint mintegy II ezer ▼ tonnával több acélt gyártottak? ▼ — Igen. A harmadik negyedévben V 3500 tonna acélt akarunk gyártani Átérvén felül. y — Melyik brigád dolgozott legjob- i ban? I — A VIII. új März-komence kol- ^ Iektívája dolgozik a legjobban. Bo- ' ros János és Kovács Sándor brigádja I első félévi munkájával teljesítette a > szocialista brigád cím elnyeréséhez .szükséges feltételeket. A cím odaf ítéléséről a 10-én megtartandó termelési tanácskozásunk dönt. ♦ — És a régi üzemrészben? ä — Ott a II. kemence kollektívája — Várkonyi József, Kovács T. Béla, Cs. Barczi Béla, Ködmön Sándor brigádja. 1 — Van-e valami érdekesség? ♦ — Igen. Nemrégiben bevezettük ^ az oxigénes acélgyártást. Noha, kí- Asérleti stádiumban tartunk, máris Z szép eredményeket érünk el vele. ▼ Eddig az oxigént láng intenzifiká- ▼ lásra használtuk, most e héten meg- t kezdtük — vízhűtéses lándzsa segít- ^ ségével — az oxigénnek a fürdőbe A fúvatását. Ezzel még jobban meg- a rövidítjük a készítési időt, s javítjuk ▼ az acél minőségét. Egy édesanya nyilatkozik Már nem illúzió • •. Változatlan érdeklődéssel tanulmányozzák az emberek a Szovjetunió Kommunista Pártjának programtervezetét. Rövid kivonata közkézen forog, családi körben és hivatalban egyaránt szóba kerül. Szebenl Győző elvtársat, a megyei tanács művelődésügyi osztályának helyettes vezetőjét hivatalában kerestük fel. — Röviddel a háború után, 1946- ban — kezdte nyilatkozatát Szebeni elvtárs — egy párttanfolyamon vettem reszt. Az előadó a kommunizmusról beszélt, az emberiség jövendőjének biztató távlatait fejtegette. Nos, akkor olyan távolinak, szinte elérhetetlennek tűnt az előadó által festegetett jövő. A háború okozta szörnyű pusztítások látványa fogadta mindenfele az embert. Onnan, az ablakból is bombatépte romokra esett pillantásom, és az éhségre gondoltam, mely városainkat környékezte. Most, amikor kezembe vettem az ú.jságot, hogy elolvassam a programtervezetet, ezekre a negyvenhatos időkre gondoltam. Az illúzió valósággá lett. A szovjet nép létrehozta a kommunizmus felépítésének anyagi feltételeit, a termelés olyan roppant erőit szabadította fel, amelyre bizton alapozhatja a kommunizmus nagyszerű távlatait. — A kommunizmus felépítésének feltételei között nem kis jelentőséget tulajdonít az SZKP programtervezete az emberek „teljes” kommunista átformálásának. A szovjet ember áldozatkészsége, kollektivitása. a társadalom egészéért érzett felelőssége azt mutatja, hogy ezek az emberek képesek valóra váltani a kommunista pártjuk megfogalmazta célkitűzéseket. — Számomra végtelenül felemelő és egyben megnyugtató ez a programtervezet. Lehetőség nyílt arra, hogy’ már a mi életünkben megvalósuljanak a kommunizmus nagyszerű célkitűzései. Amikor odahaza a fiaimmal megvitattuk a programtervezetet, legidősebb fiam — már húsz éves —, így kiáltott fel: én már a kommunizmusban fogok élni!... És így igaz. Ök, mai fiatalok már élvezni is fogják a kommunizmus nagyszerű áldásait — mondotta befejezésül Szebeni Győző elvtárs. 'T’ estes éjjeli bogarak ütődtek az ablak drótszálas üvegéhez. Csend volt, lehetett hallani koppanásukat. — Félnek talán a sötétben, hogy annyira bekívánkoznak a fényre — jegyezte meg az öreg únottan. Csepültük már az időjárást, beszéltünk az egészségről, a bogarak dolgát is letudtuk, és hallgattunk megint egy sort. Nem sikerült olyan témát találni, ami megragadta volna az idős embert és hosszan eldiskurálhattunk volna róla. Az egyik tehén hiába próbálkozott az önitató fedelével, nem tudta felnyitni, nyugtalankodott. Az éjjeliőr odament, kihúz- gálta a fedél alá szorult szénaszálakat. A tehén elégedetten szürcsölte a felpatakzó vizet. — Okos ember lehetett, aki kitalálta — jegyezte meg, amikor visszatelepedett a fejőszékre. — Nem kellett hozzá nagy tudomány — mondtam, hogy Riondjak valamit. — A rádióhoz több ész kellett, az biztos — mosolyodott el. —- Dehát a tehénnek nem kell rádió, annak víz kell, ha megszomjazik, erre meg nagyon jó az önitató. — Hallottam, maga cselédember volt azelőtt, csak azt nem tudom még, hogy kocsis vagy tehenész? •— Akkor nem tehenész volt a nevünk, hanem majoros. Az Voltam, majoros. — Volt-e ilyen tehene az uraságnak? — Mit tudom már én, régen volt az, húsz esztendővel ezelőtt. — Mégis. — Mit mondjak magának? Nem mindegy, hogy milyen ▼olt? Rég volt, letudtuk és kész. — Csak azért kérdem, mert kíváncsi vagyok rá, tudunk-e *ha olyan teheneket nevelni, mint akkor. — Az lenne a szégyen, ha nem tudnánk. Ilyen tehene nem ▼olt a grófnak, állíthatom, igaz, önitatójuk se volt. — Éjjeliőr volt-e a majorban? — Már minek lett volna?! Az nem is lett volna jó. A majoros csak addig volt otthon, amíg bekapta az ételt, ment is ▼issza az ólba, kiszorították otthonról a gyerekek. Ott aludt a tehenekkel. De nemcsak ő, a nagyobbacska gyerekeket is hiagával vitte, persze csak a fiúkat, akiknek hasznát vehette a ganajozásnál, az aljazásnál. A jánygyerek az csak teher volt a szegényember nyakán, a fiút azt csak nyolc—tíz esztendeig kellett tartani, aztán már megélt a maga lábán is. Én is már özenkétéves koromban félkommenciós voltam apám mellett — Kutya egy élet lehetett — Miért? — Ma tizennégy éves korig iskolába kell járni a gyereknek. — Akkoriban nem lehetett ilyen sokáig iskolában tartani a gyerekeket kellettek ők is a földhöz. Az olyan tíz-tizenkét holdasok is csak kivették volna az iskolából. A mai tizennégy esztendős fiúnak még éppenúgy nem veszi hasznát az Sorsoknak fordulása ember, mint a hatévesnek. Mit tudják a mai gyerekek, milyen volt a mi életünk olyan korban. Ne is tuggyák meg, amondó vagyok. -r — Mit gondol, mért járhatnak ma olyan sokáig iskolába a gyerekek? ___izony nem azért, mert törvény van rá. Hiába a törvény, a muszáj, az nagyobb úr a törvénynél. Az én nagyobbik fiam negyedik osztályos volt, amikor otthagyattam vele az iskolát. Járt a tanító a nyakamra, hogy rosszul teszek vele, mert jól fog a feje, kár érte. Amikor látta, hogy szép szóval nem boldogul velem, elkezdett fenj'egetőzni, hogy megbüntettek Be is ment a jegyzőhöz. Behívatott a jegyző úr az irodájába, ott volt a tanító is. Azt kérdi tőlem a jegyző: mondja csak, János, van-e már annyi esze a fiának, hogy ha esik az eső, az eresz alá áll? Mondtam, van. Erre aztán azt mondja a tanítónak: látod, barátom, a János fia már elég iskolázott... Még a kapuban is hallottam a jegyző nevetését. Talán akkor lett volna jó ember a jegyző, ha annak a hóbortos tanítónak ad igazat, mi? Az mindenkivel ki akarta járatni a hat osztályt, akár volt rá módja, akár nem. Nekem kellett a fiú, odaadtam bojtárnak, már kapott annyit, hogy a család is részelt belőle. Hadd mondom el gyorsan, hogy el ne felejtsem, mert az én eszem már olyan, mint a rossz gyufa, alig lobban fel, már el is ég benne minden. Nemrég itthon volt a Jancsi fiam családjával, hozott egy kis borocskát is — mindig hoz valamit nekem, ha hazalátogat. Borozgatunk ott a z asztalnál, egyszer csak feláll oszt azt mondja, hogy hozott ő nekem valami aláírnivalót. Az meg már mi lehet? Egyszer csak előhúz a kabátzsebéből egy keményfedelű irkafélét, elém tolja. Felveszem az okullárt, olvasom: Bizonyítvány. És aláíratja velem, ott ahol az áll, hogy „látta az apa, vagy helyettese.” Hát szóval ez esztendőn végezte el a nyolcadik osztályt Harmincnyolc éves a fiam. Nevettünk rajta mind a ketten. Én meg elmeséltem neki az esetemet a jegyzővel meg a tanítóval, amikor kivettem az iskolából. Látja, édesapám, ha akkor elvégzem az általános iskolát, lehet, hogy most az egyetemi diplomámat hoztam volna magának megmutatni. — Ezt mondta. — Arra már, sajnos, nem kerülhet sor — jegyeztem meg lehangoltam — Miért? — ijedt rám az öreg megfáradt szeme. — ötven esztendős lenne, mire befejezné egyetemi tanulmányait. _ — Pedig milyen jófejű gyerek volt az én elsőszülött fiami ügy vágott az esze. mint a borotva. Télen, esténkint könyvet hozott, összeültünk körülötte ott az ólban a majorosokkal, ő meg felolvasott nekünk. Ügy olvasott, mint a vízfolyás, öröm volt hallgatni. Volt nálunk egy öreg kertész, bolondja volt a könyveknek, attól hordta az olvasnivalót. János bácsi elhallgatott. Tűnődve nézett maga elé, majd hirtelen megszólalt. — Kár no, nagy kár. — Akkor kellett volna a tanítóra hallgatni, egy kicsit meg- szűkölték volna, de most... Hirtelen, szinte haragosan közbevágott az öreg: — Akkor?! Mit tudja maga, mi volt akkor?! Hagyjuk no, mert még olyant találok mondani, hogy magam is megbánom. Mit gondol, minek termett akkor a cselédember gyereke? Urak kapcájának. p lbúcsúztam az öregtől. Űtközben vissza-visszanéztem. Ott ült az éjjeliőr a fejőszéken, az istállóajtó világos négyszögében, tenyerébe hajtott fejjel, a letudott múlt soha le nem tudható, nyomasztó emlékeivel. Szerettem volna visszafordulni. megnyugtatni, hogy nem. nem ő a hibás, igaza van — a múlt az oka mindennek, amit csak úav tudhatunk le igazában, ha becsülettel megdolgozunk a máért. Gulyás Mihály dósok emlékét — a vért, a törött csontokat, a halottakat, a zokogó árvákat nem lehet elfelejteni ... Soha többé ilyen szörnyűséget!... Az új programtervezet azt írja: ,,Korunk alapvető kérdése: a háború és béke... A háború száműzése, az örök béke megteremtése a kommunizmus történelmi küldetése.” — Mi békét akarunk, tehát a kommunizmust akarjuk — mondja határozottan D itróiné. — Azt akarjuk, hogy a mi gyermekeink ne éljenek át borzalmakat. S az új programtervezet a mi akaratunkat hirdeti.., az egész világon! — így mondja. — Szűnjenek meg a harcok és legyen olyan szép az élet, amilyennek a szovjet program tervezi... Es ne olyan, mint volt, nem is olyan régen... S Ditróiné, az édesanya mesélni kezd az 7950—1953-as évekről, a koreai vérfürdőkről... Akkor még őt is Ri Jomg Szuk-nak hívták és hadnagy volt az egyik koreai hadikórházban. — A hadi orvosi egyetemet végeztem el, utána kerültem a frontra. Vagonszámra voltak sebesültjcink... A harcok, a bombatámaD r. Ditrói Sándorné éppen bevásárolni indult, amikor bekopogtattunk hozzájuk. Két pici kislánya ott sür- gött-forgott körülötte. Az édesanya arcán békesség, nyugalom tükröződött, mintha semmi gond, semmi probléma nem foglalkoztatná, mintha még soha semmi nem zaklatta volna fel életét. Csodálkozunk tehát, hogy amikor beszélni kezd, mennyi tűz, mennyi elfojtott érzés érezhető szavaiból. Az SZKP új programtervezetéről beszélgetünk. — Végre békét, békét kellene már teremteni
