Észak-Magyarország, 1961. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)
1961-08-29 / 203. szám
4 tTOÄltMAGYAftORSZÄÖ Kedd, 1961. augusztus 29. m mm mm if vr„ tgas a*, hogy senki nem tud olyan síi v bölx olyafi önfeledten játszani, mint a felnőtték. A romániai üdülés napjaújól számtalan példát lehetne érajak bizonyítására említeni, ha üzükség lenne ennek a bizonyítására. Néhány képet talán mégis . .. Este kilenc óra. Ilyenkor már minden étterem, bár elé nyugodtan ki lehetne tenni a táblát: „minden hely elkelt”. Mi, — körülbelül nyolcán —, bizonytalankodva, rossz elő- érzettel lépkedünk az egyik mulató lépcsőjén. — Gyerekek! Legyünk most külföldiek — indítványozza valaki. — Beszéljünk angolul. Hátha ... — Itt mi is külföldiek vagyunk! — Az nem baj. Hátha akkor mégis jobban akad asztal! — Rendben van. Kimérten, méltóságteljesen viselkedni. Nincs valakinek pipája? Nincs? Nem baj! Odamegy az egyik pincérhez, és angolos hanghordozással mond valamit. Mi, az elképzelt angol fölénynyel, és a jellegzetesen magyar türelmetlenséggel várakozunk. A pincér azonban hallhatott valamit az előbbi beszélgetésből, mert mosolyogva siet hozzánk, és tiszta magyar kiejtéssel megszólal: — Asztalt parancsolnak? Gyorsan átvedlettünk azzá, amik vagyunk. — Tud magyarul? Nagyszerű! Igen, igen, le szeretnénk ülni. — Hová parancsolják? Közelebb sége, talán sokszínű egyénisége miatt, hallgatólagosan vezérünkké választottunk. Sajnos, néhány olyan ember is volt közöttünk, aki az idegeinkkel játszott, aki a jóérzésünket telte próbára. Nem sokan, dé akadtak ilyenek. Sajnálatosan, szinte minden csoportszer sem fürdött meg a tengerben. Csak a lábát mosta bele, amikor már elfáradt a gyaloglástól. Hogy őszinte legyek, én azt is sajnáltam tőle. A maga ki? csomagjával nap, mint nap járta a sátrakat, oda szemtelenkedett a homokon napozó emberekhez, és kínálgatta, ajánlgatta portékáját. Az egyik miskolci fiatalasszony egy alkalommal már nem győzte tovább. Odament az üzletember feleségéhez: — Légy szíves, szólj már a férjednek, hogy ne csinálja ezt. Kellemetlen nekünk is, meg azoknak is, akikhez megy. — Óh — nevetett elégedetlen az asszonyka —, a Sanyi még a jég hátán is megél! És ezzel el volt intézve. Óh, igen, a zsák és a foltja. Dicséretére legyen mondva a többieknek: szégyellték ezt az embert. És dicséretére legyen mondva a miskolciaknak: ilyen emA bukaresti „Augusztus 23 Stadion’’ ban ott találni őket, akiknek teljesen másodrangú az üdülés, legfontosabb pedig mindenekelőtt az üzlet, a „csencs”. Már a vonatban előszedték jól szíjazott, elegáns bőröndjeikből a kontycsattokat, csecsebecséket, és minden más keresett cikket. Amikor beértünk valamelyik állomásra, már A Centráll Szálló Mamaiában bér egy sem volt közöttük. Elitélték, megvetően beszéltek róla. De láttam embereket, akik megálltak egy-egy épülő ház előtt és arról vitáztak: hogyan, miként építik ezt itt, és hogyan nálunk. Hallottam beszélni embereket, akik nem azt kérdezték vezetőnktől, hogy hol lehet legolcsóbban venni a borsot, hanem azt: mennyit dolgozik, hogyan él itt egy pedagógus, mennyit keres egy építőmunkás. Tudok emberekről, akik nem veszekedtek, amiért rövid időre elromlott a hidegvízcsap, hanem megköszönték az overállos munkásnak, amikor rendbehozta. Hallgattam embereket, akik lelkesen beszéltek egy magyar nyelvű könyvről, amit a közelben fedeztek fel. És tudok emberekről, akik Bukarestben sem az áruházakat keresték fel elsősorban, hanem arra kérték a vezetőt, hogy álljunk meg, és menjünk be ebbe a régi görögkeleti templomba. — De hiszen zuhog az eső! — mondta román a zenekarhoz, vagy talán ide, az oszlop mellé? Itt tehát gyorsan befejeztük a játékot. A vízben azonban órákig tudtuk fárasztani magunkat a kifogyhatatlan ötletű, rendkívül megnyerő modorú Kornél bátyánk találékonysága nyomán, akit talán közvetlena kocsi ajtajából kinálgatták áruikat. Mindezt nem röstelték hangos szóval. Nem izgatta őket utastársaik rosszalló megjegyzése, de az a gúnyos mosoly sem, amivel néhány helybeli lakos nyugtázta buzgalmukat. Tudok olyan csoporttársunkról, aki — akár hiszik, akár nem —, egyvezetőnk. — Nem baj — válaszolták —, majd szaladunk. És benn fegyelmezetten, csendben, szinte megille- tődötten nézték a színpompás építményt. . Priska Tibor (Folytatjuk.) A népművészet mestere Juhász ember. Bacsó. De ha nem is lenne ez így ideírva, a képről akkor is ki lehetne találni. A pörge kalapjáról, vagy a mellé húzódó Bojtár kutyáról, legfőképpen pedig a juhászok „jelvényéről”, a kampós botról. Aki pedig a valóságban is találkozik vele, annak igazán nem kell hosszabb idő, hogy észrevegye: ez az ember sokat szívta a hegyek friss levegőjét, sokat járta a dimbes, dombos vidéket. Brröl tanúskodik szikár termete, ültében is egyenes tartása, szélszári- lott bőre. Messze- tekintö kék szeme már a pásztoremberre vall. Erre vall nyugodt, tempós mozgása és derűs, alapjaban- véve vidám természete is. Mert igaz ugyan, hogy Sivák Barnabásnak, a cekeházi juhásznak sem volt mindig oka az örömre, hiszen a fiatalkori urasági cselédeskedés inkább a gondot szaporította, de akkor is megmaradt bizakodónak, sőt nótáskedvűnek. Ez a nótázó ^ kedv szegődött mellé hűséges pajtásnak, barátnak, mint, a legkitartóbb bojtár, és mindig jól meg is voltak — vannak is — együtt. És ahogyan az már lenni szokott, ha bánat érte, akkor is a nótát hívta segítségül, ha öröme 'volt, azt is beledaloUa a szélbe. ]Most már több mint tíz éve a Petőfi Termelőszövetkezetben dolgozik. Persze, most sincs rendben minden — melyik ember tudná ezt mondani? — de ha már nótával mérnénk az örömet, csak gyakrabban kerülne sor a vidámabbakra, mint régen. Sok kell, persze, hogy sok kell. Négy lányt . férjhez adni, most az ötödiket felkészíteni nem könnyű dolog. Soha nem is volt az. Gond ez bizony a javából, különösen faluhelyen az, de nem olyan nagy, mint amilyen „akkor” lett volna. Az épület még a hajdani cselédlakás, ahol a múlt és a jelen szinte kézzelfoghatóan keveredik. Az alacsony plafonon az asztal, fölött még ott lóg a petróleumlámpa díszes tartója. De már valóban csak dísz. Arrább, körülbelül a szoba közepén már egy jókora villanykörte függ alá. A nagy, kétszázas égő a régi szoba minden sarkát bevilágítja. A kis ablak mellől már rádió sugározza a muzsikát. Igaz, még csak vezetékes, de lehet, hogy nem sok idő múlva ezt is kicserélik. A fal mellett ott lapul a régi, jókora láda is, két oldalán fogó alkalmatossággal ellátva, hogy könnyebben lehessen cipelni. — A juhásznak ez volt a legfontosabb bútora — mondja Sivák Barnabás. — Ha odább álltunk valahonnan, ebbe pakoltuk be kevéske holminkat. Aztán ahogyan a nóta is mondja: „Felteszem a tulipános ládámat” és mentünk. De találni ebben a szobában sok más érdekes holmit is. Ezek közé tartozik egy szép, ünneplős csizma is. A csizma ugyan magában még nem lenne érdekes, de azzá teszi egy esemény. Sivák bácsi ugyanis néhány héttel ezelőtt ebben járt — életében először — Budapesten. Pontosabban a Parlamentben. Innen hozta a legérdekesebbet, a legújabbat, minden- bizonnyal a legbecsesebbet is, ami csakhamar elő is kerül a szekrényből. Először egy oklevelet mutat, melyen ez olvasható: „A Magyar Népköztársaság Mnisztertanácsa Sivák Barnabás népművésznek A népművészet mestere címet adományozza,” Majd felnyitja egy kis, piros doboznak a fedelét, melyben a díszes jelvényt őrzi. A nótázásért kapta, mert annyi sok nótát tud. — Mennyit körülbelül? — Azt már nem tudnám megmondani. De nagyon sokat. Gyakran eljöttek hozzánk a magnetofonnal, és sokat is elénekeltem. De nem det. — Pénzt is kapott a kitüntetés mellé? — Igen. Csak azt az asszony vette kezelésbe. Ez utóbbi mondat kétségkívül <s legrégibbek közé tartozik. Talán idősebb a nagy ládánál is, hiába hangzott el most újonnan. Mert sok régi és sok új keveredik ebben a hajdani cselédlakásban, ahová most eljutott a kormány kitüntetése is. Szépen, fényesen, mint az a kétszázas villanyégő... (pt) GERGELY MIHÁLY: A XIV. Csillogó, koromfekete szőre volt Táltosnak, csak a homloka közepén fehérlett egy kerek foltocska, a csillagjel, a mesebeli paripák jegye. A mesékből pontosan ilyen ló élt a gyerek képzeletében, azért is tette olyan boldoggá a szeme előtt növekedő Táltos. A csikó megérezte a gyerek rajongását és a maga módján viszonozta. Szívet gyönyörködtető volt, amikor Bállntka felült Táltosra, az pedig elkezdett vigyázatosan, de mégis gyerekes viháncolással nyar- gaiászni. Óly^kor messzire elhagytak, mi csak kocogtunk utánuk. A gyerek ügyesen ülte meg a csikót, nyereg, pokróc nélkül lovagolt, így szoktattam kezdettől. Huszárosán tudott fölemelkedni, s visszahuppanni, tempósan, ahogyan az iram diktálta, és ha vágtáztak, a csikóra hajolt, majdnem ráfeküdt. Hogyne akadt volna meg a két szépséges ifjú életen mások szeme is. Bizony abbahagyták az emberek a munkát egy percre, ha előttük száguldott el, és elismerő fejbólintások, dicsérő tekintetek kísérték őket. Hogyne tudott volna híres, határbeli csavargásainkról Virág Róza, amikor naponta hírül vitték az emberek, hol látták, mit csinált a gyerek. Már arra következtettem, hogy beletörődött a dologba, elismerte, az apának is joga van a fiához. De Virág Róza nem olvadt meg Irányomban, hiába szálltak fölöttünk ez évek. . i Augusztus volt, koradélután. Friss S ÁT.Á lucernáért mentünk kifelé a Vicsortványra, a legtávolabbi dűlőbe. Jól elhagytuk a falut, de a fiam még mellettem ült, nem szállt át a csikóra. Pedig az már igen hányta a farát, ficánkolt, csalogatta kisgazdáját. Mi azonban komoly beszédbe merültünk. Beszéltettem a gyereket, mert igen szerettem hallani a hangját, látni a mosolyát, mivel az anyjára emlékeztetett. És egyszercsak azt mondatta velem elérzékenyült, meghatódott szivem: — Kisfiam!... Mondd nekem úgy: édesapám!... Szólíts ezután így: édesapám! A gyerek felém fordult. Meglepetés és szorongó kérdés ült a szemében,' valami felnőttesen ideges rándulás gyűrűzött végig az arcán, aztán: — Miért mondjam én Czakó bácsinak úgy, hogy édesapám? — Azért... azért kisfiam, mert én vagyok a te apád!... Hát nem tudtad? A gyerek nézett maga elé, hallgatott. — Mondták... — szólt aztán. — A többiek csúfoltak is vele, de amikor megkérdeztem édesanyámtól, igaz-e, hogy Czakó bácsi az én apám, azt felelte, nem igaz!... Kérdeztem, akkor hát ki? ... Majd ha nagyobb leszek, megtudom! Ezt felelte. Késszúrás volt minden szava, és százszor jobban fájt, mert Virág Rózától kaptam, ő nem engedte, hogy a gyerek apjaként fogadjon el. Fellázadtad kegyetlen végzése ellen, N — Tudd meg; igenis, én vagyok az édesapád!... Érted, kisfiam; az apád vagyok! Oldalról pillantott rám, bogárszeme most éppen olyan zordsággal pásztázott végig, mint apám szeme, ha dorgált. Nézett, majd tamáskodva rázta a fejét. — Czakó bácsi nem lehet az apám! Elszorult a torkom, homlokomat harmattal lepte be a veríték. — Miért... miért nem, kisfiam? — Mert akkor velünk élne!... Édesanyámmal, velem, meg Piroskával !... Megnémultam. Mit is mondhattam volna, ami megállhat egy tiszta gyermekiélek előtt?!. .. Csak néztem a fiamat, és a szememet befutotta a könny. Sírás kerülgetett, éreztem, olyan jól esne, ha sírhatnék. Úgy feszült az egész bensőm, s féltem, elsodorja maradék ellenálló erőmet. A gyerek észrevette, s mint aki nem hisz a szemének, közel hajolt, úgy fürkészett. — Akkor mégiscsak maga az én apám? — kérdezte. — Én hát!... Én vagyok a te édesapád! — erősítettem új reményre kapva, mert azt hittem, mégis elfogad, és lehajoltam, hogy megcsókoljam. Hidegen eltolt magától. , — Akkor állítsa meg a szekeret! — Miért? — Mert leszállók!... Én hittem édesanyámnak, de ha igaz... ha maga az apám, akkor nem járhatok többet magával!..: Leszállók! lessai Dacos dühömben végigvertem a lovakon, vágtázva rohantak.' A gyerek rendületlen maradt. — Akkor leugrom! — kiáltotta, és készülődött. A vér is meghűlt bennem. Lenyomtam az ülésre. Micsoda konok vér, az anyja természete! Megállítottam a lovakat, a gyerek lelépett. Szó nélkül indult vissza a messzire elmaradt faluba. Kétlettem, hogy csakugyan itthagy. Engedtem, hadd menjen, majd észheztér, meggondolja, de haladt, tétovázás nélkül, hátra se pillantott. — Bállntka! — kiáltottam akkor utána. —- A Táltost ne hagyd itt! A tiéd! Vidd! Erre megtorpant. Láttam, tusako- dik, mit tegyen. — Szólj csak neki, hívd! Hallgatott, de bánatosan, áhítattal csodálta a csikót. Az az anyja oldaláról, fejét felütve kíváncsiskodott, mi is történik. — Táltos!... Táltos!! — kiáltotta végre a gyerek. A csikó szökdelve a fiúhoz futott. Én pedig vigasztalódtam a rámszakadt új árvaságomban is, mert ebből kiolvastam, hogy mégis csak az én vérem erősebb a gyerekben és nem az anyjáé. A gyerek végigveregette a csikó hátát, arcát az állat pofájához' dörzsölte, ettől a csikó, mint mindig, most is vidáman nyerített. A fiú kérdőn rámnézett, mintha szüksége volna egy utolsó biztatásra. — Ülj csak fel rá, és vidd! — mondtam nem is titkolható szomorúsággal. — Holnap majd legórok a kaputok előtt lucernát! A gyerek egy lendülettel felpattant a csikóra, az táncolva felénk indult. De a fiú a sörényébe markolt, és a lábával dirigálta. Nehezen értette meg a növendék állat a különös helyzetet, de engedelmeskedett. Vágtával röpültek mind távolabb, távolabb, míg elnyelte őket a nyári hőség vibrálása, és a szememet elborító kékpárás köd. Késő este, nem sokkal az után* hogy hazaértem a zöld takarmánnyal, dobogást hallottam az udvarról. Kinéztem az istállóból. A fiam állt ott Táltossal. — Visszahoztam a csikót, Czakó bácsi!... Édesanyám nem engedi, hogy elfogadjam! Mégis Virág Róza győzedelmeskedik ebben az összecsapásunkban is? — Mondtad neki, hogy vállalom a takarmányozását is? — Mondtam ... Úgy se engedi!... Mert magától többet nem fogadhatok! el semmit! — Elbocsátotta a csikó kötőfékjét. Még egyszer megveregette az állat tomporát, s halkan köszönt. — Jó éjszakát... Czakó bácsi! Pillanatig még rajtam feledte á szemét, s akkor vettem észre, az est- szürkület ellenére is, hogy sír. De mielőtt bármit mondhattam, tehettem volna, elfutott. Szédelgő, zúgó fejjél bámultam utána. Felnyögtem. Ez hát a sora büntetése. Mert olyan számító voltam, most nem enged szemémyit sem annak a boldog másik fészeknek a melegéből, ami maradéktalanul az enyém lehetett volna. NincS hát áldás a hamissággal szerzett jó-J szágon. Az istállóban a kanca megérezte a csikója szagát, röhögő nyerítéssel hívta. Táltos a kezemhez fente nedves orrát, mintha vigasztalni próbálna. aztán nyihorászva betrappatfi az ólba. i£üi.. (Folytatjuk.) | i
