Észak-Magyarország, 1961. július (17. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-30 / 178. szám
ßSZAKMAGYARORSZÄG Vasárnap, 1961. július 36. MARIO SAGNI: VELED LESZEK... Veled leszek majd gondolatban, ha fájó esték magányát űzve, valakit várva, messze nézel s mint gyógyírt sajgó szívedre, megtörtén visszaidézel... Veled leszek a kacajodban, ha száz siker hajóján úszva, repülsz, mint fent a boldog madár, azért rám, a lentmaradtra, mosolyod mégis visszaszáll... Veled les zeit, a viharban, mikor nem tudod, hogy merre menj... s ha bántanak majd védtelen, csendes sóhajjal üzenj! Simogat s vezet majd kezem. . . Veled leszek a boldogságban, együtt csillog Veled majd szemem s ha forró szíved nincs kinek kiöntsed, suttogd el csendben a nevem s örömöd felém is hintsed ... Veled leszek, bármerre jársz, engem már mindig megtalálsz! íratlan levélként, néma dalként ott nyugszom szíved csendes rejteken s szemed bárhol hunyod is le: Veled ébredek én... (Iván Géza fordítása) KÓPIÁS SÁNDOR: t SlzteoétLenül Az éjt, mint egy fekete tűpárnát, hajnalokkal tűzdelem teli; a gyárkéményböl kilőtt Nap-golyó nyomjelzett pályáját mindig megleli. Az ébredés, mint egy óriás-pók, fény-hálót sző a város felett, hogy a félálomban zümmögő házak észrevétlenül belerepüljenek. A lillai felső vízesés Néger költSk dalaiból WARING CUNEY: BALGA KEDVESEM Nem jött még rá a kis beste, hogy milyen szép bama teste. Azt képzeli — bőre rút. — Mig élete csupa robot, rajta híznak a gazdagok. Súrol, vikszel, boltba fut, cipőt tisztít, edényt öblít, hullafáradt, ha lefekszik. Nincs megállás, mert a száj napról napra folyton éhes, bár a gyomra nem igényes, enni mégis csak muszáj! New Yorkban ö egy kis senki, akit megvet minden jenki. Eszköz itt a néger lány. No de bezzeg táncolna csak meztelenül, pálmák alatt, megcsodálnák igazán. Vagy ha állna a folyóban akkor, mikor teli-hold van, látva karcsú termeiét, elámulna, milyen szép is . Rájönne, hogy ember ő is, nemcsak megvetett cseléd. Ámde itten nincsen pálma, s a négernek nincs barátja. Nincs szeretet, nincsen béke, s miről énekelni kár is: nincs folyó, de van kanális, annak meg nincs tükörképe! Fordította: Rakovszky József (Waring Cuney, 1906-ban született Washingtonban. Tanulmányait a Harvard é sa Lincoln egyetemeken végezte. No Images című verseskönyvével, mely még első írásait tartalmazta, elnyerte az Opportu nity-díjat. Az amerikai-néger proletariátus legnépszerűbb költője.) ti t t t t ♦ ♦ t t ♦ t ♦ ♦ t t ♦ IRODALOM- MŰVÉSZET JUHÁSZ JÓZSEF: BIZTATÓ Nagyon erős vagy még, látom, erőd szívja bár a tályog. Szíved szertelen ritmusát megkötözik a szabályok. Sirály-szárnyát teríti rád a megállt jég, a megtilt hó. Ánizs-magból kiszállt illat lesz a télből láforditó. Csillagokból jellegekbe, jellegekből még lejjebbre ereszkedj a földre le. mint a fojtó köd szele. Tömd a léket, törd a követ, terítsd szét a törmeléket. Te teremted a világot, nem a forgó világ téged! Tárlaton NY IKES IMRE: CSILLAGKÉP Mit nekem mások tán hazug beszéde, nem árdekel, ha százszor is barát, ha kell, én mindent elhajítok Érte, szeressen, s mondja enyémnek magát. Naprendszered fényárja zuhog át testemen, szemed sziporkázó fénye, mint mikor az égbolt meteorát füröszti az Ur roppant messzesége. Hetek folyamkanyar-sodrása rejt el, s közelséged fukar, áttörhetetlen, mint végtelenbe nyúló Tér fala; olyan vagy finom ködbe fényesülve, mint Hattyú-képnek messzi csillaga, mely vonz magához, vonz szememre hülve. A városka mar n®hány aszfaltozott utcával büszkél- va OSKO kedett, ezek azonban a lakosságra nem gyakoroltak mélyebb hatást. Egyszer a városi tanács egyik tagja keserűen meg is jegyezte: „Tégy, amit akarsz, itthon nem lehetsz próféta ...” A tanácstagok mélabúsan bólogattak és vártak. Türelmesen várták a nagy alkalmat, amikor az utcákkal büszkélkedhetnek majd valami idegen előtt. És miután türelmes emberek voltak, kivárták az alkalmat. Országjárásuk alkalmával a városkába becses vendégek látogattak: a kitűnő filmrendező és a kitűnő író. Egy szkeptikus tanácstag megjegyezte bár, hogy a becses vendégek bizonyára láttak már aszfaltozott utcákat, de lehurrogták a jámbort és az ünnepi műsorba, a hősi emlékmű megkoszorúzása után, 9.30-tól 10.00 óráig városnézést iktattak be. 10.00-től 11.00-ig műsorba vették a vendégek seprőgyári látogatását, 11.00-től 12.00-ig az új vágóhíd látogatását és végül 12.00-től 12.15-ig kulturális megbeszélésnek kellett következnie — ugyebár, a vendégek kultúrmunkások, illik tehát betartani a kulturális keretet — s 12.30-kor a kedves vendégek távozása, ünnepélyes búcsú az állomáson. Az idő tehát rövid volt, de meghosszabbítani nem lehetett, mert a vendégeknek a menetrendszerű vonattal kellett távozniok, nekik is pontosan kitűzött programjuk volt. Rendben ment minden, hiszen a műsort külön e célra alakult bizottság állította össze, a közismerten népszerű Hnyapcún elvtárs vezetése alatt, aki ebben az ügykörben nagy praxissal rendelkezett. A műsor különben kissé elhúzó- dott, mert a hősök emlékművénél a tanács egyik tagjának beszédet kellett tartania és erről az összeállításnál megfeledkeztek: a seprőgyárban az üb-elnök hosszabb beszédben üdvözölte a becses vendégeket, erre sem számítottak; a vágóhíd igazgatója pedig legjobb akarata ellenére sem tudta visszatartani magát attól, hogy hosszabb beszámolóban ismertesse az üzem véres történelmét. Lehet, hogy a vágóhíd igazgatója még javában beszámolt, midőn a szűkebb kultúrbizottság összeült a városháza klubhelyiségében — ahol a kulturális megbeszélésnek kellett lezajlania — és lázasain tárgyalt egy pontot, amelyről Hnyapcún elvtárs a nagy herce-hurcában megfeledkezett: — a becses vendégek 'megvendégeléséről volt szó. Először valaki azt javasolta, hogy a megvendégelést 12.00-től 12.15-ig kéne beiktatni, de Retkevics elvtárs fenkölt .rosszallással utasította el a javaslatot, merthiszen ezt az időpontot a kulturális megbeszélés céljára szánták. — Össze lehetne talán kötni a két pontot — szólalt fel szerényen Hnyapcún elvtárs — kompromisszumos megoldásnak hívják az ilyent — magyarázta enyhe bűntudattal. — Két legyet ütnénk agyon egy csapásra: a lelki és testi felfrissülést... — magabiztosan legyintett. — Ajjaj! Hányszor kötöttem én össze ezt a két dolgot — és mindig sikerült... Ám Retkevics elvtérs tartósan ellenezte a dolgot, mert mindig szívesen foglalt, el Hnyapcúnnal szemben ellenzéki WLADIMIR KALYTCUK (Kassa): Három kiló sonka álláspontot. A be nem avatottak azt hihették volna, hogy valami szolgálati versengés folyik a két ember között. Tévedés. Retkevics és Hnyapcún jó barátok voltak, Retkevics csupán a külső látszat kedvéért opponált Hnyapcúnnak, aztán mindig közös nevezőre jutottak, amint ez majd kiderül e borzas történet végén. Fpv darabig még eÍYitóztak azon’ lehet-e egy kalap o S alá -tenni a testi és lelki frissítést, azután egyhangúlag megegyeztek abban, hogy lehet, igen, ebben az esetben lehet — lásd menetrendszerű távozás —, Hnyapcún elvtárs tehát kimondta az ítéletet: — Javasolom, hogy vásároljunk négy kiló sonkát, megfelelő kenyérmennyiséggel. Retkevics nyomban felszegte a fejét: — Négyet...? Miért nem kereken ötöt...? — és ironikusan mosolygott, így hangsúlyozván ellenzéki álláspontját. Hnyapcún elértette a megjegyzést és látszólag sértődötten felhördült: — Mit mosolyogsz, kérlek? Négy kiló, az olyan sok? — No hallod, két vendég részére...? — ironizált Retkevics. — Nem bánom, legyünk hát skótok. Hozassunk húsz dekát! — fordult el barátjától megvetően Hnyapcún. — Az kevés .. . Elvégre nem blamálhatjuk magunkat...! Ritka alkalom egy ilyen becses látogatás. Ne legyünk kicsinyesek! Elvégre városunk hírnevéről, becsületéről van szó.. .! — duzzogtak a tanácstagok. Aztán megegyeztek. Három kiló sonkát hozatnak, hogy sem Hnyapcúnnak. sem Retkevicsnek ne legyen igaza. A titkári tisztet betöltő tanácstag máris repült és néhány percen belül visszarepült — két pincérrel. Az egyik nagy tálon hozta a felvágott sonkát és kenyeret, a másik a tányérokat és evőeszközt. Megterítették az értekező-asztalt, szétrakták a tányérokat, villákat, késeket, a tormás és mustáros szelencéket, és az ütött-kopott klubhelyiség egy csapásra' kellemes vendéglővé változott. No lám! Mennyivel barátságosabb ez így! — kiáltotta kipirult arccal Hnyapcún. Igaza volt. Az asztalterítő szűziesen fehérlett, mint a friss hó, a sonka pedig oly ínycsiklandó illatott árasztott, hogy összefutott a nyál a szájukban. — Ebben a fenkölt hangulatban rontott be a terembe a bizottság másodtitkára, akinek az összekötő szerepét szánták, és izzadtan, egy szusszra jelenteste: — Baj ven, elvtársak! A vágóhídon szörnyen elhúzódott a műsor. Á vendégek egyenesen az állomásra rohantak... (Csabai Kálmán Munkácsy-dijas festőművész miskolci kiállításán, a Képcsarnok boltjában, a látogatók a „Füzesben" c. képet szemlélik.) S25Z5ZSE5Z5E5H525E5Z5Z5E5H5E5£5H5aiH5E5H5H5H5ÉSZ5Z!J25H5H525HSH5É'5ESS5 KÓPIÁS SÁNDOR: Oda a betonhoz Belőled épül a huszadik század, tőled szilárd az árkádos jelen; anyagodat nem elvont eszmének, hanem gerendának s oszlopnak képzelem. Korunk szorító-feszítő erői beléd ütközve visszatorpannak, jó vagy te ívnek, képzeletnek, s megbízható vagy jövő-alapzatnak. Tömbjeidből rakjuk mi össze rendszerünket, lebonthatatlanul; pillérünk vagy, s magasra emelsz, ha száz pokol ördöge elszabadul, örvény és vihar hiába ostromol, — a dühödt isten feje is megreped; felnőssz a holnap homlokzataként, s mi is óriássá növünk fel veled. Mintegy vezényszóra, ^IndnyAjan a faliórára ' ’ pillantottak, mely csendesen ketyegett az államférfiak mellképei között. Pont 12 óra 30 perc volt, a vendégek távozási ideje... Az arcok megnyúltak, a, tekintetek zavartan kószáltak a szőnyegeken, az ablakokon, a falakon és végül a terített asztalon pihentek meg. Ez a sziklaszilárd bázis egy csapásra visszatérítette a vért az arcokba. Kérdően pillantottak az elnökre. Hnyapcún himmegett-htiinmögött,:vállát vonogatta, tenyereit a mennyezet felé fordította, hogy ártatlan, semmiről sem tehet. Ám Retkevics, konzekvensen kitartva ellenzékiessége mellett, a titkárhoz fordult és szúrósan kérdezte; — Ez itt... mind ki van fizetve? — A titkár bűnbánóan igent intett és Retkevics megalkuvás nélkül kihirdette a határozatot: — Szamarak! Most már nem illik visszaküldeni... Közelebb húzta székét az asztalhoz, gallérjába dugta a szalvétát és energikusan körülnézett. Már mindnyájan az asztal körül ültek, mindnek szalvéta fehérlett a mellén. A sonkástál fürgén körbejárt. Kellemes éttermi zaj támadt és az első sonkaszeletek elpusztítása után, Hnyapcún bűnbánóan, zsíros hangon dörmögte: — Én marha ...! Most jut eszembe, hogy a vendéglőben ma reggel húsz adag kacsasültet rendeltem ebédre... Felegyenesedtek és zavart várakozással sandítottak az elnökre. — Ki részére? — kérdezte Retkevics ugyanolyan zsíros hangon, mint barátja, ám érezhető ellenzékiességgel a szöveg mögött. — Nevetséges .. .1 — vonogatta vállát Hnyapcún elnök, — Minden eshetőségre számítva. Ezt előrelátásnak nevezik, ha nem tudnád ... — és újra tányérja fölé hajolt és csámcsogva kebelezte az újabb és újabb sonkaszeleteket. í — A kacsasült szintén ki van fizetve? — kérdezte szigorúan Retkevics. — Mhm — válaszolta Hnyapcún, szórakozottan. F rXwtA velős válasz után egymásra mosolyogtak, n. rovta, A sonkástál lassabban körözött, az evőeszközök csengése kiegyensúlyozottabb lett, mintha összhangba akarna kerülni a falióra nyugodt ketyegésével. Kis idő múlva intett az elnök az első titkárnak és valamit a fülébe súgott. A fiatalember fogta székéhez támasztott irattáskáját, papírt és ceruzát halászott ki belőle, az asztal fölé hajolt és lassan, nyugodtan írni kezdett. Mikor elkészült, körülmutatta a kali- grafikus betűkkel rótt felírást. A jelenlévők tetszéssel bólogattak, mert a fiatal titkárnak nagyon szép írása volt, amiről a város ítésőn érkezett kultúrmunkásai is nyomban meggyőződhettek. A klubhelyiség zárt ajtaján a következő cirkal- mazott felírást olvashatták: „A KULTURÁLIS MEGBESZÉLÉS ELMARADT!”
