Észak-Magyarország, 1961. április (17. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

^Idősebb nemzedék, ki immár öt-hat évtizedet éltél a Bükk, ' a Cserehát, a Zempléni hegysor lábainál, vagy a szőke Tisza partján, járd végig most velünk hazánk e pompás, természeti kin­csekben és emberi teremtő akaratban gazdag északkeleti részét. Ügy nézd, úgy vonj mérleget, hogy ne feledje emlékezeted, mi volt itt két-három évtizede, s mi van ma. Fiatalabb nemzedék! Vedd kezedbe az utóbbi évtizedek korhű történelemkönyvét. Figyeld az idősebb nemzedék múltat idéző szavait. S ha tahulmányaid során, vagy a diákélet boldog nyári szüneteiben autóbuszra ülsz, s végigcserkészed szűkebh hazád: Tokaj-Hegyalja és a Tisza-Boürog-Hernád-Sajóvöluye gyönyörű vidékét, ne csupán a mái, az újat szemléld, hanem jusson eszedbe ez ősi föld rég- és közelmúltja is. Sárospatak, Tokaj macskaköves utcáin járva jusson eszedbe, hogy Rákóczi kurucainak, Esze Tamás talpasainak és Tokaji Ferenc hű seregének vére folyt, hogy e haza, a mi hazánk szabad, boldog legyen. Diósgyőr és Ózd. füstölgő gyárkéményeinek tövében ne fe­ledd, hogy ott, ahol a kohók, a gépek mellett ma paraszt- és munkás- fiatalokból lett mérnökök, technikusok, szakmunkások ezrei és tíz­ezrei csapolnak acélt, terveznek gépeket, másfél évtizeddel ezelőtt a munkásgyerekek ezrei rongyoskodtak, mert nem volt elegendő a kereset, nem volt elegendő a kenyér. Ha lent, megyénk déli részén Mezőkövesd, Matyóföld szépségeit, a szentistváni termelőszövetkezeti parasztok gazdaságát mutatják neked, jusson eszedbe, hány ezer nincstelen, az úri Magyarország kénye-kedvének kitett summás indult innen tavaszonta távoli földbirtokok felé, megalázkodva cselédkedni, zsellérkedni. Nem feledhetjük, hogy az ősi földön teremtett új, s égyre emberibb Világ véres, hősies harcokban született. Hogy ezért negyvenkét évvel ezelőtt vöröskatonák ezrei adták életüket, hogy évtizedeken át ke­mény törhetetlen harc folyt zsarnok és proletár közölt, s hogy a zsarnoki elnyomás vége és az új élet kezdete között 1945. április 4. a feledhetetlen határkő. A taktabáji Béke Termelőszövetke­zetben nap mint nap emlegetik Bá­rány Lászlót és családját. — Az ő családja a legszorgalma­sabb. Az ő portája a legszebb, a leg­tisztább. És nekik van évente a leg­több munkaegységük — mondja a párttitkár, vagy az elnök. Mitől édesebb Tokaj — Nincs szebb vidék a Tokaj- Hegyaljánál! — mondják a Zemp­léni-hegyek, a Tisza szerelmesei. Szűkebb hazájukat az ő szerető szí­vük, az ő dolgos két kezük teszi egyre gazdagabbá, varázsolja egyre szebbé. A szűkebb haza dicsérete és szeretete ad újabb erőt, hogy nagy­szerű terveket valósíthassanak meg, hogy az újonnan telepített szőlők .százholdjai teremjenek többet maguk és az egész ország boldogulására; hogy az új ásványbányák ontsák a természeti kincseket; hogy az új, csi­nos lakások, iskolák, művelődési há­zak sokasága szolgálja az alkotó, a törekvő embert. — Nézz csak le a hegytetőről — büszkélkedett a napokban a Tokaj- hcgyaljai Állami Gazdaság igazgató­ja. — Látod, már alig néhány hold hiányzik és szőlő lesz az egész hegy­oldal. — ízleld csak meg ezt a hároméves aszút — büszkélkedett a Kísérleti Kutatóintézet fiatal pincemestere, a szakma, a hivatás szerelmese. — Jobb ez. édesebb a régi aszúknál, a régi boroknál... — Lehet, hogy van jobb termelő- szövetkezet a mienktől, de az csak pillanatnyi dolog — vitatkozik Kiss Bálint, a taktabáji Béke Termelőszö­vetkezet elnöke. — Igenám, de ezt mondja például — szó szerint ugyan­ezt — Vaskó Imre Sárospatakon, Bata Dezső Tiszakarádon és Sz. Nagy Ferenc Tiszaladányon. Lehet-e bár­melyiküknek is igazat adni? Lehet-e perdöntő a pillanatnyi helyzet pél­dául, hogy melyik gimnázium tanu­lói tanulnak jobban; a tokajiak, a szerencsiek, a sárospatakiak, vagy a sátoraljaújhelyiek! Nézzük a mai fejlődést. Nincs már nálunk háborús rom. Üj hidak épül­tek a Tisza felett. Üj szőlőtáblák te­remnek. Üj gimnáziumot építettünk Tokajban. Hol van olyan kőbánya az országban, mint amilyen Tarcalon épül? És hol annyi perlit, kaolin, amennyit mi mostanában a zempléni hegyekből előkeresünk? Vagy szá­moljuk össze, hol épül a megyében annyi új lakás, mint éppen Tokaj- Hegyalján? * Egyszerűen öltözött, középkorú férfi ballag felfelé a hatalmas tarcali kő­bánya újonnan épített műútján. Húsz esztendővel ezelőtt, ilyenkor, tavasz- tájt a Takta partján lépkedett az ekétvonó lovak után, mint cseléd, mint a Vasas-tanya mindenes cseléd­je. S ma, ha meglátják fentről, a kö­télpályától az emberek — így szól­nak: — Jön az igazgatónk. Nem nehéz szóbaelegyedni vele, Kádas Kálmánnal, a kőbánya igaz­gatójával. Szívesen beszél mindenről, ami az élethez, a mához, a holnap­hoz, vagy a régmúlthoz tartozik. — Igen, fejlődünk, haladunk. Ha­marosan befejezzük a több milliós építkezést. Akkor háromszorannyi követ adunk az utakhoz, az építkezé­sekhez. Mert kell, szükség van rá. De ha szól, nemcsak a bányáról szól, hanem a községről, az új termelőszö­vetkezet gondjairól, holnapjáról. Nagy, merész tervekről. És a tegnap­ról? — Bizony, nehezen éltünk. Dűlede- ző házacskában, a trinesinben. Ez volt a község szegénynegyede. Nem sajnálták tőlünk a rúgást. Tőlem sem, mástól sem. Olyan körülmények között nemigen nevelhettem volna fel nyolc gyereket. ... Alig ült el a csatazaj, alig szállt le a por az eszeveszetten futó múlt lábanyomán, Kádas Kálmán, az egy­kori cseléd már tudta, mit kell tenni, hol a helye. Szervezni, erősíteni a pártot és ott dolgozni, ahol arra a legnagyobb szükség van. S ma mil­liók felett őrködik, gazdálkodik ered­ményesen. nektára? Igen, és ez így van tíz esztendeje, amióta néhányan elindultak az új élet útján. Olyan lelkesen, olyan aka­rattal kevesen álltak sorba, ha mun­káról volt szó, mint a Bárány-család, Pedig még aprók voltak a gyerekek. És nem vált hűtlenné egyikük sem a közösséghez. Egyetlen gyerek se kí­vánkozott el otthonról. Erősítették, építették a maguk holnapját, a ma­guk boldogságát. — Nagyon nehéz életük volt egy­kor a grófi birtokon — sorolják a ba­jiak, vagy elsorolja ő maga is. Ami­kor negyvenötben földet kaptak, az­zal nem bírtak. Nem volt fogat, nem volt, ami szántson. És a termelőszö­vetkezet megalakulása után? — Az elsők között jelentkeztek. Bizony, úgy segített hol az egyik, hol a másik család a Bárány-családon,' egy kis élelemmel. Hogy elindulhas­sanak az úton. Tíz év alatt felnőtt a család. Nem­csak korban, de boldogságban is. És mi kellett ehhez: emberi szabadság, grófok nélküli élet, szabad út a mun­kához, az alkotáshoz a Bárány-család előtt... * Diákok ülnek a sárospataki gimná­zium padjaiban. Hallgatnak, figyel­nek, komoly megfontoltsággal sajá­títják el, ami a holnaphoz, a szívük­ben, agyukban tervezett élethez szük­séges. Ha megkérdezed tőlük, miért jó élni, miért szeretik ezt a gimná­ziumot, mit tudnak róla és Tokaj- Hegyaljáról, kicsodák ők, — érdekes, sokatmondó a válasz: — Szeretem a tanulást. Az a vá­gyam, hogy orvos legyek majd. S a szüleim örülnek neki. Termelőszövet­kezeti tagok. •— Én szeretem Sárospatakot. Sokat bolyongok a vár falai között. Szere­tem a történelmet. Ügy gondolom, tanár leszek. Bár az apám, aki üzemi munkás, inkább a mérnöki diploma mellett döntene. S így sorba, soriba, ismerik Sáros­patak, Tokaj-Hegyalja múltját, tör­ténelmét. De szívesebben a holnap­ról szólnak, amelyet bizton közelíte­nek meg. Hogy élnek, hogy dolgoz­nak majd, mint tanár, mint orvos, mint mérnök, mint vegyész. És a célhoz az út tiszta. Parasztok, üzemi munkások, értelmiségiek nagy célok felé törő gyermekei. S mindannyian szépnek, biztosnak látják a holnapot, nagyon-nagyon szeretik a mát... * Igen. Ezért édesebb Tokaj nektára. Mert az egyik volt cseléd bányát igazgat, a másik az új falut építi, a paraszt- és munkásfiatalok a mérnö­ki, orvosi és tanári diplomáért indul­nak vetélkedésre az ismeretlen, de megismerendő tudománnyal, s mind­ezt a szabadság teszi. Barcsa Sándor ■ A HEGYVIDÉKRŐL származó embernek szokatlan az Al- föld. Mint ahogy az alföldi magyar is tartózkodva néz fel a magas bércekre. Emez, ha sík területre veti sorsa, a he­gyekhez, tölgyesekhez, makkosokhoz vágyik vissza: fürgelábú özekről, hidegvízű forrásokról, kövekről, sziklákról, zúgó feny­vesekről mesél, míg az alföldi ember hallgatagon mézízű akác­illatról álmodozik ... Ki-ki azt a tájat szereti, szivében annak a tájnak emlékét őrzi, ahol született. Mihozzánk, a csati síkságra a hegyeknek már csak az ár­nyéka vetődik el, s az alföldi ember életéve} annyiban függ össze, hogy „ha a Bükk felől borul, akkor nem eső, csak ég­zengés várható, míg, ha tisztán kéklenek a távoli hegyek, ak­kor tartós, jó idő lesz .. Miskolctól dél felé menet. Mezőnyék, Hejőkeresztúr után megváltozik a táj: elmaradoznak, kisebbek lesznek, Igrici alatt már meg is halnak a dombok. Itt homokkal fújta be az utat a szál, amott szik. virágzik a földeken, csaté, nádas bur­jánzik a lapályos részeken és törökzab virít az árokparton. Más a vidék, más formájúak a falvakban a házak, más a föld, más még a növényzet is. Az Alföld kapuja ez. Egyvégböl a vadregényes Bükk strázsálja, másfelől a szőke Tisza szegi be rétjeit, kertjeit. Nyáridőben itt forróbban süt a Nap, kevesebb a fa, kevesebb az árnyék, januári fagyok ide­jén azonban vastagabb a hó, hidegebb a tél. Aratáskor pedig súlyosabb a kalász, nagy csöveket terem a kukorica, szapo­rodik a krumpli, sokáig zöld a mezőn a fű. Tengernyi vad­virág honol az ártéri réteken, májustól őszi hervadásig hódító illattól terhes a mező: akác uralja a szalontai homokot, árrább, a Tisza partján topolyák, levelüket hullató füzesek csodálkoznak bele a szökevizű folyóba. Gazdag ez a járás. Hangyaszorgalmukról híresek parasztjai. Az egykori zsellérek, cselédek, dohányosok, napszámosok és summások. Járd csak körül, ismerd meg megyénk déli részét, lásd. hogyan teremtettek ők is az ősi földön — új világot! * __ TTT EGY KASTÉLY állt! — mutatják az emberek. — 1 Ebben a nagy tornácos házban pedig a földesúr hált meg, amikor kirándult a szeretőjével. A házal csak azért építtette... Á csáti síkságon A mállóit vakolatú épületen most kőművesek dolgoznak. Bent asztalosok kopácsolnak, ajtókat, ablakokat gyalulnak. Társadalmi munkával, a maguk erejéből csinálják. A ter­melőszövetkezet irodája lesz benne. A kúria-környéki cseléd­lakásokat már negyvenhatban lebontották. A volt cselédek az új portahelyen építkeztek belőle. Ugyanazok az emberek, alak a földesúr parancsára égettették magukat a tűző vfipon, hogy az ő verejtékük árán drágább nyakláncot vásárolhasson a szeretőjének. Ugyanazok az emberek, akik felszabadult érzé­sekkel, a boldogságtól, az örömtől reszketve darabolták szét a háromezer holdas határt, s írták rá a föld végébe levert ka-, rákra a. nevüket: „Ez a föld a Tóth Jánosé, ez meg a Kovács Pálé...” — Ugyan, nézze már, tanító úr, jól írtam-e? A tanító meghatottan nézett végig a föld végében álló em­bereken, s levette a kalapját, miként a többiek. — Jól írták. Ez a föld maguké. ... Ugyanazok az emberek kopácsolnak most itt. Összeszán­tották a sok kis barázdát, összeadták erejüket, tehetségüket, szorgalmukat, mert rájöttek, hogy így még gazdagabb lesz új világunk. A ház homlokzatára táblát tettek: „Üj Elet Ter­melőszövetkezet.” Tóth János szögezte fel. Az elnök. Ugyanaz az ember, akit a legnagyobb ínség közepén három gyerekkel az utcára zavart a földesúr, mert nem csókolt kezet a szere­tőjének. .. * A NAGYBIRTOK mindenütt ráterpeszkedett a vidékre. A bárók, a grófok mindenütt teljhatalmú urak voltak. De akkora kiszolgáltatottság, olyan nagymérvű kizsákmányo­lás, mint itt, országszerte is kevés volt. Meggazdagodni sem gazdagodtak meg sehol olyan hamar és olyan hihetetlenül könnyen, mint itt, mert a jóltermő földek a meggazdagodás valóságos kincsesbányái voltak és azok ma is. S ha a cseléd­ember szavát emelte? Ha nem csókolt kezet ura szeretőjének? Előtted az országút! Cseléd könnyen kapható, hallgass és adj hálát az istennek, hogy „kommencióhoz” jutottál... Hány, meg hány ember indult el nekikeseredve a kilátástalanság, a bizonytalanság, az elcsapottak poros,'röges országútján! Nya­kában az üres tarisznya milyen nagyon, kimondhatatlanul nehéz volt. Lehúzta a gond. S, ha be is állt valahová? Kinéz­ték, elmarták a többi cselédek. Mint az éhes kutyák tennék, ha a csonthoz másik kutya közeledik. Idejössz? Hiszen ne­künk sincs mit ennünk! Keress máshol kenyeret! Ha már úgyis úton vagy... De a szegény bárhol is állapodott meg, a szíve visszahúzta az ősi földhöz, a szülőhelyhez, a. csáti sík­sághoz, ahol a föld, ha jól művelik, aranyat terem. Kérdezd csak meg a tiszabábolnai termelőszövetkezet- tag­jait, látogass el Igricibe, a mezőcsáti Munkásörbe, Kesznyé- tenbe, Ároktőre — beszélgess velük a földeken, keresd fel őket lakásaikban. Lakások. Hol vannak már a csáti járásra annyira jellemző nádfedelű, zsúpfedelű, dűledező viskók, ahová ha belépett az ember, le kellett hajolnia, hogy bele ne verje fejét az ajtó­félfába. Új. modern, tágas, nagyablakos tömbházak sora épüli és épül, városon is megtenné — ahogy mondani szokás. Éle­tük változásáról beszél a bolti statisztika is. Éppen a napok- Imn, a járás egyik legkisebb községében. Muhin sorolták, hogy amikor megnyílt a földművesszövetkezet boltja, háromszáz­ezer forint értékű árut rendeltek. Voltak azonban, akik még ezt is sokallták. „Mikor lesz itt ekkora forgalom?...” Ez a bolt — pedig a falu azóta sem lett nagyobb — a múlt hónapban ötvenezer forintot forgalmazott. Szinte nem is tu­dom, miből, hiszen ruhát, cipőt, bútort — Miskolcon vásárol­nak a szövetkezeti tagok. S nem akármilyen ruhát, nem akár­milyen bútort! zjZ EGYKORI ZSELLÉREMBEREK unokái természetes- ^ nek tartják, hogy ég a villany a szövetkezeti irodában, vagy a művelődési házban a televíziót nézik, „rokit” láncolnak a csütörtöki össztáncon; új házak épülnek a régiek helyébe, műutak, új vasút hálózza be a határt. mind a járási, mind a megyeszékhelyre vonat, autóbusz közlekedik. Ez ma a csáti síkság, szép megyénk Alföldje, amely felett Közép-Európa legkorszerűbb erőmüve, a tiszapalkonyai kom­binát kéményei pipálnak a tavaszt szélben. Önöd vári Miklós

Next

/
Oldalképek
Tartalom