Észak-Magyarország, 1961. április (17. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

ft füSKAKMAGYARORSZÄÖ Vasárnap, 1961. április ARCOS NAPOK ÉVEK Nincs nagyobb tisztesség, mint a népért dolgozni, a közt szolgálni. Nincs nagyobb öröm sem. Akikről az alábbi sorok szólnak, közülünk, a népből jöttek: munkások, parasztok, egyszerű emberek. Egyszerű embe­rekből lett vezetők. A Horthy- korszakban az egyik summás volt, a másik cseléd. Szabadságunk tizenhat esztendeje felemelte őket, kibonta­koztatta tehetségüket. Ott láthatod most őket a katedrák, az üzemek él­vonalában és a közélet fontos poszt­jain. Nekik ezt hozta 1945. április 4-e. Regény — sorokban Ismerősöm, Szabados Mihály, az Alberttelep I-es akna szocialista brigádvezetője. Ha csak az ő életé­ről akarnék írni, regényt tenne ki. És nem is akármilyent. Ha regényt írnék, írnom kellene a hajdani Múcsonyról, gazdagok és szegények életéről. A kulákokról, bányatulajdonosokról és... Szóval azokról, akiknek mindenük és Mis­káról, a cselédeskedő félárváról, akinek semmije, talán vágya se volt. Azaz vágya mégis csak volt: szere­„ Nincs nagyobb tisztesség, mint a nép bizalmát bírni99 Haja már erősen őszül. Arca nyugodt, vonásai tiszták, erősek. Szava megértő, közvetlen és végtelenül elvtársias, baráti. Berki Mihályné országgyűlési képviselő, az Országos Béketanács tagja, Miskolc Város IV. kerületi Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke. Korát nehezen, nagyon nehezen lehetne megállapítani. Míg hallgatja az ember fiatalos lelkesedését, — húsz évesnek ha hiszi. Komoly, élettapasztalattal teli szavai azonban • négy-öt évtizedről árulkodnak. Summásasszony volt. Édesapja, férje kubikos. 1945, a felszabadulás éve Ároktőn találta őket. Ároktőn, szülőfalujukban, ahol se villany, se vasút, semmiféle közúti közlekedés nem volt még akkor. Az egyszerű summásasszony, aki csak hat elemivel rendelkezett, megérezte és meg­értette az élet nagyszerű fordulását. Belépett a Magyar Kommunista Pártba. Falujában — Ároktőn — összehívta az asszonyokat. Tenni kell valamit! 1947-ig közösen, a sok-sok apró, de az élet jobbrafordulását segítő munka közben létrehozták községükben az iskolafogászatot. Nagy, nagyon nagy szó volt ez akkor Ároktőn, ahol azelőtt nem ismerték a körzeti orvosi fogalmat... Berki Mihályné tevékenysége nem áll meg községe határánál. 1947- ben már annyira ismertté vált munkája a mezőcsáti járásban, hogy még abban az esztendőben pótképviselőnek jelölték és választották. Az 1953- as választások után pedig <— mivel munkáját már megyeszerte meg­ismerték, — a sátoraljaújhelyi választókörzet bízta meg a parlamenti képviselettel. Azóta — tizenhat éve — párt, állami és társadalmi területeken egyaránt jelentős eredményekről adhatna számot munkájáról. Mégis, ha kérdezik, nem magáról beszél. Nem is a kormánykitüntetéseiről. Éle­tének legszebb mozzanatait eleveníti föL Az egyik legszebb élménye az 1949-es párizsi Béke-Világkongresszus- hoz fűződik; ahol Berkiné a magyar nőket képviselte. Akkor a párizsi hatóságok már hetekkel előbb elzártak minden Párizsba vezető utat, hogy meggátolják a francia munkások kongresszusi részvételét. Ennek ellenére ott voltak a bányászok éppen úgy, mint a délfrancia dolgozók. Ez nagyon felemelő, nagyon szép élmény volt. Ekkor érezte meg igazán, hogy az általános nemzetközi problémák mennyire összefüggenek a szocializmus építésével. A másik mindig újra meg újra visszatérő élménye a választóival való találkozás: — 1959-ben, amikor másodszor választott a sátoraljaújhelyi körzet országgyűlési képviselőnek, kiesett a könny a szememből, pedig ha két­szer sírtam életemben. De akkor éreztem azt az őszinte, határtalan bizalmat, amivel körülvettek az emberek. És higyjék el, nincs felemelőbb dolog, nincs nagyobb tisztesség, mint a nép bizalmát bírni, előrejutá­sukat, boldogulásukat segíteni... <ré) tett volna bányász lenni. A mai fia­talok, akik dúskálhatnak a javak­ban, akik azzá lesznek, amivé.akar­nak (ha akarnak!), nem tudják és jó is, hogy nem tudják, milyen nagy vágy volt ez. És itt a regény „homá­lyos” része. Nem tudom, hogyan tör­tént, de a végén mégiscsak kiskocsis lett á bányában. Lóhajtó, kiskocsis. Ha valaki eddig eljutott, az már előbb vagy utóbb bányász lehetett 'talán), akkor is. De az „is” és a ma között végtelen űr tátong. Ez az „is” olyan, hogy akkor Miskának jutott volna talán egy szalmás házacska. , 'alán belekerül a húsz házból álló telepi kolóniába. Ez. a régi kolónia ma elvész az új házak tengerében.'. Alberttelep ma olyan, mint egy ki­csiny város. A régi libalegelőn vil­laszerű házak és... De ne részletez­zük. A regénybe az tartozna,' hogy Sza­bados Mihály, is itt lakik a család­jával. Hosszú az út a saját házig; hosszú az. út, addig míg Miska bri­gádvezető, az asszony a múcsonyi tsz tagja lett. A lakást be kellett rendezni, mosógép kéllett, az asz- szony és a munkában agyonfáradt mama már nem moshat kézzel. A mosógép, motor gépkocsi valahogy ma hozzátartozik a bányászélethez éppúgy, mint valamikor a kiskocsis- ság. — Család? A középmagas, kevés beszédű, 37 év körüli brigádvezető arcán a csa- 'ád említésére — mint ilyenkor min­dig — lágy mosoly ül. — Két lány és egy fiú — mondja. — Hány tagú a brigád? — Huszonheten vagyunk — mor- mopia. — Ez. év eleién. . harmadszor kötöttünk szerződést. — Mire? — Szeretnénk háromszoros „Szoci­alista munkabrigád” lenni. Bocsánat. A regénybe beletartoz­na, hogy a Szabados-brigád a fővo­nalon a régi, roskatag falazást be­tonidomokkal cseréli ki, beletar­tozna, hogy 18 hónapon át 126 száza­lékot értek el. Kellene írni arról, hogy nem könnyű szocialistává ne­velni az embereket. Hogy boldog ember-e? 6, azt mondja, igen. Van munkája, asz- szonya, gyermekei, otthona, szépen keres, megbecsülik. Van egy. sereg elismerése, kitüntetése, sőt korrpány- kitüntetése is. Szabados Mihály éle­te — mint sok ezer, tízezer, százezer hasonlóan élő dolgozó élete----nem r egény, hanem valóság. Az élet mű­ve Csorba Barna A TANÍTÓ NÉNI A falu mellé áll an­nak, akit szeret. Valahogy így mond­ta Fodor Júlia, bogá­csi tanítónő. Mellé is odaálltak az emberek. Sokszor. A házépítést is ennek a bizonyítá­sára említette. A há­zat — ahol most Mis­kolci Kálmánnéval, ez­zel a nagyon közvet­len, jóságos pedagógus­növel lakik, — csak nemrégen építették. Amíg a lakás épült, a bogácsiak közül mindennap eljött vala­ki — néha többen is — segíteni. Csak úgy. Tudták azok, hogy szülcség van ilyenkor az erős, dolgos kézre. — hát eljöttek. Nem vártak érte semmit, még csak a társadal­mi munkát sem emle­gették. Valaki minden reggel ideállított, dol­gozott estig, aztán el­köszönt. Tudták vajon, hogy amit ezzel , tesz­nek, az sokkal nagyobb értékű, mint a tulaj­donképpeni munka ? Bizonyára. Segítünk, mert a tanítónéni ide- ; tartozik: közénk. Azok tudják csak igazán, ■ hogy milyen mélyér- telmű, milyen felbe­csülhetetlen értékű, ami e mögött a mon­dat mögött van, akik nem itt szüleiek, akik messziről jöttek ide. Mint Fodor Júlia is. A Dunántúl a szülő­földje, de régen elke­rüli már onnan. Hu­szonhárom éve. Most már az otthon: Bogács. A Itanyargós utcájú, vendégszerető, szíves emberek lakta Bogács. Az a falu, amelyikkel Fodor Júlia mégsincs megelégedve. De ne e.ssék félreértés: npm p faluval, hanem a kul­turális élet szintjével elégedetlen. A művelő­dési otthon nem meg­felelő. Át kellene épí­teni. Igaz, hogy a kul- túrcsoport színjátszói mindig tudnak vala­mit produkálni, most is a „Boldogságfelelős’’- sel készülnek: Méghoz­zá, hogyan! A múltkor is egy teljes hétig min­dennap próbáltak. A zeneszakkör is — mely­nek 16 gyerek a tagja — rézstveit a tavaszi seregszemlén, szépen is szerepeltek, de ■ azért mégsincs minden rend­ben. Az ismeretterjesz­tő előadásokból — a tervezett húszból — is elmaradt, vagy öt-hat, igaz, hogy ezeket alka­lom adtán pótolják. A művelődési otthon. Igen, azt kellene átala­kítani, üdébbé tenni. Nemrég kaptak 200 darab széket. Nagy szülcség volt erre, mert az ismeretterjesztő elő­adásokon és más ren­dezvényeken is sok em­ber csak állni tudott. Építettek mozigéphá­zat, de klubterem is kell. Lesz is. A folyo­són választanak le egy részt és ezt nagyszerű­en betudják majd ren­dezni klubszobának. De a fiatalokkal baj van. Sokfelé dolgoznak, nehéz összetartani őket. Hát ilyen dolgok mi­att elégedetlen Fodor Júlia. Talán mondani sem kell, hogy az ilyen elégedetlenség nagyon egészséges valami, hi­szen a többet, á job^ bat akarás van benne. És hát, jogos neki elé­gedetlenkednie, hiszen, említettük már: a bo­gácsiakhoz tartozik. Bogács, az ő faluja. Az a falu, mely — mint minden falu a mi or­szágunkban — annyi­ra átalakult 15 év alatt. A tanítónéni nemcsak 16 év -távlatából nézi ezt az átalakulást, ha- 'nerri messzebbről: 23 év távolságából. Most érdemes ezekről az é- vek választotta különb­ségekről is beszélni. Hogyan is volt akkor? — Igén, nagyon sokat ■változott a falu. Nem tudok ugyan pontos számot' mondani, de biztos, ■ hogy legalább 160 új ház felépült az­óta. Egy egész új falu. Nekünk akkor még gyalog ’ kellett innen bejárni Mezőkövesdre ügyes-bajos dolgainkat intézniMozi? Itt a fa­luban? , A, nem , volt. Most léét előadás van .hetenként... És ter­mészetesen az embe­rek is 'sokat változtak. Mennyi bajt okozott akkor például a meg­szólítás. A pedagógus­nőt máslccnt hellett megszólítani, ha orvos-, nak volt a feleségei másként, ha jegyzőnek, ha... de fölösleges sorol­ni. Most mindenkinek! tanítónőm. Emlékszem, amikor idejöttem, alig találtam az iskolában tiszta fe­jű gyereket. Külső ér­telemben tisztafejűt. Most már régóta nem találna senki másmi­lyent. Tanulás? A szü­lök gyakran mondják: mi ötödikes korunk­ban sem tudtunk úgy olvasni, mint gyereke­ink az első év végén. Az 1945 utáni évek. Mennyit járt az asszo­nyokhoz, amikor as MNDSZ-t szervezte. Jöjjenek el, sok min­dent lehet itt tanulni. Ma pedig a könyvtár. Igen, a könyvtár ve­zetője is ő. Pár évvel ezelőtt vet­tem ál. Házról-házra jártam a kötetekkel és hívtam mindenkit, jöjjön, válogasson, ol­vasson. Az iskolában a gyerekeknek odaad­tam egy-egy művet, vi­gye haza. Kis idő múl­va pedig a legtöbben ezzel hozták vissza: ,,Édesapám azt üzeni, hogy tessék szíves len­ni küldeni még ilyen jó könyvet.” Most? Várjon csak — füze­tet tesz az asztalra. —* ’ Ebben az évben janu­ártól 1119 kötetet köl­csönöztek ki. Néme­lyik ember egy egész aktatáskával visz haza. Tudja mit keresnek most leginkább? Bach­nak, Puccininek az éle­tét. Csak... itt sincs rendben valami? Fej­leszteni kell a könyv­tárat. Van egy olva­sónk, akinek két éve nem tudok mit adni. Ez évben 4000 forintot kaptunk a fejlesztésre. Ez remélem, ,,megmen­ti” a becsületemet. — Elmenne-e vala­melyik városba lakni? Elismerem, megérde­meltem azt a sajnálko­zó nézést, amit kaptam: hát hiába beszéltem eddig? Aztán csend­ben mondja: — Sehol másutt nem tudnám már elképzel­ni az életemet. A házépítés jutott az eszembe. Az egyik eset, amikor a falu be­bizonyította, hogy mel­lé áll annak, akit sze­ret. Ha az is szereti a fa­lut. Priska Tibor AÁAÁÁAÁAÁAAAÁAAÁAAAÁÁÁAAAAAAAÁÁÁA AAAAAAAAAAÄAAAAAAAAAAAäAA ÁÁAAÁAAÁÁÁÁAAAAÁÁA aäAAäAÄAAAAAAAA/M* 'C’ NGEM e riport szereplőjéhez ^ személyes ismeretség fűz. így aztán könnyű a dolgom. Emlékeit, élményeit, mostani és régebbi életé­nek fontosabb állomásait a magamé­val összekötöm. Nem is tudnám ezt a kettőt elválasztani, mert — miként az odébb majd kiderül — valamivel nekem még mindig adósom. Azidő tájt, amikor a magamfajta proletárgyerekeket már kapálásra fogták, aratáskor meg marokszedő­nek, kévehordónak szólította a szük­ség, igen nagy dolog volt, hogy ker­tész Pista (én már csak így szólí­tom) hivatalt kapott. Váratlanul, hirtelen jött, én csak akkor szerez­tem tudomást róla — már megbo­csássanak, hogy felhánytorgatom —, amikor május derekán, csordahajtás után, nyakában a dobbal, végigvonult a falun. A dobolást tekintve, szeren­csés helyre építkeztünk. A mi há­zunk előtt állt meg a régi kisbíró is. Kiszámítással élt: három ház innen, három ház onnan, hogy mindenki jól hallja:' „Közhírré tétetik, először! A községi elöljáróság értesíti a lo­vasgazdákat, hogy az állatok egésze ségügyi vizsgálata céljából délután fél három órakor jelenjenek meg a tűzoltószertámál. Másodszor: a le­geltetési társulat kéri mindazon gaz­dákat, akiknek jószága kihajtásra került, hogy ma délután négy órakor a legelőn tövisvágáshoz jelenjenek meg!” Meg ilyeneket. • Ezúttal azonban (úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna) nyomban feltűnt nekem, hogy a községi emberek közt személyi válto­zás volt... Mondta az apám is: Egy diploma margójára — A kutya megugatja az új kis­bírót. A réginél egyenletes, ütemes volt a dobszó. „Tram trarara tram tram.’’ Ha jókedvében volt, meg is cifrázta, hogy a katonalovak felhorkantak az istállókban ... Az új kisbíró csak fél kézzel verte. Esetlenül, satnyán. Nem ért az a dobszó semmit! Másnap, harmadnap, valamivel jobb volt. Nem mondhatnám, hogy sokkal jobb, de jobb! Ezt is meg kell mondani. A kerítés mögött hallgat­tam elbújva. „Na, döfi. így azonban még én is tudnék dobolni.” S ha már itt tartunk, hadd mondjam ki: kezdettől fogva irigyeltem a hiva­talát.. Akkoriban már aratni jártunk. Nyolcadába, kilencedébe. Ami mun­kát mi abba belefektettünk — azért bizony vékony fizetség volt. Magam­ban el is sóhajtottam: szívesebben lennék én kisbíró! Mit tagadjam,: nem valami nagy kedvvel jártam aratni. Csak legalább megígérné, hogy én dobolhassak a házunk előtt. Hát megígérte. Ezt akartam most elöljáróban el­mondani. * . T)E NEM HÜZOM az időt Ré­gén volt, s különben is: ez a mi kettőnk személyes ügye. Majd el­intézzük valahogy. Szó, ami szó: Pista nem váltotta be ígéretét, mert otthagyta a kisbíróságot. Hogy volt, hogy nem volt, pontosan már nem tudom, de tény, hogy elment a Sajó- csatornához kubikolni. Azt jobban fizették. Jó sokáig nem is találkoztunk. Majd Pesten megint: — Hát te, mit keresel itt? — Katonáskodom. Hát te? —Akadémista vagyok. — Éhem. Milyen? — Tanácsi. Fent a várban. — Szép. Szerusz. — Szerusz... Hónapok múlva hallom, hogy fon­tos beosztásba került az encsi járási tanácsnál. — Látjátok — mondták büszkén odahaza —, mire jutott a mi kisbí­rónkJ A közbeeső időre vonatkozó ada­tokat most már az ő segítségével egészítem ki. „A kisbíróságot tényleg a jobb ke­reset miatt hagytam ott. A kubikolás több pénzt hozott. Otthon volt még három gyerek: Jancsi, Laci, Feri. Meg a két öreg. Űj ház építésébe kezdtünk. Hiszen a régit — tudod minden tavaszon megfenyegette, az /árvíz... így a pénz nagyon kellett. Nem mondom, jól kerestünk. Ezerkét­száz forintot is havonta. Na, (neked elárulom) héba-hóba letagadtam be­lőle valamennyit. De nem magam miatt. Ez is igaz. A nős emberek mondták: „fiúk, ennyit, meg ennyit kerestünk.” Jó. Talicskázni nehezebb volt, mint a dobot ütni. Megaztán: a szívem visz- sza húzott a közigazgatáshoz. Aki ta­nul, az boldogul. A mi rendszerünk­ben mindenki tanulhat, az egyszerű emberek gyermekei előtt is nyitva áll az út — mindenütt ézt hallottam. Hát akkor, miért ne tanulnék! Mi­kor tanulni mindig úgy szerettem. A felszabadulás előtt erre gondolni sem mertem. Voltaképpen nem is gondol­tam, mert akkor még gyerek voltam. Egy napon aztán letettem a talics­kát és elmentem közigazgatási tan­folyamra. De utána visszamentem a talicskához. Majd, de már hónapok múlva, a főispántól kaptam egy le­velet. Hívtak, hogy ekkor, meg ekkor a főispáni hivatalban, maga a főis­pán előtt jelenjek meg. Az apám megijedt: —- Mit csináltál, fiam? — Majd megmondják ott, Hiszen nem csináltam rosszat. De, amikor a hivatalba beléptem, engem is elhagyott az erő. Jó sokáig for­gattam, gyűrtem a sapkát az előszo­bában. Mi lesz, Pista!? Harsányba küldtek irodakezelőnek. Régi értelemben segédjegyzői beosz­tásnak felelt meg. Boldog voltam. Csak akkor fanyalodott el a szájam íze, amikor fizetésre besoroltak. Két­százhetven forintot kaptam. Lakásért ebből kétszázat fizettem. — Ezt megcsináltad — mondtam magamban —a kubikolással ezerkét­százat is kerestél... Látod: mégsem hagytam volna ott. A fizetéskülönbözetet — engedj meg, hogy érzelmi oldalra terelem — pó­tolta, hogy én .Harsányban segéd­jegyző lehettem. Én ... így ment ez tovább. Titkár lettem, majd a -járáshoz kerültem. A többi a közelmúlt években zajlott le. Ami­kor már,' mirit járási tanácselnök- helyettes az egyetem kapuján belép­tem, tudod mi jutott eszembe? Tíz­éves koromban végigsírtam az utat az Andorna-tanyától Muhiig, mert kis növésem miatt az intéző nem vett fel cukorrépát egyelni. i i ­A RIPORT történetéhez tartozik: i a napokban Serényifalván jár­tamban a tanácselnök asztalán egy könyvecskére lettem figyelmes. A tanulmányban a tanácsok szociálpo­litikai tevékenységéről van szó. Ok­tatási segédanyag, a közigazgatási dolgozók tanfolyamához. Nekem nagyot dobbant a szívem. Ezt a könyvet dr. Kertész István írta, az egykori darócnadrágos Ki*- bíró. — ünodváf?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom