Észak-Magyarország, 1961. április (17. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

10

ES35AKMAGYARORSZÄG

Vasárnap, 19SL äprfßs S,

Emlékezés és viszontlátás

Cirógatóan sütött

Sugár a csíkosruhás foglyokra. 1945. áprilisát mutatta a naptár. A Berlin melletti Oranienburg Sachsenhausen nevű koncentrációs lágerében szokatlanul nagy volt a csend a barakkok között, ahol még az előző napon mintegy harmincötezer halálraítélt fogoly várta a felszabadulást, a kínlódások végét.

Borzalmasok voltak az utolsó napok. Mintegy betetőzése a sok hónapos, sokaknál több éves — néhány véletlenül életben maradt fogolynál évtizedes — kínlódásnak. Már a fasiszták is nyiltan bevallották, hogy mindennek vége. Vérgőzös haláltáncban tobzódott a hitleri Németországban apró maradéka. Ha lehet még ezt fokozni, fokozódtak a kegyetlenségek, százával és ezrével hulltak a foglyok, akiknek hullái már csak rakásokba hányva szaporodtak a láger tágas udvarán. A hangszórók ugyan még a végső győzelemről handaban- dáztak, ötpercenként hirdették a Führer felhívását a német foglyokhoz: kegyelmet kap, aki jelentkezik a fegyveres SS-be — de már az általános zűrzavar, fejetlenség volt a jellemző. Megingott a híres német precizitás, rövidebbek lettek a hírhedt appelek, a többórás létszámellenőrzések, már nem volt kivonulás (nem is nagyon volt már hová kivonulni), a felszabadítók ágyúinak közeli dörgése napok óta nem hagyott egy nyugodt percet sem a fasiszta hóhéroknak. Csökkent az amúgy is szűkös, napi egyszeri marharépaleves adagja, még vékonyabb lett a korpából és fűrészporból kavart kenyér- szeletke, még -fájdalmasabbak lettek a korbácsütések, még több fogoly maradt örökre fekve a földön egy-egy csapás után. A 35—40 kilósra fogyott, csont-bőr, csupa fekély csíkosruhások remegve bújtak vackaikra, igyekeztek mind kisebbre összehúzódni, hátha elkerülik a már csak gyilkoló őrök tekintetét. Sokan imádkoztak a legkülönbözőbb istenekhez, mások teljes apátiában várták az örök nyugalmat adó, utolsó korbács- ütést, de sokan voltak, akik életüket kockáztatva jártak barakkról barakkra, hogy éltet öntsenek fogoly társaikba, kitartásra buzdítsák őket. Dolgoztak a lágerekben a bebörtönzött kommunisták, velük együtt a különféle ellenálló csoportok legjobbjai. A Szovjetunióból elhurcolt kényszermunkások legjobbjai, az elfogott és véletlenül életbenmaradt francia maquik, holland kommunisták és a belga katolikus ellenállók bebörtönzöttjei nyújtottak baráti kezet egymásnak a lalál árnyékában.

Eev éiszaka nasy nyu§taIanejszaKa ság hullámzott

végig a lágeren. Csomagoltak az őrök, csomagoltak a rablás, gyilkosság, lopás, és egyéb köztörvényi bűn- cselekmények miatt lágerbe került és ott ferügyelői tisztet teljesítő német fasiszta foglyok. Reggel már elmaradt a szokásos hajnali- félnégyes ébresztés, elmaradt a létszámellenőrzés, elmaradt a kevéske élelmezés is. Teljesen felborult a láger rendje. Verések még voltak, néhány halálos is akadt, de egy szó túlharsogta a tábor szörnyű kakofóniáját: Ewakui- eren! — ezt üvöltötte a hangszóró, ezt kiabálta a „hős”, állig felfegyverzett katona. Menekültek a fasiszták Nyugat felé. Éjjel elindították a halálmenetet, vitték magukkal a foglyok tízezreit. (Mintegy tizennégyezer fogoly fizette meg életével ezt az éjszakai mai-sot.) A szabadulás utáni vágy, a további szenvedésektől való félelem és a hosszú lágerélet kínkeserves szenvedéseiből összeötvöződő érzés jó bátorító volt, az éjszaka sötét leple pedig segítő, biztató jóbarát. A sorakozók zűrzavarában lemaradtunk néhányan. Szöktünk. Heten voltunk az 58-as barakkból. Reggelre — a többi barakkok visszamaradt tagjai val — mintegy kétszázhatvanán lettünk. Azonkívül a kórházban maradt hatszáz magatehetetlen, többségében tífuszos beteg, akiket már a nagy sietségben nem tudtak legyilkolni.

Felettünk vörös csillagos repülőgépek szálltak Berlin központja felé. hozzánk röplapokat dobtak le, mi pedig sapkáinkat lengettük feléjük. A láger kerítésén túl elkeseredett harcok dúltak. A fasiszták harcra kényszerítették az összefogd osott

Wehrmacht-szökevényeket. Vörös csillagos katonák székelitek előre bátran, géppisztolyaik koncertje elől futott, akinek ideje jutott. Sztálingrád óta törtek előre győzelmesen a szabadságot hozó. vörös csillagos katonák, hogy elhozzák a szabadságot egy egész sor ország sokat szenvedett népének, mentsék az életnek p német halálgyárak még élve sínylődő rabjait.

Életet adó tavasz volt. 1945. áprilisa. Berlin tüzel, a robbanások okozta füstfelhők sem árnyékolhatták el a Napot, a ragyogást, amikor bedőlt

a láger hazug feliratú kapuja és a tábor zászlórúdjára ünnepélyes lassúsággal felkúszott a szabadságot adó szovjet nép sarló-kalapácsos vörös lobogója. Mélyen megrendültén, a mindig várva várt és végre elérkezett pillanat nagyságától részegülten, kalap-levéve álltunk korábbi szenvedéseink terén. Szemünkből patakzott a könny.

Egy szovjet katona hozzám lépett és letépte csíkos papírzubbonyom melléről a vászoncafatot, a 136 848-as fogolyszámot

Újra ember lettem.

Szabad ember.

A siállonsUó

lógtak a Vörös tér higanygőz Iá rónáinak fényében, rubin-szí.iben csillogott a Kreml csillaga a moszkvai estében. Méltóságteljesen úsztak a jégtáblák a Néva hátán Leningrádban és vidám szovjet gyermekek százai hancuroztak, hócsatáztak a hólepte parkokban. Felszabadítóim országában jártam, a közelmúlt napokban. Tizenhat év óta mindig éreztem segítő kezük bátorító szorítását, mint akkor, 1945. áprilisában az első vörös csillagos szovjet katonáét. Találkoztam azóta is szovjet emberekkel sokszor, beszél vettem a különböző delegációk tagjaival, könyvekből, filmekről, színművekből, zeneművekből ízlelgettem életüket, kultúrájukat, de most köztük jártam.

Turistaként mentem, de nemcsak úgy, mint a turista, a megismerni kívánt külországok egyikébe. Megillető- döt.ten. az idősebb, mindig segítőkész fivér iránti tisztelet érzésével mentem látogatóba azokhoz, akik tizenhat évvel ezelőtt legjobb fiaik százezreinek feláldozásával jöttek el a Rachsenhausen-lágerbe, hogy letépjék mellemről a fogolyszámot, hogy szabad emberré tegyenek soktízmillió szabadságravágyó emberrel együtt.

Szoviet emberek között jártam. Tíz- és százezerszámra mentek el mellettem ken in arád csodás sugárútién, a Nvevszki proszpekten, ezerszámra sorakoztak velem a moszkvai Vörös téren, a Lenin—Sztálin Mauzóleum előtt, hogv együtt róijuk le kérve'etünket a világ haladó emberiségének halhatatlanjai előtt, együtt tapsoltunk a Moszkvai Nagy Színház és a Leningrádi Kirov Opera és Balett Színház csodás előadásait, együtt utaztunk a Metró mozgó’épcsőin. egymásra emeltük poharainkat az éttermek asztalainál.

Szovjet emberekkel ^tem"

Büszkén mutogatták városukat, városuk szépségeit, nevezetességeit, tudományos és technikai fejlődésük legújabb , eredményeit. Láttam Moszkva délnyugati városrészében szinte szemlátomást épülni, nőni az új lakóházakat, megcsodáltam az előregyártott építkezést, láttam a szovjet embereket munka közben, ízlelgettem életüket.

Néztem a szovjet embereket. Kutattam az arcukat. Vajon köztük van-e, vajon hol lehetnek azok, akik tizenhat évvel ezelőtt a Volga partjáról Berlinig hozták el nekem a szabadságot. Vajon az a velem egykorúnak látszó férfi, aki a havas moszkvai estében a Gorkij utcán igen készségeesn útbaigazított, nem volt-e ott éppen az engemet is felszabadító katonai alakulatban. Talán éppen ő volt, aki a fogolyszámot leszakította rólam, vagy tőle kaptam az első tégla-alakú kenyeret, amely akkor a világ minden kalácsánál édesebb volt. Vagy talán az a másik, aki a Metrón, az idegen beszédet hallva, mindenáron át akarta adni az ülőhelyét. Többször vettem cigarettát Moszkvában, egy kis trafikban, a Szverdlov téren. Talán a trafikos nénike fia volt az a katona?! Vagy annak a bájos, szőke elárusító kislánynak az apja, aki Leningrádban segített kiválasztani az ajándéknak legalkalmasabb gyermekjátékokat? Melnikov elvtárs, a TU—104- esünk derék pilótája nem volt-e véletlenül azonos azzal az egykori katonai repülővel, aki a biztató röplapokat szórta a lágerre? És az a soksok, könyvet válogató ember az utcai könyvárusoknál, az a sok-sok olvasó ember a trolin, a buszon, a Metrón és a megállóknál? Hány lehetett köztük, aki meg is sebesült értem tizenhat évvel ezelőtt?!

Lehet, hogy személy szerinti felszabadítóimmal is szembetalálkoztam. Ki tudja? Jó lett volna ilyen személyes ismerősre bukkanni, hogy elmondhassam, több mint másfél évtized múltán is köszönctemet — bátran mondható — második születésemért. Jó lett volna elmondani neki, hogy az eltelt időben hogyan tudtam gazdálkodni ajándékukkal, a szabadsággal és elmondani azt, hogy Moszkva nekem nemcsak egy nagyváros a sok közül, a Szovjetunió nemcsak egy turista-kíváncsiságot kielégítő külország számomra és a szovjet népben nem az idegen nép ismérveit keresem, hanem a felszabadító barátokhoz jöttem életük jobb megismerésére.

Megismerkedtem Moszkva és Le- ningrád sok-sok szépségével, kincsével. Láttam a szovjet nép munkájának eredményeit. Csodálattal szemléltem kultúrájukat és megismerkedtem a szovjet emberrel, a készséges, udvarias házigazdával, a kommunizmust építő, biztonság-tudatos, új típusú emberrel. Láttam, éreztem kul- túrszomjukat, éreztem egész ottlétem alatt szívük melegét. Éreztem, hogy felszabadítóim között vagyok, megerősödött biztonság-érzetem.

Igaz emberek között jártam.

Tizenhat esztendő

telt el a két találkozás között. Tizenhat, történelmi jelentőségű, sorsfordulókkal terhes esztendő. A Szovjetunió már a kommunista társadalom építésén fáradozik azóta. Mi is a szocializmus útját járjuk. Sokat, íelbecsülhetetlent fejlődtünk.

A dúsan terített asztalokon a kaviár, lazac és más inyencfalatok mellett, a nagyszerű húsos-nalacsinta. a remek húsételek és a hófehér kalács szomszédságában örömmel fedeztem fel a szerényen meghúzódó fekete kenyérszeletkéket, amelyek az első, szoviet katona nyújtotta kenyérre emlékeztettek. Éppen úgy ízlett, mint tizenhat évvel ezelőtt és a Szovjetunió sok-sok szónsége. kincse, a mai szovjet élet lüktető irama közepette, a vendéglátó mai szovjet emberek barátságos fogadtatása közben lehetetlen volt nem az első. a tizenhat év előtti kenyérre gondolnom.

Benedek Miklós

NINCS SOROMPO!

F1 ondolom, mással is megesett már, ami velem történt. Egyik értekezleten nem figyeltem a tárgyra. Pontosabban nem az, vagy nemcsak az kötötte le figyelmemet,_ ami- ól szó volt, hanem a résztvevők, az emberek, akik felszólaltak. Valaki azt mondhatná erre, hogy ezt nem ehet egymástól elkülöníteni, pedig ehet. Gondoljuk csak el: együtt vannak fontos üzemek, gyárak igazgatói, ermelési, gyárvezetési problémákról árgyalnak, és egyszercsak eszembe ut, hogy ezek az elvtársak kivétel nélkül munkások voltak, s most hatalmas termelőüzemek vezetői. Nézünk közülük csupán néhányat (anélkül, hogy csak megközelítőleg is a eljesség igényével lépnénk fel).

Valkó Márton elvtárs, a Lenin Ko- íászati Művek Kossuth-díjas igazga- ója esztergályos volt a felszabadulás lőtt. Ugyanúgy élt, dolgozott, mint

többi munkás. Az éhínség, a munkanélküliség Franciaországba kerget- ;e, munkát, megélhetést keresni. Amikor hazajött, már a háború idején Csepelen dolgozott, ahol mozgalmi evékenysége miatt üldözték. Ha va- aki ma hallja beszélni, és nem ismeri. eszébe se jutna, hogy munkás- orból emelkedett fel, hiszen kép- ettséeét tekintve, túltesz nagyon sok mérnökön.

A DIMÄVAG most nyerte el tizenhatodszor az élüzem címet. A gépexport hányadot tekintve, előkelő he- yet foglal el országos méretekben is. Gyártmányai elismerést szereznek a magyar iparnak, szerte a világon. Nyugati kontinenseken ismertek kábelgépei és kínai csőgyárak dolgoznak. amelyekhez a berendezést a DIMÄVAG szállította. A gyár igazga- ója — korábban e gyár lakatosa — Pálmai József elvtárs, aki olyan mű- zaki gárdát szervezett, és úgy irányítja őket, hogy a gyár sikert siker után ér el.

Napokig kerestem Monos János elv- ársat, a Borsodi Szénbányászati Tröszt igazgatóját irodájában, de nem tudtam vele beszélni. Állandóan

bányatelepeken tartózkodik. Ez az Itető eleme, vagy ha tetszik, alapvető munkastílusa. A helyszínen se- íti és ellenőrzi a munkát, mindig azokra a helyekre megy, ahol a leg- agyobb segítségre van szükség. Nem soda, hiszen ő is bányász volt. Ma pedig azok közé a kevesek közé tarozik, akik a bányamémöki diploma mellé megszerezték a mérnök-közgaz- ;ász diplomát is.

Miskolc egyik büszkesége a Pamul- bnoda. Az új, szocialista üzemek mintaképe. A dolgozók második ott- íonuknak tekinthetik. Igazgatója, az gykori diósgyőri „vasas-ifi”, Molnár ózsef elvtárs. A Szovjetunióból mint tohómémök jött haza, de amikor a >árt a neki először idegen helyre textilüzembe) küldte dolgozni, szívesen vállalta. Munkája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy rövid idő alatt másodszor lett élüzem a fonoda

elnyerte a KISZ kongresszusi ver- enyzászlaját.

Hasonlóan lehetne írni még Sütő László elvtársról, a BVK, vagy Imre Ferenc elvtársról, a December 4. Drótművek igazgatójáról is, és még mindig nem lenne teljes a felsorolás. Valamennyien fizikai munkások vol- ak, ma pedig a. termelés irányítói, gazgatók. Népi rendszerünk tette zzá őket.

A népi rendszerből következik, hogy a vezető posztokra a mun- ásosztály, a dolgozók legjobbjait meli. A szocializmust építő állam megadja a lehetőséget, hogy a mun- cások tömegesen emelkedjenek fel a ezetők színvonalára. A kapitalizmus s lehetővé teszi egyeseknek a ki- melkedést, de az egészen más — el- ileg különböző, mint amiről itt szó sik. A munkások ismerik Taylor ne- ét, aki a tőkés termelés racionali- álójaként lépett fel és kidolgozta verejtékezte tő” rendszerét. Taylor maga is munkás volt eredetileg, munkássorból „emelkedett fel”. Ö maga a következőket írja egyik könyvében: „Emlékeznetek kell rá, barátaim, hogy míg veletek dolgoztam, igazságos voltam hozzátok, egy normát sem szegtem, meg. Veletek álltam a sorompónak ugyanazon az oldalán ás most, hogy olyan kötelezettséget vállaltam, amelyik ennek a vállalatnak vezetőségéhez fűz, a sorompó másik oldalán vagyok, és őszintén megmondom nektek, hogy igyekezni fogok többet kihozni ezekből a munka.pa- dokból... Koromat tekintve, fiatal voltam emlékezett vissza keserűen Taylor , de mindez az átkozott ci- vakodás,' ocsmányság és hiábavalóság öregebbe tett, mint amilyen ma vagyok. Rettenetes élet az, amikor a,z ember egész na.p nem nézhet egy munkásnak a szemébe anélkül, hogy tne találkozna a gyűlölettel és amikor ■ az ember állandóan azt érzi, hogy az ot körülvevő emberek a legnaqyobb ellenségei."

Mi ez a sorompó, amit Taylor emleget? A tőkés kizsákmányolás, ami elválasztja egymástól a munkást és a vezetőt. Ez az, ami miatt, ha ki is emelkedik egy-egy közülük, eltávolodik osztályától, volt munkatársaitól. Kizsákmányolóvá válik, vagy a tőké3 kiszolgálója lesz. Nálunk, a mi ha.-* zánkban már nincs ilyen sorompót anú elválasztja a termelésben résztvevőket. Kétkezi munkás, vagy igazgató egy célért dolgozik, ugyanannak a feladatnak a megoldásán fáradozik. Ennek lehetőségét adta meg a munkásosztály hatalma. A lehetőség azon-« ban még nem valóság.

]Y| ár az újjáépítés időszakában fed

•L*'* lelős posztokra kerültek munkások és sikeresen vezették a rájuk bízott munkaterületet, mert becsületes, odaadó tagjai voltak osztályuknak. Olyan emberek, akik nem zárkóztak el magányukba, nemcsak saját boldogulásukkal törődtek, hanem munkahelyük, dolgozótársaik életének szebbétételével is. Annak ellenére, hogy hősies munkát végeztek egy ideig, nem egy közülük lemaradj túlnőtte az élet.

A fent felsorolt példákban említett elvtársak és más vezetők is megőrizték osztályukhoz való hűségüket,, da van még valami, ami képessé teszi őket a vezetésre: a hozzáértés, a szakértelem. Nem volt könnyű azt megszerezni. Felnőtt emberek, általában nehezebben tanulnak, mert kötelezettséget jelent számukra a nappal végzett munka, a család, és mégis megoldották. Belátták, hogy a szocializmus építésének jelenlegi szakaszában már nem lehet csupán az ösztönben bízni. Itt már komoly hozzáértésre, szakszerű vezetésre van szükség. Éppen Valkó Márton elvtárstól hallottam egy jó hasonlatot: lehet egy munkás nagyszerű ember, osztályhű és becsületes dolgozó, da ha holnap egy gyomorműtétet kellene elvégeznie, nem lenne rá képes, mert ehhez nem ért. Ha azonban jelentős egy ember egészségének helyreállítása, jelentékeny dolog egy hatalmas ipari üzem vezetése is.

Amíg nálunk is megvolt a „sorompó", a gyárigazgatók olyanok voltak, mint az uralkodók. Egy igazgató „élet-halál ura volt”. Elég arra utalni, hogy milyen hatalmasság volt például a 30-as években az ózdi gyár igazgatója. Nevétől is rettegtek aa emberek, pedig nem is ismerték, nem látták, legfeljebb csak a csejidőrt, aki az igazgató nyugalmát őrizte. Feketelisták, szanálási névjegyzékek alján szerepelt neve, de a gyárban személyesen nem ismerték. A mi igazgatóink rendszeresen járják a munkahelyeket, meghallgatják a tapasztalt munkások javaslatait, és ezeket felhasználják a munkában. Minden munkásból lett igazgató tudja, hogy a munkások sokat gondolkoznak munkájuk során és — miután megszűnt a kizsákmányolás — segítik is a termelést.

A kapitalista Igazgatót a munkás nem segíti, a tőkés nem is számít a munkásra, mélységesen megveti és csak szerszámnak tekinti, ami arra jó, hogy az ő hasznát növelje. Annak a mélységes cinizmusnak az igazolására, hogy a tőkés hogyan vélekedik a munkásokról, ez olvasható G. Ford „Életem. Sikerem” című könyvében: „Az emberek nagy részénél büntetésnek számít, ha gondolkozniok kell. Azt tekintik ideális munkának, amelyik semmiféle alkotó ösztönt nem követel meg tőlük." A fentebb említett Taylor pedig így ír: „Minden munkástípus részére van megfeleld munka, ugyanúgy, ahogyan van munka az igavonó ló és a parádés ló számára — Minél bonyolultabb munkára térünk át, annál nyilvánvalóbb lesz a munkás tehetségtelensége, hogy megértse azt a munkát, amelynek elvégzésére fizikailag alkalmas.** Ettől már csak egy apró kis lépés választja el azt a nézetet, hogy a munkás csak rombolni képes.

°s, a mi munkásból lett vezetőink — és igazgatóink — alaposan rácáfolnak erre a burzsoá elmélkedésre, mert bizonyítják, hogy nemcsak mint munkások, hanem mint vezetők is mélyen gondolkozó, alkotó emberek. Ök tehetségüket és alkotókészségüket nem egyéni érdekeik, hanem a közösség érdekében gyümölcsöztetik. Ez, és a munkásokkal való állandó szoros kapcsolat ad lendületet gyakran nehéz, akadályokkal teli munkájukhoz.

A munkásosztály hatalmas alkotásokra képes, többek között arra is, hogy kinevelje saját értelmiségét, saját soraiból a legrátermettebbeket igazgatói székbe ültesse. De csak akkor, amikor — mint nálunk 16 éwel ezelőtt — ledőlnek a sorompók.

Ezek a gondolatok jártak a fejem- i ben, amikor az értekezleten nem a felszólalásokat, hanem a felszólalókat S^yeltam. '

Diri EreS