Észak-Magyarország, 1960. április (16. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-03 / 80. szám

10 KSZAKMAGYARORSZAG id. dílntú ítajfL Különös, megmagyarázhatatlan ereje, bűvös varázsa van az elöbbrejutás utáni sóvárgásnak. Azok az üt-, hét- és nyolcholdns űjgazdák, akik tegnap nevetve és meghatódottan leverték földjük végébe a nevükkel ellátott karót, az ezeréves álom megtestesült jelképét: azok. akik tegnap barmok módjára önmagukat fogták borona elé és ásóval fordították termőre a föl­det — sosem csömöriének meg a munkától és annak örömeitől. Esőben, sárban tapossák, túrják a barna tele- vényt, irtják a cserjét, vágják a bozótot, pusztít­ják a gyomot és a maroknyi tisztás fölé térdepel­nek, ahol már sarjad az új vetés. Babusgatják, dédelgetik, simogatják és sirflak örömükben: alig várják a harmatos hajnalt, hogy újra lássák a pacsirtaszótól hangos mezöt és imádkoznak örö- mükbeh: tartsd meg, szaporítsad, nemesítsed, gazdagítsad és óvjad széltől, fagytól, szárazság­tól, jégveréstől; óvjad vésztől és ellenség kezétől, vadak kártevésétől, üszkös ragyától és emberek ártalmától, óvjad isten! Vasárnap búzaszentelés volt Délután pedig gyűlés az iskola udvarán. Már csütörtökön kiszi­várgott a hír és pénteken mindenki tudta, miről lesz szó az összejövetelen. Turóczi Márton nem is-bánta, ha előre gondolkoznak a dolgok felől az emberek. De a számításba kicsi hiba is becsú­szott. A hír, amely elindulása napján a vasárnapi gyűlés puszta ténye volt, szombatra már csodá­latos módon megnövekedett, eltorzult, sallangos lett: itt is, ott is ráragasztottak egy keveset. Reg­gel. csordahajtáckor összeverődtek a kapukban az asszonyok. Saláné, a tejfeles kofa vitte a prí­met. — Rám hallgassanak! Jön a kolhozrendszer. Tárgyalnak róla. A majorban lesz a központ A vékony, tüdöbajos harangozóné riadtan 'összecsapta a kezét. Fáradt, vizenyős szemét ál­matagon az ég felé fordította, mintha imádkoz­na. Aszott melléből sípolva törtek elő a hangok: — £n nem megyek. Csajkával az ebédért nem megyek. Minek adták a földet, ha visszaveszik?! A többiek rendetlen, fegyelmezetlen össze­visszaságban sóhajtoztak: — Hajjaj, istenem ... De azért az iskola udvarán rtgbaI boruló gesztenyefák hűvösében már déli harang­szó után megjelentek az első érdeklődő csopor­tok. A haranglábnál öten. hatan ácsorogtak. Ezek­nek Danko Lajos a vezére. Az alacsonytermetfl. tatárképű emberke egé­szen belepirul a magyarázkodásba. Gallyat tör a gesztenyefáról, azzal rajzol számokat a porba. — Tegyük fel — magyarázza a körülállók- nak. akik hátratett kézzel, földre szegezett te­kintettel lesik, figyelik minden mozdulatát, — tegyük fel. hogy évenként nyolcvanezer forint tiszta jövedelmet szerezhetünk ... — Nono. nem eszik olyan forrón a kását! Te már a zsebedben érzed a pénzt Várni kell arra egy keveset. A kút mellett állók közül Teremi Ignác fi­gyel fel a szóváltásra. Int amazoknak és elindul Dankóék felé. Teremi a módosabbak közé tarto­zik. A front előtt is gazdának. ..valakinek” szá­mított a faluban. Háza, tehenei, lovai vannak. Nagy kertje és a kert végében kilenc hold, nyár­fákkal szegélyezett föld terül el Teremi nevén egy tagban. Most ő is megcsinálta a maga kis számvetését s rájött, hogy hasznot hozna, esetleg tizediket is a kilenc hold mellé a szövetkezeti szeszgyárba való társulás, ö nem fél. mint a tü­dőbajos harangozóné. ö nem fél, mint sokan má­sok. ö tudja, hogy nagyon is jó dolog a földmű­vesszövetkezet. Felülkerekedett már benne az irigység és a harácsoló szenvedély is. Annak ide­jén a „Hangya” igazgatóságáig nem ért fel, de most nem hagyja magát, ügyesebb lesz, mint ezek a koszos újgazdák. — Miből gondolod? — lép a tatárképű mellé. Danko értelmetlenül pislog. — A pénzt miből gondolod ... mert lelkese­désből még nem lesz szeszgyár. A tatárképű feljebb tolja fejebúbján a mici­sapkát és mérgesen nekiront Tereminek: — Na lám! Az fáj ugye. hogy mi is társulunk a szövetkezetbe. Az bánt ugye, hogy a jövedelem elosztásánál nem egyedül tartod majd oda a mar­kod... Teremi clsápad. Ez váratlan támadás volt. Danko tovább lovai ja magát. Meg is ütné, ha tár­sai le nem fognák. — Ha az utolsó gatyámat adom el, ha napjá­ban csak egyszer eszem, akkor is előteremtem a részvény árát. Nem hagyom a jussom! Az enyém is meet már a szeszgyár. Tizenöt évig dolgoztam benne, több közöm van hozzá, mint neked! — Be ne kapjál már! — mordul vissza ellen­ségesen Teremi, s elindul vissza a kút mellé. Turóczi kívül áll a kiskapun. Félfüllel a ha­rangláb felé hallgatózik. Sejti, hogy Teremi és Danko között nézeteltérés történt, 8 indulna is, hogy közbelépjen, de észreveszi, hogy a felvég felől újabb csoport közeledik. A gazdák. Egyelőre csak andalognak, mintha az égvilá­gon semmi más dolguk nem volna, csak azért sétálnának, hogy az ebéd meg ne ülje a gyomru­kat. Végtére is ... ők mégis csak gazdák! Nem ro­hannak oda mindjárt, hogy összedugják a fejüket ezekkel a négy-, ötholdas kisemberekkel. Bényei István szaladgáló tekintete azonban akaratlanul is találkozik Turócziéval. Megpöccinti a kalapja — ...dj' Isten! Ami dukál, az dukál. Turóczi arca rogyog egész falu. Még Szikra János, az éjjeliőr is ott gubbaszt a kút melletti kőrakáson. Turóczi meg­tapogatja zsebében a beszédvázlatot. Négy napig írta és gyakorolta titokban a tükör előtt, odahaza. Hanem a dobogóra lépve, összefutnak szemei előtt a sorok. Zsebre gyűri hát és megszokott széles mozdulatával belekaszál a levegőbe. — Az egész falu Összefogását akarjuk! Az újgazdákét és a régiekét egyaránt A most meg­alakuló szövetkezet képes lesz majd ledönteni a korlátokat. Egyelőre pedig pénzre, sok pénzre van szükség. Helyreállítjuk mindenekelőtt a szeszgyá­rat, amelyet tönkretettek a háború alatt a néme­tek. Később gyümölcsöst ültetünk, gépeket hoza­tunk és összeszövetkezve dolgozunk. Amit Turke- vén láttam, engem nagyon fellelkesített. De Itt most nem beszélek erről. Előbb kezdjük csak a földművesszövetkezetben, szokjunk össze, szeres­sük meg egymást, ne erőltessük addig a dolgot, amíg magától nem megy ... — Úgy van. helyes beszéd! — kiáltoztak in­nen is. onnan is. A gazdák Is összedugják fejüket az árnyék­ban. Eddig szinte derm ed ten, moccanás nélkül hallgatták az elnököt. Turóczi közben a vörös drapériával bevont asztal mellé lép, a vezetőségi tagok közé. s merev arccal előre figyel. Amikor megpillantja a kerítésre könyökölő négy gazdát ideges remegés Kapja össze a gyomrát. Mit akar­nak itt ezek? Csak Nagy Antal, a párttitkár ül nyugodtan a helyén. Élvezi a tömeg morajlását. Turóczi fe­jén találta a szöget, megmozgatta az embereket. Jázba hozta a falut. Ez a döntő pillanat. Ezt kell most megfogni, ennek kell az üstökébe ragadni. Ha ma itt dűlőre viszik a szövetkezeti ügyet és többségben lesznek benne a kisgazdák; mindörök­re elszigetelhetik a falu vezetéséből Bényeiéket. Egyelőre még nem látja a kerítésre könyökölő négy gazdát, de ha látná Is. nyugodtan maradna felőlük. Most mozdulni kezd a tömeg balszámya. A gesztenyefák alól tör utat magának valaki. Hid végi Lukács, az első hozzászóló. Félszegen áll meg az emelvény előtt. Nem mer fellépni rá. így biztonságosabb talajt érez a lába alatt. — Helyes! Én három részvényt iratok. Én, Hídvégi Lukács! Aztán, amilyen gyorean ide jött, olyan gyor­san visszanyomakodik előbbi helyére. A tömegben újabb mozgolódás támad. Az em­berek egymásra néznek. Hm. Hídvégi Lukács há­rom részvényt Íratott. Ha ő kibírja, mi is. Nagy kupec volt mindig ez a Hídvégi, most is tudja, mit csinál. Jó lesz utána menni. Ám a mozgoló­dást most hirtelen a csodálkozás, az elképedés váltja fel. A tömeg engedékenyen nyit utat a ke­rítés felől közeledő négy gazdának. Elől Bényei lépked peckesen, nem néz sem jobbra, sem balra. Nem néz sem előre, sem hátra. Ropog csizmája alatt a kavics. Aztán megáll, ő sem lép fel az emelvényre. Turócziék felé fordul. — Az egész fjilu összefogása nagy dolog... — Igen! — kiált közbe, s nagyot nyel Tu­róczi. — Magam is tisztelem az összefogást, amely- lyel az egyetemes Magyarország... — Szentsége« isten! — sóhajt fel Turóczi, s pattanásig feszülnek az idegei. — Ha ez a bíró­viselt nagygazda most hozzáfog szónokolni, köny- nyen megfordíthatja a jól induló gyűlés hangula­tát. Bényeinek hívei vannak a faluban. Tönkre teheti mindazt a sok keserves küszködést, ahogy magára talált végre ez a nép. meghiúsíthatja a szép terveket, megannyi gyönyörű elképzelést. Oh. ezek a feketearcú, iskolázatlan parasztok nincse­nek a fejlődésnek azon a fokán, hogy átlássanak a volt bíró mézes-mázos szavain. Holott Bényei sok­szor rászedte már őket. Tanulhattak volna. Emlé­kezhetnének 1919-re, a proletárföldek kiosztásá­ra, amikor — Turóczinak most is visszacsengenek a fülébe Bényei szavai — szintén így kezdte: „Tisztelni kell az összefogást, mert az egyetemes Magyarország...” Turóczi megremeg, az emlék lobogva lángol benne, simogatja sajgó arcát, újra érzi a pofonokat, melyeket Bényei osztogatott a a Tanácsköztársaság bukása után. Idegesen súgja Nagy Antal fülébe: — Te, ha én most odamennék és a hátába vágnám a bicskát... Nagy Antal ntm válaszol EUe"*’e" az asztal alatt jelentőségteljesen bokán rúgja Turóczit. Mindamellett most már ő is nagyon ideges. Tisz­tában van vele, hogy ml készül. A négy gazda minden bizonnyal fel akarja vásárolni a szövetke­zeti részvényeket hogy majd az igazgatósági székbe is saját magukat ültethessék. Ez a sok fé­lénk, kíváncsi, paraszt nem is sejti, milyen orv­támadás rejlik Bényei István szépen búgó szavai mögött Csak állnak, állnak itt kábán, süttetik magukat a nappal, toporognak az átforróaodott kavtem ahelyett, begy mordulnának. cseleked­nének végre. A düh szinte szétfeszíti. Idegesen dobol az asztalon, szeretne most széttárt karral a tömegre rontani, rájuk ordítani: — Mit álltok itt a hétszentségit! Bényei tudja, mit csinál. S nagyon is jól tud­ja. mi háborog a párttitkár lelkében. Siet kihasz­nálni az időt. amíg lehet. — Magyar emberek vagyunk, s nekünk, ma­gyaroknak kötelességünk, hogy összefogjunk. Elég volt a szenvedésből, elég volt az elnyomás­ból, testvérek! Én tíz részvényt iratok. Máskülön­ben egyetértek. Fogjunk össze, tiszteljük egymást, emberek... Ezt az utóbbi mondatot azonban ismét elnyeli ;i tömeg csodálkozó, moraja. Mindenki a szom­szédjához fordul, izgatottan kiabálnak: — Hallot­tad, mit mondott? Közénk áll. ö is jónak látja. Bényeinek is megéri. De azt hallottad-e. hogy’ mondta: álljunk össze és tiszteljük egymást. Bé­nyei mondja ezt aki két évvel ezelőtt, még a front előtt inkább a kutyájának öntötte a pasztö- rizált tejet. Úgy áll ott, nézd csak, mint a bíró- választáson. Kedvem volna a hasába rúgni... Nagy nap! Te jóságos isten, ki gondolta volna, hogy ilyen nagy nap lesz ez a búzaszentelő va­sárnap! — Tíz részvény! — kiált most a másik gazda. Korsós Elemér is. A tömeg ismét felmorajlik, aztán mintha egy hatalmas kaszával vágnák ketté a sokszáz do­hányfüstös torkot, mély, szinte temetői csend lesz. A számvetés, a nagy leszámolás, s a végső elszánás előtti utolsó pillanatok ezek. Még egy­másra várnak, ki kezdje előbb, hogy aztán fel­bomlott rendben, egymással dulakodva nyomul­janak a vörös drapériával bevont asztalhoz. Nagy Antal magában káromkodik. Turóczi pozdorjává rágja a ceruza végét, keserű lett a szájaíze tőle és a torkát sírás szorongatja. Úgy szeretne most minden egyes embertársába, ezekbe a félénk, fe­ketearcú parasztokba külön, külön belebújni, he­lyettük is gondolkodni, helyettük is cselekedni. A szája hangtalanul mozog, a szeme Is beszél. De a tömeg egyelőre még* vár. Vár és csodálkozik. Nagy Antal papírra veti gyorsan és odatolja Tu­róczi elé: ..Ha belepusztulunk, akkor sem enge­dünk!” Aztán előrehajol, megnyújtja a nyakát, amennyire lehet, s próbálja a legközelebb álló­val megértetni: „— A gazdáknak többet egy rész­vényt se!” Már nem bírja tovább. Felpattan a székről, s öklével hatalmasat az asztalra üt. Ri­adtan rezzennek össze az emberek és a hatalmas ütéstől mechimbált asztalon sokáig csengenek az üvegpoharak. — A gyár a miénk! A szövetkezet is! Ki akar közénk állni? a L-ml+A. határozott léptekkel A kerítés mellöl elindul a harmadik gazda is. Sala Imre. A tömegben tíz. húsz ember utat nyit neki, de az elől állók szorosabban zár- l'óznak fel. Most már értik, tisztán látják ők is. hogy mi készül itt. Bényei, háború előtti cselédje. Mezei András kiszakítja magát a sorfalból és levett kalappal az asztalhoz ugrik. Alig pár lé­pés választja el a kézzel, lábbal elórefurakodó Salától. — Három részvényt íratok. Megálljatok! — mondja aztán, amikor látja, hogy a többiek is rászánják magukat. — még kettőt! összesen ötöt. Én. Mezei András! Megtört a jég.. Elpattant a bűvös varázslat, mely eddig fogva tartotta őket. Egymás hegyén- hátán nyomakodnak az asztalhoz. — Kettőt! — ötöt! — Hármat! — Egyet! — Tizet! Turóczi megütödik. Felnéz az írásból. Tizet? Ki az megint? Teremi. Úgy látszik nem akar le­maradni. — Kettőt! — Négyet! — Egyet! — Tizet! — Hát ez ki? — A tatárképű Danko. Kivágta a rezet. Tovább írna. de most már az örömtől sMlad­aál remeg a ceruza a kezében. Ekkora sikerre nem számított. Izgatottón tolja a jegyzéket Nagy Antal elé. — írjad már te Is... Késó délutánig eltart ez Így. Az emberek, noha már végétért a szövetkezeti alakuló gyűlés, megtörtént a részvényjegyzés, nem mozdulnak. Felbomlott az egységes rend, de annál több kis csoport alakult. Tárgyalják az eseményt, ízlelge­tik, dédelgetik ezt a nagy győzelmet, amelyet lm, ök arattak. Lassan szemerkélni kezd az eső is. mégsem mozdulnak. Hagyják, hogy ázzon a sok kemény koponya, a ritkuló, őszülő hajszálak. To­porognak a kavicson és előbb úgy tűnik, hogy csak az öreg éjjeliőr kezdi, majd egy torokká egyesül a hétszáz ember és magasztos arccal ének­lik: Fői, föl, ti rabjai a földnek. Föl, föl, te éhes proletár... C.IL lecsurog a fekete arcokon! ÉJIK az eső, egy —egy cseppje megakad a űrű szemöldökökön, tüskés bajuszokon. Hull. hull a meleg harmat és újraélednek tőle a kis­kertben a virágok: szagos szegfűk, hófehér dá­liák és a tűzpiros muskátlik. Öoodvart Miklós Munkában a konszolidációért Németh Im­re országgyű­lési képviselő­vel beszélge­tünk. A for­radalmi mun­kás-paraszt kormány meg­alakulását, az ellenforradalom leverése utáni első napokat meth Imrének — mint mondja — 1956 november 6-a volt élete leg­nagyobb élménye. — Hajnali három órakor lakáso­mon megszólalt a telefon. Sürgős, fontos ügyben a megyei pártbizott­ságra hívtak, félóra múlva már ott voltam. Koval Pál elvtárs közölte velem, hogy a párt javaslatára népfront-bizottságot szerveznek, amely a Kádár-kormány nevében átveszi a városban és a megyében a hatalmat. Fél tízkor a megyei ta­nács elnöki szobájában megtar­tottuk alakuló ülésünket. Én a közellátási ügyek intézését vállal­tam. A jelenlévő Maczkó György elvtárssal a kereskedelmi osztályra mentünk és elhatároztuk, hogy összehívjuk, csatlakozásra szólítjuk fel valamennyi vállalat igazgató­ját, munkástanács elnökét. Délután 3 óra. Együtt az összehí­vott vezetők. Felszólitottuk őket: elismerik-e a Kádár-kormányt? Dörgő taps és éljenzés volt a vá­Nehéz körülmények között dol­goztunk. de biztosítottuk a közel­látást és a közlekedést a Szovjet­unió és Csehszlovákia baráti se­gítségével. A város és a megye la­kosságának túlnyomó többsége tá­mogatta bizottságunkat és ez a tény azt bizonyította, hogy a nép­front a párt vezetésével és irányí­tásával a nemzeti összefogás kife­jezője, az a mozgalom, amely a párt országépítö politikáját segiti, gyÖzs\mre viszi. Nehéz választani... — Nagyon ne­héz dolog ez. Kiválasztani, mi volt szá­momra 15 esz­tendő alatt a legmegkapóbb élmény. Hi­szen ezernyi akad, s mind drága, érté­kes. ladd kezd­jem talán azzal, hogy valamikor Cseléd voltam, más istállójában gürcöltem a néhány éltető falatért. Nem is lehet hát csodálkozni raj­ta, hogy a felszabadulás másnap­ján már tudtam, mi a teendő. Meg­alakítottuk a mi pártunkat. A legelső maradandó élmény, hogy mindjárt 1945-ben, a felsza­badulás után, policájként a régi vezetők és barátaik vettek fegy­vert a kezükbe. Nem sokáig hord­ták, mert néhány hét múlva ml. volt cselédek és kőbányamunkások elvettük tőlük. A mi kezünkbe ke­rült a hatalom, az erő! Később a helyi kőbányában dol­goztam, s 1947-ben ért a másik nagy élmény. Egyik nap hix>attak a bányából, s tudatták, engem java­solnak párttitkámak. Szabadkoz­tam. hogy* láthatnám én el ezt a feladatot. Megmondták, hogy ta­nulnom kell. Majd megtanulom... Elvállaltam. És az elvtársaknak lett igazuk. Belejöttem, mert szük­ség volt rá. Mégis, a harmadik élményem volt a legnagyobb. 1949 december 21-én közölték velem, hogy meg­bíznak a közelben jelentősen meg­nőtt kőbányaüzem vezetésével. Igazgató lettem. Hogy mit éreztem akkor? Ezt nagyon nehéz lenne el­mondani ... Különben hét gyermekem van. Mindannyian erősek, egészsége­sek. Külön élmény volt. amikor a fiam beiratkozott a gimnáziumba. Ma már második éve katonatiszti- iskolán tanul. Ma igazgató vagyok s egyben a községi alapszervezet titkára. S napról napra ezernyi új, éltető él­mény akad. Tengernyi. így nem *• lehet csodálkozni rajta, ha ruM tudom kiválasztani a legnagybb» bat, a legmegkapóbbat! káJUUeii**

Next

/
Oldalképek
Tartalom