Észak-Magyarország, 1960. április (16. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-03 / 80. szám

7 Mi egyszerűen »ak szólítottuk, » 6 nem vette zokon, hogy megma­gyarosítottuk a nevét. Jót nevetett a dolgon. Mert őt olyan nevetős tóból faragták, nevetett mindenen, még azon is. ha olykor lóvátettük. Ez a lővótevés abból állt, hogy olyan szavakra tanítottuk, amelyekkel bizony nem volt ajánlatos hencegni, neki meg az volt a szokása, hogy amelyik szót megtanulta, igyekezett is azonnyom- ban alkalmazni. Megállított valakit az utcán is fel­mondta neki a „leckét", az új szavakat. Ilyenkor aztán gurultunk a nevetéstől. Egy szovjet kapitány ordonánca volt Pali, aki hó­napokig tartózkodott a falunkban. Hogy miért, nem kö­tötték az orrunkra. Palitól sem tudhattuk meg, ilyen téren nagyon titoktartó volt. Nagyon szerette a gyerekeket Pali, Képeket muto­gatott, hogy neki is van már gyereke valahol a Volga mentén. Nem akartunk hinni neki, olyan fiatalnak lát­szott. Az volt a vesszőparipája, hogy a gránát meg a golyó ellensége a gyermekeknek, s jó lesz, ha óvako­dunk tőle, mert megjárhatjuk vele. A magamfajta sihe- derekből „brigádot" szervezett. Azt a megbízatást kap­tuk, ha hírét halljuk elhagyott robbanóanyagoknak, értesítsük, majd ő ellátja a baját, s hogy kedvünk is legyen a dologhoz, magával vitt bennünket a talált gránátok megsemmisítésére. Bedugott minket egy lö­vészárokba. olykor elment egy kilométerre is, úgy röpí­tette levegőbe a gránátokat. Ha valamelyikünk kidugta a fejét, hogy lásson is valamit a robbanásból, egy­kettőre útilaput kötött a talpára, kizárta a brigádból. Vigyáztunk hát. nehogy kegyvesztettként kitiltassunk az élvezetes szórakozásból. Pali egyébbel is h°’urrálta „feMerit«” igye- kezetünket. Reggelenként ki- kocsikázott a határba. Két lovuk volt, gyönyörű két állat, egy is könnyedén röpítette volna a gumiabroncsos homokfutót. Megszálltuk a kocsit, néha tizen is ráka­paszkodtunk. Aki a ruganyos ülésen, Pali mellett fog­lalhatott helyet, az bizony nagy kitüntetés volt. Ver­sengtünk is érte. Egyikünk-másikunk még pálinkát is hozott Palinak. Akkoriban bőven akadt szíverősitő a faluban. Nyakra-főre főzték a pálinkát árpából, krump­liból, kukoricából, kinek mit hagyott meg a háború. Az nem kért enni, ellehetett rejteni a föld alá vagy a föld fölé. A teheneket, lovakat elhajtották a németek, s hogy ne vesszen kárba a kukorica, árpa — folyékonyan tar­tósították. Volt is részeg ember annyi, hogy egy béke­beli szombatestének is becsületére vált volna. A mi Palink sem vetette meg a pálinkát, még nevetősebbre derüsödött tőle, de azért nem vette szívesen, ha meg­leptük vele. Ránkfogta, hogy loptuk. Volt is benne valami, de hát ott állt az orrunk előtt, észre se vehet­ték, ha néhány decinek lába kelt. Meg hát szegény Pali nem mehetett a kocsmába egy kis itókáért, nem is volt kocsma. A bolt is csak akkora volt, hogy egy fej­kendőn elfért egész árukészlete. Paprika, gyufa, meg néhány apróság: tű, cérna kínálgatta magát az elárvult pulton. Só is csak akkor került a faluba, ha a szovjetek hoztak. Megállt egy teherautó a boltépület előtt, s egy félóra múlva már ott tolongott az egész falu. A pénz kiment a divatból, visszafordultak az idők az ősi áru­csere-formához. Liszt, tojás, baromfi, vaj — ez volt a falu aranynál is többet érő valutája, de azért csak oda­adták azt az „aranyat” a sóért. A cukrot meg már el is felejtettük, önellátásra rendezkedett be édesség dolgá­ban a falu. A gyerekek szótárában ismeretlen fogalopi volt a cukor, a három-négy évesek talán nem-is láttak olyat. Ha édességre szottyant kedvük. így kérték: Édes­anyám, tessék már adni egy kanál melaszt ...A sze­gényebbek kijárogattak a határba a melasz alapanya­gáért. Az egyik gazdának befagyott a földjébe több hold cukorrépája. Zsugori volt az atyafi, azt mondta, inkább ott rohadjon meg, de nem engedi elvinni, a fene abba a kódis belünkbe. Kénytelenek voltunk az éj leple alatt megdézsmálni a répatáblát. Keserves munka volt, de megérte a fáradságot. Kitapogattuk a hó alatt a répa csontkeményre fagyott dudorait és neki a baltával. Akadtak olyan hozzáértő emberek, akik olyan keményre tudták főzni azt a csúnyaszinü cukorrépa-folyadékot, hogy még a karácsonyfára is azt rakták, szopogatni is PAVEl ™ “ “Uwotok, s majd megszedik magukat A if 6 fe_s,erséaukkel. Valahogy így mehetett végbe ‘faló’"'«" Is a munkamegosztás kialakulása. Valaki rájött valamire, ami a közönséges halandónak nem jutott az eszébe és Iparossá ültetett, aztán mert JÓI ment az üzlete, betanított néhány „segédmunkást" leült a sarokba és megszületett az első kizsákmányoló', oe mielőtt az östársadalmi állapotok szárba szökken­tették volna a barbár megtollasodás lehetőségeit magi­hoz tért a háborútál elalélt város — és huszadik szá­zadot sugárzott a /alura, s c sugarak csodatévő hatása szinte napok alatt elhervasztotta a cukor!őzök vérbő reményeit. Akár malac elé is önthették ropogósra ége­tett kotyvalékukat, a hálátlan tömeg, mely tegnap még ujját is megnyalta készítményük után, ma egymást törve-taposva rohant a hófehér kristálycukorért. Egy kicsit elkalandoztam Páveltől. aki . szerette a pá­linkát, s ha meg is mosta a lejünket érte. csak nem vitte vissza zsiványkodásunk bűnjelét apánknak. Sze­rette a gyerekeket, s megfájdult volna a szive tája, ha bejelentése alapján elnyerjük méltó büntetésünket. Mondom, reggelenként klkocsiztunk a határba s az asztallapos tehénlegelőn jól megfuttattuk a két konyit. Egyszer, úgy április elején Pável gondolt egyet és a szántóföldek felé rántotta a gyeplót. A két■ jóltáplált deres nem kérette magát, s robogtunk, mint a szél. Az uraságt birtokon már javában folyt a munka. Szántot­tak, vetettek az újdonsült gazdák, akik eddig csak annyi földet birtokolhattak, amennyi a talpukra ragadt. A rozoga dülöúton lépésre fogta a lovakat. Innen is, onnan is felénk kiabáltak: — Szerbusz. Pali! Megint kocsikáztatod a rajkókat? P*U nem válaszolt, talán nem is futotta volna szó­kincséből. Elgondolkozva, szinte szórakozottan nézte a serénykedőket. Éppen nekem adatott meg, hogy mellette ülhettem a ruganyos ülésen. — Mit nézel annyira, Pali? — böktem meg a szóf­ián embert. — Vojna, vojna ... Ah. vojna... ploho... ploho... Értettem, hogyne értettem volna. Háború... — Nemsokára vége lesz és mehetsz doma — nyug­tattam meg, látván szomorkásra fordult hangulatát. Megrázta a fejét é9 02 ostornyéllel a földekre * mutatott, az emberekre. Hát bizony elég különös látvány volt. A közelben két bor- júcska — talán évesek ha lehettek — kínlódott a járom­mal, mely dagadt-vörösre törte nyakukat. Távolabb ló­val összefogott tehén húzta a rozzant faekét. S még messzebb — de ezt ma már szinte alig hiszi az ember — egy férfi és egy nő boronát húzott-ráncigált. Az ősszel mélyszántott földön ide-oda bakkant a borona, vas­fogai beleakadtak a perjefú ágas-bogas gyökérhálójába, s ne adj isten tovább vonni. Talán az ördög teremtette ezt az utálatos gyomot, hogy elkárhoztassa az emberi lelkeket. Amikor hozzájuk értünk, Pável brrrizett s a lovak megtorpantak. — Nehéz, bátyuska? — kérdezte Pável tört ma­gyarsággal. — Gyere, próbáld meg, megtudod, nehéz-e — tö­rülte meg a férfi izzadt homlokát. Pávelnek kétszer se kellett mondani. Leugrott. Megpróbálta,. Neki se ment. Mondott valami cifrát, majd odalépett az egyik lóhoz és elkezdte kifogni. A hámfát beleakasztotta a boro­nára fűzött kóckötélbe. S a lónak már ment. Hiába, nem az embernek találták ki az igavonást. Mire a Nap deleidre hágott, Pável végzett a félholdnyi terület boro- nálásával. Vajon merre, hol járhat Pável, a nagy orosz föld melyik sarkában? Vajon tudja-e, hogy valahol a Hernád-völgyében ilyenkor tavasszal újra és újra meg­kérdi feleségét egy már idős paraszt bácsi: — Emlékszel-e még Palira? S az asszony még mindig emlékszik rá, pedig már tizenöt esztendeje annak. Gulyás Mihály letett 159. számú megerősített tá­bori körzet géppuskás-lövész zászló­aljai, a fasisztákkal szüntelen har­colva, elérték a Nagy-Alföldet. kkel a csapatokkal én is részt vettem a magyar nép felszabadítá­sában. Novemberben átkeltünk a Tiszán, majd a Bodrog folyón és a kivonuló ellenség nyomában elfoglaltuk Sá­toraljaújhely városát. Zászlóaljaink tovább folytatták a támadást, s felszabadították Sáros­patak, Kishuta, Nagyhuta, Abaújvár, Tclkibánya _ lakótelepüléseket stb. Hírszerzőink elfogták az ellenségei járőrt, amelyet a Hemád és a belé ömlő patakok hídjainak felrobban­tására küldtek ki. A 491-es zászló­alj alegységei elérték a Hemád fo­lyót, elfoglalták a hidakat és fel­szedték az ott lerakott szóró-akná­kat. Aknászaink bátor munkájának eredményeként a hidak épségben maradtak. Soha nem felejtem el az egyszerű magyar emberekkel történt első ta­lálkozásokat. Különösen emlékeze­tembe vésődtek a telkibányai mun­kások. Egyenként és csoportosan jöt­tek hozzánk azokban a napokban, hogy kifejezzék hálájukat, amiért a Hemád folyót. Felszabadítottuk Hidasnémetit, s itt ütött szállást a megerősített körzet vezérkara is. Itt köszöntöttük az 1945-ös évet — a háború utolsó évét Soha nem felejtem el azt az új­esztendőt. amit a felszabadított ma­gyar községben értünk el. Sok szovjet tisztet magyar családok láttak ven­dégül, s mi éreztük, hogy Hidasné­meti egyszerű lakosai barátokat lát­nak bennünk. Emlékszem, hogyan Jöttek hozzánk a vasutasok, mun­kások, alkalmazottak, hogy kifeje­zésre juttassák barátságukat és ro- konszenvüket a szovjet emberek iránt. Érdekes és váratlan találkozások is történtek azokban a napokban. A felszabadult községben olyan em­berek is felkerestek bennünket, akik az első világháború idején hadifog­lyok voltak Oroszországban. így hát volt miről beszélgetnünk! Szívből üdvözlöm Hidasnémeti la­kosait hazájuk felszabadulásának 15. évfordulója alkalmából, s őszintén köszönöm azt a meleg, baráti fo­gadtatást. amiben a szovjet csapato­kat részesítették 15 évvel ezelőtt. Éljen a szovjet és a magyar nép örök barátsága! Ma, április 4-én, hazánk felszaba­dulásának 15. évfordulóián kettős ünnepségen vesznek részt Mezőkö­vesd fiataljai. A felszabadulási ün­nepségen. és még egyen: ma kap méltó nevet az Ifjúsági Ház. s e nap­tól kezdve: Klavigya Drazimova ne­véé viseli. Kláva tizenöt évvel ezelőtt Mezőkövesd mellett. Számolván ál­dozta életét szabadságunkért, fiata­lon, nem egészen'húsz éves korában. Hőstetteit, életét már ismerik a me­zőkövesdi járás fiataljai, s méltó példaképének tekinti minden úttörő, minden KISZ-fiatal. Kedves vendéget hívtak és vártak e napra. Jevdokija Ivanovnát. Kláva édesanyját. Szeménuesen akarták megköszönni, hogy Klávát ilyennek, hősnek nevelte. A fiatalok vágya saj­nos nem teljesülhetett. Kláva édest anyja beteg. Nem jöhetett a hosszú útra. de itt van gondolatban, s a gondolat szárnyán elszáll hozzá a mezőkövesdi járás fiataljainak kö­szöneté is. Emlékként hadd idézzük Kláva életét, hősiességét... Néhány nap múlva teljes szépsé­gében kibontja szárnyát a tavasz. A hősi emlékmű körül, leheletfinom szirmok millióiból szőtt menyasszo­nyi fátyolt öltenek a fák. A termé­szet újra megüli nászát, mint min­den tavaszon. Egyre dúsabbak. sű­rűbbek lesznek majd a lombok, ma­dárpárok raknak fészket hús reme­kekben, s bóditó illatú nyári esté­ken Amor-nyilazta párok simulnak egymáshoz a kis kerti padokon. Kláva már éppen tizenhat eszten­deje nem várja a tavaszt. Ott pihen az emlékmű alatt sokadmagával. Pe­dig hogy szeretett élni és hoou akart élni!... Azon a decembereleji estén, 1944-ben nem is készült a halálra, s amikor szive alá fúródott a lövedék­re pesz. — ő sem hitte, hogy ez a vég. — Ne vigyetek haza. itt gyógyuljak meg, -*r mondta a zásztóaljporancs­naknak a kis szomolyai ház udvarán. — Anyának, meg Afanaszij VaszU- jevicsnek meg se írjuk. Nehogy meg­ijedjenek... — Az utolsó szavakat 1. V. Protopopov. a parancsnok már alig-alig értette, pedig Kláva még beszélt, de ezt már csak a szája moz­gása árulta el. S mire előkerült az orvos. Kláva. a zászlóalj Komszomol titkára már nem szólt többé. Meg­halt. pontosan egy hónappal husza­dik születésnapja előtt... .. Anyukám! 1945. január 2-án emeld a poharat huszadik születés­napomra. Kérlek, egyelőre ne Írj ne­kem. Ne nyugtalankodj, semmi rossz nem történt velem. Elek és egészsé­ges vagyok, de a továbbiakban olyan helyzetben leszek, hoou levélede nem kaphatom meg. Majd megírom hogy mikor írhatsz..." November utolsó napján küldte ezt a levelet Jevdokija Ivanovnának. Újabb tá­madások előtt, újabb nagyszerű győ­zelmek reményében... S három nap­pal később már így írták bajtársai egy aprócska emléktáblára: „Itt nyugszik: Klavgyija Trofi­movna Drazimanova törzsőrmester, a zászlóalj Komszomol titkára, aki 1944. december 2-án hősi halált halt a haza szabadsánáért. *üonetlen*óa* ért, a német elnyomók elleni harc­ban." Levelek, levelek, levelek... Ren­geteg levél. Scdcat irt anyjának, de különösen sokat Afanaszij Vaszüje- vicsnek, volt tanárának. Mindenről, amit átélt, amit gondolt, de legszíve­sebben terveiről, a holnapról elmél­kedett ragaszkodón, mintha meg­érezte volna, hogy beszélni kell róla. legalább beszélni, mert hátha nem jön el soha... ... A szive majd kiugrott a helyé­ről, amikor végre sikerült. Nem volt még tizennyolc éves. de évek óta minden vágya, hogy a frontra ke­rüljön. Háromszor már szabályosan elkergették a sorozóbizottság irodá­jából. s negyedszer végre eov főhad­nagy segítségével sikerült. Meghami­sították az igazolványt. így Kláva már húsz éves volt. s bár kissé gya­nakodva nézett rá az orvos, — a vé­gén igent bólintottak... Akkor kez­dődött meg Sztálingrád ostroma. Szükség volt minél több bá­tor szívre, harcos kézre. S Kláva mindezen adottságokkal rendelke­zett. Két nap múlva már harcolt, mint golyőszórős. s e kedvenc femjverét. ha csak nem kapott nehezebb meg­bízatást. nem fe tette le Voronuezt­töl Mezőkövesdig. Csak éppen né­hányszor néhány napra. Egyszer, amikor megsebesült, de nem engedte, hogy hátraküldjék. Harc és munka közben gyógyult meg. A második eset már kissé .,érdekesebb" volt. Má- sodmagáxxü a németek hátamöaé küldték Romániában, felderítésre. Tizenkilenc napot töltöttek idegen, ellenséges területen. De müven ti­zenkilenc napot! Románul csak Klá­va beszélt, társa egy szót sem. Ám ne higyje valaki, hogy Kláva bárhol is szégyent vallott volna! Nem. 6 nem ismert ilyesmit, t különben is. ekkor már — 1944 augusztus elején — közel két év frontszolgálat volt mögötte, három kitüntetés a mellén és őrmesteri rendfokozat a vállap­ján. Ragyogó munkát végeztek. „...A németek orra előtt dolgoz­tunk, — írja örömmel Afanaszij Va- szüjevicsnek. — Nehéz volt A. V.. én bevallom, hogy féltem is. mint az első támadáskor. Sokszor féltem, de mégis olyan nagyszerű volt ez. Tud­ja. A. V., tizenegy románt, két német tisztet intéztünk el. Felrobbantottunk két hidat és három lőszerszállító te­hergépkocsit. de a legnehezebb volt kézre keríteni a 35. román hadosztály védelmi tervét. És sikerült, sikerült. Afanaszij Vasziljevics! De ne higy- je, hogy most dicsekszem, örülök, őrülök és pihenek a munka után ki­csit .. Néhány nappal később viszont Így ir tanárának: „önök most új tanul­mányi évet kezdenek odahaza, én ve- Mg itt ülök a nyirkos erdélyi föl­dön. óriási erő vonz engem most haza. Afanaszij Vasziljeincs. Haza az orosz földre! De én már egész éle­temben katona maradok, most már tudom, hol van a helyem. Megtalál­tam... Igen! Kláva egész életében katona maradt. Nem. nem úgy, ahogy kép­zelte. hiszen élni. élni akart, s min­denkit szive egész teljével sajnált. oW elesett körülötte. Pedig sokan. nagyon sokan elhullottak szovjet földön, román földön, magyar földön. „... A. Vasziljevics. a lányok ne fe. ledjék el Kátya Spinkovna emlékét. Az 5. számú iskola 7/b. osztályában tanult. 0 már nem él. Hősi halált halt itt. román földön. Pedig hoou szeretett élni, nagyon szeretett. És olyan hős volt.. Sokat irt Kláva gyermekkoráról, iskolaéveiről, őszintén feltárta vala­mikori gyermekes íny jeinek okát. de már komoly, felnőtt ésszel értékelte a pár évvel azelőtt történteket. S nagyon sokat irt pártmunkájáról. A hadseregben lett a párt tagja és Komszomol titkár. , ....Biztosítom önöket, elvtársak. — i rta a Kolomenszki Textilgépgyár Komszomol szervezetének, ahol frontszolgálata előtt dolgozott —. én a párt nevét nem piszkítom be soha. becsületesen őrzöm egész életemen át. A győzelemért feláldozom fiatal erőmet és ha kell. az életemet is." Feláldozta...! „Miért kell a leg­jobbaknak elmenni ük" — írta a pa­rancsnok Kláva volt tanárának ami­kor a hős egyik befejezetlen levelét küldte el. „Úgy szerette mindenki. Micsoda érték veszett el benne, amelyre olyan nagy szükség lett vol­na holnap és holnapután, amikor győzünk és az életet kell építeni.’’ Igen. nagy szükség lett volna rájuk s szükség volna ma is. Azonban az igazság, a szabadság nem győzhet fájdalmas veszteségek nélkül. Kláva itt maradt Mezőkövesden, s most már itt is marad örökké. De tettereje él halálában is. Száz és száz fiatalt mozgat, serkent most az egész kör­nyéken. S az Ifjúsági Házban, mely Kláva nevét viseli majd. hány száz vagy ezer fiatal tanul, erősödik...! Egy azonban bizonyos: Kláva nem élt. s nem ontotta vérét hiába. Aki­kért telt*, nem felejtik el és köve­tik szorgalmát, becsületességét. Barcsa Sándor lehetett. Véka alá rejtették tudományukat, nehogy el lesse valaki tőlük Arra szá­íelszabadítottuk városukat a fasisz­ták elnyomása alól. Mi nem tudtunk magyarul, ők pedig nem ismerték az orosz nyelvet, mégis megértettük egymást, hiszen a ba.-átság és az üdvözlet szavai minden nyelven érthetőek. December végén a megerősített körzet valamennyi zászlóalja elérte Most, amikor a Magyar Népköz- társaság dolgozói hazájuk felszaba­dulásának évfordulóját ünnepük, szeretnék néhány emlékemet elmon­dani arról, ami 15 évvel ezelőtt tör­tént 1944 őszén a Dnyesztrovszkij-rend- del, a Vörös Zászló-renddel és a Bogdán Hmelnyicklj-renddel kltün­Igaz ügyért, a népek szabadságáért Irta: IVAN VINOGRADOV nyugalmazott vezérőrnagy, a Szovjet—Magyar Baráti Társaság helyettes elnöke

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom