Észak-Magyarország, 1959. június (15. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-06 / 131. szám

Szombat, 1959. június 6. ESZAKMAGYARORSZÁG 3 Fehér autó robog keresztül szíré* názva az esti Miskolc utcáin. Az em­berek megtorpannak, mielőtt lelép­nének a járdáról, s arcukra kiül a kíváncsiság: — Ugyan mi történhetett? Életet Visz, vagy halált? Életet... A hordágyon vajúdó fiatalasszony. Homlokáról legurulnak a nehéz iz- zadságcseppek és újabb, meg újabb fájdalomrohamokkal küzdve dobálja magát: — Jaj! Ja .. .aj! Hosszú, fehér ujjaival görcsösen markolász. —■ Csillapodjék, kedves. Nem lesz semmi baj. Nemsokára ott leszünk. A mentőorvos, dr. Balogh Ernő ar­ca türelmes és nyugodt. — Már csak száz méter és aztán rendbejön minden ... Odabent, a Petőfi utcában közben Szakácsi János ügyeletes őrsvezető asztalán ismét megcsörren a telefon. A kagylóban izgatott férfihang: •— Fiatal ember... nagyon beteg... a gyomra fáj! Segítsenek! ... S a portásfülkében a kórház­ban már vár bennünket az utasítás: Vattán, a földművesszövetkezetnél jobbra majd eligazítanak. * A következtetés gyors. Előrehala­dott vakbélgyulladás. Fél óra múlva talán már operálják is... A család arcán félelem, a két kis gyerek sze­mében könny bujkál. Még a petró­leumlámpa is szomorúbban pislákol. — Doktor úr! Ugye ... — Nem lesz semmi baj! Meggyó­gyul. Nyolc, kilenc nap múlva talán már itthon is lesz. A fiatal sofőr, Budi András óvato­san hajt ki a hepehupás bekötőút- ról, s felvillantja a figyelmeztető vö­röskeresztes lámpát. A beteg végre elcsendesedik, az orvos megigazítja rajta a takarót és halkan, esti isme­retségünk óta először a munkájáról beszélve, megszólal: — A mentők élete állandó roha­nás. Most ide, most oda. Uj, meg új esetek felé. A betegségek legszéle­sebb skálája: szülés, sebesülés, bal­eset, gyógyszermérgezés, szerelmi 04 gyilkosság: felnőttek és gyermekek, lezüllött részegek és szórakozott öre­gek, kik a robogó villamos alá ke* rültek. Válogatni nem lehet! Csörög a telefon, s nappal egy, éjjel két per­cen belül kivonulás. A mentőt vár­ják ... A mentő az esetek legna­gyobb többségében az utolsó szalma­szál. Az életet viszi. Elmaradni, el­késni, vagy rossz diagnózist alkotni véletlenül sem szabad. Az életmentés nagy felelősség, de a legszebb hiva­tás ... — Mindig mentőorvos akart lenni? Töpreng, de nem sokáig. Végig si­mítja a haját. — Nem. Most is csak fél állásban vagyok. Egyébként állandóan a me­gyei kórház tüdőosztályán. De mióta itt vagyok, annak már — mennyi is csak? — egy éve, megszerettem. So­kat lehet tanulni. És életet menteni... — de ne mondjak nagy szavakat. * Életmentés! Felelősség az emberek iránt! Gyorsaság, pontosság, határo­zottság; gyöngédség, s ha kell — eré- lyesség... — ezt kerestem én is azon az éjszakán. A szavaik értel­mét. Kikutatni, megismerni azoknak az életét, gondolatvilágát, akik még álmukban is mások sebeit kötözik, akik arra szánták szorgalmukat és tudásukat, hogy ilyen szirénázó, szá­guldó fehér autóban éljék le az éle­tüket, betegek mellett ülve, pulzust tapogatva és rohanni, rohanni velük, vagy ha kell: a helyszínen operálni, vért ömleszteni. A mentős jelszó ma is érvényes: mindenkit érhet baleset! Náluk soha nincs szünnap, ők állan­dóan készenlétben állnak, önmagu­kért? Nem! Miértünk, kik hivatal­ban ülünk, gyárakban dolgozunk, szenet fejtünk a bányákban, kukori­cát kapálunk a földeken, kirándu­lunk a hegyek közt, vagy éppen gondtalanul sétálunk az utcán... Ötödnap ismét odavitt a kíváncsi­ság. Kerestem a szavaik értelmét, fi­Feltöltik a sztálingrádi mesterséges tengert A sztálingrádi vízi erőmű gátján óránként több mint 150 millió köb­méter víz folyik keresztül. Az erőmű mellett épült mesterséges tó a világ legnagyobb vízgyűjtő medencéje. Hossza körülbelül 600 kilométer. A sztáliinigrádii vízierőmű első 4 agregátja már működik. Az építke­zést esek 1960-ban fejezik be telje­sen. Üzemibeihelyezése után évente 14 milliárd kilowattóra elektromos energiát fog termelni. Ez mintegy 700 millió tonna fém hengerléséhez elegendő. Épül a világ leghosszabb alagútja Télire elkészül a világ leghosszabb alagútja. mely a Mont Blamc-t szeli át. A 11 kilométer 600 méteres alag­út Franciaországból indul és Olasz­országban ér véget. Franciaországi kiindulópontja Chamonix tol 6 kilo­méternyire 1 274 méter magasság­ban fekszik, olaszországi bejárata pedig Eotreves mellett 1 381 méter magasban, Franciaországban csak most kezdődtek meg a munkálatok. Olaszországban már egy idő óta folynak. gyeltem, hogy zajlik az S munkájuk, életük. S egyúttal csodáltam is őket. Tíz óra körül élesen, jajgatva meg­csörrent a telefon. Baleset Hejőcsa- bán... Ezúttal dr. Baán Barna ügyeletes orvos szállt kocsiba. Négy perc alatt a helyszínen vagyunk. S mégis, ez a négy perc is egy örökkévalóságnak tűnik. Előttünk a nedves, esőverte úton harminc év körüli férfi feleszik a reflektorfényben. Ruhája sáros, nadrágja elszakadt. Füle, szája kire­pedve, s rajta az alvadt vér. Vér! Vér! A tömeg borzong, az asszonyok sírnak. A sebesült mozdulatlanul fekszik, nem jajgat, nem kiabál: — sokkos állapot... Magam is borzon- gok. Ide most nagyon közel van a halál! Félrehúzódok és figyelem az orvost. Dr. Baán már nem az, aki volt még tíz perccel ennek előtte is: aki katona-vicceket mesélt, fel és alá sétálva, cigarettát cigaretta után gyújtva a mentőállomás ügyeletes szobájában. Már nem ismer sem en­gem, sem a körülöttem állókat — előtte csak egy valaki van, akinek most legnagyobb szüksége van rá: a sebesült! Hátra fordítja, felemeli a fejét, közel hajol hozzá, véres lesz tőle az arca és megszólal: — Rossz pulzus, szívszereket! Az injekciós tű bepattan a bőr alá és már indulunk. A tömeg félrehúzó­dik és utánunk sóhajt. Nyolc perc, tíz perc telt el? Nem számoltam. A sebesült a kórház előtt felnyög és megszólal: — Fázom! Az orvos és az ápoló arcán felde­rül a reménykedés, a bizakodás. Ha­talmába keríti őket az életmentés nagy érzése és egyszerre mondják: — Csakhogy magához tért! * Később aztán arra is idő jutott, hogy alaposabban körülnézzek a mentőállomáson. Az ügyeletes szo­bában rádió adó-vevő készülék. Ál­landó összeköttetésben a járási szék­helyeken, bányavidékeken lévő ki- rendeltségekkel. Életmentés szem­pontjából a telefonálás is hosszú ideig tart. Spórolni kell minden má­sodperccel. A rádiókészülék azonnal működik, továbbítja az üzenetet. Szunyogh István megyei műszaki ve­zető éppen aznap kötötte be a sajó- szentpéteri készüléket. Most már, ha — netán eset adódik elő a környé­ken, s foglalt volna a sajószentpéteri kocsi — nem kell a telefonnal baj­lódni. Rádión azonnal jelentik és Miskolcról (éjjel is) egy perc múlva indul a mentő! Hogy mit fejlődött a népi demokráciánkban ez a szol­gálat — így nagyhirtelenjében fel sem tudom sorolni. A szegényes fel­szerelésű, mostoha körülmények kö­zött .dolgozó mentősök, kik valaha csupán a szilveszteri, adományokra támaszkodhattak — ma a legkorsze­rűbb berendezéssel, anyagilag is megbecsülve, értékelve látják el ne­mes feladatukat. Bárcsak — szívünk­ből kívánjuk — egyetlen kedves ol­vasónk se kerüljön olyan helyzetbe, hogy szirénázó, fehér autó szállítsa kórházba! ÓNODVÁRI MIKLÓS lyjindezt azért mondtam el előret hogy hangsúlyozzam: a kötetben található anekdoták egv részét, mmb régi, kedves ismerőst üdvözöltem, de hatásuk éppoly eleven és friss volt. amint amikor először hallottam, vagy olvastam azokat. Az egyes anekdoták olvasása közben mindenm kor magam mellett éreztem a mesé-i lő Illés Bélát. És azt hiszem, ez a legfőbb érdeme Illés Béla írásos anekdotáinak: a kedélyesen mesé'l- gető szerző és az olvasó közötti kap­csolat élővé tételének a művészete. ötven anekdota nagyon kicsi tö­redéke Illés Béla anekdota kin* csének, de ez a kiválogatott ötven is híven tükrözi a nagyszerű kommunista pártmunkás, kiváló író és katona fordulatokban túlontúl is gazdag, példamutató életének derűs, vagy kevésbé derűs epizódokból összerakódó mozaikját. Megelevene- dik a kis történetekben a gyermek* kor, az első világháború, az azt kö­vető forradalmi és ellenforradalmi időszak, az emigrációban töltött ne­gyed évszázad, a felszabadítóként hazatérő győztes katona életének sok-sok apró története. Kedélyes tör-* télietekben ismerkedünk Maxim Gorkij tanításaival, Illés Béla és Martin Andersen Nexő, Romain Rol­land barátságával, Beimard Schaw- nak szovjetunióbeli apró eseteivel. Feltámadnak az anekdotákban a fel- szabadulás utáni idők, vagy éppen az egészen közelmúlt apró kalandjai. Az egyes történetek magukban is művészi értékek, hiszen Illés Béla nem az anekdotáért anekdotázvk. Anekdotáiban a központi hős min* denkor az ember. — a mi korunk, a mi fejlődő társadalmunk neves, vagy névtelen, már elhunyt, vagy még ma is munkálkodó hőse. Az ötven kis gyöngyszem egy fü­zérben nemcsak az idei könyvhét ki* emelkedő eseménye, hanem — ép­pen az egyes történetek egyedi értéke, a bennük megörökített hősök embe­ri nagyszerűsége folytán. — írottá- lomtörténeti jelentőségű megnyilvá­nulása könyvkiadásunknak. Í4szmte örömmel fogadtuk ezt a ^ könyvet és örülünk, hagy a Szépirodalmi Könyvkiadó ilyen ízlé* ses külsőben — Réber László nagy* szerű illusztrációival — tette köz- kinccsé. Várjuk, hogy Illés Béla —• más művek mellett — gazdag anek­dota kincsének további gyöngysze­meivel is megajándékozta olvasóit és a magyar irodalmat. Benedek Miklós Qrömmel fedeztem fel a könyv­heti kiadványok között Illés Bé­la kétszeres Kossuthrdíjas írónk új kötetét, az »Anekdoták könyvé«-t. Örömmel, mert a kötetben található hosszabb-rövidebb művek egynéme- lyikét már olvashattuk előre az Élet és Irodalom közlésében, és mert az illusztrális szerzőt személyesen is ismerem. A mintegy három évvel ezelőtt, négy héten keresztül együtt töltött esték éjszakába nyúló beszél­getésein olyan anekdotázót ismer­hettem meg, akinek adomáit, kalan­dos eseteit, csattanós kis történeteit mindenkor szívesen hallgatnám. Ez a most megjelent kötet segít benne, hogy a távolból is élvezhessem és velem együtt sok Uz-, vagy száz­ezer olvasó élvezhesse Illés Béla anekdotáit. Fé'lszáz anekdotát válogatott össze a szerző a kötetébe. Olvasgatom, böngészgetem őket. Egyik-másik mintha felbukkant volna már Illés Béla nagyobb terjedelmű műveiben, mások novellává kerekítve, ragad­tak meg már korábban. Megint má­sokat mintha az egyik miskolci ká­véház sarokasztalánál hallottuk vol­na a szerzőtől, amint — miután kö­vetkezetesen két szál gyufával rá­gyújtott elmaradhatatlan pipájára és hallgatói szájába is beleerőszakolt egy-egy vaskos Dózsa szivart — megvetette hátát a mindenkor fal­melletti szék támláján és tapasztala­tokban gazdag élete dús kincsestárá­ból egymásután elevenítette fel a legérdekesebb emlékeket. Mesélt, anekdotázott széles jókedvvel. Lát­hatólag örömet okozott neki is az anekdotázás, de — mondanom sem kell — nekünk, a hallgatóinak fe­lejthetetlen élményt jelentett. Milyen meSeg van a Föld belsejében? Ismeretes, hogy a Föld középpont­jában 6 0-00 kilométer átmérőjű úgy­nevezett földmag helyezkedik él. Hosszú ideig azt tartották, hogy a mag hőmérséklete kb. 10 000 fok. Néhány évvel ezelőtt két angol tu­dós bebizonyította, hogy az eddigi feltevések helytelenek, s a hőmér­séklet csak 3—4 ezer fokiig emelke­dik. Szovjet tudósak nemrégiben ezt az állítást is megcáfolták. Rendkívül pontos mérések és számítások alap­ján kimutatták, hogy a földmag hő­mérséklete 5—6 ezer fok között mo­zog. VITATKOZZUNK! A KOMMUNISTA EMBER jellem­vonásainak ábécéjével kezdhetnénk talán ... Az, hogy valaki kommu­nistának vallja magát, egymagában még nem minden, nem jelenti azt, hogy a szóbanlévő elvtárs kommu­nistához méltóan él és dolgozik. Rö­viden: nem jelenti azt, hogy jó kom­munista. Akadnak olyan párttagok, akik annakidején beléptek a pártba, rendesen fizetik a- tagdíjat, még a pártrendezvényekre is becsülettel el­járnak, de ezenkívül édeskeveset tesznek. Ezeknél az elvtársaknál többnyire nem lehet kétségbevonni a marxista meggyőződést, mégis azt kell mondani, hogy nem jó kommu­nisták. Egymagában és önmagának ugyanis senki sem lehet marxista. A kommunista pártok célja: az új tár­sadalmi rend felépítése. Aki ebben a harcban részt vállal, a közösségért harcol. Tehát a meggyőződésben szinte benne foglaltatik a meggyőzés fogalma is. Az a párttag, aki nem terjeszti az önmaga által felismert igazságot, nem harcol annak érvény­re jutásáért — nemcsak jól végzett munkájával, de a környezetében élő emberek között is — nem igazi for­radalmár, nem tölti be kommunista hivatását. Ez esetben az is kétséges, hogy az illető egyáltalán megismer­te-e a marxizmus lényegét. Konkrét példával világosabbá lesz okfejtésünk ... Napjainkban a falusi pártszervezetek előtt sokrétű, bonyo­lult feladatok állnak. Napirenden van a mezőgazdaság szocialista át­alakítása. Ahol már megalakultak a szövetkezetek, a következő lépés a gazdasági, politikai, szervezeti meg­erősítés. Nem minden faluban és nem minden pártszervezetben végzik ezt a munkát a követelményeknek megfelelően. Példának vehetjük Fel- sőbereckit, a sátoraljaújhelyi járás egyik kisközségét. 400-an lakják mindössze. A falu lakói mind mosta­náig — még jelenleg is — egyéni parcellákon gazdálkodtak. Az idei tavaszon azonban egészséges erje­dés indult a faluban. A lakosság tel­jes egészében a szocialista nagyüze­mi gazdálkodás mellett döntött. Va­lamennyien aláírták a belépési nyi­latkozatot, s mivel a gazdasági év már megkezdődött, úgy határoztak, hogy csak ez év őszén, az új gazdasá­gi évben kezdik meg a közös gazdál­kodást. így volt ez a tavaszon. Ak­kor élénk politikai tevékenység folyt a faluban. A felsőbb pártszervek munkatársai, máshonnan érkezett pártmunkások elbeszélgettek a gaz­dálkodókkal, nyílt vitában eloszlat­ták a kételyeket, a kétségeket. Sike­rült legyőzni a maradiságot, a régi­hez, az egyéni gazdálkodáshoz való ragaszkodást. A PARASZTOK BELÄTTÄK, hogy a nagyüzemi gazdálkodásé a jövő, valamennyien aláírták a belé­pési nyilatkozatot. Az agitátorok, akik a községi pártszervezet segítsé­gére érkeztek a faluba, elmentek, bízva abban, hogy ezután már a köz­ség kommunistái is biztosítani tud­ják a zökkenőmentes továbblépést. A jelenlegi helyzet azonban mást mutat. Mind több berecki gazdálko­dó beszélget arról, hogy ő jövőre is egyénileg gazdálkodik inkább, mint a közösben. Saját aláírásukat visz- szavonva, nem készülnek a közös gazdálkodáshoz. Mivel magyarázha­tó ez a pálfordulás? Röviden vála­szolhatunk a feltett kérdésre: amíg a kommunisták bátran hangoztatták véleményüket, a haladás ellenzői hallgattak. Az ingadozók, a kételke­dők nyílt, baráti vitában belátták, hogy a nagyüzemi gazdálkodásé a jövő. Ám, amikor a kommunisták arra gondolván, hogy már úgyis megvan a szövetkezet, alábbhagyhat­nak az agitációval, előjöttek az ad­dig hallgatók. Nem beszéltek a kom­munisták, hát beszéltek mások. A szövetkezés ellenzőivel senki sem szállt vitába. A hiba a községi párt- szervezetben keresendő. Igaz, hogy kevesen vannak — kilencen —, de ha kilenc ember szilárd álláspontot képvisel, ha mernek vitatkozni, le­gyűrhetik a kételyeket, nem kereke­dik felül az ingadozás. Dehát nagyon fonák helyzet állt elő Felsőbereckin. Míg korábban azok hagytak ott egy beszélgetést, akik nem értettek egyet a kommu­nistákkal, most néha fordítva van. A falubelieket változatlanul foglal­koztatja a közös gazdálkodás, de olyan formában-, hogy „odázzuk el, amíg lehet” (!) A tsz ellen agitálók- kal nem szállnak vitába a párttagok. Nem szólnak semmit, inkább arrébb állnak. Ebből két következtetést le­het levonni: vagy a párttagok sem szilárdak a szövetkezésben, vagy bá­tortalanok ahhoz, hogy saját meg­győződésüket érvényre juttassák, megcáfolják a káros hírverést. Kicsit az előbbi is, de főleg az utóbbi. Be- reckiben megfeledkeznek arról, hogy ma már nem a módosabb gazdák­nak, hanem a kommunistáknak kell lenniök a falusi közvélemény formá­lóinak. Természetesen a párttagok­nak nem szabad elszakadni a falu­tól, de rossz és az élet által igen rö­vid időre ítélt az az „összhang”, ami a régi helyzet „mentésére” jön létre. A tavaszon igen sok szövetkezeti község alakult Borsod megyében. Az új szövetkezti falvak túlnyomó több­ségében igen aktívan készülnek a közös gazdálkodáshoz. Már az idén egy táblába vetették a takarmány­féléket, hogy jövőre ne legyen gond­juk a közös állatállománnyal. Istál­lókat építenek, tervezik a jövőt. Azon vannak, hogy amit csak lehet, saját erőből hozzanak össze, hogy minél kevesebb állami támogatást vegyenek igénybe. Az idén alakult és a szöyetkezeti gazdálkodást most, az Őszön kezdő falvakban majd min­denütt ez a- serény készülődés jel­lemző. A felhozott példa* Felsőbe­recki, egy kivétel. Azonban egyetlen ilyenfajta kivétel sem engedhető meg. A FALUSI PÁRTTAGOKNAK, pártmunkásoknak tudatában kell lenniök annak, hogy a megalakult szövetkezetekben a gazdálkodás megindítása, a szövetkezet megszi­lárdítása legalább olyan nehéz — ha nem nehezebb — feladat, mint a megalakítás. Az új életért való küz­delemmel a falvakban együttjár az osztályharc éleződése. Nem szükség­szerűen. Ahol lokalizálják az ellensé­get, élesebb ellentétek nélkül tér át a falu a szocialista gazdálkodásra. De már ez is, az ellenség lokalizálá­sa, osztályharc. Erről nem szabad megfeledkezni. A feladat nem egy­szerű. Még véletlenül sem szabad összekeverni a becsületes, de még a régihez ragaszkodó parasztot, szövet­ségesünket, a tudatos ellenséggel. És itt megint csak azt mondhatjuk, hogy minél többször és minél bát­rabban vitatkozzunk, hadd kerülje­nek elő a kételyek, a téves nézetek, bírjuk szóra a hallgatagokat, s vi­tában győzzön az igazság, ami a mi oldalunkon van, s ami előbb-utóbb győzni fog. A fékező, számító ravaszság igen fondorlatos érvekkel jön elő. Azt mondják például az új termelőszö­vetkezeti tagoknak: miért nem lé­pett be egyszerre az egész paraszt­ság a termelőszövetkezetbe? Miért „hagyták abba” az agitációt? Szabad Európáék hozzáteszik: lám, a kom­munistáknak nincs elég erejük ah­hoz, hogy termelőszövetkezetekbe „kényszerítsék” a magyar parasztsá­got. Átlátszó raffinéria! Mindenki, aki figyelemmel kíséri a párt politi­káját, tudhatja, hogy a párt nem „kényszeríti” • termelőszövetkezetek­be a magyar parasztságot, a párt hangsúlyozza és be is tartja az Ön­kéntesség lenini elvét. Az élet a kényszerítő erő. A fejlődő élet mon­dott ítéletet a kisparcella fölött. A párt, a munkásosztály csak hozzá kívánja segíteni a parasztságot igazi érdekei felismeréséhez. S ami az agi­táció „abbahagyását” illeti, hazánk­ban a szocialista mezőgazdaság meg­teremtése nem két-háromhónapos fel­adat, hanem hosszabb, tervszerű fo­lyamat. Ahogy gazdasági lehetősé­geink megengedik, ahogy a paraszt­ság tudata fokról-fokra megbarát­kozik az újmódi gazdálkodással, úgy alakul több és több termelőszövetke­zet, mígnem az egész országban minden falu szövetkezeti községgé lesz. DE ADDIG MÉG sok álmatlan éj­szakájuk lesz mindazoknak, akik az új élet győzelméért fáradoznak. A megszokott gondolkodás, életmód visszatartó láncaitól csak nagy türe­lemmel, megértéssel lehet megszaba­dítani az embereket. A megértés és a türelem azonban nem azonos a rá­hagyással. A kommunisták nem bíz­hatják a véletlenre az ország sorsát* jövőjét. A falusi párttagoknak, párt­munkásoknak tehát nem szabad fél­niük a nyílt vitáktól. Aki kommunis­tának vallja magát, az a forradalom­mal kötött jegyességet. A falu szo­cialista átalakítása elsőrendűen for­radalmi feladat. A tudat átformálása forradalmi feladat. Az ezen való mun­kálkodás minden kommunistának ál­landó, mindennapos feladata. Egye­sek azt mondják például falun: igaz, vannak olyan hangok, hogy X. Y. visszavonja aláírását, igaz, agitálnak a tsz ellen, dehát ez nem tragikus. Az idő majd mindent rendbehoz. A szövetkezeteké a jövő, a párt helyes politikája úgyis előbb-utóbb gyü­mölccsé érik — mondják —, de elfe­ledkeznek arról, hogy a földet meg kell művelni, amíg a fa kinő, a fát metszeni kell, hogy gazdag gyümöl­csöt termő koronája legyen, és a gyümölcsöt is permetezni kell, hogy egészséges termést szüretelhessünk. NAGY ZOLTÁN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom