Észak-Magyarország, 1959. május (15. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-24 / 120. szám

Vasárnap, 1959. május 24. fiSZ AKM AG Y ARORSZÁG 8 Gyönyörű ez a május!... Levágott rendek száradnak a napsütésben, sárguló szálaik, mint hosszú aranyfonalak kúsznak a mező pasztelljében. Mert arany ez! A búza is gögősmagasra tartja kalászfejét; glédába sorakozik a kukorica és kövéren bontja levelet a répa. Piheg a föld, s szomjasan nagyot sóhajt... Eső kéne már! üs&oúrá Tokaj felöl terhes fellegek köze­lednek. A Szerencsi Állami Gazda­ság ablakából markáns, napbarní­tott férfi kémleli az eget. __ Bár csak zuhogna már! T ekintetével szinte húzza az égi kárpitot — erős, paraszti tenyeré­vel a szomjas földre csavarni mind a vizet. De nem esik. Csak a szel veri az ablakot, port kavar fel az útról, s arcába vágja. Visszafordul és legyint: __ Eh, elviszi a Tisza! Mindig el­viszi ... __ Mégis olyan szép a határ! — Szépnek szép, de ettől sokkal szebb is lehetne így Eperjesi István igazgató, az örök elégedetlen. Node, miért elégedetlen? Már ed­dig is sokat adott.*. __ Mégis, valahogyan mindig ke­vés, amit az ember elér. Mindenki­nek vannak céljai. Kinek ez, kinek az. Mikor pedig elérte már, újab­bakat tűz maga elé. önma^unklcal szemben állandóan nőnek igénye­ink, s alig-alig tudunk lépést tarta­ni vele. Az élet rohan. Gyorsvonta sebességgel kell szaladni mellette. Tanulni kell... Ö t ftere - aizLya dóit Könyvet emel g polcról: A XXL kongresszus jegyzőkönyvé. — Ne haragudjanak, vagyon si­etek. — S belelapoz. — Most is vizsgára készülök, az esti egyetem­re járok . . . A sok munka, a sok ta­nulás bizony nagyon leköti az em­bert ... órájára pillant. __ót percem van. De elökerítem m aguknak a föagronómust, a fö- állattenyésztöt, a brigádvezetőket, vagy akit éppen akarnak ... Ugyan kicsit nehéz lesz. A birtokunk öt­ezer hold. Hatalmas határ. Kony- nyen elvész benne az ember. Sok- szór magam sem találom őket. Kü­lönben is most itt vannak a fel­ügyeleti hatóságtól, hogy bejárjak % a határt. Alig egy hónapja tarto­zunk hozzájuk. Addig a cukorgyár célgazdasága — most: a Borsod- HeVes megyei igazgatóság egyi allami gazdasága vagyunk. A cím tehát változott, de a lényeg ugyan­az maradt: többet, jobbat. Olcsób­ban termelni. elvtársak most azért jöttek, hogy „leltárba” vegye­nek bennünket. Szerettem volna velük menni én is, de az idő — az idő!... Holnap vizsgázom. Nem szeretnék szégyent vallani. Első félév ebből a hatalmas anyagból. __ Az bizony nem könnyű do­log! __ Otthon a tanulás kissé körül­ményes. A család, a gyerek leköti az embert. A fiam meg különösen. » Szeretnék vele is egy kicsit többet foglalkozni, dehát (már megint) — az idő, az idő! A múltkor például azt kérdi tőlem a fiam: „mondd, apuka, te sohasem lehetsz itthon?’ A feleségem, aki ismeri a munká­mat, megérti ezt, de egy olyan gye­reknek, aki még azt szeretné, hogy az időjárást is kapcsolóval szabá­lyozzuk, mint a villanyt — nehéz elmagyarázni. Bár figyelmes, jó- eszű gyerek... Remélem, a nyáron több idő jut majd az ö számára is. __ Akkor meg jön majd az ara­tás!____________________* E lmosolyodik, s nevet is kisbosz- szúsággal, örömmel vegyest: — Az, az! Látják, — ilyen az élet. Azért is mondtam az előbb: ffüJcor már azt hisszük, hogy befe­jeztünk valamit, máris újhoz kez­dünk. Ráadásul itt vem a sarkunk­Ónadaávi JHikLás — t ^acLxánjj.i Saa űftatí+a {el&tiiiik... ban az állatszállítás is. Vagy 120 sertést küldünk városra a héten, és szépen híznak a sőremarháink is. c4 lényege* 3 (ázit S ahogy így beszélgetünk — vagy­is, inkább ő tartja a szót —, bizony már jócskán letelt az ötperc. Sbár Eperjesi .elvtársnak a répatermelés a kedvenc „témája” — legalább úgy ért az állatokhoz -is. Ennek köszönhető — no, meg a főállatte- nyésztö, a brigádvezetők és a gon­dozók munkájának —, hogy az el­múlt esztendőben például sokkal olcsóbban termelték a húst, mint ahogyan tervezték. Hízómarhánál az egy kilogramm hús előállítási terve 24,60 forint volt, — s ők még- ' is 20,60 forintos önköltséggel szá­moltak. , Mi a titka ennek? — Szorgalom és tapasztalat. De, ha kíváncsiak, még azt is elmon­dom, hogy — ugyan várjanak, itt van egy pontos statisztika: — 1959 első negyedében 20,41 forintos át­laggal zártuk az egy kilogrammra eső hústermelési tervet. A múlt esz­tendőben a süldőelőállítás külön­ben 14,15 forint volt kilónként — ténylegesen 13,50 forintra teljesítet­tük. Idén, az első negyedben 13,62 forinttal számoltunk — tervszámot most ugyan nem tudok mondani, mert amióta a Borsod-Heves me­gyei igazgatósághoz tartozunk, terv nélkül dolgozunk. Átmeneti álla­pot — majd megoldódik. A hízott- sertés egyébként tavaly 14 forintra volt tervezve — egy forinttal ol­csóbban sikerült előállítani kilóját. Ez év első negyedében még lejjebb szorítottuk az önköltséget. A terve­zett tejtermelés-tavaly például 3,28 forint volt — most 3. .4 választott malac 32,50 forint helyett — 24,16- ba került. Az idei első negyedévről még nincsenek pontos adataink, mert az elválasztást még most vé­gezzük. Már most biztos azonban, hogy az idén ugyancsak jelentősen csökken az önköltség. A statisztika száraz valami. Ta­lán unalmas is lehet annak, aki egyszerűen átsiklik a számok fölött Egyben a szemet is bántja, ha az olvasó rápillant a számokkal tele­irt papírlapra. De sokat mond an­nak, aki a számok mögött megta­lálja az embert, mert ahhoz, hogy Szerencsen ilyen jelentős önkölt­ségcsökkentést, egyben nyereséget érjenek el (egy hónap nyereségré­szesedést fizettek), a tervszerű, jó együttműködés szükséges. A Sze­rencsi Állami Gazdaság már cél­gazdaság korából is híres a kísérle­tekről. Ez pedig nem afféle öncélú munka volt. Kísérleteik során — mivel ma a hússertés a keresettebb — egy olyan fajtát tenyésztettek ki, amely jól bírja a helyi klimatikus körülményeket és gazdaságos is. Most ötszáz anyasertést tartanak, és évente ezzel olyan szaporulatot érnek el, mint régebben 1000 man­galica kocával. rr-i De mi is az a három fázis? —■ Nem titkolom el, ha már be­lekezdtem. Tulajdonképpen ennyi: tömés, húsrakás, finomítás. Részle­tesebben pedig: megtalálni a mód­ját, hogy mikor, mennyi és mi­lyen minőségű takarmányt adjunk az állatnak. v cAllati dobfrstófta — Á pác-nak, amelyet a sőrejó­szág kap: ízre, zamatra és —r ne mosolyogjanak — tálalásra is úgy kell kinézni, mint a dobostortának. Azonkívül biztosítani kell a meg­felelő külső körülményeket. Ma­gunknak sem esik jól az étel, ha gondozatlan környezetben, sietve, kapkodva fogyasztjuk. A jószágok is kényesek. Különösen, ha már va­lahol hozzászoktak a rendhez. Kel­lemetlen szagú, sötét és szűk istál­lóban csak szálalják a takarmányt, turkálnak a pácban, a gondozó pe­dig mérgelődik, a haját tépi, hogy nem híznak, csak vénülnek. Mi 1951 óta foglalkozunk marhahizla­lással. Mint célgazdaságnak, már azelőtt is profilunkba, tartozott, hogy a cukorgyári mellékterméke­ket felhasználva, szép sőremarhá­kat állítsunk elő, amelyek nagy ré­szét külföldre exportáltuk. Múlt • esztendőben 98 százalékra teljesí­tettük ezt a tervet... —, Ilyen tapasztalatok alapján miben látja Eperjesi elvtárs az ál­lattenyésztés fellendítésének mód­ját? * — Legfontosabb a belterjesség! Enélkül ezen az úton el sem lehet indulni; belterjesség nélkül az ál­lattenyésztés fellendítéséről beszél­ni tartalmatlan fecsegés. Másod­szor pedig, hogy minden termelő­szövetkezet — mert a belterjesség kialakítását és az állattenyésztés fellendítését is csak termelőszövet­kezeti gazdálkodás keretein belül tartom megoldhatónak —> megfele­lő törzsállománnyal rendelkezzék. Azt is elképzelem, hogy úgy, mint mi tettük a mostani hússertés-ál­lománnyal: a tájegység, a klimati­kus viszonyoknak megfelelően kí- kísérletezzék, milyen keresztezéssel érhetik el a legjobb eredményt. S nem lényegtelen, sőt, nagyon is el­sődleges a takarmány bázis meg­teremtése. Főleg a fehérjedús ta­karmányokkal állunk ma még rosszul. Az ugyan biztos, hogy ter­melőszövetkezeteinknek is át kell menni azon az iskolán, amelyen mi, tapasztaltabb gazdaságok is átmen­tünk, s legtöbb helyen már komoly eredményeket tudunk felmutatni. Hiszen a kezdet nálunk is nehéz volt. S ma? Nézzék csak meg az is­tállót ... cAleg.na<j.ij.&bb ökör... — Évente 1700 darab hízott mar­hát adunk le külföldi, olasz, német exportra és svájci cégeknek. Elkép­zelhetik, milyen alapos vizsgálódás megy végbe, amikor egy kapitalista cég megbízottja vásárolni jön és persze azon fáradozik, hogy minél jobban letörje az árat. Ezerféle ki­fogást talál, vagy inkább csak ke­res, de az exportra — úgynevezett extrém minőségűre szánt árunak úgy kell kinézni, hogy az szinte megszólaljon ... Azért is szükséges a lényeges három fázis (tömés, hús­rakás, finomítás) betartása, mert az nem elegendő, ha az állat csak szép gömbölyűre hízik, hanem s a hús minőségének is elsőrendűnek kell lenni. • — Mennyi idő alatt hizlalnak pi­acképessé egy állatot? — Az a körülményektől függ. S nem utolsó sorban magától a hízó­ba fogott állattól. Bár a közvetítő vállalattól sem kapjuk mindig a legjobb minőséget, ök is hizlalnak ugyanis, és elvégre, minden szent­nek maga felé hajlik a keze... — A cél azonban, hogy minden jószág egy nap alatt egy kilogramm húst vegyen fel. Fel is veszi. Ta­valy még többet is. Átlagosan 105 dekás súlygyarapodást számoltunk naponta. Most például van egy olyan ökrünk, amelyben már tíz mázsa van, de még mindig úgy eszik, hogy majd szét reped ... cAz zlaeizett fűtiké Hintó, — nem cifra, cirádás, amolyan egyszerű, határba való. * Röpít bennünket Malomta­nya felé. Hogy „röpít”, túl­zás kissé, mert az egyik — valaha telivér — lesántult útköz­ben, elvesztette patkóját, szeren­csehozóját. (Korholta is érte hajtó­jukat Eperjesi élvtárs, mondván: „Ejnye, ejnye, fel kellett volna már azt üttetni, elvtárs!” Persze, tudja ö azt nagyon jól, hogy nem volt rá idő, s nem is haraggal mondta, csak, hogy szóljon valamit.) Elől parádé nélküli lovas „piló­tánk” csak hallgat nagyokat. S ha mégis kérdezni valónk akad, boltul- gat egyet-egyet, fösvényen mérve mondókáját. Csak amikor már lát­határon belül járunk, bők előre az ostornyéllel: — Az ott mind a miénk... «* s lélegzetvételnyi szünet után csen­desen még ennyit, hogy: — A vé­gét. innen nem is lehet látni a Mi birtokunknak! — És azt, hogy Mi — így mondja, ilyen nagybetűsen. Még két huppanó, istentelen zöttyenés és megérkezünk Malom­tanyára. A szürke, meg a fakó már magától kanyarodik az ismerős úton az istálló elé, s a gyeplöszár egy gyenge rántására fékezik lépé­süket. Az épület felől gazdászkalapos, szürkeruhás fiatalember indul fe­lénk. — Ö az, akit keresnek, — int hintánk irányitója — Vágvölgyi elvtárs, a főállattenyésztő... Jtálmnfáí'ó valuta — Azért jöttünk, hogy ... — kér­denénk a bemutatkozás után. de Vágvölgyi Ottó nyomban ráfeleli: Tudom, telefonált Eperjesi elvtárs... Nos, mire is kíváncsi­ak? — Ránk néz, s ahogy látja, mi már kandikálunk befelé az is­tálló nyitott ajtaján, elindul arra. — Most van épp az etetés — lép el a jászlak mellett futó hosszú fo­lyosón, s nem szól többet, időt en­ged, hadd nézelődjünk előbb. S hogy van mit nézni, az már bi­zonyos. Hosszú, világos és igen modern istállója van (Schandl professzor is elismerte egy szak­könyvében) a gazdaságnak. A be­tonjászlak előtt kigömbölyödött, tiszta hátú sőremarhűk ropogtatják kényelmesen az eléjük rakott — „dobostortát”. Gondozóik már az almot készítik, szinte ágyaznak ne­kik, a nyugodalmas kérödzéshez... Vágvölgyi elvtárs oldalról san­dítva figyeli a. hatást, s szerény büszkeséggel bólint, mikor nagy tetszéssel szólunk: — Ami igaz, igaz! Ilyen modern istálló nincs is a megyében még egy —• tolja feljebb félarasznyit fe- jebúbjára a kalapot. De az álla­tok ... Tudják, mit jelent ez a népgazdaságnak? Valutát, sok va­lutát, amely egyelőre még lábon jár... Közben autó fut be az udvarra nyakig, azaz a hűtőjéig sárosán. — No jó, jó! De hol esett az eső? Ä Alig pár kilométerrel odébb — mondja az érkező Tersánszky György központi agronómus — Tarcalon olyan vihar volt, hogy el­mosta az utat. Magam is motorral jöttem Bodrogkeresztúrnak. kö­rül ... S. mintha csak konferalásra vári volna, fölöttünk is megdördült az ég és a Tisza felöl (bár elég mesz- sze van Szerencshez) visszafordulni látszanak a fekete felhők. — Csak jég ne legyen! — sóhaj­tanak a gazdaságbeliek. — Mind tönkre tenné a határt... 'Brigádvezető a káthan Látszik is, ahogyan mostmár a kimustrált tragacson (a cukorgyár­tól „már” nem — a felettes igazga­tóságtól pedig „még" nem kapnak új gépkocsit) a hizlalda felé hala­dunk, milyen kövéren hányja ka­lászát a búza, szaporán nő a kuko­rica. A dűlöút mellett zsúpfedeles, hosszú ólak. Jóformán saját erőből • építették, de másfelé is építkeznek. A megkezdett brigádszállás alapo­zásán még friss a malter. Tóth Lajos brigádvezetővel sze­retnénk beszélni... Vágvölgyi elv­társ odakiált egy közelben álló fiú­nak: — Szólj le légyszíves a — kútba! Egy pillanatra megütközünk. — Hogy-hogy! Mit keres ő a kűt- ban? — Ott van az irodája ... Leleményességük nem ismer ha­tárt. Később már magunk is ter­mészetesnek vesszük, hogy egyelő­re amíg az új brigádszállás «■» ilyen, nagyrészt helyi anyagból, saját erővel — felépül, a kutat rendez­ték be átmenetileg irodának. — Kellemes hűvös van itt — mondja Tóth elvtárs — csak az kel­lemetlen egy kicsit, amikor a Hid­rofor rázendít... Egyébként a hizlalda korszerűsé­géhez nem fér kétség. Csak akkor lepődik meg az ember, amikor hallja, hogy ezt a nagyértékű komplexumot jóformán a semmiből teremtették. Addig jártak-keltek a környéken, mig használható épület­elem darabot, amit máshol nélkü- ' lözni lehetett, megszereztek. — Most egy kimustrált villamos­targoncára volna szükségünk mondja Tersánszky elvtárs ak­kor már minden meg volna, ami egy korszerű hizladához kell. Nem baj, akármilyen rossz, csak az al­váz legyen meg. Valamelyik nagy­üzemben biztos található majd rendbehoznánk mi... (Kérésüknek itt adunk hangot. Bizonyosan tudnának rajtuk segí­teni a .Lenin. Kohászati Művek, vagy a DIMÁVAG is, ha körül­néznének a portán.) dmiért nem fáé prémium... S most, riportunk végén le kell szűrni a tanulságot. Bár nem mond­tunk el mindent — helyszűke miatt a felét sem sikerült visszaadni an­nak, amit a Szerencsi Állami Gaz­daságban tapasztaltunk, de a leg­lényegesebbről igyekeztünk tudósí­tani. Tulajdonképpen azért mentünk Szerencsre, hogy a nagyszerű ered­ményekről adhassunk hirt. Aztán az élet megváltoztatta elképzelé­sünket. Rosszúl hangzott volna u tudósítás, ha az eredmények mö­gött nem mutattuk volna be az egyes embereket. Hiszen a siker el­sősorban nekik ■ köszönhető. Még csak nem is azért, mert egy vi­szonylag jó körülmények között dolgozó állami gazdasággal állunk szemben, hanem azért, mert akik itt keresik a kenyerüket, nem „csak” kenyérkeresetnek tekintik munkájukat, .de szenvedélyük «« egyben. Nagyon sok feladatot elvégeznek, amiért nem jár prémium; amit, ha ugyan nem végeznének el, senki nem vetné a szemükre, de megte­szik, mert magukénak tekintik ezt a gazdaságot. íme, az ezer közül egy példa: Ottjartunkkor nem volt víz « hizlaldában. Annyi maradt ugyan, hogy etetés után megitassák az ál­latokat, de éjszakára már nem ju­tott. Különösebben nem nagy hi­ba, Kibírták volna a sertések. Már a munkaidőn is jóval túl voltak, hazafelé tartottak az emberek. Né­melyik a biciklin ült, amikor Tóth Lajos kiszólt a kútból: — Fiúk! Megjött a víz... Az csak természetes, hogy ott­maradtak. Pedig ezért sem járt külön pré­mium ... Szerencs, 1959. május ».

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom