Észak-Magyarország, 1959. március (15. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-10 / 58. szám

Kedd, 1959. március I tóZAKMAGYAKültóZAL 3 A perecesi bányász színjátszók Bukfenc"-e A PERECESI BÁNYÁSZ SZÍN­JÁTSZÓK a miinap a miskolci MÁV Erkel Ferenc kultúrotthonban ven­dégszerepeitek. Csizimarek Mátyás -„Bukfenc” című zenés vígjátékát mutatták be. Sajnos, az előadás nem vonzott nagy. közönséget és a hatalmas elő­adóterem széksoraiban bizony sűrűn sorakoztak egymás mellett az üres foltok, de akik eljöttek — általában jól szórakoztak, olykor hangosan derültek is a „Bukfenc” fejtetőre ál­lított bukfencein s mire ezeket a so­rokat olvassák, talán már nem is em­lékeznek vissza pontosan a darab ku­sza — mondhatnánk azt is: kissé za­varos — meséjére és ha valami meg is^maradt emlékezetükben — a szín­játszók dicséretes igyekezetén kívül —az csak néhány jól sikerült zenei betét (Buday Dénes''remek műve) le­het. Tulajdonképpen nem is nagy baj, ha a darabra nem sokáig emlé­keznek vissza, mert a mondanivaló­jában, művészi színvonalában, dra­maturgiai felépítésében egyaránt erő­sen csökkentett értékű műnek a nagyközönség tudatából való kiszür- külése egyáltalán nem jelenthet sem­miféle súlyosabb társadalmi hiány­érzetet. Azt hisszük, hogy magáróba da­rabról szükségtelen teljes részletes­séggel megemlékeznünk. Sajnos, kö­zel sem jár ahhoz az elképzeléshez, amit a mai magyar darabokról kiala­kítottunk magunkban és amit a kö­zönség méltán elvárhat és főleg: nin­csen benne egyetlen olyan momen­tum, ami éppen öntevékeny színját­szók által való sorozatos előadásra alkalmassá tenné. Kár, hogy öntevé­keny csoportjaink nagy számban fordulnak ehhez a darabhoz és na­gyon nagy kár, hogy az egyébként igen jóhírű perecesi bányász szín­játszó együttes is erre fordította tu­dását, energiáját és idejét. Nem csa­lódunk, ha azt feltételezzük, hogy egyetlen „Bukfenc”-ező öntevékeny színjátszócsoport sem tudná kellően megindokolni a daraib bemutatását, hogy mit akartak ezzel a darabbal a // közönségnek nyújtani, mennyiben tel­jesítették ezzel az öntevékeny cso­portok elsődleges feladatát: a szocia­lista tartalmú nevelőm unkát, Szinte halljuk az ellenvetést: hiszen ezt a darabot hivatásos színészek is széria- szerüen mutatták be. Azt válaszol­juk, hogy ez nem lehet mentség és nem lehet indok. Más az öntevékeny és más a hivatásos színjátszás mun­katerülete és feladata. Ennek részle­tes taglalása nem tartozik ennek az írásnak a feladatai és nem fér a ke­retei közé. Mindezek vonatkoznak a „Bukfenc” és egyéb hasonló darab párti csoportokra és nem kizárólago­san a perecesiekre, ahol — tudomá­sunk szerint — általában nincsen ilyen törekvés és hogy most ez be­csúszott, még nem olyan végzetes, hogy a csoport jóhírét lerontsa. Min­den bizonnyal gazdasági okok indu­kálták a perecesi bányász színját­szódnál ezt a közönségsikerrel ke­csegtető „Bukfenc”-et, de — mint a minap láttuk — a közönségsiker is meglehetősen mérsékelt volt. A SZÍNPADI RENDEZÉS min­denkor nehéz és komoly munka. Még abban az esetben is, ha valóban drá­mai remekművel állunk szemben, ha­talmas művészi munkát igényel a rendezőtől, hogy a szövegkönyv holt betűit élő játékká formálja és ne ki­zárólag a szöveget mondja el a sze­replőgárda a színpadon, hanem ben­ne éljen és égjen a játékban a ren­dező egyéni elképzelése, művészete is. Gyengébb darabnál ez a rendezői feladat megsokszorozódik. így volt ez a perecesi „Bukfenc” esetében is. Zudla Pál rendező a régi, rutinos szín j átsző-rendező gyakorlottságával vette kézbe a darabot és talán nem kizárólag az ő hibája, hanem első­sorban a szövegkönyvé, hogy a játé­kot nem tudta erősen és egységesen kézben tartani. Talán éppen sokat épített a rutinra és kevésbé mélyedt el az egyes jelenetek kidolgozásába, nem kereste meg a mondanivalóhoz leginkább alkalmas színpadi kifejező formát és helyette hosszú gyakorlatá­nak dús kincsestárához nyúlt ötle­tekért, beállításokért.' Különösen az tiltakozni önmagunk megcsúfolása ellen Gerencsér Miklós: Hátsó város megcsúfolása, a háború A regényről nem tudok sokat mon­dani, hiszen amit akartam, benne mondtam el. Hogy mennyire sikerült szándékomat kifejezni, azok dönthe­tik el, akik megajándékoznak azzal, hogy első könyvemet a kezükbe ve­szik, s ha türelmük lesz, végigolvas­sák. Írás közben az volt a szándékom. . önmagunk, ellen. Hőseim a gyermekkori ismerősök, akikkel közös volt s. közös ma is a sorsom, akik a betűvetéssel együtt tanulták meg a pusztulás fogalmát, s primitív számtanpéldák mellé repülőgépeket és bombákat rajzol­tak. Azt akartam elmondani, hogy a gyermekek számára mit jelent a há­ború, Ez a komor szó azóta is na­ponta elhangzik valamennyiünk szá­jából, nem tudna, hogy a rettegést mikor igazolja ismét a valóság. , A háború mindenki számára szörnyű, egyaránt szenvednek a bűnösök és az ártatlanok, de a legtöbbet a lég­ár tatlanabbák, a gyermekek szen­vednek. Elsősorban erről szól a re­gényem, amely egy vidéki város munkáskerületének a háború utolsó hónapjaiban zajló életét próbálja fel­mint mindannyiunknak: tiltakozni idézni. első felvonásban volt erősen érezhe­tő az erős rendezői kéz hiánya, von­tatottan peregtek a dialógusok, a nagyszámú statisztéria ellenére ke­vés volt az élet a színpadon. A má­sodik és harmadik felvonásban a já­ték erősen megélénkült — sok jólsi­került zeneszám is tarkította —, per­gőbbé vált. Sajnos, itt találkoztunk sok ismert és már Zudla Pál által is bizonyára sokszor felhasznált beállí­tással, rendezői fogással, helyzetko­mikumok túlzott kiélezésével, sőt egy egészen abszurd ötlettel is. (Ar­ra a jelenetre gondolunk, amikor két szereplő egy pokróccal letakarva mászkál a színen és a többi szerep­lő ezt nem veszi észre (!?).) Minden bizonnyal a régi rendezési motívu­mok felhasználásából fakad az a hi­ba is, hogy a rendező eltűrte egyes •szereplők egyéni túl játszásait is, kü­lönösen a házfelügyelő harmadik felvonásbeli jeleneteiben. A játéknak ebben a fejfogásában a darab gyen­géi hatványozottabban mutatkoztak meg. azokat csiszolni a rendező — minden jószándéka ellenére — nem tudta, s ha egyes képek jól is sike­rültek, csak részben kárpótoltak. AZ EGYES SZEREPLŐK JÁTÉKA is csak a második felvonásban kez­dett kibontakozni. (Lehet, hogy az idegen ^környezet is feszélyezte őket.) A két főszerepben, egy válni készülő házaspár — általuk szeretetremél­tóvá tett — figuráiban Pozsa József és ZselinszkJ Etelka nyújtottak ked­ves alakítást, tettek bizonyságot szín­játszói gyakorlatukról, rátermettsé­gükről. Nagyon természetes, emberi volt Hauk János az apa alakjában, bár figurájába valamivel több árnya­latot is vihetett volna. Hasonló a megállapításunk Glöckner Károlyné házvezetőnőjéről. Odermarszki Etelka Lenkéje az előadás legélőbb, leghite­lesebb figurája volt: nagyszerű mű- vésziséggel jelenítette meg a frázi­sokat vízfolyásként szavaló, de alap­jában nagyon is érzelmes fiatal lányt. Ónodi Gyula Bernáthja sok derűt keltett, helyes mértéktartással komé- diázott; Szvetlik István házfelügyelő­be — sajnos — sok külső hatásvadász- e~?közzel • formált komikus alakítás. Kisebb szerepekiben , Visnyánszki Lászlóné. Kiss József. Visnyánszki László, Pászka László és Bachor La­jos nyújtott egy-egy jólsikerült figu­rát, —- Buday Dénes nagyszerű zené­jét a kis zenekar dicsér etreméltó művésziséggel tolmácsolta; ÜGY TUDJUK, a MÁR SOK JE­LENTŐS sikert megért perecesi bá­nyász színjátszó együttes ismét nehe­zebb feladatokra vállalkozik. Készül­nek a bányász kulturális seregszerfr­iere is. A fentiek elmondásával nem a megrovás, hanem a segítés volt a szándékunk. A segítés, hogy hasonló hibákat a jövőben .elkerüljenek, ne kísérletezzenek olyan produkciókkal, amely régi jóhírnevüket nem öreg­bíti. Tudjuk, hogy a jövőben még sok és szép, értékes, művészi produk­cióval fognak megörvendeztetni s éppfen mert tehetségüket, képességü­ket ismeri ük, kellett részletesen fog­lalkoznunk ezzel a produkciójukkal is, de kellett más „Bukfenc”-re vá­gyó csoportok érdekében is. — Mint ^hallottuk, a perecesiek leveszik a műsorukról a „Bukfenc”-et. Jól te­szik. « Benedek Miklós A nemzetközi nőnapon Az épílőmimkás asszonyok és lányok ünnepén Nagy ősi vágy az asszonyok szívében, hogy átöleljünk minden messzeséget, hogy a szeretet forró kráterében eggyé forrasszunk minden nemzetséget, hogy ne legyünk már gyöngék, elhagyottak, prédái a kegyetlen viharoknak, mint a magányos országutak fája, kell, hogy szívünk egymást megtalálja. 'T'alán nem is fejezhette volna ki szebben a költőnő: Várnai Zse­ni, az asszonyok, a nők ősi vágyát, mint ebben a Mint egy végtelen élő koszorú c versében, amely a nemzet­közi nőnapon sok-sok kedves ünnep­ségen dobogtatta meg az ünneplők és az ünnepeltek szívét. Eggyé for­rasztani a nemzetségeket, megtalálni az egymáshoz vezető utat legjobban csak a nők tudják, akik — legyen bőrük barna, sárga, vagy fehér — gyermeket szülnek, új életet hoznak a világra. Az élethez, a gyermekek felneveléséhez béke kell. A népük, családjuk, szeretteik életét védel­mező asszonyok és lányok egyesített ereje — legyőzhetetlen hatalom, a béke megvédésének nagyszerű zá­loga. Ezt az erőt, ennek a hatalomnak egy részét hívta össze a Borsod me­gyei Állami Építőipari Vállalat nő­tanácsa 'is, hogy az építőiparban dol­gozó, az új építésében közvetlenül pelték a kisegítő munkást, a bérel­számolót, a könyvelőt, a munkahelyi étkezdék szorgos és fáradhatatlan munkásait, akik ügyes és kitartó munkával segítik a . termelést. Velük ismerkedtek meg a szovjet asszonyok is, akik meglepetéssel vet­ték tudomásul, hogy Borsod megye építőiparában sok olyan nődolgozó van, akikre számíthat a váUalat, megszerették az építőmunkát és be­csületesen helytállnak. Beszélgettek Sass Erzsébet gépkezelőnővel, aki az előző napon vette át Budapesten az „Építőipar kiváló dolgozója” kitün­tetést, amit a miniszter elvtárs ado­mányozott a legjobbaknak. Megis­merték Hornyák Gizella és Papp Erzsébet burkoló szakmunkásokat is, akik már sok családnak szereztek örömet a szép fehér csempével bur­kolt falakkal. Találkoztak takarító­asszonyokkal, akik közül sokan — mint Oláh Andrásné, vagy Holecskó Györgyné — közel 10 év óta vigyáz­A szovjet vendégek az építőmunkás asszonyokkal, leányokkal ismerkednek. Fotó: Szabados György résztvevő asszonyok és lányok mél­tóképpen ünnepelhessék a nemzet­közi nőnapot. Mint ilyenkor szokás, a vállalat vezetősége, az üzemi bi­zottság, a pártszervezet több megle­petést tartogatott az ünnepeltek szá­mára. Az .ünnepség előtti napon 400 darab üdvözlőlapot, meghívót kézbe­sítettek, az ünnepség délutánján pe­dig a női dolgozókat előbb engedték el munkahelyükről. A legnagyobb meglepetést tálán mégis az keltette, hogy — az építőiparban először — szovjet asszonyokat hívtak meg ba- rátkozásra, ismerkedésre. A vállalat szép, új kultúrotthoná- ban még sohasem jött össze ennyi le­ány és asszony, mint ezen a napon. Jöttek az épülő színháztól, a laká­soktól, hivatalokból, konyhákból, szálláshelyekről, üzemi óvodából, mindenhonnan, ahol a női kéz nél­külözhetetlen. A bejáratnál e napon őket köszöntötték a férfiak. Huné­nak a munkások második otthonának rendjére, tisztaságára. Róluk beszéltek a vállalati nöta- nács vezetői, Bakó Férencné és Hor­váth Istvánné, de az igazgató, Vin- cze Cféza is, aki ezen a napon a dol­gozó nők. megbecsüléséről tartott ünnepi beszédet. Nem maradt el az ajándékozás sem. A szakszervezet és a vállalatvezetőség igen bőkezű volt. Közel kétszázan ' kaptak porcelán­edényeket, másoknak pedig fehérne­művel kedveskedtek. A színvonalas kultúrműsor után — amit a Miskol­ci Háziipari Szövetkezet énekkara mutatott be — közös vacsorán vet­tek részt. (A felszolgálást ez esetben a férfiak végezték.) Aztán szólt a zene, megkezdődött a tánc. Az asszonyok és lányok ven­dégeikkel együtt vidáman szórakoz­tak. (sz—mj Onoctoári JMiklós npotlsoroiala: # aquiao 919, TA NÁCSKOZTÁ RSASAä! TLf agyarország történelme 400 év óta tele van függetlenségi har- cbkikal. A nép egészséges életösztöne mindig szét akarta törni bilincseit. A feudális reakció és a hatalmát fél­tő nagytőke azonban mindannyiszor vérbefoj tóttá a nép megmozdulásait. De a szabadságvágyat a népekből végérvényesen kiirtani nem lehetett. Ellenkezőleg: csak még inkább foko­zódott a kizsákmányolt, semmibe vett proletárok harca, hogy örökre lerázr zák nyakukról elnyomóikat. Az idők folyamán meg-megujuló függetlensé­gi harcok során megedződött, össze- kovácsolódott ez az akarat és 1848 di­cső példája olyan erőt, ügybe vetett biztos hitet öntött a szegény népbe, hogy vállalva minden áldozatot, tűr­ve szenvedések kínjait, egyre erélye­sebben lépett fel szabadsága kivívá­sára. A külföldi erővel szövetkező feu­Beszédeg történelem dálkapitalizmus letörhette ugyan a szabadságharcot, száműzhette, bör­tönbe vethette 1848 legjobb katonáit, — újak vették fel a letiport lobogót! A nép, amely soha egy pillanatra sem mondott le óhajtott szabadságá­ról, jogai törvényes gyakorlásáról, a békéről —, új harcosokat nevelt ki magából és küldte elei élére. Buzdí­tották ebben az Európában végbe­menő változások, amelyek mind­mind a népek békevágyáról, szabad- ságtörekvéseiről hoztak hírt. A századfordulót követő első év- *"*■ tizedben a magyar munkásosz­tály is jelentős sikersorozatot ara­tott. A fellendülő sztrájkmozgalom hat éve alatt majd háromszázezer, bérből élő dolgozó kapott fizetés- emelést 20 millió korona értékben; 144 ezer munkásnak pedig összesen 150 ezer órával, tehát átlagosan egy órával csökkentették a munkaidejét. A sikerek újabb jogos követelések teljesítésének kivívására buzdították őket és amikor híre jöti hogy az orosz proletárt átus porbadöntötte a cári uralmat, szinte fergeteges erővel indult meg a Kárpátokon innen is az Ausztriával szövetkező reakció megsemmisítéséért indított küzde­lem. Az 1918-as őszirózsás forradalmat érlelte meg ez a harc. A háború hoz­ta a halottak napja hófehér virágait, amelyet á katonák, tisztek a sapka­rózsa helyére a nemzetiszínű kokár­da mellé tűztek. A háború hozta ezt, amely céltalan volt ugyan a mi szá­munkra, de a feudális reakció mégis meghurcolta magyar fiainkat jófor­mán a világ összes harcterein a né­met és osztrák tőke céljaiért. Azok a magyar katonák azonban, akik egy számukra idegen érdekért, orosz földön ontották vérüket, csak­hamar felismerték Lenin igazságát, az orosz proletariátus igazságát és tömegesen, tízezrével álltak át a for­radalom oldalán. Azok a magyarok, akik közül országunk mai .vezetőinek többsége kinevelkedett, felismerték, hogy a Lenin mutatta utón kell ha­zai földön is a győzelmet kivívni. E győz ' >m. érdekében hívták harcba a népet, amikor fáradtan, de tele hit­tel és lelkesedéssel hazaérkeztek. In­nen indult el a magyar forradalom, amely alig öt hónappal césőbb a Ta­nácsköztársaság kikiáltását eredmé­nyezte. Ezek a katonák, az ő igazsá­gukat felismerő hazafiak vo.tak azok, akik a kommunista pártba tömörül­ve, a fiatal proletár államra törő' in­tervenciósok, s a velük szövetséget kereső áruló szoedemek ellen hősies magatartással vérüket, életüket ál­dozva felléptek. A Tanácsköztársaság elbukott ugyan, vérbefójtotta az áru­lás, a túlerőben levő imperializmus, de harcai, nagyszerű eredményei és tettei örök figyelmeztetőjel marad­tak a reakció s.zámára. A fehér ter­ror azért is tört oly kíméletlen ke­gyetlenséggel a magyar haza legjobb fiaira, mert tudta: ha még egyszer felkel a nép, recsegve, ropogva vég­érvényesen összedől a hatalma. Ami ezután történt, mindnyájunk előtt ismeretes: mérhetetlen szenve­dés, kommunista és nem kommunis­ta, de haladó szellemű hazafiak 'el­hurcolása, a féktelen terror mindad­dig. amíg a második embertelen vi­lágháborúban az ellene törő német fasizmuson győzedelmeskedő Szov­jetunió végleg, kezünkbe adta a sza­badságot, amelyért ennek az ország­nak népe 400 év óta annyit küzdött. nnek a riportsorozatnak nem az az elsődleges célja, hogy a Ta­nácsköztársaság munkájának poli­tikai analízisét adja. Sokkal jobban elvégezték már azt helyettem politi­kusok, történészek, a társadalomtu­domány szakemberei. Az a szándék vezérelt, hogy a kö­zelgő negyven éves évfordulót ünne­pelve, a Magyar Tanácsköztársaság eddig ismeretlen, vagy kevésbé is­mert miskolci, borsodi adatait feldol­gozzam. Az újságíró, vagy bárki olyan em­ber, aki hétről-hétre' nyitott szem­mel, nyitott füllel járja a falvakat, városokat, sok olyan dolgot hall, amelyért hal los vétek lenne, ha el­veszne a feledés homályában. Részben tehát a Tanácsköztársaság előkészítésében részt vett, ma is élő szemtanúk elbeszélései alapján, rész­ben pedig a levéltárakban fellelhető dokumentumok, korabeli feljegyzé­sek és eredeti tudósítások segítségé­vel megpróbáljuk a ma olvasója elé rekonstruálni az eseményeket, hogy negyven év távlatából is tiszta fény­nyel ragyogjon a szervezett magyar munkásság nagy fegyverténye, az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság feledhetetlen emléke! Első riportunk: „TALÁLKOZUNK a szent ANNÄNÄL”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom