Észak-Magyarország, 1959. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-10 / 8. szám

Szombat, 1959. január 11. f&ZAKMAGYARORSZAc 3 Enyém — tiéd — M ^iod. kedves komám. ez a gyár a KFT rész­vénytársaságé. az pedig a M. O. báró tulajdonában van. Ez a négy- emeletes ház X. nagykereskedőé, az a sarki Y. ügyvédé, amaz Z. ezre­desé. ■/ Nem is olyan régen — tizennégy esztendővel ezelőtt — bizony niég így volt. Ki 'beletörődéssel, ki ha­raggal nézte az akkori világ rút igazságtalanságait, s panaszkod­tunk egymásnak, barátainknak, ha más vidékről ellátogattak hozzánk. Mi is hasonló felvilágosítást kap­hattunk, legfeljebb más nevekkel, ha viszonoztuk barátaink látogatá­sát. És hogy állunk ma. miről beszél­hetünk egymásnak? — No. látod, kedves barátom itt ezek a szép kertes házsorok, ott azok az emeletes bérházak — mind- mind- a miénk, vagyis a tiéd, ©z enyém, az övé, mint ahogy miénk a gyár. Miénk az © sok autóbusz, amely a városban, falvakban köz­lekedik, a vasúti kocsik, a mozdo­nyok. A mi áruinkat szállítják a tehervonatok és az autók, miénk az a sok ízléses, bő választékkal telt üzlet. A mozikban, a színházakban ■nekünk és a mi gyermekeinknek tartanaik előadást. Látod, f iataljaink, akár diákok, vagy üzemi munkások, úgy öltözködnek, ahogy azelőtt mi szerettünk volna. S minderre azért kerülhetett sor, mert minden a miénk, a népé, a társadalomé, ami azelőtt csak néhány száz, vagy né­hány ezer ember jólétét szolgálta. I ó tudni, naponta látni, la- pasztalni gyarapodó gazdag­ságunkat. De már előbbre volnánk, még módosabbak is lehetnénk, ha egyesek irigységből és becstelen­ségből, mások kapzsiságból, vagy hanyagságból nem tennének kárt vagyonúnkban, a társadalom tulaj­donában. S ha nem lennének csu­kott szemmel járó közömbösek, akik mindezt eltűrik... Hogy kik azok az irigyek? Azok. akik annakidején maguk tették zsebre egy gyár, bérház, vagy üzlet hasznát és azok. ©kik kiszolgálták őket s koncot kaptak a haszonból. Az effajta emberek nem nézik jó szemmel dolgozó népünk gyarapo­dását. Sajnálják a munkástól a jó ruhát, a nagyobb darab kenyeret és gyermekeiktől a gondtalan vidám gyermekkort. Ezért ott károsítják meg a társadalmat, ahol tudják. Lopnak, csalnak és olyan üzleteket kötnek, amelyekből nekik hasznuk van, de az állam ráfizet. /Sk nagyon jól tudják, amit. ^ sok becsületes dolgozó még nem ért meg, hogy a becstelensé­gükkel a népi demokrácián ütnek egyet, azt gyengítik. Az az elvük, ha nem tudjak visszafelé fordítaná a történelem* kerekét, akkor igye­keznek megkötözni, hogy lassabban haladhasson előre. De becstelenség az is. ha valaki ugyan nem osztály- érdekből tér erre az útra hanem a feneketlen önzés, bűnös anyagi ügyletek útján akar magának anyagi jólétet biztosítani. Akiket nem érdekel a többség sorsa, csak egy cél lebeg előttük: minél keve­sebb munkával minél nagyobb anyagi jólétet teremteni maguknak. Ezért lopnak, dézsmálják a keres­kedelemiben rájuk bízott árukat, ezért csalnak, sikkasztanak. Ezeket támogatják azok a rövid­látó emberek, akik azt az ostoba elvet vallják, hogy: az állam nem érzi meg azt, ha valaki elvisz egy alkatrészt, »megugrat« egy vég vásznat, vagy kicsavarja a vasúti kocsiból a villanykörtét és így to­vább. Mintha az állam tőlük füg­getlen valami volna. Mintha az ál­lam spajza feneketlen zsák lenne. Salakblokkokból családi ház Borsod megyében — noha a fel- szabadulás óta nagyon sok ház épült ■— mégis komoly lakáshiány van. Különösen érezhető ez az ipari mun­kás lakta vidékeken. Üzemeink, bányáink dolgozóinak száma meg- -növekedett. s ezzel természetszerűleg fellépett a lakáshiány. A nagyarányú állami házépítési akciók riiellett az üzemek vezetői is igyekeznek enyhíteni a lakáshiányon. A Borsodnád'asdd Lemezgyár vezetői például — ez helyes, másutt is kö­vetni kellene — 19-58 májusában a gyár mellett lévő régi salakhányón megkezdték a házépítéshez nagy­szerűen bevált salakblokkok gyártá­sát. A 18 téglát helyettesítő salak- blokkokat vidrátoros formázógép se­gítségével készítik, amely Bárczy Zoltán technikus újítása. Egy salak- blokk 3.80 forintba kerül, égy két­szobás, összkomfortos családi háznak l'alegyene 2 és félezer forintba van. A salakblokk jól bevált, mindenféle tekintetűben megfelel a házépítéshez. A 22 lemezgyári dolgozó, akik már az itt készült salakblokkokból építették házukat, elismeréssel beszélnek a Lényegesein, olcsóbb, szaporább építő­anyagról úgyannyira, hogy egyre többen vannak, akik salakblokkiból akarnak házat építeni. A kis üzem november óta az idő­járás vijszonta'gságai miatt nem üze­mel, de a gyár vezetői úgy tervezik, hogy tavasszal tovább folytatják a munkát, ezzel elősegítve az üzemi dolgozok családiház építését. \ KEGYELEM A BIKÁNAK Egy tajvani falu lakosai más bikát kértek a hatóságoktól. Van ugyan egy bikájuk, de annak 180 tehén vá­gyait kell kielégítenie. A falu elöl­járója a kormányhoz intézett kérel­mében leszögezte: »A helyzet igen sürgető, mert túlterhelt bikáink siral­mas állapotban van.. .« X VIII. Árulás... — KIJUTOTTUNK AZ ERDŐBŐL. Egy falu felé kanyargó országúira bukkantunk, mintha a Bükkből a Lillafüredre vezető útra értünk vol­na le. Előttünk a völgyben egy lám­pa vörös fénye vonta magára figyel­münket. Hátunk mögött reflektor- fényt láttunk. Tanakodtunk, hogy mitévők legyünk. Hárman voltunk: a férjem, egy ismerősünk és én. Abban állapodtunk meg, hogy én megyek előre, a vörös fény irányába. Az is­merősünk — idősebb ember — kato­naköpenyben jött. Elkérte a férjem siltes sapkáját és ő is velem tartott. Hidat javítottak a Lajtán, a vörös fény az útelzárást jelezte. A folyó melletti barakkból világosság szűrő­dött. Arra tartottunk. Nem tudtuk, Idagyarországon vagyunk-e még, vagy már Ausztriában. Beszóltunk a barakkba. Magyarul válaszoltak: — Jó, jó, mindjárt. — Elhült ben­nünk a vér. Egyszer már balszeren­csénk volt, az igazolványaink oda. De mi jöttünk, jönnünk kellett. A fiatalasszony fáradtan várta a fejleményeket. Már egy hete úton voltak. Fájt a lába, szíve alatt a mag­zat. A második hónapban volt. Vajon hol jön majd világra az újszülött? Nyílt a barakkajtó. Fölösleges volt a félelem. A burgenlandi magyar tört magyarsággal bizonygatta, hogy Ausztriában vannak. Fellélegeztek. Mögöttük a reflektorfény a hegyes­halomi határállomást jelezte. De mi­ért a fellélegzés? Miért kellett ott­hagyni otthonukat és kislányukat, aki Miskolcon maradt a nagymamá­nál. Margittai János (a nevet a csa­lád kérésére, a gyermekekre való te­kintettel megváltoztattuk) úgy érezte, hogy nincs több keresnivalója a népi demokratikus Magyarországon. — A férjem mindig jobboldali be­állítottságú volt — így a feleség. — Hiába lépett be annakidején a párt­ba, hiába dolgozott fontos beosztás­ban. HA CSAK A KÜLSZÍNT NÉZED, érthetetlenül állsz az esettel szem­ben. Margittai János szegény család kilencedik gyermekének született. Ha Magyarországot nem szabadítja fel a szovjet hadsereg, ha nincs népi demokrácia, cseléd marad, legjobb esetben bekerül a gyárba segédmun­kásnak. A párt segítette ahhoz, hogy a dolgozók iskolájában elvégezze a technikumot. Ennek köszönhette, hogy diszpécserként dolgozhatott a gyárban. Jött az ellenforradalom. Margittai elvesztette a fejét. „Bedűlt” a demagógiának, és maga is a dema­gógok közé került. Amikor átlépte a határt, tudta, hogy a hátramaradt hazában bűnösnek könyvelik el, de ő nem érezte a bűnt... De nézzük to­vább pályafutását Ausztriában. — Éjszakára a burgenlandi magyar vendégei maradtunk. Másnap men­tünk be a szomszédos faluba. Ott a község szolgabírója fogadott bennün­ket. Nagyon kedvesek, közvetlenek voltak és a vendéglőbe hívtak regge­lizni. Este szintén a vendéglőben kö­töttünk ki, és több burgenlandi ma­gyar összejött az asztalunknál. Az egyik már erősen nézte a pohár fe­miénk SZERZŐK - MŰVEIKRŐL Mintha a kormánynak egyéb gond­ja sem volna, mint ebből a képzelt Csákiból a pénzt ömlesztőm, mond­ván: lakás kell? Modern gépekre van szükség? Építsünk bekötő utat? Villamosítsuk a falut? — Tessék, tessék! Itt a pénz! Kinek van még valami hiánya? Csak rajta, bátran, telik mindenre! Ha így lehetne. — nern is volna rossz, de nem lehet így. A kor­mány csak úgy oszthat tagjainak, csak abból adihat amit, megtenne-, lünk. amit belegyűjtünk. Ha mun­kaközben milliókat vesztünk a csa­lók, a solejtgyártok anyagpazarlók, tolvajok, a közömböseik jóvoltából, azok a milliók valahonnan hiá­nyozni fognak; Akkor le kell fa­ragni a költségvetésből. Talán ép­pen a lakásépítési tervet kell csök­kenteni, vagy az útépítésre szánt összegből kell elvenni, talán keve­sebb jut öltözőre, mosdóra, mint amennyit terveztünk. Lehet, hogy az üdülőre, egészségügyi intézmény­re szánt összeg csorbul. Kik látják hát mindennek kárát? A becsüle­tes dolgozók! Az egész társadalom! Valahogy úgy van ez, mint ott­hon. mikor a rakoncátlan gyerekek csínyt tesznek, kihasítják a dunna huzatát. Nem egyedül a gyerek látja tettének kárát, hanem az egész család, mert a huzatot pótol­ni kell, talán éppen abból a pénz­ből. amit esetlég cipőre, ruhára, vagy rádióra tettek félre. így va­gyunk a nagy családdal, a társa­dalommal is. A társadalom az egyes em/be­" reikből áll. s amikor valaki a társadalmat károsítja meg. akkor j az egyes embert, a nagy család | tagjait is megrövidíti. Sajnos, ezt még sok becsületes ember nem érti meg, mert nem látja. Vagy ha látja, rosszul értelmezett barátság­ból, szolidaritásból szemet huny . fölötte. Mit lehet tenni? Lehet adminisz­tratív rendszabályokat foganatosí­tani, vagyis megbüntetni a kár oko­zóit. De ez önmagában kevés. Bár szükség van az adminisztratív mód­szerekre, de még inkább arra, hogy az üzemeknél, vállalatoknál, kereskedelemben stb. magúik a dol­gozók lépjenek fel a társadalom minden rendű és rangú élősdijével szemben. Vannak már erre kedvező jelek. Nem egyszer maguk a dol­gozók hívják fél a gazdasági, párt és egyéb erre illetékes szerv figyel­mét a károk okozóira. Különösen az üzemekben tapasztalható ez, ahol a dolgozókat közvetlenül is érinti a dolog, mert nekik sem mindegy, hogy van-e nyereségrésze­sedés és mekkora. Előbbre jutottunk, de még nem elég messze. Többet kell fáradozni a dolgozók gondolkodásában tapasz­talható ferde szemléletek és a kö­zömbösség leküzdéséért, hogy min­den becsületes ember megértse, világosan lássa, érezze: hazafias, állampolgári kötelessége mindig, mindenhol őrködni mind'annyiuhk, a társadalom vagyona fölött. (Pál) A címet kifejezőnek érzem... Gereblyés László: Mindhalálig születésében van valami »csodála­tos«. Különösen csodálatosnak tűnik fel azonban saját könyvünk meg­jelenése, amelynek létén, sorsán, pályafutásán rendszerint nem győz csodálkozni a szerző. Hogy is írta Ady? »Hát ahogyan a csodák jönnek. Ügy írtam megint ezt a könyvet.-.« És csakugyan... Az Ady-köny vek csodálatos csodák, többféle okiból is. Ám. bocsánat a talán túlságosan me­rész vonatkoztatásért, de jómagam is ilyen csodálatosnak érzem, különö­sen utolsó könyvem »létrejöttét«, de persze, egészen más értelemben, mint Ady a magáét. Ugyanis ma már szinte érthetetlennek tűnik nekem magamnak is. hogyan lehetett ked­vem. lelki erőm. idegem ahhoz, hogy megírjam azokat a verseket, amelyek mondjuk. 1956 első felében az írószövetségben dúló belviiszályok időszakából valók... Vagy talán még inkább azokat, amelyeket később, az 1956 november—decemberi, életem­nek talán a legkegyetlenebb, leg- sívárabb, legzordabb napjaiban ír­tam, legtöbbször a megjelentetés leg­csekélyebb reménye nélkül, bár igaz, volt úgy is. hogy sokszorosításra ke­rült. röpirat számára ... Ám akár­hogy is történt, annyi bizonyos: a Mindhalálig címet kifejezőnek, »trou- vaille«-nek érzem. Mert erről, s nem kevesebbről van szó napjainkban, még ha szerelmes verset is ír a költő. Igen, mindhalálig jegyezte el magát a verssel, a munkásosztállyal, a nem­zettel. a kommunizmussal, az em­beri jövendővel. JCől'l'lLpídÓ . . . A szomszédasszony­nak van néhány el­őzve gyűlt tyúkja. Lo­vagi párviadalban rok­kant meg a kakas, ami jó ürügy lett arra, hogy az ünnepekben kés alá ítéltessék olya­nok által, akiknek hal­vány fogalmuk sincs már a lovagi erények­ről ... A kakas nélkül maradt tyúkok nem- sokáig hordták az öz­vegyi fátyolt. Sőt! Amint ez már lenni szokott, elkezdtek pá- váskodva, sétafikáim, szomszédolni és tilosba járni... A kutyánk eleinte nem jó szem­mel nézte a kerítés alatt átbújkáló tyúko­kat és nagy ricsajjal visszaterelte ^ őket, megmagyarázván ne­kik a jószomszédi vi­szony alapfeltételeit... De beszélhetett, illetve ugathatott azoknak! Egyik ki, a másik be... Mintha a falra hányta volna az ugatást. Ez nagyon feldühitette az egyébként békés ter­mészetű kutyát és már-már ott tartott, hogy tettlegessé gr e ve­temedik. No, ez igen kellemetlen volna, amit jobb megelőzni... Bontásból kikerült ócska deszka után ku­tattunk, hogy beszö­gezzük a nyílásokat. Persze, ezt sem lehet úgy máról-holnapra leakasztani, a szögről... De közben történt valami. A kutyánk vagy belefáradt a mi­haszna munkába, vagy kibékült a »rámenős« tyúkokkal, mert napok óta békésen jártak- keltek, Icapirgáltak a kertünkben. A szomszédasszony nem sokat törődött laza erkölcsű, tekergő tyúkjaival, de egyszer mégis , megemlítette, hogy nem tudja, hová tojnak a tyúkjai..-y No, még csak az hiányzik, hogy ben­nünket gyanúsítson! — gondoltam felháborod­va és éppen nagy lé­legzetet vettem, hogy belefojtsam a szót, amikor Spaci kutyám me llémsomfordáit, nyilván azért, hogy kéznél legyen, ha se­gítségre lenne szüksé­gem. De nagyon siet­hetett és nagy sietsé­gében megfeledkezett a toalettjéről és áruló jelnek ott maradt dús, erősszálú bajusza kö­zött a frissen felfalt tojás maradéka. Le* kenyerezték a tyúkok. —y. —a. Jampec akad bőven A washingtoni Opera Society idén előadja Strawinszkij »A róka« című művét. A darabban fellép a »prosti­tuáltak és jampecek kara« is. Mint az opera igazgatója mondotta: »Jam­pec van elég, egy tucatban 13 is akad, de a »hölgyek« toborzása prob­lémát okoz«. nekét. Azt mondta: — Ti mind a testvéreim vagytok — és fizette a cehünket. Mesélte, hogy a háborúban járt Magyarországon, jól ismeri Mis­kolcot, az Avast. Itt esett el a testvé­re. — Nekem az apám veszett oda — mondtam én. Ö leverten bólogatott: — A háború, a háború... Másnap a menekülteket táborba gyűjtő kocsi érkezett a faluba. Mar- gittaiékat Eisenstadtba vitte a lá­gerba. — Addig kezdtük azt hinni, hogy igaza volt a Szabad Európa rádió­nak ... No, az Eisenstadtban töltött első nap kiábrándított bennünket. Zsúfolt, közös szobák. A fertőtlenítő­szerek kibírhatatlan bűze. Éhségtől síró kisgyermekek. Részeg nők. Le­hetetlen koszt. És mindenekfölött az erkölcsi fertő. — Minden este vizitet tartottak a lágerban lefekvés előtt. Igazolni kel­lett, hogy házaspárok vannak együtt. Eleinte nekünk is kellemetlenségünk volt, igazolvány nélkül jöttünk át. Szerencsére magunknál találtuk az esküvői fényképünket. Csakhogy ezek az igazoltatások nem sokat je­lentettek, s még az sem használt, hogy karhatalom állt a női láger­negyed előtt. AZ EISENSTADTI LÁGERBŐL továbbkerültek Hochhegbe. A hegyek között fenyőerdő+ől övezve egy ma­gánpenzióban helyezték el a családo­kat. „Csak” négyszázan voltak. A penzió a lágerélet után felüdülést, pihenést jelentett. De ez csak pár hé­tig tartott. Utána a klostemeuburgi tábor következett. — Ehhez képest az eisenstadti lá­geréletet szolidnak mondhatnánk. Családosok és nőtlenek vegyesen él­tek a lágerban. Lányok, fiúk szintén. Többen éltek vadházasságban, mint rendesen. A verekedés nem .számított szenzációnak. A mágyar fiúk osztrák lányokat hoztak be. Az osztrák fiúk magyar lányokhoz jöttek. Mi a szo­bát is kifogtuk, ahol laktunk. Mellet­tünk egy borbély lakott feleségével. Mindennap részegen jött haza és mindig verte az asszonyt. Kék-zöld volt szegény az ütlegektől. >Neküink, idegeneknek kellett beavatkozni. — Ott aztán mindenféle népség összejött. Tizenöt-tizenhat éves lá­nyok kerültek a lejtőre... A fürdő­ben homoszekszuális nők verekedtek össze... A részeg fiatalok este az ut­cán csatangoltak. Minden este más és más „csíny’’-nyel lepték meg a jó osztrák polgárokat. Megtették, hogy egy egész sor ház ablakát beverték a főutcán. A végén" a község már kö­nyörögve kérte a láger feloszlatását. — Innen Bécsbe jártam be dolgoz­ni. Munkát kaptam egy háziipari vál­lalatnál. Hímzéssel megkerestem a heti 200—220 schillinget is. Csakhogy amíg én dolgoztam, a férjem mással volt elfoglalva, ö nem vállalt mun­kát, azt mondta, hogy nem talál. Persze, olyan állást nem kaphatott, mint idehaza, a kőművesek mellé, meg nem akart menni segédmunkás­nak. — Hatvan kilométert tettem meg naponta munkahelyemre és vissza. Már a hetedik hónapban voltam. Ha­zajöttem a munkából. A férjem nincs. Elment „gyöngyvirágot” szed­ni — hallottam a választ. Aztán meg­tudtam, hogy egyszer ezzel a nővel, máskor meg a másikkal jár „virág­szedésre”. A tisztességesebbek szóltak a férj­nek. — NEM SZÉP TŐLED! Kisgyer­meket vártok. A feleséged dolgozik, te meg ... Hiába volt, nem lehetett visszatar­tani. Ebben is hű maradt politikai „következetességéhez”.' — Nem bírtam tovább idegekkel... Augusztus 20-án kitört közöttünk a botrány. Azelőtt a láger legcsendesebb há­zaspárjának tartották Margittaiékat. Most veszekedtek, sőt verekedtek is. — Kijelentettem, hogy én ezt nem tűröhi tovább. A férjem hidegen csak annyit mondott, hogy: segítsek rajta. Ezt magam sem vártam... Az olvasó, aki nem ismeri, milyen állapotok uralkodtak a menekült­lágerekben, csodálkozva kérdezheti: Hogy történhetett ez? A sok évi har­monikus együttlét után egy-két hó­nap így felboríthatja a házaséletet? A válasz: igen, ilyen volt a lágerélet. Persze, a hajlam is feltétel. — Döntöttem. Nem maradok to­vább mellette. Visszajövök az itthon­hagyott kislányomhoz, szüléimhez. Hiába rémítgettek, kitartottam elha­tározásom mellett. Ott olyan rémhí­reket terjesztettek, hogy az itthon hagyott gyermekeket összegyűjtik és Szibériába viszik. Hogy engem is in­ternálnak. A magyar nyelvű disszi- dens újságokban fantasztikus törté­neteket olvashattunk az itthoni álla­potokról. Én jönni akartam. — Azt hittem, pár hetet kell vár­nom a vízumom miatt. Az én ügyem­ben azonnal intézkedett a magyar követség. A terheseket, a kisgyerme­kes anyákat soronkívül hazaszállí­tották. A FIATAL ANYA szédülést érzett az autóbuszon, amely áthozta az osztrák—magyar határon. Hiába akarta elfelejteni, ami az eltelt öt hónapban történt vele. Idegesség szo­rongatta a torkát, a szíve vadul do­bogott. A nagy autóbusz egyhangú zúgással úszott a nyílegyenes ország­úton. ő nem látta a tájat. Újra hal­lotta a veszekedéseket a lágerben. Látni vélte a férje cinikus arcát, váll­rándítását. Átkozta a kegyetlen sor­sot. Átkozta a csábítást, ami Nyugat­ra vitte őket. Kétszeri árulás érte, a férje színt vallott... Majd kislánya riadtan mosolygó arca tűnt elébe. — Itthon megértéssel, segítő szán­dékkal fogadtak a hivatalos szervek. Tudom, hogy hibáztam én is, de lá­tom, megbocsátják, ha igyekszem jó­vátenni hibámat. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom