Észak-Magyarország, 1958. október (14. évfolyam, 231-257. szám)

1958-10-18 / 246. szám

Szombat, 1958. október 18. SSZAKMAGYAKORSZAG TANULJUNK TŐLÜK... Nyolcezer rózsatő virágzik Miskolcon A miskolci kertészeti vállalat dísz­faiskolájában három évvel ezelőtt kezdték meg a munkát. Azóta a ker­tészek több mint 100 fajta különböző színű, alakú és illatú rózsát neveltek. Érdekes látvány a ködös októberi reggelen a szabadban virágzó, bár­sonyos szirmú, illatos »róasaerdő«. A kertészetben jelenleg nyolcezer rózsatő virágzik és szeptemberben 60 olyan újfajta rózsát oltottak, amelyeket eddig csak külföldön is­mertek. Ilyen többek között az egész nyáron illatozó skarlátszínű, vagy a közepes virágú, lilaszínű rózsa. A rózsakertet számos miskolci ke­resi fel naponta, hogy már most ki­válogassák azokat a rózsatöveket, amelyeket a virágzás után megvásá­rolnak^ Ünnepi filmhét Borsod megyében (Október 23 — november 6.) A magyar filmszakma államosítá­sának tizedik évfordulója alkalmá­ból rendezendő ünnepségek Borsod megyében október 23 és november 6. között zajlanak le. Az ünnepségek sorát Miskolcon, a Kossuth moziban tartandó- díszbemutató nyitja meg, amelyen Szabó Pál Kossuth-díjas író is résztvesz. Vetitésre kerül a Csempészek című új magyar film. A megyei központi ünnepségen kí­vül, október 24-én a diósgyőri Ság- vári moziban, 25-én a Táncsics mo­ziban, 26-án Göncön, 27-én Hejőcsa* bán vetítik, ünnepi megemlékezés­sel egybekötve, a Csempészeket. Ünnepségeket tartanak a felsorolta­kon kívül 25-én Mezőkövesden és Putnokon, november 3-án Szeren­csen és november 5-én Mezőkeresz­tesen, a Micsoda éjszaka! Vetítésével egybekötve, október 25-én Kazinc­barcikán, 26-án Sajószentpéteren, 28-án Szikszón, november 5-én Izsó- falván, a Fekete szem éjszakájának vetítésével, október 26-án Sátoralja­újhelyen, 27-én Sárospatakon és no­vember 5-én Kurityánban a Sóbál­vány vetítésével egybekapcsolva, to­vábbá október 26-án Abaujszántón a Csigalépcsővel és ugyancsak októ­ber 26-án Cigándon a Csodacsatár vetítésével. A felsorolt moziüzemeken kívül a megye valamennyi normál és kes­keny filmszínháza ünnepi megem­lékezést tart a fentírt időben a tíz­éves magyar filmről és bemutatja az elmúlt tíz esztendő legsikeresebb magyar filmalkotásait kínzások köz-ben kezdtek el, elszán­tan a végső küzdelemre. H arcoltak a Tanácsköztársaság­ért. Szervezték a Vörös Had­sereget a kommün védelméért. Ka­tonaruhát öltöttek, nehéz életük első uniformisát, amelyre még ma is büszkék. Most bizottságot szerveztek. Régi párttagok bizottságát, öszhajú, szem­üveges bácsik... De örök nyugta­lansággal kutatják az élet minden területén: mi az, ami jobbá tenne, mi az, amiben segíteni kell. Egyik legszebb munkájuk a Ta­nácsköztársaság védelmében vérüket ontott vöröskatonák sírjának felku­tatása. Aztán értesítik a hozzátarto­zókat, akik negyedik évtizede őrzik a nyomtalanul eltűntek emlékét. Csendőrök verték agyon Iski G. Istvánné férjét. Fiát az 1956-os el­lenforradalom golyója sebezte halál­ra a budapesti pártház ostrománál. A fiú hű maradt apja tiszta emlé­kéhez, akiről azt sem tudta, hol vér­zett el. A feleség és anya elhagyot­tan élt. Bánatában senkisem oszto­zott. ők keresték fel. Ezek az ősz em­berek, akikről azt sem tudta, hogy kicsodák. Ma is segítik, osztoznak fájdalmában, munkájukkal emléket állítanak a két hősnek — apának és fiának. S zerte az országban találnak ka­tonasírokat, ahova tömegével vetették a szabadságért küzdők holt­testét. Ma gondos kezek ápolják őket, kegyelettel emlékezve meg a vörös katonákról, akiket elfeledte­tett az idő, az örök harc. Úttörők gondozzák azoknak a végső pihenő­helyét, akik életüket áldozták a mi szabadságunkért is. S azok, akik őrzik az időt, maguk is emlékeznek. Velük együtt harcol­tak: — a néma holtakkal, akik meg­haltak anélkül, hogy egyetlen percét is élvezhették volna a szabadságnak. Ők tudják, hogy csak véletlen az élvemaradásuk, a tőke és munka évtizedes harcában, amely nem kímél családot, otthont, testvért, egyént és közösséget. Gyakran hívják őket egy-egy is­kolába. Felnövekvő generációnk, gyermekek, akik csak könyvekből, filmekről és képzőművészeti alkotá­sokból ismerik a múltat — a nincs- telenséget, a nyomort, a munkanél­küliséget, a háborút — ilyenkor ta­lálkoznak a régi párttagokkal. Raj­tuk keresztül elér hozzájuk a hal­lott, olvasott, látott szavak, epizódok igaz értelme. Tanulnak élni és dol­gozni tőlük. Gyakran mi, fiatalok, éppen a fiatalságunkkal járó türelmetlenség miatt egyedül ítélünk, megoldunk problémákat, amelyekhez elengedhe­tetlenül szükséges lenne az élet-át­élés, a mozgalmi munka ismerése, a teóriák gyakorlatba való átültetése. Tanuljunk tőlük, öregektől, akik ■ elég fiatalok maradtak ahhoz, hogy ma is dolgozzanak, nevelje­nek; turbán Nagy Rozália A kainál (Dömötör Ferenc felvétele.) Kilenc hinan alatt csahnem egymillió forint értékű alapanyagot takarítottak meg Borsodnádasdon A Borsodnádasdi Lemezgyár hen­gerészbrigádjai az év kilenc hónap­jában csaknem egymillió forint ér­tékű alapanyagot takarítottak meg. A legjobb munkát a harmadik ne­■ ■ ■■ — .......- ■ - ooo g yedévben végezték. Az anyagnor­mához viszonyítva, tonnánként 17 kilogrammal csökkentették a betétei. Ez mintegy 260 tonna alapanyag­megtakarítást eredményezett. Elkészül a Tiszapalkonyai Hőerőmű negyedik 120 méter magas téglakéménye A Tiszapalkonyai Hőerőmű nyolc óriáskazánjának kiszolgálására négy, 120 méter magas téglakéményt épí­tettek. Ezek jelenleg az ország legna­gyobb kéményei. A negyedik — egyben az utolsó — kémény a napokban készült el. A 30-as Gyárkémény és Kazánépítő Vállalat dolgozói a választásokra készülve, a munkát a határidő előtt egy hónappal fejezték be. A kéményt új tervek alapján építették, hogy szükség esetén még egy kazán füst­jét elvezethesse. A négy kémény felépítéséhez több mint 3 millió különböző méretű idom­téglát használtak fel. Ebből a tégla* mennyiségből * 240 kétszobás lakást lehetne felépíteni. Jl/f ütét után szanatórium* 1 ba kerültem. Fáradt, kedvetlen voltam. Asztaltár- saim mindent megtettek, hogy felvidítsanak. Egyik reggel a legszebb kiflikkel megrakva tolták felém a kenyeres-kosarat. Észre sem véve kedves­ségüket, unottan tettem arrébb. — Már megint kifli! Kifli, mindig csak kifli zsörtö­lődtem, s kiskanállal nyalogattam a mézet. Asztdlszomszédom, egy kevésbeszédű, idősebb férfi, meglepetten felkapta a fejét: — Hát igen, a szanatórium rendszerint kiflit rendel a reggelihez. És nem is csúnya — forgatta kezében az egyi­ket —, hajnalban süthették. Nézze, olyan, mint egy ölelő kar. A végek egyformán begörbítve. A hajtások fodrai még őrzik a simogató kéz nyomát A nehezen múló órákban csak az a mester tud ilyen szép kifliket hajlítani, aki szereti szakmáját. — Ugye csodálkozik, hogy így beszélek. Magam is pék vagyok, idestova harminc éve. Suttyó gyerek voltam még. amikor szülőfalumban, Tomaalján egy nyári délelőtt, fél\ lábszárig érő gatyában, egy nyurga tót fiú kiabált, óriási kosárral a hátán. — Kiflit, kiflit tessenek, friss, ropogós kiflit... Anyám a poharak alól, az almárium fiókjaiból össze­szedte kevés pénzét. Kiszaladtunk a kapu elé, hogy talán vesz egyet-egyet valamennyiünknek. De csak másfélre való pénze volt, így nem vásárolt egyet sem. Én sírtam, visong- tam a ház előtt, ne legyen kegyetlen, legalább csak nekem vegyen, hiszen egyre futja a pénzből. Megígértem, nem mondom meg testvéreimnek. Szegény csak rámnézett és otthagyott. Én meg mentem a kifli után, hivott, csalt az il­lata, amely elérhetetlenül úszott a poros utcán. A nagy kí­vánástól alig láttam, csak mentem, a nyál összeszaladt a számban. Végül megszólítottam a legényt. — Kedves pék úr! Nagyságos pék úr, adjon egy kiflit! — Van-e pénzed? Látván sóvár arcom, nagy lármát csapott. — Még mit nem! Pénzed nincs, te lopni akarsz, azért kujtorogsz utánam! Szó nélkül maradtam hátrább, mindenkire haragudtam, aki vásárolt tőle. Azt reméltem, ha nem fogy el, itt hagyja valahol. A falu végén már megsokallta, hogy nem maradok el. 0 szólított meg. — Te gyerek! Ne tátsd a szád, inkább segíts a kosarat átvinni Kövecsesre! Gyere na! Adok egy kiflit... /örömömben majd fellöktem kiflistől. A felét előleg- ben kértem, de nem adta. Mindjárt többet gondolt, hogy ilyen hamar kaptam az ajánlatán. Nem a szomszéd faluig, hanem addig vittem az istentelen kosarat, amíg a sütemény el nem» fogyott. Elhagytuk Gömörpanyitot. Sajó- gömört, Szentkirályit, és én vittem, vittem, vagy inkább az vitt engem. Úgy nézhettem ki, mint egy óriás pók. Égésé térdemig leért a kosár. Húzott, vágott a tartómadzag. A tenyerem raktam alá. így a kiálló farcsontom még jobban törte a jobbra-bálra mozduló teher. Oda nem ért el a kezem, meghajoltam hát, szinte magam is egy kifli voltam. Jajszó nélkül mentem faluról-fálura. Kiabáltam, árultam. A ne­gyedik községben végre elfogyott a rakomány. A tót fiú há­rom kiflit adott a zsebéből. Meg sem köszöntem, nagy hir­telen bedugtam trikóm alá és felejtve fáradságom, hazáig futottam. Otthon anyám kettőt elvett tőlem, forró tejesvíz­zel leöntötte és kisöcséimnek adta. Olyan jó kedve lett, egész nap dalolt. Alig egy hét múlva újból megjelent nagy kosarával a. pék. Amikor meglátott, egyszerűen rámparan­csolt: * — Vigyed fiú, megfogadlak inasomnak, öt kiflit kapsz egy útért. örültem nagyon, hiszen öt kifliért talán a világból is kiszaladtam volna. Kiabálva, táncolva hordoztam a nehéz kosarat. A pék úr, az én nagyságos pék uram pedig szedte a pénzt.' Három évig árultuk így a süteményt, egyetlen alkal­mat sem mulasztottam. Egyszer csak azt mondja gazdám, amikor hazafelé baktatunk. — Jancsi, holnap szabadulok. Letelt az inasidőm. Pék­segéd leszek. A főnök másik inast keres, nem jönnél el? Majd beajánllak. Már hogyne mentem volna el. Életem legszebb pillana­ta volt, amikor a pékséget megláttam. Azt hittem, hogy ott minden kifliből áll, annyit eszem belőle, amennyit esők akarok. Mekkorát csalódtam a nagy dagasztóteknők mellett. Minden nehéz és piszkos munkát rámsóztdk. Egy kívánsá­gom azonban teljesült. Én formálhattam a kifliket. Keserű­ségem, örömöm mindig meg­látszott rajta. Ha nagyon su­ták, alaktalanok voltak, ügyet­lenségemért szidott a gazdám. — Te Molnár, a merevgörcs érje el azt a mocskos ujjad! Veled etetem meg mind, ha nem fogy el... Mondhatom, nagy büntetés lett volna, de sohasem ke­rült rá sor. Helyette pofonokat kaptam. T?ossz szokásom volt, különösen az inasévek elején, hogy mindig nyitogattam a kemence ajtaját, ugyan­is nagyon szeretem a sülő tészta szagát. Egyszer az egyik segéd, tréfából-e, vagy hogy mérgét kitöltse valamiért, ak­korát csapott a fenekemre a lapáttal, hogy bebuktam a for­ró kemencébe. A tüzes ajtó megégette arcom, homlokom. A megijedt segéd gyorsan egy veder vizet öntött rám és ki­emelt az állókából. Hozott egy jódarab vajat, azzal kent be, de közben szidott: — Megmondtam már, ne nyitogasd az ajtót a sülő tész­tára, mert visszaesik!... Most úgy nézel ki, mint egy va- karó. Jó ideig minden munkát elvégzett helyettem. Láttam rajta, nagyon bántotta hirtelensége. Ezzel követett meg en­gem, a Jancsi inast. Amikor segéd lettem, falusi, városi pékségekben pró­bálkoztam, de hely nem akadt. Behívtak katonának, éppen jókor. Ott is marasztottak volna, ha a keservesen megszer­zett mesterségemet felcserélem a kaszárnyaélettel. Nem tettem. Most Diósgyőrben, a Vasgyári Kenyérgyárban dol­gozom. Negyven, hatvan mázsa kenyértésztát dagasztok na­ponta, persze géppel. Kezem, fogásom hozzászokott a kilós tészták szaggatásához. Már nem ötdekás kifliket formálok, hadd csinálják azt a fiatalok. De azért még néha. karácsony­kor, vagy gyermeknapkor én is odaállok közéjük. Sodrok egy kosárra-valót. Frissen, melegem osztom szét az utcán a gyerekeknek, vagy elviszem az árváknak..; ... Míg benzélt, felejtve étváovtalanságom. kiürítettem, a kenyeres-kosarat. Azóta is, ha pékség előtt visz el utam és megérzem a friss sütemény illatát, Molnár János pékmes­terre, azaz a „pék úrra” gondolok, mert ö valóban a szak­mája ura. Vajon hány kiflit sütött harminc év alatt? Mennyi örö­mét, keserűségét formálta süteményei holdalakjába?... ! ANDRÁS IDA P E KU R Tíz földszintes ikerházat, 50 férihetyes óvodát és bölcsődét, valamint egy korszerű üzletházat adnak át az év végéig liszanalkonva új lakótelepén romszobás — ikerházba költözhetnek be. A lakótelep építői a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójára és a választásokra készülve elhatároz­ták, hogy az év végéig befejezik a 10 darab — egyenkint kétszer két­szobás — ikerház, az 50 férőhelyes óvoda és bölcsőde, valamint az új üzletház építését. Jövőre átadják a telep utolsó háromemeletes, 16 laká­sos lakóházát. Ebben a házban or­vosi rendelőintézet és posta is nyí­lik. A központi fűtéssel ellátott la­kásokban hideg-meleg folyóvíz szol­gálja majd a dolgozók kényelmét. A Tiszapalkonyai Hőerőmű közelé­ben mintegy 20 millió forintos költ­séggel korszerű készenléti lakótele­pet építenek. A 88 új lakásba azokat a dolgozókat helyezik el, akiknek munkájára az új »áramgyárban« minden percben szükség lehet. A lakótelepen eddig 3 kétemeletes — egyenként 12 lakásból álló — la­kótömb és négy földszintes ikerház­ban 8 háromszobás lakás készült el. Itt épült fel az ország egyik legkor­szerűbb munkásszállója is, amelyben gépesített konyhát és éttermet létesí­tettek. A közeli napokban pedig újabb négy — egyenként kétszer há­A ferencjózsefi »jó« világból, a há­borúból és Horthy Magyarországá­ból egyaránt a robot jutott nekik osztályrészül. És az értelmetlen ha­lál, a mások háborújában, ahol gyil­koltak, mert őket is gyilkolták em­bertelen uszítás nevében. Kegyetlen és véres a sorsuk. Fegyverrel és fegyver nélkül pusztították őket év­tizedeken keresztül. Hallgatom őket Egyik-másik meg sem tudja mondani, hányszor ült börtönben. A család már sokszor el­siratta. ö maga sem reménykedett semmiben. Hányszor zárult be mö­göttük a kapu, — államrend elleni izgatásért, vagy éppen az államrend megdöntésére irányuló fegyveres tö­rekvésért? Kommunisták voltak. Hadat üzen­tek a tőkének, a hozzájuk hasonlóan szenvedők, az elnyomottak érdeké­ben. Kevesen maradtak. Kegyetlenül dolgoztak a hóhérok, akiknek kezén örökre ott szárad az ártatlanul ki­ontott vér. Akiket azért fizettek, hogy »tökéletesebben« tudjanak kí­nozni, gyilkolni. ; De ők, ezek a kevesek most itt vannak. Nyugdíjasok. Apák, nagy­apák. — Elvtársnő, csak állami vona­lon vagyunk nyugdíjasok.;: Igen, mo6t is dolgoznak. Folytat­ják, amit csendőrsortűz, vallatások, Dégi párttagokkal beszélgettem ■%a napokban. Azokkal, akik­nek legdrágább kincsük az életük, ■— küzdelmes munkásmozgalmi múlt­juk. Nem papíron őrzik, nem elsár­gult dokumentumok igazolják. Itt élnek, itt vannak köztünk, együtt dolgoznak velünk a beteljesült el­képzelésekért, — a szocializmus épí­téséért. Elképzelések? Igen, nyugodtan használhatjuk ezt a szót, a frappán­sabb teória, az impozánsabb álom vagy vágy helyett. Elképzelésekkel indultak mindannyian. Sokrétű, bo­nyolult útkeresés után találtak rá az igazira. Olyan gondolatokkal kezdtek, amelyeket nem könyvből olvastak, nem mástól hallottak, — életük diktált. Elnyomott, kisemmi­zett proletárságuk, mint százezreké ebben az országban, ahol a munkás és paraszt kivilágított ablaküveg előtt nézte az úri világ tobzódását S nekik volt erejük arra, hogy felis­merjék az igazságot, báftem ki is mondják azt. Ez szólította őket harcba a tőke el­len, az úri rend ellen, amely szüle­tésüktől kezdve halálukig görcsös robotra ítélte őket. L etűnt korok, két világháború, forradalmak és ellenforradal­mak részesei. Bölcsőjük a nyomor, ringatójuk az éhség és a parancs volt, nevelőjük a munka és a harc.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom