Észak-Magyarország, 1958. augusztus (14. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-17 / 194. szám

Vasárnap, 193S. augusztus 17. ßSZAKMAGYARORSZÄG 5 u FTT / 1 1 I ilmjegyzetek Tájfun Nagaszaki felett Francia—japán film Nagaszaki nevének hallatára min­denki 1945 augusztus 8-ra gondol. Arra a napra, amikor erre a japán városra lehullott az atombomba és 75.000 ember vesztette életét és 85 ezer szenvedett súlyos sérüléseket. Amikor a Tájfun Nagaszaki felett című filmhez beültünk, ha nem is azt vártuk. hogy az Nagaszakinak 13 év előtti szomorú történetével foglalkozzék, bíztunk benne, hogy a filmtörténetben valamilyen erősebb utalás lesz a várost ért atombomba­támadásra. Hittük ezt, mert az atom­bomba-támadás, 75.000 ember halála olyan jelentős esemény kell, hogy legyen egy város életében, amely további történetére hosszú-hosszú időkig emlékeztető kihatással van. Ehelyett találtunk egy japán várost, amelyben sajátosan keverednek az ősi keleti hagyomány és a nyugati civilizáció motívumai, az évezredes japán vallási szertartások és a rock and roll-őrület, csupán egy rövid képben — egy városnézés során — látjuk pár pillanatra a pusztává lett városrészt, a szürke emlékoszloppal, mint a város szomorú nevezetessé­gét. A Tájfun Nagaszaki felett meséje roppant egyszerű, mondhatnánk el­csépelt, sablonos, a szerelmi három­szög történetének egyik változata, japán környezetbe átültetve. Egy francia mérnök hajóépítés céljából Japánban tartózkodik és ott megsze­reti Norikót, a bájos japán lányt, azonban mielőtt szerelmük betelje­sedhetne, váratlanul megjelenik Na- gaszakiban a mérnök egukori párizsi szeretője, egy újságírónő és a har­monikusnak indult szerelem felborul. A francia nő mindenáron vissza akarja hódítani magához a mérnö­köt. Hatalmas tájfun tör Nagaszaki- ra, épületek egész sora dől össze, sokan életüket vesztik. Életét veszti Norikó, a kis japán lány is. aki éle­tének utolsó pillanataiban boldogan simul visszatért szerelmese, a fran­cia mérnök keblére. A szokvány szerelmi mesét a film alkotói magas művészi tehetségre va-lló módon, szerencsés kézzel szí­nezték ki, tették izgalmassá, művé­szivé. A film elsősorban az érzel­mekre kíván hatni, gyönyörű, színes képeivel elkápráztat, a tájfunt ábrá­zoló képsora afilmoperatőr-művészet legmagasabb fokáról tesz tanúbizony­ságot, azonban eszmei mondanivaló­ját elsekélyesíti. A film kezdetén ugyanis Kipling híres mondatát idé­zik: »A Kelet — az kelet, a Nyugat — az nyugat«, azonban óvakodnak attól, hogy ezt a tételt akár alá­támasszák, akár megcáfolják. így nem derül ki a filmből, hogy alkotói a fajok meg nem értése, elkülönülése mellett foglalnak-e állást, vagypedig minden ember egyenlőségét kívánják hirdetni. A filmben ugyan szinte minden kockán találkozik Kelet és Nyugat valamely megnyilvánulása, azonban a filmben szereplő három európai közül kettő — a két fősze­replő — éppen hogy a fajok elkülö­nülését. mintsem egymáshoz való közeledését szimbolizálja. A párizsi újságírónő figurája teljes egészében a fajok megértése elleni szimbólum, a francia mérnök pedig ingatag típus, aki csak akkor áll véglegesen a másik faj mellé, amikor a tájfun okozta szerencsétlenség, a szeretett lány halála lelkileg Japánhoz lán­colja. A rendező számos nagyszerű ötlet­tel bővítette a filmet, a cselekmény sodrása egyenletesen fokozódik, míg a tájfun jeleneteiben a legfeszültebb izgalmasságig emelkedik. Gyönyörű a film színezése, hozzáillő a kísérő­zene. A főszereplők közül elsőnek a japán lányt alakító Kishi Keito ja­pán színművésznő érdemel dicsérő megemlítést hiteles, minden külső eszköztől mentes emberi játékáért. Danielle Darrieux párizsi újságíró­nője a nagy művésznő korábbi jóhír­nevét öregbíti. Bár figurája ellen­szenves, az ő alakításában mindenki­nek emlékezetes marad. Jean Marais francia mérnöke markáns egyéniség. A Tájfun Nagaszaki felett hibáival együtt is jó film. Remek színezése, rendezése, a jó színészi játék, a film alkotóinak magas művészi fokú össz­munkája olyan alkotást teremtett, amely minden mozilátogató számára hosszú ideig emlékezetes lesz. (bm)-ooo­Atűvelődési ottkont aratnak l elsőciobszán augusztus 20-án Felsődobsza dolgozói az alkotmány ünnepén avatják fel a több mint 300 ezer forint költséggel épült művelő­dési otthont. Az építkezéshez a köz­ség dolgozói társadalmi munkával és a községfejlesztési adóval is hozzá- j4rultak. Ez a példa is igazolja, hogy ha a falu dolgozó parasztjai össze­fognak, a közös erőfeszítés milyen eredményeket hoz. A kultúrotthon építésében résztvettek a falu idős dolgozói, fiataljai egyaránt. Egy léte­sítménnyel gazdagodik a község és megyénk is, Az ünnepségre külön műsort állí­tottak össze. A kora reggeli órákban zenés ébresztő lesz, majd utána tér­zenével szórakoztatja az ünnepélyre készülő résztvevőket a népi zenekar. Délelőtt 9 órakor kezdődik az avató ünnepély. A nagygyűlés után közös ebéden vesznek részt a meghívottak. A kultúrműsort a helyi KlSZ-szer- vezet és az úttörők szolgáltatják. Délután labdarúgó mérkőzés lesz, majd este 7 órától reggelig tartó táncmulatságot rendeznek. így ünne­pelnek Felsődobszán. A sokat vitatott köny- nyű műfaj területén végre megmutatkozott a régvárt minőségi változást ígérő el­ső megnyilvánulás. Pénte­ken este az Országos Ren­dező Iroda Miskolcon is bemutatta — sajnos vi­szonylag kevés néző előtt — a Rendkívüli kiadás című új műsorát, amelynek összeállítása, szerkesztése már az Országos Rendező Iroda új, egészségesebb terveinek je­gyében fogant. Még nem váltotta — első kísérletként nem is válthatta — be egészében a hozzáfűzött remé­nyeket, de biztató ígéretet nyújt arra. hogy a könnyű műfaj területén is lehet jobbat, művészibbet, az adott lehetőségeken belül értékesebbet nyújtani. Mielőtt a műsor egyes számait méltatnánk, magá­ról a műsor egészéről kell szólnunk. A Rendkívüli kiadás „mindenre képes zenés ujság”-ként hirdette magát. Valójában nem más. mint jólsikerült esztrád- műsor, amelyet tetszetős keretbe öltöztettek. A keret he­lyenként még erősen kotyog, az egyes számokat összekö­tő szövegrészek bizony még erőltetettség hatását keltik néha, de már tükrözik a „meleg mikrofon-váltás”-os esztrád-módszer felszámolására való törekvést. Ügyesek a díszletek, tetszetősek a kosztümök, jól pereg a mű­sor. Látszik rajta a dramaturg, a rendező kezemunkája. Sajnos, a gyengébb esztrád jellegzetességei is fellelhe­tők még, különösen a műsor első részében. Nagyon ügyesek az egyes paródiák, kis jelenetek. Külön mél­tánylást érdemel, hogy a műsorba az egyes csak szó­rakoztatni akaró számok közé olyan műsorszámokat is beiktattak, amelyek magas művészi értéküknél és elő­adásuk művészi voltánál fogva hosszú időre emlékeze­tesek maradnak. Kár volt a műsort rikoltó jazzal és a rikkancsok erőltetett hangoskodásával kezdeni, ugyan­csak kár volt az egyébként kitűnő Kelényi tánczenekar önálló számát oly hosszúra nyújtani és a többi műsor­számokkal össze nem illő jazz-ezámokkal megtűzdelni. Nincs módunkban minden egyes számot részlete­sen ismertetni. Csak dióhéjban emlékezhetünk meg a Munkamódszerátadás című kis tréfáról, a kamillateás tréfáról, az erkélyjelenet paródiáról, a Mark Twain-je­JlztodU'u/iiti kiadás Gondolatok a könnyű műfaj legújabb megnyilatkozásáról lenetről, mint jólsikerültek- ről; Zsolnai Hédy számairól, mint a sanzon-előadóművé­szet gyöngyszemeiről (külön kell szólnunk A dob vallo­mása című mélytartalmú sanzonról), a Képkiállitás című jelenetről, amelyben a Miskolcon is nagyon népszerű Agárdy Gábor Munká­csy Mihály Ásító inas című megelevenedett festményét jelenítette meg rendkívüli művészi módon, valamint a Bocsánat, de élek című szatirikus jelenetről és a Film­iroda című paródiáról. Az említett számok mind ma­gukban, mind összességükben szépek, művésziek vol­tak és a könnyű műfaj művészibb irányba fordulását hirdették. A műsorban szereplő énekesek közül Bérezés Tibor kellemes énekhangja külön elismerést érdemel. Sajnos nem tudunk teljes elismeréssel szólni Gőzön Gyula Kossuth-díjas felléptéről. Nem azért, mert nem volt szép és művészi, amit előadott és ahogy előadta, hanem azért — ezt minden tiszteletünk ellenére el kell mondanunk —, mert Gózon Gyulától szeretnénk már egy újabb számot is hallani és nem évek óta állandóan ugyanazt az egyet. A műsor szereplői közül legelsőként Agárdy Gá­bort kell dícsérőleg említenünk, közvetlen mellette Zsolnai Hédit és Pethes Ferencet. Ugyancsak dicséret illeti Feleki Sárit, Békéssi Magdát, Jánosi Katalint, Téry Árpádot. A műsor „újság jellegét” az: összekötő szövegen és egyéb újságra vonatkozó célzásokon kívül azzal is bi­zonyítani kívánták, hogy műsor közben különböző vál­lalatok hirdetéseit közölték. Amennyire természetes ez a nyomtatott újságban, annyira visszatetsző élőszó­ban színpadi műsorban. összességében a Rendkívüli kiadás a könnyű műfaj biztató ígérete. ígéret arra, hogy a könnyű műfaj mind jobbá, művészibbé, értékesebbé válik és nézőit, hallgatóit nemcsak elszórakoztatja, hanem számukra nyújt is valamit és teljesíti azt a feladatot, amely a könnyű műfajra, a nagy tömegek művészi ízlésének csiszolásában vár. BENEDEK MIKLÖS A mályiak panasza Ninas messze ide Mályi — mind­össze 10—12 kilométer —, mégis nagy gondot okoz az oda- és vissza­utazás. Csak néha-néha robog ke­resztül rajta a MÁVAUT kocsija. A kora reggeli órákban és kora délután, de az sem minden esetben áll meg a községben. így azután a mályiak gyalogszerrel kénytelenek megtenni az utat vagy Nyékládházáig, hogy ott vonatra ülhessenek, vagy a gö- römbölyi elágazásig, hogy városi busszal juthassanak be Miskolcra. Nyáron ez még csak hagyján, de té­len bizony nem a legkellemesebb. (Bárki megpróbálhatja!) A Mályi Téglagyár vezetősége és a községben lakó diákok még az év elején kérvényt nyújtottak be a Közlekedési- és Postaügyi Miniszté­rium VI. Autóközlekedési Főosztá­lyának, hogy a Miskolc—Mályi kö­zötti útvonalon a városi autóbusz- járat beállítását engedélyezzék. Be­adványukban alaposan megindokol­ták kérésüket: «A jelenlegi MÁV- AUT-járattal nem áll módunkban _a városba, illetve vissza utazni, mert a legtöbb esetben meg sem áll a köz­ségünkben lévő feltételes megálló­nál a távolsági busz — írják. Ilyen­kor azután gyalog vagyunk kénytele­nek elindulni munkahelyünkig, il­letve az iskolába. Se szeri, se száma azoknak az eseteknek, amikor késés­sel érkeztünk oda.-« A Miskolci Közlekedési Vállalat — úgy-ahogy — «már benne lenne« a dologban, de a MÁVAUT — ki tudja miért, talán hiúsági kérdésből — nem engedélyezi a mályiaknak városi autóbusszal való közlekedését. » Rendkívül felháborító, hogy a má­lyiak kérése mindezideig süket fü­lekre talált! Sőt mi több, még a KPM VI. Autóközlekedési Főosztálya sem válaszolt a beadott kérelemre. Talán még választ sem érdemelnek a mályiak? Nem hinnénk! Mályit, ezt a lassan ipari lakóteleppé átalakuló községet szorgalmas nép lakja. Téglagyárának hírneve már a megye határain is túlnőtt. A téglaporos kalapú égetők, szál­lítómunkások — egyszóval téglagyá­riak — pedig már milliós tételekben számolnak. Eredményes munkájukat fémjelzi a most elnyert élüzem cím 'is, amelyet augusztus 19-én, kedden, az alkotmány ünnepének előestéjén vesznek át a téglaipari igazgatóság megbízottjától. Mielőbb segíteni kell rajtuk! — ez a mi véleményünk. Megérdemlik a támogatást. Nekünk sem lehet kö­zömbös, hogy hol nevelődnek a mályi fiatalok. Egy-egy magasszínvonalú színházi előadáson, amelyet a mis­kolci .Déryné Színházban tekinthet­nek meg, vagy a földművesszövetke­zet vendéglőjében — ismertebb ne­vén — a «Jézus szíve késdobáló« kocsmában, ahol nem ritkaság a bicska-verseny. Gondolkozzanak el ezen egy kicsit az illetékesek, elsősorban a MÁV­AUT vezetői, akik még ma sem akar­nak hallani a városi autóbusz-járat Mályiba való beállításáról;;: Levéltári kiállítás A Miskolci Állami Levéltár sátor­aljaújhelyi részlege és a sátoralja­újhelyi városi tanács vb. a me­gyeháza építésének 200-ik, a zempléni levéltár fennállásának pedig 400 éves évfordulója alkalmából augusztus 20-tól szeptember 30-ig a sátoralja­újhelyi városi tanács vb. épületében kiállítást rendez. A kiállított anya­gok között számos céhlevél, árpád­házi oklevél, közgyűlési jegyzőkönyv, térképanyag és a Hegyalja múltját felölelő irat is van, melyek 1558-ból származnak. A kiállításnak már csalt azért is nagy a jelentősége, mert Ka­zinczy Ferenc 16 évig volt ott levéL táros. A kiállítás ünnepélyes megnyitásán ra augusztus 20-án, délután 3 ómkor kerül sor. A megnyitó beszédet Si- monits Sándor, a közgazdasági tech­nikum igazgatója tartja. A kiállítás megtekinthető minden héten kedden, pénteken és vasárnap délelőtt 9 órá­tól 12 óráig, valamint délután 4-től 7 óráig. Szájbóli/talan eLiniézís N találta A lányok az órára néztek. — Mindjárt négy... Faragott faburkolatú, régi kakukkos óra ketyegett a hosz- szú csomagolóterem falán. Ot éve már, hogy Gáli József ter­melési osztályvezető hallgatja ezt az órát, amint változatlan egyhangúsággal morzsolja az időt. Régebben kakukkolt: fél- őránkint kinyílt rajta a kalitka ajtaja, szürke, kopott tollú madárka jelent meg a fejük felett és belekiabálta a lányok fülébe: — Ne lopjatok, kakukk! Aztán valaki bosszúból — ma sem tudják, ki — hozzá­vágott egy zacskó kakaóport. Azóta hallgat. Törött szárny­nyal, törött lábbal, aléltan csüng a dróton. Egy napig sike­resen eltitkolták: minden félórában kakuhkoltak helyette. De persze Gáli másnap észrevette. Mérgelődött, kereste a tet­test, csakhát a lányok! Ez a csicsergő-csacsogó húsz tündér 1nagyon vigyázott egymásra ... Mikor Gáli az édesipari osztály élére került, a lányok már ott voltak. S mind a húsz a megszólalásig egyforma: szőkék és igen-igen csinosak! Gáli a terem sarkából gyakran elgyönyörködtette rajta a szemét. De csak a szemét, mert ek­kor már közelebb volt a hatvanhoz, mint az ötvenhez... Másnap, hogy ez az óra-ügy napfényre került, egy vagon csokoládé érkezett a telepre. Gáli összehívta a lányokat. Húsz fehér fityula sorakozott fel előtte és a fityulák alól üt­ött tolakodóan előbukkantak a szőke hajtincsek. A lányok vi­hogtak, az osztályvezető előtt is csipkedték egymást, kuncog­tak, sugdolóztak: — Nézd, pecsétes a nyakkendője . s, — Görbe a háta... — Olyan a képe, mint egy tudós bagolynak... — Lányok! — szólalt meg Gáli — ma csokoládét kap­tunk ... Ne röhögj te — lépett hirtelen előre —, mert hátba- váglak! Megszeppentek, megijedtek. Egyszerre rezdült meg a húsz fehér fityula. Gáli folytatta: — Munkaközben természetesen mindenki annyit ehet belőle, amennyit akar. De haza nem vihettek. Aki lop, akit rajtacsipek..mehet! Megértettétek? — Igen! — felelték kórusban. — Elbocsátom! — mondta mégegyszer Gáli. — Most el­mehettek! * C gisz nap távol volt. A tervjelentésen dolgozott az igaz­gatóval. Nehezen telt az idő és belefájdult a feje a 9ok terv- és tényszámba. Megkönnyebbült, amikor négy óra­kor csengett a telefon. — Ott van az osztályvezető kartárs? — Igen. Tessék, én vagyok. — Itt a porta beszél... Osztályvezető kartárs, a moto-> zásnál megfogtunk egy kislányt. — Miért fogták meg? — Tele van a zsebe csokoládéval..« — Ki az? Hogy hívják? — Sári Piroska! Gáli az igazgatóra nézett. Homloka megizzadt, szédült, lehunyta a szemét. Húsz fehér fityula sorakozott fel előtte... Melyik lehet az? Gondolatban végigsiklott tekintete a lányok arcán, fürkészte, vizsgálta: „te voltál..., te voltál...? Te vagy Sári Piroska? Valid be, hogy te voltál!” A fehér fityulák úgy rezegtek, mint megannyi hófehér cseresznyevirág a szél­ben. „Te voltál!” — állapodott meg hirtelen egy arcon. A kis­lány elpirult, lesütötte a szemét. Meggörnyedt, himbálta a szatyrot, másik kezét segélykérőén előre tartotta: hívta, ra­gaszkodott, kapaszkodott rémülten a semmibe. — Lemérjem a csokoládét? — riasztotta fel hirtelen a portás hangja. — Nem! — felelte — Ne mérje!... Én adtam neki — s lecsapta a hallgatót. Aktatáskájába gyűrte az iratokat, magára kapta utcai kabátját és elrohant. Mintha húsz éves lábak vinnék, lefutott a harmadik emeletről. De a kislány már nem volt sehol. — Most ment el — mondta a portás. G áli kisodródott az utcára, beleütközött a járókelőkbe. Rendörsíp riasztotta fel. Megtorpant, megszólalt a lelkiismerete: „Elnéztem egy szabálytalanságot..., sőt: ma­gam is tápláltam, részese lettem. Én, akire milliós vagyon van bízva... Ki az a Sári Piroska?” Gondolkodott, töprengett, de sehogy nem tudta egymástól elválasztani a sok fehér fityu- lát. Rettenetesen mardosta a lelkiismerete és fájt a csalódás, hogy becsapták..megcsalták. „Nem kellett volna azt mon­danom — fűzte tovább a gondolatokat —, hiszen nem érdemli meg, hogy mentegessem. Az ilyen lány, aki... Vagy, mégis jó, hogy kimentettem? Talán most lopott először. Nem tudott ellentállni. Nem voltam ott, gondolta, könnyen kiviheti... Mennyi volt az a csokoládé? Őt deka, tíz deka? Több nem fért el a zsebében... De, ha ma elnézem, holnap többet visz, holnapután még többet! Talán már máskor is becsapott! Vagy ez az első? Talán.. n talán..” em tudta, mit csináljon. Egy kis kertes ház előtt magát. A harmadik közben a csokoládé-gyártól, Piroskát pillantotta meg az udvaron. — Nicsak! Éppen magához jöttem... —■ Hozzám? — a kislány megrebbent, mint a madárka az ágon. — Magához. Ugy-e, maga Sári Piroska? — Igen. Én vagyok, osztályvezető kartárs! De hiszen... — Várjon csak, üljünk le erre a padra! Piroska sápadtan, fehéren remegve, hangtalanul telepe- dett melléje, mintha csak szellő lett volna. Gáli szinte haU lotta, milyen hevesen dobog a szíve. — Mondja, Piroska, minek kellett magának a csokoládé? — Osztályvezető kartárs!... — Várjon! — szakította félbe Gáli és megpróbált erélyes sen beszélni. — Mit szólna, ha most elbocsátanám? Piroska nem felelt. A sápadt színből most bíborvörösbe ment át az arca. A cipője orrát nézte. — Ha elbocsát... és, ha megtudják, meghalok, osztály* vezető kartárs! Visszaadom a csokoládét... — Nem azon van a hangsúly, Piroska. Annak a tíz deka csokoládénak viszonylag nem sok az értéke. De a becsületé elmérhetetlen. Azt... a becsületet, Piroska, nem lehet el­venni, meg visszatenni. Becsülete csak egy van az embernek! Piroska szipogott, Gáli elhallgatott. Nem akart nagy sza* vakat használni, de így sikerült. Készülődött. — A csokoládét mindenesetre elviszem. S. , holnap re$m lel, Piroska, jelentkezzen az irodában! O zörnyű volt az éjszaka. Piroska nem aludt talán egy '•J pillanatot sem. Lidérces álomképek ülték meg, s egy* re az osztályvezető hangja csengett vissza a fülébe: „a bal csületet nem lehet adni-venni, Piroska. Becsülete csak égi van az embernek!” Reggel félénken kopogott be az ajtón. Gáli az asztal mö- ”ött ült. Valamivel barátságosabban fogadta. — Itt vagyok, osztályvezető kartárs! — Foglaljon helyet, Piroska! ő maga pedig felállt, a szekrényhez lépett, s egy kisebb lomagot emelt ki onnan. Átnyújtotta. — A lopott csokoládénak keserű lett volna az íze, de top Ián kóstolja meg ezt. Most én adom..., hátha édesebb* Piroska. ÓNODVÁRI MIKLÓS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom