Észak-Magyarország, 1958. augusztus (14. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-20 / 196. szám

Szerda 1958. augusztus da. ESZAKMAGYARORSZAü 3 RAGÁLY 195S OROM DOBOGTATJA MEG AZ EMBER szívét, ha .kanyargós hegyi utakon, domboldalra (kapaszkodó, le­aratott búzamezők, dúslombú Iák között járja a határmenti vidéket. Csodálatosan szép ez a táj. Buján hullámzik a íű, gazdagon kínálják friss gyümölcsüket az útmenti alma- fák, a szilvasor, feketén ragyog ki 2öld rejtőkéből a szeder, piroslik a kései málna ..; Számtalan kanyar, virágzó vadró­zsák, riadt erdei madarak, figyelő nyulak, kazlakba rakott szalma, ké­vékbe kötött gabona, bajuszát büsz­kén napfényre tartó kukoricások után jutunk el ennek a szép kör­nyéknek egyik községébe: Ragályra. ... Ragály valamikor ugyancsak bárói birtok volt Felsőkelecsénnyel, Rányapusztával és ki tudja felso­rolni milyen helységekkel együtt. A bárót Ragályi Fei*encnek hívták ég — bár jópáran tanakodtunk rajta — nem tudtuk eldönteni, vajon a birtokot nevezték-e el á földesurrol vágy egyik legszebb »jószágának« kapta nevét a báró »örökségül«. Az igazat megvallva, nem nagyon érde­kel engem se’, azokat az embereket «leginkább nem, akik évtizedeken át ették a báró úr »kenyerét«, lakták a cselédlakásnak nevezett vályogvis­kóit. A községi tanácsot a falu közepén, a földesúri kastélyban találjuk. A műemléknek is beillő, gyönyörű épület sajnos, nagyon szomorú álla­potban van. A szobák bolthajtásos mennyezetét, hajdani időket vissza­idéző párkánydíszeket, fafaragásos ajtókat, lépcsőfeljárókat vastagon üli meg egy évtized füstje-pora. Min­den a múlandóságot példázza itt. A bejárati front üvegajtájaiból »ügyes« kezek valaha régen kitörték az üve­get, a főúri padlót pedig senki sem különböztetné meg a földes »pádi­mentumtóK SERENY MUNKA FOLYIK e fa­lak között. Pezsgő vitalitással tár­gyalnak itt, reggeltől estig, fáradha­tatlan ügybuzgalommal a tanács tag­jai, a falu népét érintő számtalan kérdésről. Kicsi a falu, alig ezer ember lakja, Többségük a báró cselédje volt. A lakosság 80 százaléka úgyneve­zett kétlaki, de sokkal találóbb lenne inkább »{háromlaki«-nak ne­vezni őket. A FELSZABADULÁS UTÁN MIN­DEN DOLGOZÓ földet kapott a ha­talmas urasági birtokból. Nincs olyan ember a faluban, akinek ne lenne néhány holdja. Emellett a falu szántóterületének 70 százalékát el­foglaló állami gazdaságban is dol­goznak, sőt a bányába is eljárnak. Autóbuszjárat viszi őket a munka­helyre és vissza. Minden elképzelést felülmúl ezeknek az embereknek a munkabírása. Foggal, körömmel har­colják ki maguknak a többet, hogy aztán büszkén könyveljék el a si­kert, ami az ő nyelvükön megfogal­mazva így hangzik: »egyesek sokkal szebben ruházkodnak, mint annak­idején a báró úr Öméltósága«, vagy »a saját ura ez, megteheti, hogy min­dennap rántott csirkét egyen!« Idős Soltész Jánosné mesélte, hogy férje gyermekkorától kezdve a bárói birtokon dolgozott, béreskedett, majd mindenessé lépett elő. — Állandóan futkosnia kellett. Egy-egy keményen ledolgozott, hosz- szú nap után derekát, kezét, lábát fájlalta, annyira, hogy féltem, nem fogja szegény soká bírni. Nem is bírta volna, ha nem jön az új világ. Most is dolgozik, pedig már jóval elmúlt hatvan éves, de sohasem hal­lom tőle, hogy fáj valamije. A ma­gunkéban bizony könnyebben megy a munka. ÍGY VAN EZZEL ITT MINDENKI. Sokan többet dolgoznak, mint a báró földjén, de ami terem, azzal ők ren­delkeznek, a szárnyas, a sertés ne­kik hízik és maguknak fejik a tehe­net. Elmondták azt ia, hogy mennyit változott a falu képe az elmúlt 12 esztendő alatt. Uj, modern iskola, orvosi rendelő, mozi, sok-sok rádió, motorkerékpár dicséri a népi demo­kráciát. De dicsérik a magánházak portái is. Egész utcasorok nőttek ki az elmúlt években az erdők alján, csak győzze összeszámolni az ember. Még az állatorvosnak is rendelőt és s2ép nagy házat építettek. A faluban mindössze nyolc, kilenc olyan gazda van, aki »egylaki«, csak földművelésből él, a magáén gazdál­kodik. Ezek a gazdák is éppúgy, mint a többiek, a gépállomással szántat­nak, arattatnak. Igen elterjedt a mű­trágya használata. Nagy Pál tanács- titkár mondta el, hogy néhány év­vel ezelőtt több mázsa műtrágya ma­radt felhasználatlanul, most meg alig győzik rendelni és után rendelni. Fizet is a föld jól. A község pártszervezetének 35 tagja van. Túlnyomórészük a gyár­ban, özdon, a felaőnyárádi, kurityáni bányákban, öten-hatan az állami gazdaságban és saját földjükön dol­goznak. Az »egylaklak« között nin­csen egyetlen párttag sem. A falu­ban nemrég alakult meg a nő tanács. Hat asszony kezdte el a nőmozgalom szervezését. Titkáruk, Géczi Mária, a főldművesszövetkezeti bolt veze­tője. Nemsokáig volt az, mert a falu kommunistái agy hónappal ‘ezelőtt megválasztották párttitkárnak. Ezt az örvendetes tényt sehogy sem tud­tam elhallgatná. Hogyisne, hiszen falu­helyen még mindig dívik az a ma­radi felfogás, hogy az asszony dolga a konyhában van! A férfiak még munkájukba sem engedik beleszólni a nőt, nemhogy így megbecsüljék és a politikai élet vezetőjévé tegyék! A POLITIKA SZÓBAHOZÁSA UTÁN az asszonyok mesélik el, hogy az első szabad választások alkalmá­val együttesen mentek szavazni. Kérdezték is őket útközben: aztán tudják-e, hogyan kell? Idős Soltészné válaszolt a kérdezőknek: — Hát már hogyne tudnánk, egyes lista, győztes lista, — mármint a kommunistáké! Voltak pedig olyanok is, akik azt híresztelték: • — Ha kommunista leszel, Kenyeret sem eszel! Csak aztán nem lett igazuk, — mondja Kiss Andrásné. — Mert ke­nyeret eszünk, méghozzá a magunk kenyerét, megaztán még vaj is, zsír is, kolbász is kerül hozzá. Meg a sa­ját házunkban lakunk, egyedül, nem úgy, mint régen a cselédlakásban, ahol három család is lakott egy ház­ban. Nem csalódott a nép a kommunis­tákban. Amit ígértek, teljesítették is. Még több eredményt is fel tudna mutatni Ragály lakossága, ha többet foglalkoznának velük, jobban bevon­nák őket a közösségi és politikai életbe. A mindennapok követelik ezt meg. A tanácson kiderült, hogy a volt falu vezetőség egyik legnagyobb hi­bája az volt, hogy nem törődött kel­lőképpen a községfejlesztéssel. Gyak­ran küldtek vissza olyan pénzössze­get — azzal, hogy nem tudják mire használni —, amely úgy kellett volna a falu számára, mint egy falat ke­nyér. Az Ő »jóvoltukból« maradt ilyen elhanyagolt a kastély is, meg az államosított házak is, amelyeknek rendbehozására minden évben több ezer forintos beruházási összeget ka­pott a községi tanács. Ebben az év­ben mindössze húszezer forint áll a tanács rendelkezésére. Azt sem tud­ják, mihez kezdjenek vele. ELHANYAGOLTAK A FALU NE­VELÉSÉT IS. Építettek ugyan új is­kolát a gyermekeknek — nagyobb részük tovább tanul —, de nem fog­lalkoztak az egykori cselédekkel. Ez a pártszervezet hibája is. Talán azzal magyarázható, hogy a ragályi pártszervezet tagjainak többsége iparban dolgozó ember, akik a mun­kahelyen végeztek pártmunkát és ugyanott vettek részt a poltikai ok­tatásban. A jövőben — sokkal job­ban, mint eddig — össze kell fognia a falut a harmincöt kommunistának, érezniük kell a felelősséget a felnö­vekvő nemzedék fejlődéséért, csak úgy, mint az idősekéért. Az iskolás gyermekeknek mintegy nyolcvan-kilencven százaléka még hittant tanul. A lakosság döntő több­sége katolikus vallású, csodákban hívő, isteni vigaszt kereső még ma is. A báró úr vallásos alázatosságra ne­velte ezeket az embereket, oly ügye­sen, hogy még tizenhárom esztendő elteltével sem tudnak leszokni róla. A kisebbség, a reformátusok meg most csináltak »palotaforradalmat«. A tiszteletes úrról ugyanis kiderült, hogy nem éppen feddhetetlen ember erkölcsi téren, és a hívők most nem engedik be a templomba. — Inkább magunkban imádkozunk, de egy FILM JÉG Y ____ i miMMtmt»IH»SHISHMM4<U U» MIM »• SS •••!•••• »• I ■••••••■•••**«•• 11 I BŰN Jugoszláv—nyugatnémet film M aupassant novelláját vitte film­re Franz Cap forgatókönyvíró és rendező, jugoszláv és nyugatné­met filmművészek közreműködésé­vel. A filmváltozat nem mondható éppen túlzotan sikerültnek. A cselekmény bonyolítása vontatott, jóformán csak a film elején és vé­gén érezhető a cselekmény áramlá­sa, a film jelentős részét kitevő kö­zéprészben a fárasztó vontatottság a jellemző. Bővelkedik a film erősen naturalista jelenetekben, amelyek nem egyszer a legkínosabb részletes­séggel tárnak a néző elő bizonyos élettani funkciókat. Elkondolkoztató a filmnek az a beállítottsága is, amellyel az állatok szerelmi életét állandóan párhuzamba állítja az em­berekével. A film meséje röviden a követke- ző: Jákob gazda boldog életet él feleségével, azonban boldogságu­kat zavarja, hogy az asszonynak nem lehet gyermeke, holott a gazdának az minden vágya. A házban él a csinos cselékiány Rosalie, akit Marko, a kocsis erőszakosan szeretőjévé tite Ebből a kapcsolatból születik meg Rosalie gyermeke, akit anyja titok­ban egy másik faluban szül meg. Közben meghal a gazda felesége és a gyermekrevágyó gazda feleségül ké­ri a csinos lányt. A leány nem meri bevalla­ni, hogy gyermeke is van, élete örök rettegés és csak az utolsó filmkoc­kán vallja meg »bűnét« férjének, Jakob gazda boldog, hogy lesz örö­köse, lesz, akire maradjon a bírt dk és boldogan vállalja magáénak Ro­salie gyermekét; A maupassanti történetet a film alkotói a filmszerűbbététel ürügyén teletűzdelték szükségtelen és vonta­tott, hosszantartó jelenetekkel, ami­vel az egész cselekmény vontatottsá- gát, több esetben a közönségre gya­korolt unalomkeltő hatását idézték elő. A Bűn gyengén sikerült filmalko­tás. (bort ilyen ember ne lépje át Isten házá­nak a küszöbét — mondják. Nem lenne teljes képünk Ragály­ról, ha még egy problémát nem vet­nénk fel. Ez pedig igen egyszerű, — a gyógyszertár kérdése. Amint meg­láttam a szomorkodó épületet, ame­lyet már csupán a sóhajtás tart és a benne dolgozók reménykedése, rá­jöttem, hogy igen fontos Ragályon a gyógyszertár ügye. Főleg gyorsan várja az orvoslást. Nem mindegy az, hogy messze kilométerekről hozzák a gyógyszert a rászorulóknak, vagy a falu közepéről. Ha már olyan szép épületet építettek a közmegbecsülés­nek örvendő orvos számára, illene a betegek részére ugyanolyan fontos egészségügyi létesítménynek, a gyógyszertárnak is biztosítani meg­felelő fedelet. ;:: Hallgatagon, puhán borítja be az este a falut. Nem sokáig. A vil­lanyégők száz ággal sugároznak, a motoron, kerékpáron, autóbuszon hazaérkező emberek, az egykori cse­lédek a maguk portájára érve meg­tisztálkodnak, vacsorához ülnek. Az asztalokon más az étel, hol kövérebb, hol soványabb, de minden asztalra a magukéból kerül, s annyi, amennyi jól esik. Vacsora után bekapcsolják a rádiót, meghallgatják a világ ese­ményeit, majd csendes cigarettázás, pipázás közben elbeszélgetnek. bűcsüzunk. jó Éjszaka?, RAGÁLY. Szülőföldünk gazdag tája, ahol a dolgozó emberek immár 13 éve saját maguk számára takarítják be kincseidet. URBAN NAGY ROZÁLIA GYÁRFÁS IMRE: . Kis utazás nasv országban „GYALOGOLNI JÓ” irtó. csaknem, harminc évvel ezelőtt Móricz Zsigmond egy emlékező naplójegyzete hóm* lókéra a híres, később könyv* címmé és szállóigévé is vált sza* vakat. Igaza van: bizonyos él­mények, tapasztalatok, felis­merések csak a gyalogolva szemlélődő embernek jutnak osztály* részéül De azért: utazni sem rossz dolog! Utazni külföldre, nagy országba — repülőgépen, gyors- vagy akár expressvona- ton, gépkocsin... Csak az a fontos, hogy az ilyen utak vándora is Őrizze meg magában a gyalogjárónak Móricz Zsigmond-féle lelkét, az egyszerű, a szívét kitárni tudó ember lelkét, azt a lelket, amelyről már Arany János is beszélt az Epilógus­ban. A közelmúltban, július 28-tól augusztus l9~ig egy nagy országban: a Szovjetunióban voltam két hetes tanulmány­úton. Bármennyire gazdag volt is élményekben ez a kit hét, bármennyire zsúfolt is volt programunk, az ország méretei­hez, arányaihoz képest, s azokhoz a szinte Összeszámlálhatat- lan tapasztalati kincsekhez képest, amelyeket ez az ország nyújt a vele szabadon először ismerkedőnek: ez a dús két hét mégis csupán kis utazást jelentett a hatalmas birodalom­ban, egynémely részeiben, hogy azokat látva, képet alkothas­sunk magunknak az egészről. ERRE AZ UTAZÁSRA, mint a Magyar-Szovjet Baráti Társaság Borsod megyei elnöke, a Társaság öt tagú országot delegációjának egyik küldötteként kerültem. Delegációnkat a Szovjetunióban ez év elején megalakult testvér-társasá­gunk, a Szovjet-Magyar Baráti Társaság hívta meg, látta vendégül és kalauzolta. E Társaság ugyancsak öttagú kül­döttsége részt vett az MSZBT május 18-í országos aktivista értekezletén, majd néhány hétig ismerkedett hazánkkal. Láto­gatásunk mintegy az ő útjuk viszonzása volt, azzal a céllal, hogy a személyes kapcsolatok kiépülése és a helyszínén szer­zett személyes tapasztalatok az eddiginél is gyümölcsözőbbé, áthatóbbá tegyék a két társaság nemes munkáját, elmélyítsék a két. közős úton járó nép és ország kapcsolatát s immár hogyományos, nemzeti jellemvonásukká is vált barátságát. Utítársaim voltak: Demeter Sándor, az MSZBT országos Gkkára, a küldöttség vezetője, Ladányi Mihályné, Társasá­gunk központi kulturális és propaganda, osztályának veze­tője, Horváth Ferenc érdemes művész, a kiváló versmondó és Kozma József, az MSZBT Hajdú megyei titkára. Utazásunkat, túlmenően felmérhetetlen szellemi hasznán, igen kellemessé tette az a körülmény, hogy ötünk, a delegáció tagjai között már az első napokban kifejlődött és zavartalanul állandó­sult a meleg és bensőséges barátságnak a szó igaz értelmé­ben emberi légköre. A közös területen végzett társadalmi Szovjet élet -- szovjet emberek Egy utazás mozaikjai munkán kívül abból fakadt ez, hogy mindannyian azonos vi­lágnézetnek — történetesen mind az öten több ive párttagok —, azonos érdeklődésűek, — művészeti és kulturális kincse­ket gyűjtögetők — vagyunk, és mindegyikünk szereti az éle­tet, az embert, a közvetlenséget, a természetességet, a hu­mort. Úgy gondolom, nem dicsekvés, ha kifejezem azt a sej­tésemet, hogy delegációnk tagjai személyes magatartásukkal is szerencsésen és méltóképpen képviselték hazánkat és né­pünket szovjet barátaink körében, mindenütt, ahol csak megfordultunk. Külön „színes” cikkecskéket írhatnék például ilyen „intimitásokról”: „A delegáció kollektív élete”, vagy: „A delegáció humora”, — ha engedné ezt a Tisztelt Olvasó fontosabbakra felajzott figyelme és az újság bőkezűen mért, de nagy témámhoz mégiscsak szűkös tere. HISZEN MÉG ÚTKÖZBEN KÉSZÜLT vázlatos króni­kám nyersanyaga: mintegy 40 oldal! Azoknak, akik érdeklő­désükkel megajándékozzák soraimat, nem is ígérhetek hát historikusán teljes utinaplót, nem nyújthatom a negyven ol­dalas tényanyag krónikás főrmábaöntését. Cikksorozatom a nagy országban tett kis utazás néhány tükörcserepét kísé­relheti meg ctupán felmutatni: néhány gondolati mozaikját. II. Városképek MOSZKVÁBAN UTAZÁSUNK ELSŐ ES UTOLSÓ HÁ­ROM NAPJÁT töltöttük. A két moszkvai tartózkodás között megjártuk Leningrádot, Rigát, Vilniust, — mindenütt a vá­rosok környékét is. Leningrádi tartózkodásunk közben Pet- ródvorecben és Razlivban, a vünlusi napok idején pedig Trakaiban és Kaunas ban voltunk. Moszkva megértéséhez figyelembe kell vennünk, hogy hét millió állandó lakosán kívül — legalábbis a nyári fő­idényben — körülbelül egy millió belföldi, szovjet és ugyan­annyi külföldi átutazó otthona, érdeklődésének színhelye s nem utolsó sorban beszerzési forrása is. Végső formáját, egy­séges stílusát mintegy 20—25 év múlva nyeri majd el: ak­korra eltűnnék a ma még sok helyt meglévő régi-régi, külső­leg szegényes kis és fa házikói, melyeken azonban a tele­vízió-antennák erdeje máris tanúja a jelennek és hírnöke a jövendő, épp úgy, mint belsejükben korunk nagyvárosi lakáskultúrájának úgyszólván minden vívmánya, s akkorra összeolvadnak a mostani, új stílusú városszéli nagy lakóhá­zak, még a felhőkarcolók az orosz építőművészet klasszikus alkotásaival,. De: korunk Ujvi*» Ingának lenyűgöző, méltó, nagy* ságában és forgalmában is meg* nyugtató, csendes, kedves és meghitt fővárosa most is és máris. Benne járva, nem szó- lám, hanem az utazó természet tes érzése a sokszor hallott felhívás: „Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek!”... Leningrád: a világ egyik leggyönyörűbb — vagy talán leggyönyörűbb — városa, I. Péter és Lenin lángelméjének városrendezési, építészeti és kultúrális alkotás-csodákban tün­döklő valósága. „Legfeljebb Párizs fogható hozzá”, — mon­dotta. Horváth Ferenc barátom, akinek pedig Nyugat-Eurőpa sok-sok szépségét volt már alkalma színről színre láthatni. Mint az odavaló8iak mondják: éghajlata, levegője is nagyon kellemes, télen-nyáron egyaránt mentes Oroszországnak a mi klímánkénál is hatalmasabb szélsőségeitől. Rigáról, fővárosukról, azt mondják a lett nemzetiségű szovjet emberek: „A galambok és a parkok városa”, ó, de sokkal több ennél: a régi századokból fennmaradt s nem­csak állami törvényekkel és gonddal — támogatással védett műemlékek városa, a tisztaság városa, (egyébként az minden szovjet város!), a kulturáltság városa (itt figyeltem meg a viszonylagosan legtöbb könyvesboltot!), az új létesítmények és a gyors fejlődés városa, a fáradhatatlanul dolgos, fígyeh mes és rokonszenves, derűs, közvetlen emberek városa, em­bereké, akik a magúk lett hazájának hűséges gyermekei, ugyanakkor a nagy Szovjetunió szocialista állampolgárai is# „fenntartás” nélkül, igazi szovjet emberek! VILNIUSNAK ÉS KAUNASNAK, a Litván Szocialista Szövetségi Köztársaság mostani és hajdani fővárosának képe a magyar utazó emlékezetében hasonló Rigáéhoz. Lakói Ősi kuU túrájukat, csodás műemlékeiket, szép hagyományaikat, szóké* saikat, népviseletüket, népi és nemzeti művészetüket (igen ma* gas fokú!) épp oly állhatatosan és büszkén őrzik, mutatják, ma* gyarázzák, mint a rigaiak; s mint a lettek, a litvánok is épp oly töretlenül, őszinte jóérzéssel és a jövőbe vetett bizakodó kommunista meggyőződéssel egyesítik a hagyományos régi formákat az új, szocialista tartalommal. — Egyéni színt két dolog ad különben e városoknak. Az egyik: bár lényegében nagyvárosok, a szovjetuniói méretek és arányok világában csöndes, vidéki városoknak tűnnek. A másik: városias fejlő* désükben kimaradt egy szakasz: villamos és motorkerékpár közbeékelődése nélkül a lovaskocsikról és a biciklikről egye szerre gépkocsikba és trollibuszokba szökkenhettek lakóik! (Folytatfűk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom