Észak-Magyarország, 1958. május (14. évfolyam, 102-127. szám)
1958-05-01 / 102. szám
4 ÉSZAKMAG 1ARORSZ AG Csütörtök, 1958. május 1. DIÓSGYŐRI PROLETÁROK •. • ÉS TEhfGfSRNYI szenvedés uiáo, a századforduló éveiben iei- r^^gott végre a leigázottak haj- nafesátetga. Olyan korszak követ- iteaetrt. be, amely rengetni kezdte a kizsákmányolás utolsó társadalma bevehetetlennek vélt bástyáit. Az elnyomott, de öntudatra ébredt munkásmilliók megértették a történelem szavát, s a nemzetköziség szellemétől áthatva és az azonos sorsviseléstől mind jobban egységbe kovácsolodva, megindították páratlanul csodálatos harcukat a jövendőért. * A JÖVŐRE VONATKOZTATOTT jóslatok, amelyek nem kas- ^andirai megérzéseken, hanem tudományos társadalomelméleten, tényekkel bizonygató történelemismereten alapultak, megihlették a nagy gondolkodóikat is, akik elismerték az élet dialektikáját. Az 1903. május elsejei nagy munkás- demonstrációról így írt Ady Endre: „Vörös lobogók alatt rengeteg ezer ember ünnepel ma Magyarországon. Belereszket a gyöngeszívü, annyi.” De a tüntetés önmagában csak az óhaj kinyilatkoztatása —, az akaratnak egyéb módon kell érvényt szerezni!... S a költő, az új kor szerelmese, már zengi is szózatát: „Forradalom zúg a világon, nálunk azonban nem vulkánok tüzelnek, hanem lappangó, fojtó házi tűz pusziit. Megfúlunk, megüszkösödünk e tűzben mindannyian, ha a falakat ki nem döntjük, ha levegőt és napsugarat nem kapunk.” Itt a cselekvés órája! S ha a költő szava nem is jutott el mindenüvé a leigázottak körében —, az idők szava igen! Hová előbb, hová később —, de végül mindenütt lángragyújtotta a megalázott. szíveket, hogy aztán összeolvadva az ezernyi láng, óriási fáklyává duzzadjon, s fényével beragyogjon osztályt, nemzetet és nemzetköziséget. * A MAGYAR MUNKÁSMOZGALOM történetének egyik csodálatos termőtalaja és úttörője, később szilárd bástyája — Diósgyőr. Ki gondolhatta Fazola Henrik idejében, hogy a felépítendő hatalmas dórban minden acélnál keményebb és tüzesebb és nemesebb valami kovácsolódik ki: a proletárok özöne. A századvégi gyors kapitalizáló- dás objektíve kitermelte magából a friss, egészséges társadalmi réteget, amelynek, mint forró kazánban a gőz, szűknek bizonyult a tér, fizikai törvényszerűséggel nem tűrhette a megkötöttséget, s az idő kónyszerítefcte rá, hogy elemi erővel szétrobbantsa börtönét' és új feladatokra keljen a földkerekén. Így történt Diósgyőrben is, az egész, a hatalmas egy piciny darabkáján. A gyár, ipari bázissá kiépülve, néhány év alatt az ország vas- és acéltermelésének vezető helyén állott. S ez a tény csak siettette a társadalmi bonyolultság kitörését. Ahogy növekedett a termelés, úgy nőtt a feudál-tőkésállam profitéhsége is. Vele egyidejűleg — kiegyensúlyozhatatlan ellentétként — mind silányabbá vált a munkás- osztály helyzete. A munkás ösztön- szerűleg érezte a vele szembeni igazságtalanságot, érezte kizsákmányol tságát, érezte, hogy tenni keli ellene valamit. De sem stratégiája, sem taktikája nem volt még, hiányzott a közösség szervezettsége. Itt-ott lángragyúlt az elégedetlenség tüze, de csak spontánul és főleg gazdasági célzattal. 1895. április 30-án a Bonsodmegyei Lapok hírüladta, hogy röplapokat szóró, lazító munkásokat fogott el a rendőrség. A röplapok tartalmából az tűnik iki, hogy főleg egységre, szolidaritásra buzdítanak, — de már jelentkezik, ha kezdetlegesen is, a munkások osztályharcának politikai meghatározása. .......mutassátok meg május elsején — lángollak a fekete betűk —, hogy a nyomorult tőkés gazdasági rendszert nem tűritek tovább, mutassátok meg a vagyonos osztálynak, ha akarjátok, minden szünetel, mert ti vagytok azok, akik minden kereket mozgásba hoztok és nélkületek a világ nem állhat fenn. Minekünk, munkásoknak jutott az a kulturális feladat, hogy az emberből embert alkossunk. Éljen május elseje! Éljen a. munkások politikai jogar’ A lap végül közli, hogy országszerte betiltottak minden május elsejei gyűlést. Az uralkodó osztály tehát felismerte a munkásszolidaritásban rejlő óriási veszélyt. De ahogy sehol az országban, úgy Diósgyőrött sem tudta sokáig fékentartani és beszorítani az utcákra vágyó tömegeket. 1890-ben ugyan még sike- ■*£% szétkergetnie a karhatalomnak a diósgyőri és miskolci munkásokat, de a Szociáldemokrata Párt megalakulása után egy évvel, 1891- ben már megünnepelték a nemzetköziség napját; s azután csaknem minden évfordulón így történt; ha nem az utcákon és tereken — hát a hegyek között gy üléseztek ... A nehéz életkörülmény szervezettségre késztette a vasgyár dolgozóit. A nehéz fizikai munka ideje napi 12 óra volt, de — kényszerülve rá — 14—16 órai munkával sem keresett annyit a munkás, hogy életszínvonalát valamivel a minimális fölé emelje. A vasgyári munkásokat is az élet — s aztán a mind jobban terjedő marxizmus — tanította meg arra az igazságra, hogy a közös sors ellen csak közös erővel harcolhatnak eredményesen. S bár az uralkodó osztály minden igyekezetével gátat próbált emelni a szervezkedés elé — a vulkáni erővel kitörő lavinát nem tudta többé megállítani. A Népszava 1902. augusztus 20-án hírül adta a vasgyári munkások első tömeges megmozdulását. A szervezkedés céljából összehívott népgyűlésen mintegy nyolcszázan elhatározták, hogy megalakítják a vas- és fémmunkások szakegyletének fiókegyletét. Alig három hónap múlva már kétezer, 1903. március elsején pedig hatezer munkás részvételével megtartották az első, illetve második szocialista gyűlést. A diósgyőri munkások mind jobban bekapcsolódtak az országos szervezkedésbe. Már képviseltették magukat a kongresszusokon is, így hangolván össze az együttműködést. A szervezettségben tapasztalt erő kétségtelenül bátorította azt a néháijyszáz munkást, akik 1899-ben és 1901- ben, a vasgyár történetében úttörőként, sztrájkba kezdtek. Ez a két ellenállási kísérlet azonban még kezdetleges volt, eredményre sem vezetett: a sztrájkolókat kitiltották a gyár területéről, csendőrökkel akadályozva meg bejutási 'kísérletüket. A diósgyőri munkások első komolyabb politikai jellegű megmozdulása mintegy válaszként jelentkezett arra a kihívó magatartásra, amelyet a tőkések tanúsítottak 1904-ben, a Gyáriparosok Országos Szövetsége megalakításakor; ekkor határozták el. hogy a mind gyakrabban sztrájkoló munkások fé- kentartására egyesülnek, kölcsönösen tájékoztatják egymást a gyárban történtekről s a sztrájkotoknak egyikük sem adhat munkát. 1907-ben a rendőrség szétkergette a Szociáldemokrata Párt Miskolcon tartott gyűlését, mire a diósgyőri munkások sztrájkba kezdtek. s tiltakozásul mintegy ötezer szervezett munkás jelent meg az október 10-én tartott népgyűlésen. Ugyancsak 1907-ben megalakult a „Kétfilléres Asztaltársaság”, a tagdíjból a Poczogón egyesületi helyiséget nyitottak, amely később híressé vált az ott történt eseményei? által és komoly szerepel töltött be a mozgalmi életben. * A MUNKÁSSÁG SZERVEZETT ELLENÁLLÁSA mind szilárdabb lett. Az 1912. május 23-i budapesti nagy megmozdulás után a kormány csak nagy erőfeszítések árán létezhetett, annyira szorongatta a munkásosztály. Országszerte több gyár kénytelen volt beszüntetni a termelést az állandó és általános sztrájk miatt. A tőkés termelés aránytalansága és ellentmondásai egyre elkeseredettebb hangulatot váltották ki a munkásság körében. Ilyen körülmények között tört ki az első világháború .., A munkásmozgalom lassan tudatos .formát öltött. A lenini eszmék nemcsak jelentkeztek, de egyre mélyebben hatoltak az elnyomottakba. Ebben a vonatkozásban 1916-ban Diósgyőrben rendkívül komoly, szinte fordulatot jelentő esemény történt. A hadvezetősóg a frontcsapatok kiegészítése végett a korábban felmentett ipari munkásság jelentős részét behívta, a rokkant, s frontszolgálatra kevésbé alkalmas katonákat pedig a termelésbe állította. így került sok hadimunkás Diósgyőrbe is. Ezek a tapasztalt, sokat szenvedett emberek új életfelfogást hirdettek és forradalmi légkört alakítottak maguk körül, ami első alkalommal 1916. május 15-én nagy sztrájkban robbant ki. A lázadásnak is beillő sztrájkot a kivezényelt karhatalom véresen leverte, vezetőit megbüntette. Az új szellemet azonban sehogy sem tudta a burzsoázia palackba zárni. 1917. november* 12-én a vaslrta CSALA LÁSZLÓ gyár főnöke kétségbeesett hangú „Bizalmas!” jelentést küldött az alispánhoz, „...a munkások agresszíven viselkednek. Szükségesnek tartom, hogy nagylétszámú gyalog- és lovaskatonaság rendeltessék ki. Allender gyárfőnök.” A diósgyőri proletárok azonban ekkor már fittyet hánytak az alispánnak. Mint a Miskolci Napló 1917. december 2-i száma megemlékezi;? róla, a nagy békegyűlés szónoka nyíltan hangoztatta: „Hiába folyik az orosz munkások vére, ha a háború ledöntésében nem segédkezünk. Azok, akik a háborút megcsinálták, azt befejezni nem akarják, mert a háború számukra jó üzletnek bizonyult.” A vasgyáriak bátor magatartása lángot vetett az egész megyében. Több bánya munkásai sztrájkba léptek. Mindenütt békét és jobb életfeltételeiket követeltek a dolgozók. Jellemző a közhangulatra az előbb említett lap 1918 december I8-i tudósítása, amely közli a Diósgyőri Papírgyár munkásainak követelését: „Követeljük a gyártulajdonosoktól» a 8 órai munkaidő behozatalát, világítást; fűtést és jobb fizetést, mert különben nem dolgozunk. Elég volt!” A munkásság mozgalma folytonossá vált. 1918. október 31-re virradóan győzött az őszirózsás forradalom. A megalakult miskolci polgárőrségbe a vasgyáriak csaknem hatezer munkást adtak, akiknek komoly öntudata biztosította az általános rendet. Az események gyorsan peregtek ezután. Még ez év novemberében — Pelyhe Jánossal az élén — megkezdték a vasgyárban a Kommunisták Magyarországi Pártjának szervezését. A burzsoázia is kísérletet tett rá, hogy létrehozza a polgári pártokat, ámde... „Vörös va- sárnap” címmel a miskolci Reggeli Hírlap 1919 február 18-i számában így írt eiTől az eseményről: „40 000 ember vörös zászlók alatt. Miskolc és a környék dolgozó népe tömeggyűléseken demonstrált az ellenforradalmi tüntetők ellen. A vasgyári munkásság zárt sorokban vonulva, tüntetett a Városháza előtt az ellenforradalom szervezkedése ellen, egyben a kommunisták mellett.” Mintha Ady régi óhaja öltött volna testet. A költő egy hónap múltán, a Tanácsköztársaság létrejötte után, megelégedéssel zengte szózatát az első szabad május 1 alkalmából az először megjelent Érdekes Újság hasábjain: „Sohse hull le a vörös csillag: Nap, Hold, Vénusz lehullott régen S ő dölyföl a keleti égen. Hullj csillag, hullj, hullj, ragyogásig. Ezer eséssel, ezer jajjal: Egy csillagból is jöhet hajnal. Vörös csillag, ragyogj és trónolj, Mióta ember néz az égre, Vörös csillag volt a reménye.” ... Sajnos, a vörös csillag nem sokáig ragyogott a szabad haza ege felett. A fiatal proletárállam, bármily hősiesen védte is magát, a gonosz kezek áldozata lett... Any- nyi viszont tény: az új osztály, a fiatal munkásosztály megmutatta oroszlánkörmeit! A KMP irányításával néhány hónap alatt új rendet és törvényt alkotott; új élet sarjadt a földből; kenyér és jog állt a munkás asztalán; s amikor bekövetkeztek a proletár-haza védelmének szent napjai, bátran néztek szembe a veszedelemmel. Büszkék lehetünk arra a rengeteg vöröskatonára — ma még sokan élnek közöttünk, köztiszteletben álló, megbecsült emberek — többek között Sztupka István. Kerekes János, Sándor János, Pálos Gyula, -Ősege András és a Mókán Komilé sok partizánja, akik diósgyőri múltjukhoz méltóan küzdöttek és ontották vérüket a nép első igazi hazájáért, a Magyar Tanácsköztársaságért ... MISKOLCOT ÉS DIÓSGYŐRT 1919. augusztus 5-én foglalták el a román királyi csapatok. A Vasgyári alaposan lerombolták, a városra pedig húszezer korona hadisarcot vetettek ki. Az álomnak tűnő gyönyörű napok után ismét kezdődött a nyomorúságos élet... A gazdasági helyzet napról-napra romlott. Az ellenforradalmi terrorhullám végigsöpört a munkások között. A párt vezetőit és a munkások legjobbjait börtönbe zárták, kivégezték. A letartóztatottak cl sem fértek az ügyészség fogházában, ki kellett üríteni a Rudolf-laktanyát is. A százszor és ezerszer megátkozott Szim Lőrinc és hírhedt osztaga véres bosszút lihegett. A reakció titkos szervezetekkel és besúgók hadával vette körül magát. A nyomor rettenetes méreteket öltött. „A 20-as évek elején a gazdasági helyzet valamennyire javult ugyan, s ennek következtében Diósgyőr életében is némi fellendülés volt tapasztalható. A vasgyári dolgozók létszáma az J921. június 30-i 1516-ról 1924 nyarára 8572-re emelkedett, ami a két világháború közti legmagasabb létszám volt. Ettől az időponttól kezdve állandóan rosszabbodott a gyár helyzete, s általában folytak a kisebb-na- gyobb arányú elbocsátások. Az 1929-es gazdasági válság sem kerülte el Diósgyőrt, ahol a mélypontot 1934 júniusában érték el, amikor a. dolgozók létszáma már csak 3080-at, a tíz év előtti létszám egyharmadat tette ki. De ennyi embert is csak úgy tudtak foglalkoztatni, hogy hetenként általában két,' esetleg néha három műszakot teljesítettek. Diósgyőr 90 éves története során ez volt a legnehezebb időszak. A munkások és családjaik éheztek, nyomorogtak... ” Az elkeseredés oly hatalmassá nőtt, hogy a megmozdulások elfojtására a kormány katonai alakulatokat vetett be. Országszerte többszáz volt a halálos áldozatok száma. A miskolci, 1930. szeptember elsejei tüntetésen hatezer ember vonult fel a város utcáin, a rendőrök kivont karddal rohantak rájuk. A munkásság újbóli szervezkedését a burzsoázia vasszigorral fékezte meg. A tüntetés után egy hónappal a rendőrség felkutatta és letartóztatta az illegális kommunista mozgalom több diósgyőri és miskolci tagját. Az uralkodó osztály rettegését elárulja a városi levéltár 1933—34-es kötegében található alispáni „Szigorúan bizalmas!” ügyirat, amelynek tárgyát így jelölték meg: „Szakszervezetek keretén belül kommunista és nemzet- ellenes eszmék terjesztése és ezek szigorú ellenőrzése.” Az ország nyomorát még a külföld is megsokallta. A kormány természetesen igyekezett tisztára mosni magát. Blaha államtitkár 1933. január 20-i átiratában (városi levéltár) utasította a főispánt, készíttessen statisztikát „a magán- személyek emberbaráti tevékenységére vonatkozó adatokról”. A statisztika „szükséges” voltát így indokolta: ,,Pierre Delatre neves francia publicista, aki hazánk őszinte barátja, meg akarja cáfolni azt a külföldön elterjedt véleményt, miszerint Magyarországon teljesen hiányzik a szociális érzés a társadalom vezető osztályában...” s a többi... Pierre Delatre-ral elhitették bár, hogy az uralkodó osztály „jószívűsége” folytán nem is olyan reménytelen a magyar nép sorsa — de ez mit sem változtatott a tényleges igazságon. A fizikai dolgozók, de gyakran a szellemiek is — tudták már, hogy keserves helyzetüknek nem a Trianon-okozta területelsza- kítás az oka, hanem maga a tőke. 1919-et nem lehetett többé kitörölni a tudatukból! S ezzel tisztában volt a ,Jólelkű” uralkodó burzsoázia is ... Amíg kifelé mázos propagandát folytatott, rettegéssel töltötte el a görcsösen összeszoruló munkásököl. Egymás után gyártották rendéleteiket, amelyekkel kordában igyekeztek tartani az elnyomottakat. Az 1933. február 7-én keltezett belügyminiszteri utasítás, amelyet eredetiben megőrzött a városi levéltár, s amely „Az M. Kir. rendőrség valamennyi kapitányságának és kirendeltségének” szólt, ma is bizonyítja a burzsoázia rettegését: „Tilos mindennemű politikai összejövetel” — rendelte el a belügyminiszter. Tehát tilos minden kommunista- és munkásszervezkedés, nehogy fellángoljon és elnyomóira törjön a gátak közé szorított düh. * AZ ILLEGALITÁSBA KÉNYSZERÜLT 1' -Tunisia párt előelőtörő jelzéseiből mind jobban rádöbbentek a munkások: szörnyű tragédia készül az országban! Gömbös és Darányi programja, valamint az 1938-as müncheni egyezmény igazolta: a kormány háborúra készül. A fasizmus nyíltan bontakozott. A magyar muníkásosztály, támogatva az eladósodott, szörnyű sorsban élő parasztságtól, újból megmozdult, A burzsoázia, ha lehet, még fokozta a terrort. S önmaga megnyugtatására mellét döngette Európa és a magyar dolgozók előtt: „Senki közülünk proletáruralmat nem akar Magyarországon!” —* idézte a miskolci Magyar Jövő Eck- hadt Tibor 1938 szilveszterén mondott beszédét. A munkásság azonban jobban tudta, mit akar a nép... A Reuter és Róma hangzatos front-jelentései kezdtek elmaradozni. A magyar burzsoázia is egyre alábbhagyott a hurrázással. S ahogy növekedett az uralkodó osztály félelme, úgy nőtt a proletá- riátus reménye és önbizalma: talán, talán rövidesen ragyogni fog megint az Ady-megénekelte vörös csillag... Mint szerte az országban, Diósgyőrben is — s talán itt leginkább — élénkebben lábrakapott a mozgalom. A Gépgyárban röpiratok repkedtek, a gyárkerítések oldalán újból és újból fehér betűk biztattak: „Élni akarunk, dolgozni akarunk, de nem ebben a rendszerbelié „Le a háborúval!”, „Halál a fasisztákra! Éljen a Vörös Hadseregé Az olasz fegyverletétel után, 1943. szeptember 9-én olyan hatalmas béketüntetés színhelye volt Diósgyőrvasgyár, amelynek komoly nemzetközi visszhangja keletkezett. Ezen a napon a gépek leálltak, hatalmas emberáradat hömpölygött a gyáriroda elé. Bézier ezredes, Szi- rányi őrnagy kíséretében megállt az ajtó előtt és a munkásokra mordult: „Mit akarnak!” A proletárok pedig egy emberként zúgták: „Békét akarunk é 1944. szeptember 21-én megismétlődött a tüntetés. „Követeljük a kormánytól, lépjünk ki a háború- bólé A válasz azonban ugyanaz volt, mint a múlt esztendőben: „Ez nem magukra tartozik! Ezt nem maguk fogják eldönteni!” S ekkor a munkásököl az asztalra csapott: — Hát kicsodák?! Mi vagyunk az ország ereje, mi tápláljuk az izzó kazánokat, mi dolgozunk a gépeken. Mi békét és más kormányt akarunk! Mái* így mondták a proletárok: akarunk! A diósgyőri munkások mondták ezt, 25 évi kegyetlen elnyomás után ők merték először kimondani az országban, az egész munkás- osztály nevében, daccal, energiával, hajthatatlanul és félelmetesen; akarunk! ...És sem fegyverrel, sem börtönnel nem lehetett többé beléjük fojtani a szót. Mert akartak! A rendszer, utolsó kétségbeesésében a legelrettentőbb megtorló intézkedésekhez nyúlt, de semmire sem ment vele, csak súlyosbította a helyzet tarthatatlanságát. A Vasgyárban titokban megalakult a partizán szervezet, s amikor közel- gett a front, fegyverrel a kézben siettek a diósgyőri proletárok a barát, a felszabadító felé. Kelet felől derengett Ady vörös csillaga... ^ S MOST, EZEN A TIZENNEGYEDIK szabad májuson tekints körül a városban. Az ünneplők között ott látod az egykori proletárt 'kát: fejük felett vörös zászlóerdői lenget a májusi szél. „Vörös lobo* gók alatt rengeteg ezer ember ün4 nepel ma Magyarországon. Bele- reszket a gyöngeszívü, annyi.” Mert a május elsejék történelmet formáló napok. A proletárok serege évről-évre gyarapszik, hömpölygő áradatként zúdul által a világén, elsöpörvén útjáből országhatárokat, korhadt eszméket, hogy végül óriási milliókban egyesülve, új világrendet alkosson... Visszaút nincs. Aki szembefordul az elemi erők áradatával, elsodorják a hullámok. A történelem útja csak előre visz... (A szerző e cikkében anyaggyűjtést során felhasználta dr. Zádor ***"• tait és írásait is. A sterk.)
