Észak-Magyarország, 1958. április (14. évfolyam, 77-101. szám)

1958-04-17 / 90. szám

ÉSZAKMAGYARORSZAc Csütörtök, 1958. április 1" Akikre nem jut a rivalda fényéből VI; A SOKEZERNYI SZÍNPADI KELLÉK GONDJÁT VISELI: KERÉKGYÁRTÓ MÁRIA A SZOBALÁNYT játszó színésznő kilép a színről és a követ­kező percben már hoz­za az ínycsiklandó éte­lekkel rakott tátiját, vagy a színész benyúl jelmezének a zsebébe és megtalálja azt az apró valamit, amire a szerepében szüksége van, a színpadon helyü­kön vannak az összes kellékek, a tintatartó mellett várakozóan fekszik a toll, az aszta­lon virág pompázik, és sorolhatnánk még na­gyon sokáig hányféle apróságról kell gondos­kodnia a kellékesnek, hogy az előadás mene­tében ne legyen a leg­apróbb fennakadás sem. Csak szemléltetés­képpen mondjuk el, hogy a »Zeng az erdő« című operett előadásá­hoz, egyedül a kétbal­kezes kutatót alakító komikus részére hat­van darab különféle kellékről kellett gon­doskodni és a most be­mutatásra kerülő »Mo­soly országa« operett­hez előírt kellékek szá­ma már az első próbák­nál elérte a 144-et. Minden ingóság, ami a színpadon látható — a díszletek, ruhák és bú­torok kivételével — a kellékesnek ad gondot és munkát. A kellékes munkája is jóval a be­mutató előtt kezdődik. A próbák kezdetekor megismeri a. darabot, a segédrendező kijegy- zi részére a kellékeket. s akkor kezdődik a nagy munka: a sok­ezres darabszámú kel­léktárból a megfelelő­ket kiválogatni, újakat beszerezni és az elő­adásokhoz készenlét­ben tartani, a színpa­don elhelyezni, előadás közben a színfalak mö­gött közreműködni. ERRŐL A SOKIRÁ­NYÚ, nehéz és fárasztó munkáról beszélget­tünk a minap a Mis­kolci Nemzeti Színház kelléktárosával, Kerék­gyártó Máriával és né­hány színművésszel. A sok színpadot, sok színházat megjárt szí­nészek szerint a Juci (ez Kerékgyártó Mária beceneve) az ország egyik legjobb kelléke­se. Tizenhat éve van a színháznál. Előbb min­denes segéderő volt, majd kellékes lett. A kellékest munkája tu­lajdonképpen közvet­lenül a felszabadulás után kezdődött, amikor röviddel Miskolc fel- szabadulás után bemu­tatták a János vitéz-t. A színházak államosí­tásáig magánkellékes­ként működött, ami azt jelenti, hogy minden beszerzés', minden kel­lék előteremtése az ő egyéni gondja, s főleg anyagi gondja volt. Borzasztóan nehéz fel­adat volt ez, ha tekin­tetbe vesszük, hogy például a legutolsó magánszínigazgató ide­jén egy szezonban 84 darabot is bemutatlak. Jóllehet ezeknek a da­raboknak a művészi értéke túlnyomórészt éléggé vitatható, a kel­lékesnek azért éppen annyi munkát okoztak, mintha értékes, művé­szi darabok lettek vol­na. A színházak államo­sítása után született meg az állami kellék­tár is, amelyet azóta is kezel. Irányítja ezen­kívül a kellékest mun­kát, a színház mind­három működési he­lyén (Kamara, Vasgyár, vidéki előadások), sőt egy helyen maga végzi a kellékest munkát is, segít a külső zajoknál az ügyelőnek és mes­tere a műételek, a nyálcsordítónak látszó libacombok és aranyló körték kasirozásának. MÁSFÉL ÉVTIZED alatt nagyon sok (la­trabban működött köz­re, s mind egyformán kedves neki. Sok szí­nésszel dolgozott együtt a hosszú évek alatt és mindre szere­tettel gondol. Legjob­ban talán, az azóta or­szágos nevű művészek­ké lett Bessenyei Fe­rencet és Inke Lászlót szerette közülük. A kelléktár a szín­háztól távol van. Sze­retné, ha mielőbb fel­épülne az új színház, hogy féltett kellékeit megfelelő helyen tud- .7ö. — Egyetértünk Ke­rékgyártó Máriával, mi is szeretnénk... (bm) Jii jobb a komjátiaknak? Ideg- és elmeegészségügyi héf Miskolcon A Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat orvostudomá­nyi szakosztálya, a megyei tanács, a Ha­zafias Népfront városi- bizottsága és az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete 1958. április 19-től 24-ig (Magyarországon először) „Ideg és elmeegészségügyi hetet’? rendez Miskolcon. Program: 1953. április hó 19-től’''24fci-g „Nevelés-lélektani kiállítás”- az Értelmiségi Klubban. A kiállítás min­den nap 10—21 óráig lesz nyitva. Belé­pődíj: 2 forint. 1938. április 21-én és 22-én este 7 órai kezdettel tudományos nagy­előadást rendezünk a SZOT Művelődési Ház nagytermében a város lakossága szá­mára „ideges és nehezen nevelhető is­koláskorú gyermekek nevelése és gon­dozása" címmel. Előadó: dr. Schnell Já­nos egyetemi m. tanár, a Budapesti Gyermekideggondozó Int. igazgató főor­vosa. Belépődíj: 3^fprint. Április 23-án 19 órai kezdettel „Sürgős közegészség- ügyi feladatok az ideg- és elme- egészségügyi megelőzés (mentalhygie- ne) szolgálatában” címmel tudományos anikótot rendezünk az orvosok részére az Értelmiségi Klubban. A kiállításra és az előadásokra minden érdeklődőt szeretet­tel vár a rendezőség. KOMJÁTIBAN a falu korraltartó, leghaladóbb gondolkodású parasztjai úgy határoztak, hogy szövetkezetbe tömörülnek. Eddig körülbelül heten vannak. Heten jegyezték el magukat az újjal. Nagyon nehéz volt a döntés és nagyon nehéz a továbbjutás. A falu egy része kifejezett ellenszenv­vel figyeli munkájukat. Ez a mutat­kozó ellenszenv talán a kelleténél nagyobb hatással is van az újat kez­dőkre. Igaz, ők élnek ott a faluban. A falu közösségéből nem lehet ki­szakadni. Ne is tegyék ezt. Ellenke­zőleg. Csakhogy a mi elvtársaink: a helyi pártszervezet, a tanács, az új tsz-tagok legjobb szándékú segi- teniakarása az újért, a szocializmus­ért való kiállásuk mellett is van a munkájuknak, tevékenységüknek egy visszahúzó vonása. Másfél évvel az ellenforradalom után Komjátiban — úgy láttuk — a maradi erőké a han­gosabb szó, a szocializmus hívei pe­dig mintha védékeznének inkább, mint bátran célratörően ostromolnák a falu közvéleményét. A falu szocialista átalakítása for­radalmi feladat. Azoknak az elvtár­saknak, kommunistáknak, párton- kivülieknek, akik vállalják, köteles­ségüknek érzik ennek a forradalom­nak a megvívását, maguknak is for­radalmárokként kell dolgozniuk, forradalmárokká kell válniuk. Igaz, mint mondják, Komjáti »nehéz falu«. Nem is illeti őket dicséret amiatt, hogy több »Új ember« jár a faluba, mint Népszabadság, Szabad Föld és Északmagyarország együttvéve. Azért sem lehet dicsérni a komjá- tialcat, hogy az ellenforradalom alatt — boros fejjel-e vagy sem, nem tu­dom — a lobbanékonyabb természe­tűek beverték a tanácstagok ablako.it és megszúrták a vb. elnököt. Ám mindenki felel saját tetteiért. Igaz­ságszolgáltatásunk nem enged kibú­vót az igazi bűnösöknek. Bár igaz nem ártana, ha esetenként gyorsab­bak volnának ezek a kivizsgájások az ártatlanul vádoltak miatt — mondják a komjátiak. Igazuk van, csakhogy ez esetben és minden eset­ben a gyors kivizsgálást egyeztetni kell az alapossággal és ennek kárára nem gyorsulhat meg a vizsgálat. Mert a bűnösöknek felelniök kell! SAJÁT érdekük ellen elkövetett vétek lenne, ha a termelőszövetkezet mellett már hitet tevő komjátiak csüggednének, vagy abbahagynák munkájukat a falu egy részének ér­tetlensége miatt. Komjátiban min­den adottság megvan a jó termelő­szövetkezeti munkához. Jók a gaz­dasági adottságok. Mondhatnám szinte a szövetkezetre várnak az abodi állami gazdaság és a Tejipari Vállalat kihasználatlan épületei, a tanács kezelésében lévő fűrész és daráló, az állami tartalékföld. No itt, a tartalékföldnél meg kell állni egy szóra. Leginkább a tartalékföld miatt néznek ferde szemmel a. szövetke­zőkre. Különösképpen a 18 holdas lucernás — az abodi gazdaság adta le tartaléknak — miatt van a vita. Meg kell mondani nyíltan, hogy ez­úttal nincs helye vitának. Államunk törvényei szerint a szövetkezetét illeti elsőbbség az állami tartalékföl­dek bérlésénél. A komjátiak hasz­nálni akarják tovább is a tartalék­földet? Van erre lehetőség. A föld ott marad, csak a termelőszövetke­zeté lesz. Használhatják a termelő- szövetkezetben. IGAZ az is, hogy másképpen be­szélnének a még szövetkezeten kívüli komjátiak, ha jó példát látnának maguk előtt, sajnos ilyen példát nem Játtak a környező falvakban. Torna- szentandráson, Bódvalenkén, Bara- konyban feloszlott a szövetkezet és a szintén szomszédos Tornanádaskán is elég gyatrán működik, megfelelő munkaerő hiányában. Hogy jó ter­melőszövetkezetet lássanak, kicsit messzebb kellene menniök. Ám miért ne lenne Komjáti a környék élenjáró községe? A komjátiak is csinálhatnak jó, példaként állítható szövetkezetét, hisz'en szorgalmas, dolgos emberek ők és akkor majd a környező falvaknak mondhatjuk: nézzétek a komjátiakat, példát ve­hettek róluk, ők jól csinálják. És ez nem messzi álom. A fejlődés, a világ gyors haladása egyre erőseb­ben szorítja a hátramaradottakat. Kérdezem a komjátiaktól. Mi jobb számukra? Helyben, termelőszövet­kezetben dolgozni, vagy Szendrőre járni kubikolni? Mi jobb a komjá­tiaknak? Ott helyben a lehetőségek jó kihasználásával több jövedelem­hez jutni, vagy messzebb járni keve­sebbért? Adjanak erre választ a komjátiak. Ne szóval, — tettel. Komjáti 640 lelkes kis község, fönt, megyénk északi csücskében, a csehszlovák határ mentén, s nagyobb az összeférhetetlenség, több a harag, mint sok, más, nagyobb faluban. Az önzés, a gazdagodásért való önhaj­szolás is szembetűnőbben jelentkezik, mint másutt. Egy példát említek; hogy bemutassam a komjátiak hala­dás iránti érzéketlenségét. Egy tisz-1 tes középpáraszttal beszélgettem a faluról. Múltjukról, jelenükről. Di­csérte önmaga haladó gondolkodását, ezeket mondotta nekem: — ÉN olyan ember vagyok, hogy azelőtt is szóbaálltam azzal a kepés­sel. — Nem mondom — ez aztán »nagy érdem«. »Szóbaállt« azzal a kepés és nem köpött egyet, ami­kor elment mellette. Ha az idő év- mutatóját visszaállítjuk az 1900-as évekre, ez valóban haladó gondolko­dásnak nevezhető, csakhogy az év­mutató 1958-nál tart és az ötven­hatvan év különbség fölér korábbi századokkal. A huszadik században ötven év alatt — a technikát, a mű­veltség terjedését, demokratizálódá­sát tekintve — többet fejlődött g világ, mint azelőtt két évszázad, alatt. S ami. a paraszti kisgazdasá­gokat illeti, amíg a század elején a szegény ember mentsvára és álmai­nak netovábbja volt, addig ma fordí­tott a helyzet. Ma a kisgazdaság az, ami a továbbjutásban megköti a pa­raszt embert. Nálunk, szocializmust építő országban: megköti. Nyugaton, kapitalista viszonyok között: tönkre­teszi. Ez lényeges különbség. Mert hiába papol a »Szabad Európa« rá­dió arról, hogy milyen fejlődési lehe­tőségek állnak a nyugatnémet kis-» birtokosság előtt. A valóságban en­nek ellenkezője, a kisüzemek nagy, kapitalista üzemekbe való beolva­dása megy végbe. Maguk a nyugat­német közgazdászok is ostorozzák a kis- és középüzemű termelést, mint a nyugatnémet gazdasági fejlődést megkötő formákat. Még a, középüze­meket is nagyüzemekké, nagyobb üzemekké kívánják átalakítani, mert olcsóbb termelésre kötelez a világ­piac. De nemcsak kívánják... A ka-1 pitalizmusban a könyörtelen verseny halálra ítéli a kistermelőket. Arra kérjük a komjálialcat, ezekre is gondoljanak, amikor a termelő­szövetkezet léte, vagy nem léte felöl döntenek. NAGY ZOLTÁN Filmklub, normál vetítőgép, hiradó mozi az új diósgyőri Bartók Béla művelődési otthonban A Lenin Kohászati Művek újdiós- györi Bartók Béla művelődési ottho­nában eleven, pezsgő az élet. Alig te­lik el nap, hogy valamilyen ismeret- terjesztő előadás, zenés, táncos ren­dezvény ne kerülne műsorra. A na­pokban kétezer taggal filmklub ala­kult. A klubtagoknak havonként kétszer vetítenek művészi értékű régi alkotásokból filmeket. A film­szerető közönség további nevelési, szórakozási lehetőségét szolgálja, hogy májusban hiradómozi is meg­kezdi működését, továbbá hetenként több előadás lesz a fiatalok és""gyér- mekek részére. .Mindezekhez nagy segítséget adott a Lenin Kohászati Művek vezetősége, amennyiben az igazgatói alapból százezer forintot bocsátottak a művelődési otthon rendelkezésére. Ebből az összegből —* a keskenyfilmvetítő berendezést —« normálfilm vetítőgéppel cserélték ki. IV. rész. A szőlőt termő hegyaljai dom- bök, a bort rejtő pincék, a keményen munkálkodó emberek — Tokajhegyalja arcának egyik fele. Ez az, amit mindenki lát, aki a vo­nattal elhagyja Szerencset, a szemé­be tűnnek a nemes vonalú, méltóság- teljes „cukorsüveg” hegyek. Ez lát­szik a gépkocsiból is, ha végigrobog Sátoraljaújhely felé. Pedig van Hegyaljának egy másik arculata is. Amit kevesen ismernek. Ez pedig a táj szépsége, a többévszá­zados történelmi múlt emlékei, s nem utolsó sorban azok a nagyszerű idegenforgalmi lehetőségek, melyek most még kiaknázatlanul hever­nek. Azt hiszem, minden emberben meg van az a természetes kíváncsi­ság, hogy érdeklődik azután, amiről sokat hall. Tokajhegyaljáról pedig éppen eleget hallani. És mégis keve­sebben ismerik a vidéket, mint a bo­rát. Miért? Próbáljuk sorra venni az okokat. Az utóbbi időben Hegyalja „kihalt vidék” lett. Olyan városok, mint Sátoraljaújhely, Sárospatak, vagy éppen Tokaj, csendes, porosodó vi­déki városokká váltak, ahol a hiva­talos kiküldötteken kívül alig fordul meg idegen. Szegény városok is let­tek, kevés a pénz tatarozásra, a mű­emlék-jellegű épületek rendbentartá- sára, a város csinosítására. Hajdan pedig e városok élénk ke­reskedelmi forgalmú helyek voltak. Idegenek is tucatjával keresték fel — ha másért nem, hát borvásár- lásért. Most természetesen a hegyal­jai borkereskedelem más jellegű lett — de azért mindent el kell kö­vetni, hogy az idegenforgalmat fenn­tartsuk. összetrombitálással azonban ide­genforgalmat csinálni — nem lehet. Azok, akik egy-egy nagyobbszabású rendezvényen Sárospatakon vagy Tokajban az elmúlt években részt­vettek, két dolgot biztosan megje­gyeztek maguknak a hegyalmi borok kitűnő aromája mellett. Ez a. két dolog voJJ, hogy sehol nem tudtak ...HOQY TOKAJHEQYALJA ' ISMÉT VILÁQHÍRÜ LEQYEN... ::::::::::::::::::::: leülni, nyugodtan megpihenni, a másik pedig: a rendezvények sivár­sága. (Akármilyen furcsán hangzik —* is, aki Tokajban vagy Sáros­patakon egy napot eltöltött, egysze­rűen nem tudott mit kezdeni idejé­vel. Az egésznapi sétálgatást is meg­unja az ember — arra sincs minden­kinek kedve, hogy a Tiszában vagy a Bodrogban mossa meg a kezét. Mondjuk hát meg bátran és nyíl­tan: elhanyagoltuk Hegyalja idegen- forgalmát. Szinte a semmivel egyen­lő az, amit annak érdekében tet­tünk, hogy oda vonzzwk az idegene­ket. Vagy talán nem is kellene von­zani őket? A vidék bora éppen elég vonzóerő, csak éppen annak érdeké­ben nem tettünk meg mindent, hogy ha már eljött, jól is érezze magát, s máskor is eljöjjön. Valami gőgös pazarlással hagytuk az aranyakat a fel nem tárt lehetőségekben feküdni. Mintha mesebelien gazdagok len­nénk. Előttem van egy tervezet, melyet még 1956 februárjában dolgoztak ki a megyei tanács illetékesei Tokaj fej­lesztésére. Gondos, mintegy 6 oldal­nyi terv. Ebben szerepel Tokaj par­kosításától kezdve a járdák rendbe­hozataláig, Tisza-parti sétány készí­téséig, csónakház és vizi-telep léte­sítéséig szinte minden, ami Tokajt vonzó idegenforgalmi központtá te­hetné. Ámde mindebből egyedül csak az új halászcsárda felépítése valósult meg. (Az is úgy, hogy a te­rasz alatti részt máig sem parkíroz­ták.) De ki és miért is keresse fel ezt a vidéket — mikor azt sem tudja, mit rejt? Nem ismeri történelmi neve­zetességeit, nem tudja természeti szépségeit. Hegyaljáról egy valamire való ismertető füzet sem jelent Ha már a MESZÖV-ről van szó — hadd mondjuk el itt, a nyilvánosság előtt azt a néhány panaszt, amit lép- ten-nyomon hallunk. Nem nagy dol­gok — de éppen azért, mert nem na- auok. tehát könnuen. hoau azt ne meg! Pedig műemléki épületei, az egykori harcok színhelye s nem utolsó sorban a területén lévő egy­kor híres és látogatott fürdők — mind megannyi idegenforgalmi ne­vezetesség! De ki gondol ezekkel? Az egykor oly látogatott erdőbényei fürdővel sem tudtunk mit kezdeni. Debrecen város tanácsának köszön­hető, l}ogy nem ment elhagyottan teljesen tönkre. S az Aranyosi- fürdő, a gönci melegvizű fürdő? Nem akarok szomszéd népekre hi­vatkozni — de ha nekik ilyen ter­mészeti kincseik lennének, mint pél­dául csak Gönc — már ország-világ ismerné. Nem kellene a névtelenség homályában porosodnia. Vhn meleg­vizű fürdője, a huszitizmus száza­daiból való „cseh-házai”, a híres gönci hordó készítésének emlékei is fellelhetők, környéke is tetszetős — mi az akadálya hát, hogy idegenfor­galmat is csináljunk itt? ('llgy is mondhatnánk: az az aka- ^ dály, ami Hegyalja többi he­lyén is, a fantázia-szegénység — az, hogy nem látjuk a fától az erdőt. Nekünk a szemünk előtt van, mi már megszoktuk — s arra nem gon­dolunk, hogy másoknak új, nagysze­rű, s hogy láthassa, még pénzt is hajlandó fizetni érte. Az idegenforgalom másik és nem kisebb akadálya, hogy egyszerűen nem tud hol megszállni, néhány na­pot eltölteni a vendég Hegyalján. Sem Sátoraljaújhelyen, sem Sáros­patakon, sem pedig Tokajban vagy éppen Tarcalon nincs szálloda. Arra sem gondoltak még idáig, hogy a fi­zető-vendéglátó szolgálatot megszer­vezzék. Erre is született már határo­zat éppen Tokai fejlesztésénél — de éppen a MÉSZÖV nem tett a meg­vnlnrt.tn.ii érdekében sem.m,i.t mondjuk, ingyen lehetne változtatni rajta — ideje lett volna már orvo­solni. Az első — és leglényegesebb —, hogy aki Hegyalján jár — hegyaljai bort szeretne inni. Nem tudjuk, hogy milyen csoda folytán — de a földművesszövetkezetek vendéglői­ben lévő bqrt akárhol megihatnánk — s elhinjiénk róla, hogy közönsé­ges homoki vinkó. Miért van az, hogy szinte egyetlen földművesszö­vetkezeti vendéglőben — s ez alól nem kivétel a tokaji új Halászcsár­da sem — nem lehet igazi jó száraz­vagy édes szamorodnit kapni, csak valami megecetesedett „kétemberes bort”? (11 iy tudjuk, hogy ezen a nyá- ^ ron nemcsak a Balaton mel­lett — de Hegyalján is nagyobbará- nyú idegenforgalomra lehet számí­tani. A brüsszeli világkiállítás ha­zánkra is kihat — már most nagy érdeklődés van az országunkban le­hető társasutazások iránt. Nem szé­gyenkezünk-e majd, ha megérkezik egy kiránduló csoport mondjuk Tár­cáivá — s hiába van ott a szépen felszerelt és jól vezetett cukrászda — egyszerűen nem. lesz hova leül­tetni a vendégeket? Nem arról van szó, hogy milliókat költsünk a hegyaljai cukrászdák ta­tarozására, rendbehozására. Hanem arról, hogy a MÉSZÖV nyilvánva­lóan tudja, melyek azok a vendég­látóipari egységei, ahol nagy a for­galom,, több a. máshonnan érkező vendég. Mondottuk már cikkünkben, hogy romlanak a hegyaljai borpincék. Azt is kértük, védjék meg őket. Ha Hegyalján valaki „hegyaljai környe­zetben” akarja meginni borát — csak akkor teheti, ha szőlőtermelő barátja van. Egyébként rendelkezé­sére áll a földművesszövetkezeti vendéglő. Nem tudom, hogy ezeknek a ven­déglőknek tatarozására, rendbentar- tására az utóbbi években mennyit költöttek. Azt azonban tudom, hogy még nem jutott eszébe senkinek, hogy a másra nem használt hegyal­jai pincékben borkóstolót létesítsen. Pedig mennyi lehetőséi/ lenne rá Tarcalon is, Tokajban is, Mádon is, Tállyán is. És akkor talán arra sem kellene hivatkozni, hogy „tárolás közben romlott meg a bor”, mert ott, természetes környezetében fo­gyaszthatná, aki szereti. Tessék csak megnézni Egerben, milyen forgal­mat bonyolítanak le a borkóstolók — lehet tanulni tőlük egy keveset, hogyan kell a vendégek kedvét ke­resni, őket kiszolgálni, hogy máskor is visszajöjjenek. Végigjártuk Hegyalját — és ezt tapasztaltuk. Dombokra másztunk, dulőutakon gyalogoltunk, puttonyos emberek nyomában kapaszkodtunk fel a meredeken. Pincék mélyén mécsek, gyertya világánál ízlelgettük a tokaji bort. Láttuk az akarást, hallottuk a panaszt. 'Áthallottuk a panaszokat, melyek- ne/c orvoslására illetékesek­től várják a segítséget, hogy e ket­tő párosulva, olyan virágzásba bo­rítsa Hegyalját, milyet még nem ért meg. Láttuk és hallottuk, mit lehetne tenni, hogy ne csak a bor vigye el szerte a nagyvilágba Hegy alja hírét — hanem az idegenek idejöjjenek, saját szemükkel győződjenek meg ennek a darabnvi drága magyar földnek varázsáról, hogy elvigyék szívükben képét, s visszavágyjanak ide. Tegijüvk meg hát mindent. . .. h^ay Tokajhegyalja ismét világhírű le­gyen ... KÖRMÖCZY LÁSZLÓ (Vége.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom