Észak-Magyarország, 1958. április (14. évfolyam, 77-101. szám)
1958-04-04 / 80. szám
-Hátiam a haftiaUiasadást..• j SZEGEDI LÁS&LÖ: TÖRTÉNELEM Húsunkat tépő századok Gyilkos börtönében éltünk. A szabadságért ó, hányszor S hiába ontottuk vérünk., » A betyárság s a cselszövés Sárba tiporta a zászlót, — Nem kapott mást a jó magyar Csak kínt, elnyomást, koporsót. Summás volt a szegény, paraszt. A grófi földön aratott És hogyha lázadt, leverték A megváltó Alcaratot. — Rongyos volt a munkás, a bér Mire volt jó, krajcárt sem ért, S mig híztak grófok, nagy papok, Sóvárogtunk a Holnapért... Levágta két karunk a vas, Vérünket szívta a tőke, S ha vesztettünk forradalmat. Egy nemzet a sírba dőlt le ... Letűntek e csúf századok! A nép, az ország talpra&Ut, Ismerjük már a Holnapot. Magunknak építjük a Mai. — Szabad vagy népem, szép Hazam, Szabad végleg, végre, újra! Bilincsed a történelem, Az Űj Világ összezúzta. Szabad vagy mint az Április Rügyet fakasztó friss szele, Az életet, az ősi jusst őrizd hát, élni tudj vele! BECZE KAROLY: DCoaalenkó kaimhoz. Künn: dörgött, vijjogott, olcsó volt uz élet. Benn: riadt szobánkban árva gyertya égett. Fölrezzentünk, mikor halkan benyitottál, kormos volt az arcod, kissé fáradt voltál:.. ... És leültél közénk. Tieidtől távol, faludról beszéltél..; legelésző nyájról... Oly megnyugtató volt hangod, mosolygásod .:. feledtettél velünk szennyet... sivárságot... Előszedtél néhány írást, s fényképet, mutattad gyöngéden: ez zsenka.:. ez gyerek... És másnap elmentél... fogtad géppisztolyod, lassan távolodott búcsúzó mosolyod. Többé nem hallottunk rólad azóta sem. Vajon mi lett veled? Élsz-e, vagy tán... de nem! Élsz!... élned kell, hiszen sokunk szívében élsz! Ünnepnapunk van ma ... száll az emlékezés... PATAKY DEZSŐ: INiÉWTELEINI HŐSÖK Ti emberek, kik nap mint nap küzdőtök, és víg-örömmel néztek fel a napra, a zöldclö, virágos sírok mellett álljatok meg csöndben egy pillanatra. Nézzétek őket: névtelen halottak a harcratörő hős szovjet katonák. Itt fúródott gyilkos golyó szívükbe és nem harcolhattak percig se tovább. Vérük hullott a marcangolt rögökre, ravataluk most barna búzaföld. Fejük felett nékik dalol pacsirta és álmuk ring a vetések között. Aludjatok, álmotok béke őrzi. S hogy itten állok most a völgy felett, pihenő hősök, katona testvérek, felétek küldöm ifjú lelkemet. Es mondok itt ma sírbeszédet nektek, szívemből csak nektek csendül fel ének barátaim, ti néma. néma hősök. — Testvéreim az ősi magyar földben! Ti voltatok a nagy, bátor sereg, amely robogva zúgott át völgyön, bércen, i vérző halmok és vér-folyók felett! Ti voltatok az erő és az élet, 'ti a győzelem, ti az ifjúság! ^Rettenthetetlen törtetek a célra, nem félve tcstet-roppantó tusát, — Ti voltatok a bátrak cs merészek, vörösesillago.s, szép szőke fiúk. Ti voltatok, akik halálba mentek, — kemény sólymai sok véres ütközetnek — tiporva nácit, szennyet, háborút. Ti voltatok a fény a sűrű füstben, dobbanó lábak, sújtó vas-kezek! A hang, amely egy országot riasztott, a láng, amely az égig reszketett: Ti voltatok az égbezengö hurrák, barátaim, ti néma. néma hősök .. * . .. Zöldbe borult az emlékező táj újra. Az első virág ott nyílt sírotokon, az első dalt nektek zengi a pacsirta, újjáéledtek mind, tanús ajkakon. En itt állok most a magas hegyormon, leveszem sapkám a hősök előtt, kik álmodon a föld alatt feküsznek s nem álmodnak már múltat, csak jövőt! vad virágos, zöldclö hegyoldal, — nincsen harangom, amit kondítanck, csak szívem himnuszát küldöm tinékteki — Pihenjetek, ti néma. néma hősök! A harc most a miénk — aludjatok. A sírotok és álmotok felett virrasztanak a magyar csillagok — aludjatok ... aludjatok . .. Évtizedes uisánok sárguló lapjai leözött régmúlt cvuzeues ujsagoK időket kutat(>k A hetűk és té. nyék viadalra kelnek a felkorbácsolt emberi érzéssel. Peregnek a lapoK... s cgy-egy emberi sors végére kerül pont a jegyzetfüzetben. Í933. április 25. A miskolci Reggeli Hírlap hatalmas címbetűkkel bömböli: „Javul Magyarország gazdasági helyzete:’ De a tragédiák másról beszélnek! A január 11-i lap hírül adja, hogy Drahos Mihály 23 éves cipészsegéd, Lakatos utca 3. szám alatti lakásán mellbeszúrta magát, mert munka nélkül nem bírta tovább az életet; április 12-én Gyurcsak József szabósegéd a Kálvin utca 4. számú ház előtt összeesett — kórházba szállítása után derült ki, hogy munkátlansága miatt mérgezte meg magát; április 25-én Zrona Franciska idős mosónő vetett véget életének; július 5-én Gingász Miklós vasúti munkás sósavat ivott, azután, hogy biztos legyen halála, borotvával átvágta a nyakát... Barátságos házikó. húsvét előtti fehérre meszelt falakkal. Az eresztartó gerendák talpa is fehér. A házikó ölében kert, tavasztváróan nyújtogatják szikkadt ágaikat a fák. És ott, a kővel kerített ól mellett, ott van, akit keresek. Ilyennek képzeltem. Kicsinyke asszony, mosoly nélkül, és örökké rémült szemekkel. Kukucska Zsófia? kérdem a megilletődés hangján. Megretten. Évek óta senki nem mondta így neki. — Nem! Jolsvainé, — Jolsvai Istvánná vagyok. Mit akar? Dacol a szeme, a sírásra görbült szája. Hátatfordil. Ahogy megmozdul, látom, biceg. Nem, nem lehet, hogy tévednék. O az! Elmondom, mi járatban vagyok. Rám se néz, csak sir. Aztán megszólal: Szörnyű tragédiái a nyomorult életnek, amely száz és ezer hasonló példát szült. De mind között talán legmegdöbbentőbb az a cikk. amely a „helyzetjavulás” után évekkel, 1938. január 5-én jelent meg a Magyar Jövőben, jelentéktelen helyre dugva az ordító igazságtalanságot. íme a szószerinti idézet: „Miskolc határában, a szalmakazlakban sok otthonnélküli szegény vagy csavargó húzódik meg, akiknek a most már napok óta tartó rendkívüli hideg sok szenvedést okoz, mert a szalmakazal nem bizonyul eléggé ,meleg hajléknak’. Pár nappal ezelőtt egy munkanélküli kőművessegédet találtak egyik szalmakazalban megfagyott tagokkal, aki a kórházban rövidesen meghalt, most pedig a Besenyői út végénél lévő szalmakazalban találták megfagyott lábakkal és kezekkel Kukucska Zsófia 24 éves foglalkozás- és lakásnélküli leányt, akit szintén az Erzsébet kórházba szállítottak. Állapota siílyos.” * Hát rc^knnv/an P°nt kerül a szerencsétlen emberek U9yaíl sorsának végére? Mind meghaltak vagy él közülük valaki?... S ha él, kárpótolta-e az élet a rettenetes szenvedésekért?! Vagy ezek a kis fekete betűk visszavonhatatlanul gyászolják már tragédiájuk emlékezetét? Nem, nem lehet! Valakinek élni kell! Élni kell, hogy tanú lehessen az élet ítélőszéke előtt! Zrona Franciska meghalt... De mi lett a többiekkel! ... .Jártam a várost, a megyét, a rendőrségi lakcímnyilvántartókat, az ismerősök által adott címeket — sehol semmi eredmény. Drahos Mihály eltűnt... Gyurcsak Józsefről nem tudnak semmit... Gingász Miklósról nem is hallottak. De Kukucska Zsófiának nyomára bukkantam! Szikszóra, a Hunyadi utca 40-be vezetett a szerencse. — Nekem elég volt akkor! Semmit nem mondok! Emlékezni sem akarok! Magyarázom, hogy ez a szándék most egészen más. Hiszen éppen azt akarjuk, hogy okuljanak az emberek. És tudja meg mindenki: Kukucska Zsóf ia nem halt meg, él és... — Kukucska Zsófia meghalt... — ingatja a fejét és szomorúan összevonja szemöldökét. — Csak Jolsvai Istvánná él. De ha annyira kíváncsi Kukucska Zsófia tragédiájára, fáradjon beljebb ... A tiszta kis szobában leülünk a lócára. Várom, hadd beszéljen kérdezés nélkül. Semmit nem, szól. Csak sír, szakadatlanul. Érzem, nem akar emlékezni, nem akarja feltépni % régi sebeket. Hogy és mit kérdezzek, hogy ne fájjon neki? Lassan, lassan megnyugszik. S egy-egy kérdésemre röviden felel. — Lelencgyerek voltam... A nevelőszüleim képe ott •’an a falon. Pedig nem érdemlik meg, nagyon rosszak voltak hozzám. De nekem tűrnöm kellett, mert én csak meg- fűrt voltam. Ott, ott kezdődött a szerencsétlenségem, amikor kitettek az utcára ... Nem bírja tovább. Sir. Idegroncs ez az asszony. Csak ipró szófoszlányokból értem meg szomorú sorsát. Igen, az újságcikk igazat mondott. 1938 januárjában megfagyott kézzel és lábbal találtak rá a városszéli szalmakazal tövében. Alig volt benne élet. Tizennégy hónapig feküdt kórházban — és többé soha nem lett egészséges.. Lábai puffadtak, lábujjain egyetlen köröm sincs. És biceq — S mi történt azután, amikor kikerült a kórházból? — Egy ápolónő elkommendált. Elszegődtem egy sajó- szentpéteri paphoz cselédnek. De itt sem maradhattam.. ne is kérdezze, miért. Néhány hónap múlva újból Miskolcra jöttem. .. S most megint várni kell. könnyei nem engedik szóhoz Meg a rémület. Mintha rátámadva valaki, minduntalan vé- dekezöleg maga elé tartja kezét, tag idegzödött belé. A férfi, aki ágyasként, magához csalta, ütötte, verte. És dolgoz* tatta. S ekkor már, hogy másra keresett, még a szerencse is segítette. Mindig akadt munkája, hol a kőműveseknél, hol az erdőben, hol napszámosok között — és otthon is. Ha es* ténként fáradtan hazatért, az ember még arra sem volt képes, hogy egy vödör vizet hozzon a kútról. Mindenből Zsó* fiára szakadt a neheze. Még akkor Kukucska Zsófia volt a. neve. Pedig két gyereket szült — ők kötötték a férfihez. — A gyerekek hol vannak? — kérdezem. Szemei esze* lösen forognak. — A gyerekeim? A gyerekeim! Nekem nincsenek gyerekeim, nekem ez a gyerekem van, a Laci! És Laci szorosan mellé áll. Laci... ö is menhelyi gyerek, mint a nevelőanyja volt. öt évvel ezelőtt vette magához. S talán közelebb van hozzá, mintha ő szülte volna. Sors a sorsra talált. Csak Lacinak, ennek a harmadik osztályos fiúcskának jobb sora van! S ki az apa, ki a férj, aki mene* déket adott két árvának? ~ ffogy kerültem össze a férjemmel, Jolsvai Istvánnal? kérdi mintegy önmagától. — özvegy ember volt... Már akkor is idős. Most hatvanhat éves. Neki is úgy kommen- dúltak. Egy jóravaló asszonyt keresett, aki gondozná. Mert ő munkába járt. Most is a vasgyárban dolgozik, havi ezer- kettőszázért... Engem ajánlottak neki. S öt évvel ezelőtt feleségül vett. Áldja meg az isten. Nagyon jó ember! Nem olyan, mint az a másik, akit a kicsik halála után elhagy* tam... — És most igy éldegélünk hármasban. Jól vagyunk. Végre nekem is élet az élet... Az a másik, a Kukucslcat Zsófia meghalt... * Inon a K tiknrclfa Zsófia meghalt. De az élő igen „az a »\UKUcsKa tanúskodik rólfl> hogy a társadalom ítélte halálra! S hogy mit adott neki az új társadalom? Neki talán nem sokat. De a jog és a lehetőség kapuit nyitva hagyta előtte. Lehet, mindezt ő már nem kereste. A nyugalmat, amit keresett, megtalálta egy derék munkásember oldalán, aki rövidesen nyugdíjba megy, s az ettől a társadalomtól kapott járandóságot együttesen fordítják életük boldogítá.- sára. Ami még kell hozzá, azt megtermi a házkörüli föl- decske. A Laci gyerek pedig? A fogadott? Az ő esete más. Előtte áll a jövő, amely nem olyan ki- 'átástalan, mint a nevelőanyjáé volt. Neki nem kell majd "égigjárnia az élet útvesztőit. Neki már nem kell megfagynia valamelyik szalmakazal tövében. A kis árva nem kita* szitottía a társadalomnak. És a többi sem! Mert „az” a társadalom, amely a Kukucska Zsófiákat szülte — nincs többé! Nincs létjogosultsága „annak?’ a társadalomnak, mert vádolják a Kukucska Zsófiák, a2 élefben- maradottak és vádolják a holtak ... CSALA LÁSZLÓ Német aknák zúgnak a falu felé. {i Robbanások, emberi jajkiáltások, ló- , i nyerítés csapódik fel nyomában. Va- (i jón mi történik a faluban? Ott van f | apám, anyám, testvérem. Talán a né- (\ metek őket is megölik? De miért? t \ (Reggel tudtam meg, hogy apám is , i megsebesült ezen az éjszakán.) Nem, {\ nekem nem szabad ezt tétlenül nézni! Megtehetném, otthagynék csapot- papot és toronyirányt hazamennék a faluba. De itt a mi életünkről is szó (i van. Ezek a szovjet katonák nem akarhatnak nekünk rosszat. Nem! Vajon milyen lesz az új társadalom? (| Milyen lesz az új élet? A szomszé-1\ dómban van egy városi munkás, az , i azt mesélte: a szovjetek eljönnek, akkor lesz földosztás, lesz munka, és aki akar, tanulhat... i MEGRÁZOM a fejem. Mintha révületből ébrednék. A többiek mocorognak. Velük indulok s cipelem az {\ aknákat. Visszatérünk megint az első (i arcvonalba. A szovjet katonák azt mondják, ne csatangoljunk, mert még eltalálnak. Várjuk meg a hajnalt. Ezt az éjszakát azóta sem felejtem (i el. Amit akkor még nem értettem, ma értem. Ezen a sötét éjszakán, a hajnal pírját láttam, a szovjet katonák harcát. Mert nem volt igazi béke . és igazság addig a faluban. Nem. A 1 vihar elsöpörte a földenurakat, a { bankot, ami, mint a hurok, rászorult { a falusi szegényemberek nyakára s( hol itt, hol ott került dobra egy ház. 1 A falut hatalmas földterület fogja { körül. Ez akkor a földesuraké volt. * Ma, a volt nincstelen parasztok, cse- 1 lédek sajátjuknak tudják. Akkor{ nagy dolog volt, ha a faluból valaki { ipari munkás lehetett. Talán öt ilyen * ember volt. És ma? Többszázan dől- * goznak a faluból bányákban, építke- * zéseken, gyárakban, vasúton és egyéb ( helyeken. Régen hat bicikli volt ősz- * szesen a faluban. Ma — mint a gyári ^ munkásból lett tanácselnök elmondta * — félszáz motorkerékpár van. Egy < híd helyett most már kettő van a * faluban és új műút. Az új műút mel- < lett lassan egy űj falunegyed is épül. ^ Valóságos kis falu épült gróf Win-1 dischgrätz birtokán is, ahova nap- < számba jártunk. És mennyire más- * képp öltöznek az emberek! A leg- < divatosabb nylondolgok, frizurák, * kosztümök megtalálhatók a falu Iá- < nyain, asszonyain. Villany, rádió, ke- < rékpár csaknem minden házban van. < Igaz, gond, baj ma is akad, de más' ez a gond és más ez a baj, mint ré- { ’gén volt. < MESSZIRŐL jöttek, messzire men-1 tek, akik a ha.jnalt hozták, ajándék- 1 ba. Vérüket itta az anyaföld. harcu- 1 : kát igazolta a tegnap, igazi barátsá-1 ■ gukat a ma. Aki érző, aki ember, ’ nem felejti cl sohasem, mert velünk voltak, vannak, lesznek, minden ■ harcban és sikerben. CSORBA BARNA Fejem rázom. Kétkedésem láttán az egyik hirtelen magára világít. Igen, a ruha nem német! A téli sapkán ott ragyog, tündököl egy ötágú vörös csillag, sarlóval és kalapáccsal... ök azok! Az Internacionálé katonái ... Ma sem tudom leírni, hogy milyen érzés fogott el. Mintha egy szörnyű nyomástól szabadultam volna meg. Behívom őket a pincébe. Megkínáljuk őket. Barátságosan mosolyognak s hamar búcsúzkodnak. Fellélegzünk. Nagyon jó kedvem van és könnyűnek érzem magam. Hát ez a háború? Hát lám. milyen egyszerű! Váratlanul megérkeznek és vége az egésznek. Pedig nem is olyan egyszerű! A híd felrobbantva. Megtorpan a hadsereg. A házakból tucatszámra ömlenek ki a falusiak, fejszéjük csattog. Hidat ácsolnak a sötét éjszakában. Köztük van apám is. Most kezdődik a harc. Hitler katonái a túloldalon, szovjetek a faluban. A szürkeruhások nem kímélik a községet. Aknáik vijjognak, robbannak, épületekbe harapnak, felszaggatják a földet, embereket, állatokat tépnek szét. Igen, ez a háború! S mikor lesz vége? A pincébe két szovjet katona jön. Magyarázunk, integetnek, menjek velük. Hívnak másokat is. Vagy húszán gyülekezünk az egyik gazda udvarában. Egy szovjet tiszt beszél Tolmács útján arra kér bennünket, segítsünk lőszert szállítani az első arcvonalba. A falu érdeke is, hogy mielőbb befejeződjön itt a harc. SÖTÉT éjszakában indulunk. Kompon kelünk át. Aztán neki a mezőnek! Lábunk alatt cuppog a sár, befolyik a cipőmbe. Tapadás és hideg. Az ég csillagtalan, eső permetez lassan. Golyók süvítenek el fejünk fölött s a túloldalon géppuska ugat. Mi megyünk, megyünk — előre. Vezetőnk, egy fiatal szovjet katona, hirtelen megáll. Beszélget valakivel. Aztán megint előre indulunk, A sötétben megbotlom, vállamon az aknák összekoccannak. Egy szovjet katonára léptem. Itt az első arcvonal. , S mi megyünk, megyünk tovább. , Valami pukkan. Nappali fény áraszt el bennünket. Futni alkarok. ! A szovjet katona lehúz a földre. Ra- . kéta volt. Mind a húszán a sárba , tapadunk. Fejünk fölött süvítenek a , golyók. Egész közelről hallatszik a német katonák lövése. Nem voltam katona, de kitaláltam: két arcvonal közé kerültünk. Egy hatalmas trágyacsomó mellé i húzódom^Hidcgen tapadnak oldalamhoz az aknák. Igen, mellettem, ke- t zemben van a halál. Talán emberek életét fogja elpusztítani. Miért kell - nekem résztvenni az egész harcban? Hiszen én soha senkit nem akartam ! és nem is bántottam. És most? Segí- l. tem a háborút? RÉMtTÖ ez az örökös zúgás. Hetek óta dübörögnek, rohannak át falun a tankok, páncélkocsik, megrakott teherautók. Egymást érik a különféle közlekedési alkalmatossa- gok. Hitler szürkeruhás katonái arcukon a vesztett csata kétségbeesésével halálos komorságával, magyar katonatisztek, földesurak, bankárok; hozzátartozóik és talpnyalóik szinte egész ellepik a Sátoraljaújhely—’miskolci országutat. Tehéncsorda tehen-. csorda után vonul át a falun. Menekülnek, visznek, amit érnek. A háború egyre közeledik a faluhoz. Irtózom a háborútól, a vértől, a kíntól, a mocsoktól, ami velejár. Jo lenne félreállni, elbújni addig, amíg elvonul a vihar. Folyton dobszó pereg. Mottója: bevonulni! bevonulni! bevonulni! Majd menekülni, menekülni, menekülni, — elhagyni a falut, mert hadszíntér lesz. Volt egy fülhallgatós rádióm. Magam fabrikáltam össze. Éjszakánként hallgattam, hogy választ kapjak gyötrő kérdéseimre. Mi fog itt történni, milyen lesz az az új világ. Gyakran hallottam egy titokzatos dallamot. Néha-néha megszólalt nagyon. távolról. Ilyenkor valami furcsa érzés fogott el. Éwk múlva tudtam meg: az Internacionálé dallama volt. Egy támli és mégis szívünkhöz közelálló nép üzent vele. Egyik nap megérkeztek a szovjet katonák. Nagy robbanás előzte meg érkezésüket. A szürkeruhások, miután elhagyták a falut, a vendégségért hálából levegőbe röpítették a folyó egyetlen hídját, kettészakítva ezzel a miskolc—sátoraljaújhelyi országutat. Éppen egyik ismerősünk pincéjében tartózkodtunk akkor. A házigazda — a műkedvelő színjátszás lel- kes tagja, a kerékgyártómester — kiment megnézni, mi történt a lakásban. Soká jött vissza. — Megnézem — mondtam, s kiléptem a pinceajtón. A mester két fegyveres között jött-ment az udvaron. A katonák kezében zseblámpa fénye villant jobbra-balra. Nagyon dühös lettem. Azt hittem, német katonák, akik rabolnak. Megmarkoltam egij vasrudat, németül rájuk kiáltottam, mit akarnak attól a szegény öregtől/ Rabolni akarnak? Géppisztoly csöve meredt rám. — Nyemecki szóidat? — Nem látod, magyar vagyok? — nézek vissza dühösen. Az öreg hangje megremeg. — Jaj, ne beszélj velük így, há ezek oroszok! — Oroszok?! — nézek rájuk hitet lenkedve. — Igen, szovjet katonák vagyunk *— szólal meg egyik tört németséggel
