Észak-Magyarország, 1958. március (14. évfolyam, 51-76. szám)
1958-03-02 / 52. szám
6 ßSZAKMAGYARORSZÄÜ Vasárnap, 1958 március 2. c/tz ufazíjíLlú lelesétie A zt az asszony, vége a papi munkának... M Egész nap ott ücsörgött a teremben, hallgatta a beszélőket, de alig-alig értette szavukat. Né-ha összemosolygott az igazgatóval, kissé elpirult, ha észrevették, s lesütötte tekintetét. Várta az estét, végre odasímúlhat férjéhez, csak kettecskén lesznek, indulnak haza, a kedves kis fészekbe. S amikor wégée végétért az egésznapos értekezlet, gyorsan felöltötte kabátját, megigazította fején a keresztbevetett sálat, s indult volna az* ajtó felé, siettetvén férjét, — amikor váratlanul betoppantunk mi. Ügy gondoltuk, az ellenőrzés után illő néhány szót váltani Kapás Pállal, a tolcsvai állami gazdaság igazgatójával. Csakhogy a megbeszélés elég sokáig tartott. Egyik cigarettát a másik után szívtuk, neki- tüzesedtünk, jóindulattal vitatkoztunk, akár egy parlamenti ülésen. Mindönkinek volt érve és ellenérve, —* csak az igazgató felesége ült hallgatagon, beletörődvén sorsába. Néha-néha órájára pillantott, majd a férjére ... Hanem a kérlelő tekintetnek nem volt foganatja. A megbeszélés után ráadásul az igazgató meginvitált bennünket a pincébe, egv-két pohár borra. S amit ekkor tapasztaltam, azt juttatta eszembe, hogy az asszony a világ, minden tóján asszony. Mert lám csak, az eddig duzzogó vonások hirtelen haragossá váltak s a kéklő szempár is mintha ezt mondta volna: ha lemész a pincébe, Pali, ölök harag! Oroszul vajmi keveset tudolc, de annyit kivettem a rövid szóváltásból, hogy inkább menne már hazafelé az ember pihenni, nem lehet ezt minden nap így csinálni... A végén kimerül s kész a baj... De azért lementünk a pincébe. Jött az asszonyka is, egy szót sem szólt egész idő alatt, sem oroszul, sem magyarul — Igaz, az utóbbit nem nagyon beszéli: so kát megért, de a beszédet csak kínlód ja. Hiszen mindössze két vagy három éve cl Magyarországon. Kapós Pál hozta magával élettársául Moszkvából, ahol egyetemi tanulmányait végezte. Fiatal házasok még gondoltam —, érthető, ha az asszonyka durcáskodik. A »haragszomrád'< a pincében is tovább tartott Komoran állt. a' férje oldalán, de a világért nem szóit t volna hozzá s hiába kedveskedtünk neki a legjobb borokkal, dacosán elfordította a fejét, még csak meg sem ízlelte. L assan — férfi szokás szerint -- egészen megfeledkeztünk róla. Agyunkban a bor tüzét éreztük, csettintgettünk, hogy ez a borok királya immár nem a királyok bora, mert ha ma még ugyan inkább eladásra szánjuk, mert kell a valuta —, egy literért a yenkik hét dollárt adnak -•—, de közvetett formában a nép érdekét szolgálja s amit alkotunk az árából, előbb-utóbb kamatos-kamatostól megtérül. S ezt biztosan tudják a gazdaság munkásai is. Mert ha nem lennének vele tisztában, bizonyára nem serénykedtek volna Össze nyolcmillió forintot a terven felül. — Azóm, a munkások — jutott eszembe hirtelen — Láttam közöttük egy félkarú fiatalembert. Andor- lak mellett csákányozta a követ a földből. Szint’ úgy izzadt belé. nem akart lemaradni a többiektől. Csaknem a tövénél fogta a csákányt, nyelét az alkarjához szorítva s egész testével nekilendült egy-egy ütésnél, hogy pótolja a -másik karja erejét. Nem lehet könnyű így keresni a kenyeret... — A gránát vitte el a fél karját a szerencsétlennek, — mondta valaki, — Hiába, az az átkozott háború!... Igyunk no, egészségünkre! Koccant a pohár, csillogott a szem. Éljen Tokaj! Éljenek a munkások, akik csodás italt sűrítenek a hegy levéből! Jaj, de szép ez az élet!... Jó élni, érezni az erő buzogását a testben, tervezgetni a jövőt... És ekkor történt valami... A szőke asszony, aki eddig egy szót sem szólt és egy kortyot sem ivott — megszólalt: — Te Páli... kaindannyian feléje fordultunk, de ő ránk se •v* pillantott, a férjét, az igazgatót nézte, szerelmesen, Leonardo da Vinci Mona Lisá-jának tekintetével, csak az ajka volt energikusabb és követelőbb, amikor kimondta— Te Páli... Azt a félkarú elvtárs segíteni kell.... CSALA LÁSZLÓ BORSODI GYULA: Egy sokkal jobb anya Havas szél cikázik süvöltőé a tájon, — könnyel telt szemére nem talál az álom Hitvány kis pólyában, üveg aludttejjel, fekszik a fák alatt egy parányi ember. Szilágyi Ferike sírását ki hallja? Egy zimankós estén kitette az anyja, i Szálló hópihék a kis orcára pírnak, a láz ecsetjével rőt. bimbókat írnak. — Te parányi élet! Máris meg kell halnod 'Fiad'Zokogását gyermek any jaj hallod? Látod-e a könnyét, mely gyémánttá kékül. s pólya-tkoporsóján csillog tiszta ékül? Vagy talán nem látod, mert szeretőd karja égő szemed elől arcát eltakarja? ' De szíved! A szíved vad riadót nem ver? Hátha vége lesz már, hátha késő reggel...' Anya! Édesanya! Óh egek, de szép szó! De te hogy lehetnél e szent névre méltó? — Szilágyi Ferikét. — örömkönnyed lesz-e? egy sokkal jobb anya a karjába vette. (A Diósgyőri Állami GyermekiVédö! Intézetben, 1-938. február 25-én.) ; BECZE KÁROLY: FÉNYKÉPED Kis keretben, üveg alatt asztalomon áll fényképed. Szelíd mosolygással fogad mikor este hazatérek. És felejtek, gondot, búi, bajt, csak nézem a tekinteted. Elhalmozom csókjaimmal a hajadat, a szemedet; - • • i--j Csókjaimhiár odalesze ni leikém is eledbe ... Válasz nincsen. Józanít az üveg hidegsége. Asztalomon áll fényképed, mégis távol vagy. Oly messze! Mintha képed lenne enyém, szived nem. Jaj! Ha így lenne riadna szív. mozdulna kar, s a kép száz darabra törne. * Majd... könnyezve letérdelnék s darabonként szedném össze. I AKÁC ISTVÁN : Ezért kiáltok... : A háborút, a rémet, nem felejtem, • ki elől futottam, mint sápadt kisgyerek, • ha rágondolok, arcom kezembe rejtem, : mikor vad árnyát látom, szívem remeg, • Én a béliéi egész lényemmel őrzöm, : átölelem, ő: a cél, a jövő s a lét, • és kívánom, hogy örökké tündököljön, • ha ő él, fajom a végtelenbe lép. : Hiszem, vallom, az ember nagy lesz és örök, karja erős, szemében értelem ragyog. I az embert hívják, várják új csillagkörök, : s az emberért élek, míg meg nem halok! ] A háborút, a rémet, nem felejtem, : és a békéért küzdők, míg meg nem halok, • kettőjük értelmét tudom, nemcsak sejtem; • hát ezért kiáltok, és nem hallgatok! : TARBAY EDE: I Munkások •Almos fejük néha előre biccen, \ karjuk meg-megrán dúl, Zlábuk közé zuhan le széles ívben, ;szemük redője fáradt, összezárul. a vonalon Álmukban friss havon szaladnak, mögöttük szánkó, nevelés ostorozza hátuk, szálló szívük kitárul — fényes nyári ablak. Vállukról majd* lepereg a gond, amint a szürkületben hazafelé mennek, az asszony dereka hajlik, ágyat bont, takaróik csókot rejtegetnek. \ SZEGEDI LÁSZLÓ: ! TÉLI! PASZTELL Éjjel havazott, még itt van a tél, Minden sápadt, színtelen, mint a szél. Víz, föld, virág s a lég is megfagyott, Csontváz a táj, mint egy sovány halott, Szoborrideg, csak forma, szerkezet,.. Eltűnt a földről minden színezet... Nekem szép a tél, mert gőgös, kemény. Bár a tavaszt is úgy szeretem én, S ősszel, mikor a fákkal búsulok, Gondolatban a nyár elé futok. Mégis, az ősz a legszebb énnekem, Tőle kapom a legtöbb énekem ..; : Éjjel havazott, még itt van a tél, • Háztetők felptt bukfencez a szél,, • Csontváz a táj, mint egy sovány Tialott, : Kit újjS érint, nyomban meghal ott.. ' S 'S:. Eltűri t a- földről minden színezet, ... * ......Mit & nyár..,és az ősz,.kiszínezett .,* HOLLI JANOS: Míg olvad Kövér hópelyhek szállnak Agára kopár fáknak. És fehér lepel borít be mindent. Néma szemfedél. Dermedt teste a földnek: Anyja minden kis rögnek. Pusztító hidegét ontja, ontja — Szívem megremeg. a jég... Mint csontvázkezek a fák, Jégvirág csokrok fonják. És úgy rajzolják fel ablakomra, A halál jelét. De itt bent meleg kályhám Enyheséget áraszt rám: Lassan olvad a jég és én sejtem. Rám még tavasz vár. HARHINC EV AMERIKÁBAN... iiiifiiiiiiiiiiiiiiiniiMiiimiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiimiuiiiiiiimiiimmiiiiiiiiiiimmiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimmiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiíiiitiiiiiiiiiiiiiiimimiiiiiiMtiimniiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiimiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii ‘nincs-«. Ekkor, ebben az évben megt HÓDOSCSÉPÁNYBANakadt muIlkám. Vállalati. Jó korán nekifogtam hogy a kora délután induló vonatot elérjem. Iparkodtam erősen. Az öreg templom még nem ütötte el a delet, már készen is voltam. Szedélőzködni kezdtem. Éppen indulni akartam, mikor a vállalat igazgatója és párttitkára, Szomolya Pál és Juhász Károly magukhoz szólítottak: — Gyere csak... — mondta az igazgató elvtárs, — kimegyünk a rakodóra. Széjjelnézünk ... Megnézzük az alkalmi rakodók munkáját, az anyagok elrendezését, s egy füst alatt elintézzük az öreg Péter bácsi bérpanaszát is. Kocsiba ültünk és indultunk... Megkerestem Péter bácsit, a rakodó öreg éjjeliőrét. Ott találtam rá az őrbódé nyitott ajtajában. Állt. Nézte a rakodón történteket. Figyelt. Oda- inentem. Péter bácsi olyan szúrós, éles szemekkel mért végig, mintha mérlegre akarna tenni. Amikor megtudta., hogy milyen ügyben járok, betessékelt: — Lépjen be!... Olt rövidebbnek tűnik az idő. Aztán ... melegebb is tan. Beléptem. — Tessék leülni, — tolt elém Péter bácsi egy magafaragta széket. — Mondja csak Péter bácsi. .. Hány éves is maga ? — Én? — emelintette meg egy cseppet a fejét. Hatvannégy. Az Őszön múltam. EGY PILLANATRA elhallgatott, aztán folytatta: — Többnek látszom?... Tudom!... Ennek is megvan a magyarázata. Meg!... Az a harminc esztendő ... Az húzott meg. Még jó. hogy át tudtam rajta vergődni. Mert hosszú har- ■)&.yic esztendő volt az!. .. Igenhosz- smi.... Az egész életem ráment. Jobbadán í* fiatalságom. Öregségeinr» hazasépített az Isten. Igaz!... magam is jönni akartam már tíz esztendőnek ennekelőtte is ... Nem tud tam. Nem volt pénzem. De, — legyintett, mint aki az elröppenő molylepke után kart, — hagyjuk!... Nincs semmi értelme. Még rágondolni is rossz... Felállt. A kályháról leemelte a !:is piros lábast a sült szalonnával, kenyeret vett elő és odah&lyezte elibém az asztalra: — Egyék pár falatot. — mondotta. — Jót tesz. Különösen az ilyen hideg, szeles időben. Ettünk. - t Me gf eledkez tem jövete tem cé Ijáról, a bérpanaszról, az otthon váró mozijegyről..., mindenről. Furdalt a kíváncsiság. Szerettem volna tudni, az elejtett mondatok mögötti igazságot, a harminc esztendő történetéi. Odafordultam Péter bácsihoz: w- Péter bácsi!... Mondjon valamit arról a harminc esztendőről. Ügy szeretném tudni!... Hallani... Most úgyis van egy kis időm, no, meg a maga munkája is csak a sötétség beálltával kezdődik... Hát ha nem fá- rasztaná, megkérném ... Dohányt vett elő. csavart egy cigarettát, rágyújtott. Aztán megszólalt: — JÓ!... ELMONDOM. De csak szűkösen, — rázintotta meg a fejéi. Mert messze vissza kell nyúlni az időbe. Régen volt. Harminc esztendeje. A nyár derekán lesz harmincegy. Ügy emlékszem rá, *mintha tegnap történt volna... Kétkezi igavonó voltam. Nincstelen, kisemmizett. Bajlódtam, küzködtem. Munka nem volt. Pedig kínáltuk magunkat. A munkánkat is. Mindig csak a halt az apám. A kis nádfedeles kunyhó rámmaradt. Az egy hold föld is. Eladtam. A pénzzel elindultam. Amerikába. Nagy szó volt ez akkor. Igennagy!... Amerika!? ... A “boldogulás, a színesre festett álomképek hazája!... Igen!... Így mondták. Mindenki. Egy-két esztendő, esetleg három, aztán jöhetek haza. Tele soksok pénzzel. Dollárral... Húzott a vágy. a sok-sok mende-monda. Elin-, dúltam. Többed-magammal. Előre megalkudtunk a loborzóval. Az utazásról nem sokat mondhatok. Talán szép is volt?... Szokatlan?... Nem tudnám megmondani. Hanem, amikor megérkeztünk, már vártak bennünket. Azonnal vonatra ültettél:. Utaztunk két nap. két éjjel. A városokból, falvakból, a mellettünk elszá- guldó tájból nem láttunk semmit. A második nap végén egy pusztaság féle mezőn vágtáztunk keresztül. Estére elértünk egy faházakból álló településhez. Olt kiszálltunk... »Kanada« — hallom a röpködő szavak egyikét. Megdöbbentem!... Hát itt kötöttünk volna ki? ... Másnap már munkába állítottak. Erdőirtás. Akkora fejszét nyomlak a kezembe, hogy alig bírtam emelgetni. Elcsodálkoztam: Erdőirtásra?... Engem?... A vasmunkást?... Nem erről volt szó! Becsaptak!... A következő nap már jelentettem is: — Nem maradok! Megyek! — Kérem!... Menjen!... — csúsztatta meg tenyerét a levegőben. Csak arra, akarom figyelmeztetni, hogy távozását szökésnek minősítik, önök, ugyanis kizárólagosan erre a munkára lettek felvéve s csak ide erre a helyre. Sehol máshol nem tartózkodhatnak. Öt év után kereshetnek niás ■munkát... Máshol.,. Addi^ azonban!... Rettenetes napok, következtek. Reggeltől estig munka. Döntöttük a fákat, gallyaztuk, hasítottuk. Raktuk köbméterbe, szállítottuk. Aki nem fizette be az étkezés díját, az nem evett. Akarva-nemakarvahajtottuk egymást. Az első hónap után nagyot neztem. Keresetem huszonöt dollár negyven cent volt. Ebből félretenni? ... Lehetetlen!... A kosztra• is kevés volt. Pótolni kellett a kis ház maradványából. Rá egy hónapra pár cent híjával negyven dollárt kerestem. Akkor — először és utoljára —. valami bizakodás féle szüremkedstt belém. Csalódtam. Az első év után ott tartottam a semminél. Még any- nyim se volt. mint mikor elindultam. Keserves öt esztendő következett. Mindent megvontam magamtól. Alig ettem, ruhát nem vettem. Foltra főitől: raktam. Szenvedtem, nélkülöztem. Öt év után száztíz dollárom volt. Tízzel több, mint a megérkezésem napján. Nem tudtam hazaindulni. Hatszáz kellett volna. Tavasz derekán egy hatalmas fa ütött, le a lábamról. Rámdőlt. Több helyen eltört a csontom. A jobb karomban összemorzsolódott. — Élő halott vagyok, — futkáro- zott bennem. — Idegenben!... EGY ÉVIG VOLTAM BETEG. Gipszbeöntött karral járkáltam a telepen. Húsz dollárt kaptam havonta. — Ha meggyógyulok, itthagyom, a fatelepet, — gondoltam. — Megyek gyárba. Ott jobb lesz. Bizonyosan. Ez a reményem is füstbement. Nyomorék maradtam, A kezemre. Új cigarettám gyújtottunk. A kékes füst lustán kúszott végig a kis szobán. Péter bácsi jókora adag levegő-'- nyomott le a tüdejére. Sóhajtott: — Ott maradtam a telepen. Őrnek. De gondom volt a gépekre is. Már amennyire tudtam. Annyim volt, amennyiből szűkösen élhettem. Gyűjtöttem a pénzt. Dugtam,, féltettem. Az élelem függött tőle... Haza ... Haza... így múlt el húsz esztendő. Péter bácsi rámfektette szeméi: — El tudja képzelni, hogy menynyire fájt, szaggatott ennek a húsz esztendőnek a sikertelensége?... El? ... Nem hiszem!... Aki itthon élhetett. annak nem lehet fogalma arról a fájdalomról, kínról. Azt hittem, belepusztulok. A pénzt jfeonban. rakosgattam, gyűjtöttem. Nyár követte a nyarat, tél a telet... Aztán együtt volt a hatszáz dolllár... — Mehetek!... Indulhatok!... — kondult meg bennem a lélekharang. Haza!... Hazai... Elindultam. Tavaly érkeztem az ellenforradalom után. Most már tudom, mit vesztettem. Mindent!... Egy egész életet. Abból pedig csak egy van. Mindenkinek csak egy!... De hát... NPéter bácsi rámemelte könnyes szemét: — ITTHON VAGYOK. Itthon. Ott, ahonnan elindultam. Magyarországon. Öreg ember lőttem.. Rokkant. Nyomorék ... De nem baj!... Semmise baj!... Fontgs, hogy itthon, vagyok. Nagy utat tettem meg, nagy vargabetűt írtam le .. „ de a boldogságot megtaláltam. Most az vagyok. Boldog... Felállt. Kezét ráfektette a válla inra: — Tüdjai... Azért azt a harminc esztendőt mégis csak sajnálom.; * PECZELl Eb!DM
