Észak-Magyarország, 1957. december (13. évfolyam, 282-305. szám)
1957-12-25 / 302. szám
< ÉSZAKMAGYAfcORSZAG Szerda, 1957. december 25. T\ante és Vergilius világa. Pokol, Elysium, csodák mezeje ., j Évmilliós sziklák rengetegében csörgedez a két bujdosó: az Acheron és a Styx. Charon, az eve- 1, zás — Várnai Bertalan, sajka nél- ■ kid, útikalauzként, lámpával a kezében. Fent lüktet az élet, idelent minden halott.., De csak látszatra! Száz é& százezer évek óta gyúródik az anyag, a fejlődés dialektikája Szerint s a természet mesteri kezekkel, szinte utánozhatatlanul formálja mű-veit, melyek elbűvölnek, reszketve gyönyörködtetnek és sejtetik az anyag maradandóságát, csodálatos átalakulását. Európában egyedül az olaszországi postumiai cseppkőbarlang hasonló ehhez, de nem ilyen tökéletes. Ott emberi kéz segített a barlang- rendszereket egybeforrasztani, itt, Aggteleken a természet végezte el a munkát, ezelőtt három millió évvel. A geológusok így magyarázzák: óriási árvíz tört a hegy gyomrába, s üregrendszert vájt bele. Mindez ■a végtelen idők piciny része, talán egymillió év alatt történt. S azután, hogy jóvátegye bűnét a víz, hogy eltüntesse a tátongd űrt, csillogást varázsoljon a sötétségbe, — művészi munkához kezdett, A száz és kétszáz méter vastagságú szikla- mennyezet hajszálér ecskéin lefoly- dogáló esővíz az üres tér fölé érve, lerakta és lerakja a magával hozott, a más anyagból kioldott raész- kristályokat. Lassú, nagyon lassú folyamat a lerakódás: 15—20 éven- kint egy milliméter. Az óriás oszlopok, melyek mellett eltörpül az ember, -méltók nevükhöz: cseppen- kint keletkeztek. munka kétmillió forintnyi értéke összeköttetésbe hozta a mélyt a külvilággal... Ré- gente- csak a bátrak merészkedtek le — fáklyával. És belevésték nevüket a sziklákba. így: PETŐFI. 1845- ben járt itt a költő. És most»Gyászországba« értünk. A Fekete Terembe. A levegő cirkulációja lassan gyengül, orrunkat koromszag üli meg. Csupa fekete, csupa korom minden. AZ Ősember tüzének s a fáklyák lángjának korma lerakodott a sziklák, cseppkövek peremére, odanyomta a levegő párája — hosszú-hosszú éveken át. Itt már nincs légáramlat, a levegő áll. Ezzel magyarázható a Fekete Terem rejtelme. S hogy a gyászpompa még félelmetesebb legyen, a cseppkövek leözül kirajzolódik egy bagoly alakja. Az arcokra ijedtség ül. Aki babonás, s fél, hogy a torz vonások megmaradnak arcán, igyék gyorsan a fiatalítás és szépség vizéből. Ezt Charonunk indítványozza. Nem vagyunk babonásak, de a kristálytiszta forrásnak nekihasalunk. És nevetve szemléljük egymást. lA varázs hatástalan. De nem: a friss víz jókedvre derít .«iiHHiHnmiiHiiiinnwHiHWiHiiiiininHUiuiii«4ii»i ÚTIKALAUZ III. Panorámikus látvány! Az elemeire bontott ásványi anyagok ezernyi fénnyel ragyognak a függönyben, teknősbékában, fácánban, Télapóban. Hogyan?! Igen, az emberi fantázia felfedezte a lénybeli hasonlóságot. Semmi absztrakció!... Sok-sok cseppkő formája megdöbbentő. Láttára az ember Önkéntelenül felkiált: Jaj, az ott ponty! A szeme, alakja és a pikkelyei! f^háronunk csak mosolyog, de ^ nekünk — a dunántúli nász- utaspárnak, a két borsodivánkai természetkedvelőnek: Cseh Józsefnek és Kovács Zoltánnak, valamint barátjuknak: Szőr Lászlónak, aki Szinpetriből jött »látványnézni« — nekünk új és csodálatos. Nemcsak az, amit látunk, hanem az is, amit már nem láthatunk, amit csak a képzelet varázsol elő, régmúlt idők ködén át. Röppen a denevér, óriásivá nő árnyéka a szemközti sziklafalon; reccsenve sóhajt roppant súlyától az üreg; tőlünk messzebb kalandozó társunk lépte nyomán csikordul a kavics — s felfűtött fantáziánk víziókat kelt. A barlang kőkorszakbeli őslakója bújik elő egy víznyelőből, alacsonyan, széles pofacsonttal, szőrös kezében husáng ..... s a következő pillanatban bírókra kél a barlangi medvével, hajtja életösztöne az élettere bir- í toldásáért, biztosításáért. S hiába v a küzdelem, mire odaérkezik a közösség a segítségére, s agyonverik a medvét, az ősember összeroncsol- ' tan fekszik a földön, utolsókat hö- . rög. Társai gödröt kaparnak neki s elföldelik. A vízió elröppen, csak az emléktárgyak,, miket megőrzött a mély, sejtetik az évezredekkel ezelőtti életkörülményeket. A cölöpök, tűzhelyek nyoma itt-ott még most is látható. 1867-ben, egy kutatás során tizenhárom Icőkorszakbeli csontváz került elő a földből. A bronzkorból és korai vaskorból — amikor még a barlang néha lakhelyül szolgált, sőt nagy háborúk idején is — újabb leletek nyomára bukkantak: arany, fegyverek, szerszámok. * -. Lassan, lassan barátkozunk a misztikus alvilággal. Az óriásbirodalom hódítóinak érezzük magunkat, akik hatalmukba kerítették a titkát rejtegető természetet; mi, emberek, akik lehatoltunk a mélybe s fényt vittünk a sötétségbe. A folyosókon és barlangtermekben villanyfény árad szét; betonlépcsőkön és járdán lépkedünk, vaskor- kapaszkodunk, Az embeü valamennyiünket. Charon ^ Várnai kap az alkalmon. — Az ősemberek kihaltak, — mondja komolyan —, csak ez az egy maradt meg. Ijedten hátrafordulunk. Megint a természet játéka a cseppkővel!.. * S az ugratásnak még nincs vége.. — Ki akar jósoltatni Delhi papnőjével? — kérdezi Charon s már vezeti is férje mellől az ifjú asz- szonyt. A jósnő komoran álldogál hivatása fontosságának tudatában, mintegy elkülönülve a többi cseppkőtől. — Kérlek, Delhi csodálatos jövőbelátója, mondd meg ennek a fiatalasszonynak, mi lesz vele jövőre? — biztatja Charon a jóst s úgy, hogy senki észre ne vegye, hátulról megkongatja valami ütő- szerszámmal. A kongás-bongás sejtelmes echóként száguld a folyosón. Charon odatartja fülét a jósnő szájához, aztán elkomorodik. — Borzasztó dolgot mondott...— mire az ifjú asszony megszeppen. A férj is izgatottan tiblúbol körülötte. — No! — biztatjuk. — Nem mondom meg, rettenetes . ; i — Legalább nekünk, hogy a fiatalok ne hallják! — Azt mondta a jósnő, — mondja emelt hangon —, hogy jövőre az ifjasszony egy évvel idősebb lesz. Puff neki! Kitör a hahota, a fiatalok megkönnyebbülnek, s szerelmesén átölelik egymást. így telik az idő, miközben szűk sikátorokon át újabb és újabb meseországba jutunk. Innen, az oszlopcsarnokból a leggyönyörűbb barlangból, ahol csüngő orgonasípokkal zenélünk, s delet kongatnak a pisai ferdetorony harangjával —, hétkilométeres földalatti út vezet a jósyafői barlangba. De mi inkább a külvilágot, a hosszabb utat választjuk, s indulunk Jósvafőre, hogy még csodálatosabb dolgokat lássunk és halljunk. * 200—25^ úiéter mélységben járunk, lámpával a kezünkben. A villanyvilágításos részen áthaladtunk már. Előbbi vezetőnk, »Charon« is lemaradt tőlünk. Kísérőnk ezúttal az Aggteleki Cseppkőbarlang igazgatója, a neves geológus, Jakucs László. Lehetünk vagy tizen. Hosszú utunknak nagy célja van. Országos jelentőségű ... (De ezt csak később áruljuk el) Amíg végállomáshoz érünk, lássuk és halljuk a következőket: Egy kilométernyi út után óriási termek következnek. Fent a magasban hatalmas sziklák lógnak a mennyezetről, mintha minden pillanatban le akarnának esni. A 12 Celsius fok hőmérsékletben gyöngyöznek a falak, apró patakocskák sietnek rejtekeikbe s a patak fölött többször is fahídon megyünk át. Olyan helyen járunk, ahol láthatjuk a talaj gyűrődését, részben a szerkezetét, rétegződését. Árnyékunk imbolyogva sompolyog utánunk. — Nem szakadnak le a sziklák? — Tízezer év óta egy sem szakadt le, — mondja megnyugtatóan Jakucs László. De azért ne bízzuk el magunkat! íme ez az oszlop, mely holt óriásként fekszik előttünk, négy tonna súlyával és hat méter hosszúságával — ugyancsak megrémítette a debreceni túristákat 1953-ban. Vagy húsz méterrel járhattak előtte, amikor — eldőlt, hogy szinte morajlott tőle a föld, mint földrengéskor szokott. Elképzelhetjük... nos, képzeljük el az ijedelmet! (Szerencsére nyár volt, odakint sütött a nap s hamar megszáradt az »izzadás«.) — Hja, kérem, a barlangkutatás veszéllyel jár, — »nyugtat meg« bennünket az igazgató. S hogy teljesen »megnyugodjunk«, elmeséli Gráf Andrásné esetét. Ebben a barlangban ~ mi is a neve a sok közül*? — látható, a gyönyörű »Megfagyott vízesés*'. Talán száz jég- csapszerű cseppkő tolakodik egymás mellett s nem is olyan »csepp kő« egyik sem. Nos, a vízesés fala alatt van egy víznyelő. Amikor a barlang e részét elönti a földalatti * ár, ezen keresztül tódul be a víz, s ezen pt vonul vissza. Nemrégiben az egyik geológus, Gráf Andrásné, kutah tóútra indult rajta keresztül. Be csak bejutott rajta, mert mögötte aknaszerű mélyedés van, de ki már sehogy- sem tudott jönni. Egy teljes napig bentrekedt s már azt hitték, le kell róla mondani. De a segiteniakarás megtetézi az erőt és leleményessé teszi az embert. Órákon át vésték a szikla torkát, azután kötelet erősítettek a kutató kinyújtott karjára, s valósággal átpréselték az üregen. Ez a borzongó történet kissé nyomasztólag hat ránk, különösen ebben a titokzatos, sötét alvilágban, ahol semmi élőlény. Azaz van, csak nem látni. Éppen 262 fajta apró áliailakója van a barlangnak. Leggyakoribb közöttük a »mesoniscus graniger«, a szemercsés vakász, ez az öt-hat milliméter hosszú, fehér, vak pincebogárszerű ászka. — Könnyű nekik! — szuszogjuk nehezen, mert már vagy fél kilométeren keresztül meredeken kapaszkodunk fölfelé, s még mindig előttünk áll mintegy 120 sikamlós lépcső. — Megszokták ezt a környezetet, de mi inkább kifelé mennénk már belőle. — Most már nincs visszaút, menni kell előre! S amikor azt hisszük, soha nem lesz már vége ennek az alvilági sétának, hirtelen több lámpa a magasba lendül s elénk tárul utunk legcsodálatosabb látványa: a Csillag- vizsgáló. Ilyen a formája ennek a 25 méter magas, vastagtörzsű cseppkőnek. Megilletődve állunk előtte: ez a világ leghatalmasabb cseppköve! És ekkor elkezdődik a szertartás. Lámpáink fényében imbolygó óriások közelednek felénk, a szakadék mélyéből a barlangi tó vizének csobbanása hallatszik, — talán kavics pottyant bele a magasból —. források bu- zogása szolgáltatja az ősi muzsikát, —1 de most nem ezeket csodáljuk, na- nem a körülöttünk lévő emberóriásokat, az p kezüket rázzuk, akik meghódították a mélységet, akik olyan barlangra bukkantak, ahol ember még soha nem járt. Hadd mondjuk el ennek történetét, még az avatás előtt. * A jósvafői barlang bejáratától ^ nem messze, közvetlenül az országút alatt, 1955 augusztus 6-án ritlca természeti jelenség történt. A földből óriási erővel tört elő a barlangi árvíz, mindent elsodort út- jóból s nyomában 25 méter mély forráskráter keletkezett. Ez a természeti jelenség segített megoldani egy évszázados titkot. Vass Imre, a neves barlangkutató, már 1825- ben azt állította, hogy az aggteleki barlangrendszer alatt kell lennie egy másik barlangrendszernek is, mivel a felső barlangban lévő patakvíz egy mélyebb, ismeretlen úton jut el az alacsonyabb fekvésű, Jósvafőn lévő Jósvaforrásig. Vass óta sokan próbálkoztak a titok megfejtésével sikertelenül. Eleinte Jakucs is. ».;. az egyre inkább szaporodó megfigyeléseim arra a gondolatra vezettek, hogy a feltárást célszerűbb lenne nem magából a felső-barlangból, hanem a felszíni forrásvölgyből kiindulva megkísérelni«, — írja egyik tanul* mányában Jakucs László. E feltevését erősítette meg és telte lehetővé (s most már a feltörő víz következtében az országút veszélyessége miatt is szükség volt a titok megfejtésére) korábbi elképzelését. A Közlekedési Építő Vállalat se- gitségével a. krátertölcsér fenekén 13 méter mély aknát mélyítettek, s ezen át január 28-án Jakucs László és Szécsényi Ferenc bejutott az alsóbarlang főfolyosójába. Mélyen behatolni azonban még úszva sem tudtak, mert útjukat hatalmas szifonok (sziklazár) állták el. De nem adták fel a harcot. Február 28-ra szivattyúk segítségével lesüllyesztették a szifonok vízszintjét, s újból útnak indultak a tárón keresztül, amelyet 52 méter hosszúságban fúrtak a hegy belsejébe. De hadd emlékezzék erre vissza maga a kutató. Tf ste S óra körül végre a szi- fon »ugatni« kezdett. Eleinte megdöbbenten hallgattuk a merőben különleges, előbb szaggc éterit, erős böffögéssel kezdődő, majd hangos ugatásba csapó, végül mély, hörgésszerű sóhajtásokba fúló, mintegy 5 percig tartó igen erős hangokat. Nem solcára azonban az egyenletes, mély sóhajtásra emlé- keztető hang kialakulása megadta a történtek magyarázatát. A szifon sziklamennyezetétől az apadó víz elvált s a kialakult légrésen az alsó- barlang huzatja szabadon jelentkezhetett. Most már tehát valóban megnyílt az út az »Alsó-Baradla« felé... A szifonon elsőnek Kalla Lajos kíséretében bújtam át, majd mintegy fél óra múlva utánunk‘ jött Gáli András fotós munkatársam, Szécsényi Ferenc és feleségem is. Mire azonban már ők hárman beértek, mi Kallával messze bejártuk az alsóbarlangot. A szifon után egy laposmennyezetű, jókora terembe jutottunk. A terem felső végéből kb. 5 méter széles és magas kavicsostalajú, kanyargó sziklafolyosó vezetett bennünket tovább. E folyosóban kristálytiszta vízzel, a leszivattyúzott szifon felé egy ismeretlen, földalaUi patak folydogált. Mintegy 200 métert szaladtunk előre Kallával a patak síma, kavicsos partján, idáig a folyosó erősen emelkedett. Ettől kezdve azonban a járat esése kisebbé vált s a következő, mintegy 250 méteres alagútszakaszban zöld- színű tavakat találtunk. A roppant bizarrul kioldott sziklaóríások tövében impozáns látványt nyújtanak a barlangtermek tisztavizű, kavicsos fenekű tavai. Ó, de szép lesz, ha itt rejtett világítás mellett csónakon fog tovasiklani a csodálkozó látogatósereg! Mi azonban Kallával csak fújtattunk a hol nyakig, hol mellig érő hideg vízben és lámpáinkat ma~ gasra tartva azon igyekeztünk, hogy minél rövidebb idő alatt túljussunk ezen a csodásán szép, mélyvízű szakaszon. Nos, túljutni rajta ezen az utunkon nem sikerült. Egy kés-* kény, magas sziklafolyosóban any- nyír a elmélyült a víz, hogy itt már nem volt tanácsos úszva sem to* vábbmenni. Annál is inkább, mert ha lámpánk elaludna, most nem tudnánk ismét meggyújtani. Gyű fáink ugyanis teljesen eláztak már korábban. Nehéz szívvel bár, de mégis vissza kellett fordulni, hogy még jobban felszerelve hódíthass suk meg következő felfedező útun* kon a még mindig ismeretlen, sok csodás meglepetést rejtő további szakaszokat. Igen ám, de amíg mi a barlangban jártunk, odakint a szivattyú felmondta a szolgálatot. A szifonnál reánk, várakozó társaink megdob* benve figyelték, hogy segíteni nem tudnak: a víz percről percre ismét emelkedik a szifon alatt. Szivattyú* gépészünk az aknában verejtékezve mindent elkövetett, hogy megmentsen bennünket. Hiába követtek el mindent a derék emberek. Mégis igazán a legnagyobb elismerést érdemlik meg. Ök persze nem tud*. hatták, hogy azt a barlangkutatót, aki ilyen felfedezésnek a lázában ég, nem nagyon kell már egy szi* fonátuszástól sem félteni. Ugyan mit is számított nekünk ekkor ez a kis kellemetlenség! Legfeljebb annyit, hogy nem nyakig, hanem fejtetőig lettünk vizesek. Mégis kijöttünk mindnyájan ép bőrrel, sőt meg sem fáztunk tőle.« * ps most lényegében vége a nagy munkának. A feltárás befejezéshez közeleg, a nehezén túl vannak — szabad az út az alsóbarlangba! Oda, ahová ember még nem tette a lábát. Hátra van még a technikai munka is: sziklatorkolatok kimélyítése, járható út csiná- lása, eltemetni az apróbb, útbaeső vizes mélyedéseket és bevezetni a villanyt Mert jelen állapotában a barlang... nos, nem ajánlatos még benne járkálnt^z ember — ezt tapasztalatból mondjuk — minduntalan beleveri fejét a sziklákba, a sötétben belelép a vízzel telt mélyedésekbe. No, de az a lényeg, hogy a kutatók fáradozását siker koronázta! És most itt, a jósvafői barlangban, a »Csillagvizsgáló« mellett, a sikert megünnepelvén, avatás van. ^ hogy milyen ez az avatás? Ezt csak barlangkutató nézheti végig és barlangkutató viszont csak az lehet, akit felavatnak. És megteszi azt a tortúrát, amit mi. Az avatási szertartás kifecsegése szigorú titok! De aki mégis kíváncsi rá, a legközelebbi — 100—200 év talán? — barlangfeltárási avatási ünnepségen jelenjen meg és megtudja, mi az az avatás. Addig hadd őrizze ezt a titkot sok más titokkai egyetemben a föld méláét,^ CSALA LÁSZLÓ Fotó; Szabados György
