Észak-Magyarország, 1957. december (13. évfolyam, 282-305. szám)

1957-12-20 / 298. szám

Péntek, 1957. december 20. AKIV1AG YARORS2ÄG 5 V rj sszel és tél ^ küszöbén a falusi portákon, 15 amikor még alig "r: dereng a hajnal, eercen a gyuja, fel­lobban a láng és a lobogva égő szalma alatt perzselődik a jó kövérre hízott sertés. Nagy ünnep ez egy-egy csa­ládnál, világos, hogy meg is kell ünnepelni! A gazdák és akik segéd­keznek a disznóölésnél — hagyo­mány ez — előre isznak nem a med­ve, hanem a disznó bőrére, illetve szalonnájára. Előfordul, hogy mire le kell fogni a jókora állatot és hele­ereszteni a kést, jócskán dolgozik már a pálinka és a bor is. Azt mond­ják, csak az asszonyok beszélőkéje szapora. Nem. Disznóöléskor az em­berek ajkáról is patakzik a szó. Tör­ténet történetet ér, víg móka, jókedv születik mindenki mulatságára. Per­sze közben a munka sem áll, megy szaporán, dolgozik a kés, recseg alatta a. vastag szalonna, a jószagú, friss hús. Engem is meghívtak egy ilyen eseményre. A mester keze alatt égett & munka, de a beszéd is. 'olt egy komám, — kezd egy történetet. — Sokat beszélt erről, hogy úgy disznót vágni senki­déin tud mint ő. Egyszer meghívták a szomszédék., vágja le az övékét. Pista bácsi — így hívták az öreget — szívesen ment. A esizmászárba dugta a hosszúpengéjű gyilokot és már korán, amikor még a hajnal­sugár pihent, bekopogott a vendég- házba, a gazda fogadta. Miután vaik- sötét volt, a konyhában üldögélve és pálinkázva várták a reggelt. S mire ez megjött — megjött a két ember jókedve is. Hirtelen kapták el a disz­nót, lenyomták a földre: ekkor ütött be a baj. Pista bácsi a nagy igyeke­zetben nem találta a kést. Mire elő­került. a tülekedésben már elfárad­tak. A kés viszont megt alálta a maga útját Pista bácsi, keze által. Visított, sikongott a szegény pára, s aztán el­csendesedett. Szalmát vetettek rá, meggyújtották és már lobogott is a láng. Pista bá’ diadalmasan nézett körül, egy kortyra kiiiitta a kezébe nyomott pálinkát és megszólalt: — No, ez sem szalad többé! Am alig hagyta el ajkát az utolsó fczó, az öreg, s aki még az udvarom volt, majd kővé meredt. A lángolt tűzhalom egyszercsak megmozdult és usgyi ki a kertbe... össze-vissza ezaladgált, mint a megkergült birka, s hörgött az istenadta állat, hogy •zívfájdító volt hallgatni. Egyszeriben kijózanodtak az embe­rek és kezdték élőiről a disznóölést ©tt, ahol még abba sem hagyták. A 7* asszonyok egy kis lélekerősí- “ tőt hoztak ki, jóízűen lehaj­tottuk. Az én mesterem akkurátusán megtörölte a száját és új történetbe kezdett. Ö maga isi kacagott rajta, pedig hányszor hallotta már mástól és hányszor adta tovább ezt az ese­tet: Diszkrét volt, nem árulta el kivel történt, dehát nem is ez a fontos. Nevezzük a disznóölőt János bácsi­nak. Nos, János bácsi és barátja, aki meghívta, ugyancsak bepálinkázott, ©daálltak a karámhoz és mustrál- gatták az állatot. Aztán csalogatták "fi LOBOG A LÁNG |í­............................. DISZJMOULES kifelé szép szóval, kukoricával. De az áldozat csak nem mozdult. Azt mondja eire János bácsi: — Te koma! Eredj be és húzd ki­felé. Én majd ideállok az ajtóhoz és elkapom. A többi már megy, mint a karikacsapás. Barátja be is bújik a karámba, rángatja, cibálja a disznó fülét, iz­zad, liiheg, mintha gőzfürdőben vol­na. János bácsi ott áll szemfülesen, de a pálinkától bódult fővel kereszt­ben álló szemekkel. A koma meg hátrál kifelé, hátsó felét tolva előre. Ebbe akad bele János bácsi keze. Megragadja a nadrágot, ránt egyet a delikvensen és így kiált: — No. megvagy! Most már nem menekülsz! A földre fekteti, a mel­lére térdel nagyo­kat szuszogva. — Te koma! — szól amaz. — N‘e bolondozz. A disz­nó még a karám­ban van, nem én vagyok az. Mereszti erre a szemét János bá­csi. Hirtelen ötlik eszébe: — Hegy a csudába tud beszélni ez a disznó? Aztán hogy nem ütközik különö­sebb ellenállásba, elengedi áldozatát és feltápász,kodifc. Megrázza bozontos fejét és akkor eszmél... — Nahát... — ennyit mond csu­pán, s lehajt még egy pohár bort. |W| ire végetér e két történet,, vé­*' gén. vagyunk a perzselésnek is. Közben az ott sündörgő gyerekek megszabadították a szép pirosra per­zselt sertést a füleitől és csemegéz­tek, — nem is kell ennél ízlet esebb csemege, TÓTH FERENC 99 CIGÁNY“ TORÁN A SÖTÉT, párás ködből nehezen bontakozik ki a reggel. Cigány méltó­ságteljesen fordul .meg a másik olda­lára és nagyokat fúj, horkol. Hatal­masteste beteríti szobája betonlapját. A zörrenésre riadtan kapja fel nagy buksi fejét, s behízott szemeivel éle­sen a hang irányába figyel. Már na­pok óta ilyen nyugtalan. Rosszul érzi magát, nem eszik, nincs étvágya és most valami furcsa, különös sejtel­mei vannak. Még mindig mozdulat­lanul néz, a fülét hegyezi, hallgatja a közeledő tompa lépteket. Hellné gazdasszony óvatosan nyit­ja ki az ajtót. Meleg, barátságos hangon hívja: — Gyere ki Cigány! Cigány, az ismert szóra feláll és lomhán gyűri kifelé magát a szűk ajtóin. Ügy gondolja, — ha gondolko­dik Cigány, hogy a megszokott sétára indulnak. Hellné dörzsöigeti, vakar gat ja Ci­gány széles hátát, amikor erős, mar­kos kezek elkapják lábát, s pillana­tok alatt már a torkában a kés. Cigánynak még nyikkantani sem volt ideje. Hörögve, kínosan fújta ki magából habosán a vért, a meleg pá­rát. Hellné elfordítja fejét, nem akarja nézni Cigány vergődését, ki­múlását. STOMPF JÓZSEF, a kést Cigány fekete szőrében megtör li, közben Sikora bácsi hozza a szalmát: ser- cegve ég a szőr Cigány hátán, a fel- fellobbanó nyurga lángok alatt. Ek­korra a gazda, Hell István is haza­érkezik a munkából. Ott áll meg egyenesen Cigány teteme előtt. Nézi. méregeti a hatalmas állatot. Sikora bácsi 2.5 mázsára saccolja. — El sem búcsúztunk egymástól Cigány! — mondja. — De te voltál az oka mindennek, — motyogja to­vább ... — Miért nem ettél? Délre jár az idő. A konyhából íny­csiklandozó szag árad kifelé. Fő a húsleves, sül a hurka, a kolbász. . HELL ISTVÁN egyszerű munkás­ember. Hejőcsabán lakik. Az ebédnél elégedetten mondja: — Mióta megnősültem — három éve annak — még minden évben sikerült disznót vágnom. De ahogy látom, ez a Cigány volt a legnagyobb eddig. A jóízű falatok után jó bor is ke­rül az asztalra. S összekoccannak a poharaik, a Cigány torán. — török — Tizenegyszer tonna terven felii! a Lenin Kohászatban A DIÓSGYŐRI Lenin Kohászati Művek versenyirodája, mint egy érzékeny műszer, szinte pillanatról pillanatra jelzi a gyáróriás szívműkö­dését, a folyó munkálatok ütemét, az üzemek egyre javuló termelési ered­ményeit. Az év utolsó hónapjának csaknem minden napjára jutott már egy győzelmi jelentést jelző zászlócs­ka az iroda grafikonján.! Az acél­öntődé december 2-án, a vasöntöde 5-én, a nemesacél 10-én, a fínom- hengerde 11-én, a középhengermű 12-én, a nagyko^ácsmű hely pedig a tegnapi nappal befejezte egész éves tervét. Amint a tervosztályon Szabó Ist­vántól hallottuk, a nagy munkakedv­vel és lendülettel dolgozó Lenin ko­hászok évi tervükön felül több mint 50 millió forint értékű különböző kohászati terméket: nyersvasat, hen­gereltárut, acél- ési vasöntvényt, há­zéit anyagot, s egyéb vegyes kohá­szati terméket akarnak gyártani. Persze, hogy melyik termékből mennyi készül el terven felül a Le­nin kohászatban, az csak az évvégi zárlatnál derül ki. Hogy elérik-e valóban a több min* 50 millió forint értéket? Erre, azt hisszük, a versenyiroda birtokában lévő eddigi túltelj esi tési adatok eléggé reiménytkeltőek. A húzómű­hely 940 tonna, az acélöntődé 570, a vasöntöde 670, a nemesacél 22, a fi­nom,hengerde 1879, a középhengermű 7200, a nagykovacsműhely pedig 25 tonna árut termelt már a mai napig, ami összesen több mint 11.000 tonna terven felüli vegyes kohászati ter­méket jelent. CSAK ÍGY TOVÁBB, diósgyőri kohászok! A terv így ölt valóságot, a terven felül gyártott nemesacél így válik prémiummá! Már pedig: nincs jobb érzés, mint teli bugyellárissal kezdeni az új esztendőt. (m) Néhány szó a terhes- és anyavédelem fontosságáról AZ ORVOSTUDOMÁNY a meg­előzésben volt és ma is abban a leg­nagyobb. A terhesgondozásnak és anyavédelemnek is ez a legfőbb célja. A terhesség, szülés élettani folyamat, természetes állapot, amely ezért az esetek túlnyomó többségé­ben zavartalanul, minden szövőd­mény nélkül folyik le. De amint egy vonat is összeütközhet-^ a terhesség­gel, szüléssel kapcsolatban is fellép­hetnek esetenként —■ bár ma már mind ritkábban — olyan szövődmé­nyek, amelyek az anya és magzata egészségét károsíthatják, olykor át­menetileg, olykor maradandó, sőt — azoknál, akik nem értik az idők sza­vát, nem hallgatnak az orvosok, egészségügyi dolgozók nevelő, a be­tegségeket megelőző, felvilágosító szavára, — a terhes anya és magzata halálát is okozhatják. A terhes szervezet a magzat testé­nek felépítése közben fokozottan van igénybe véve, foízozott munkát vé­gez, s nincs olyan része, szerve az anyának, amely a terhesség követ­keztében kisebb-nagyobb elváltozást ne szenvedne. Soha nem tudhatjuk előre, hogy a terhes anya szervezeté­ben lefolyó ezen elváltozások meddig történnek az élettani határok között s mikor csapnak át kóros irányba, mely kóros elváltozások kihathatnak a megszületendő gyermek későbbi sorsára, — nem ritkán egész éle­tére is. A TERHESSÉGGEL KAPCSOLA­TOS anyai és magzati ártalmak gyó­gyítása nem mindig könnyű feladat. Sokkal könnyebb azok megelőzése. Ez a célja a terhes- és anyavédelem­nek. Édesanyának lenni nagy öröm, de nagy gondot is jelent. Sok örömet okoz a vidám, boldog egészséges gyermek, de ahhoz, hogy az anya gyermekével együtt egészséges ma­radjon, áldozatkészség, szeretet, tü­relem és nagy hozzáértés kell. Az anyának terhessége pillanatától kezdve, majd újszülötte számára, rengeteg tanácsra van szüksége. Ter­hessége alatt hogyan éljen, hogyan táplálkozzon, milyen munkát szabad .tegeznie, milyen legyen a házasélete, öltözködése, hogyan kell testi egész­ségét ápolnia, megóvnia egész ter­hessége alatt, hogyan kell előkészül­nie a szülésre, gyermekének fogadá­sára, majd annak további gondozá­sára és nevelésére. Még az egészsé­ges terheseknek és az egészséges csecsemőknek is feltétlenül szüksé­ges a rendszeres időközökben történő orvosi vizsgálat. »Felneveltem én hat gyermeket is úgy, hogy terhességem alatt sem engemet, sem gyermekeimet soha sem látott orvos« — mondják, sajpos a tudatlan, babonás, a haladó orvos- tudomány vívmányairól tudomást venni nem akaró öregasszonyok. Arról az ilyen káros nézeteket valló szomszédasszonyok viszont már nem beszélnek, hogy szüléseikkel kapcsolatban milyen szövődmények léptek fel, s legfőképpen arról nem beszélnek, hogy az orvos nélkül ne­velt gyermekeik közül hány halt meg! Ezen káros és ma Is gyakran hallható nézetnek egyszer már el kell tűnnie a köztudatból, mert ez az első s legnagyobb akadá­lya a terhes- és anyavédelemmel kapcsolatos megelőző orvosi tö­rekvéseinknek. ÁLLANDÓAN HIRDETJÜK a fen­tiek értelmében a terhes anyák rend­szeres terhes vizsgálatának óriási je­lentőségét, sajnos, még mindig nem olyan eredménnyel, ahogy azt mi orvosok szeretnénk. Ezért ezúton is­mételten arra kérjük asszonyainkat, hallgassák meg az orvosok hivó sza­vát, járjanak el rendszeresen a ter­hes-, anya- és csecsemővédelmi ta­nácsadásokra, amelyek ma már min­denütt rendszeresen folynak, mert csak így' tud minden anya terhessé­gén és szülésén — minden káros következmény nélkül — átesni s megszületendő gyermekét megóvni minden károsodástól. NEM KÖNNYŰ AZ ANYAI KÖ­TELESSÉGNEK zavartalanul elegei tenni, ehhez tanulni kell, fel kell készülni. Erre számtalan mód van. E célt szolgálja az Anyák iskolája, továbbá az »Anyák Könyve«, »He­lyes táplálkozás«, »Egészséges gyer­mekek« című könyvek is, melyekből megtanulják az anyák a női szerve­zet működését, a terhesség, a szülés lefolyását, a gyermekágyas életmód­jára vonatkozó szabályolzat. Megta­nulják, hogy a terhesség ideje alatt mit tegyenek, mire vigyázzanak, ho­gyan készüljenek fel a szülésre, gyer­mekük fogadására, s megtanulják, hogy az orvosi tanácsok betartása után ilyen előkészület esetében nincs okuk félni a szüléstől s minden re­ményük meg lehet arra, hogy zavar­talanul szülnek s gyermeküket egészségesen fogják felnevelni. dr. NEMECSKAY TIVADAR egyetemi m. tanár, kiváló orvos, a TTIT egészségügyi szakosz­tályának elnöke. DCi az életet altatja... (A munkás-paraszt levelezők, tudósítók értekezletének em­lékére.) ó, a terem szinte áradt, minden-minden nagy űjjongás volt, az ajkakon igaz szavak felszabadult gyönyöre lángolt, A szivekben forrt, lüktetett jelenünk és szép jövőnk gondja, ki az életet akarja: jogos igazát ki is mondja! — Egy új család jött ott össze, hős, óriás raj kis családja, s éreztem, hogy ily családok hoznak pompásat a világra! Ö, a terem szinte áradt, minden-minden nagy űjjongás volt, kérges öklök lendültek fel, s egyszerű szavak éke lángolt, öreg paraszt, kendős néni, tanító meg fiatal vasas beszélt szent, közös ügyünkről, És ahogy szárnyaltak a szavak, értelem, szeretet, öröm ragyogott mindnyájunk szemein, és a fali képről mélyen, biztatón mosolygott ránk Lenin. AKAC ISTVÁN. MINDKETTEN a katona- bandában játszottak. Nagyon egyforma rézfuvós fejük volt, vastag, némileg kifordult száj­jal, könnyen rezgő arcközéppel. Tanyasi gyerekek yoltak, nagy étvággyal, erővel és hanggal. Mintha a napi próbák alatt nem fújtak volna ki magukból elég ricsajt, mindig kiabál­tak és rengeteget káromkodtak. Továbbszolgálók lévén, ott­honosan mozogtak már a városban, és mélyen lenézték a tahókat. A Rézbagolyban törzsvendégek voltak, s ha nagyon meg­szorultak, Snapszli bácsi hitelezett is nekik. Könnyen' tehet­te, hiszen fizetéskor úgyis idevezetett az első útjuk. Nőtlenek voltak és bohémek. Nem züllöttek, csak nem találtak jobb, barátságosabb helyet maguknak. Szerették őket a Rézbagoly­ban, sőt bizonyos értelemben tisztelték is egészen addig, amíg az a dolog meg nem történt Tirpákkal. Az úgy volt, hogy nem cincogott egy huncut fillér sem a rézfúvósok zsebében. Jobb híjján az utcán ődöngtek, majd a szokás hatalma beterelte őket a Rézbagolyba. Éppen a kocsmáros borkezelési szakértelmét dicsérték, mert ki akar­tak belőle valamit hízelegni, amikor tisztes „adj Isten” kö­szöntéssel egy parasztember döccent be az ivóba. Olyan szalmakalapos gazdálkodó volt az illető — kertész vagy va­lami eféle —, aki talán motort vezetni is tudott, de az idő visszalökte régebbi állapotába. Gondterhelt volt s ahogy a 'törkölyt itta, mindjárt előhozakodott vele, hogy a lányának nézett volna bútort, de nem talált kedvére valót. A felesé­gét utbaindította az állomásra, neki pedig még az ügyvédi irodában lenne egy kis elintézni valója. Snapszli bácsi ahogy nemegyszer elmondotta, a kocsma­bűzből mindig a falusi életre vágyott, ahol elképzelése szerint disznótorokból és pincézgetésből telik ki az esztendő, így fajin, jaó, csuda, meg eféle szavakat használva, eldis­kurált egy kicsit az öreggel, megfürödvén a nép romlatlan egyszerűségében. A BÁCSIKA is élvezte a diskurzust, vagy talán inkább azt, hogy megszabadult az asszony felügyelete alól és egyre- másra kérte a törkölyt. — Rá kell készülni a fiskálissal való találkozásra, mert az könnyen kifordítja az ember zsebét. — Mintegy bizo­nyítékképpen, csak úgy takaratlan, egy köteg százast rán­tott ki és gyűrt vissza a belső zsebébe. A tenger pénz láttán nagyot nyögött a két katonazenész. JTalán erre a hangra figyelt fel az öreg, de egyszerre csak — Te Tirpák, a Feri sógo­roddal mi lett? — Felakasztotta magát — replikázott hetykén a szárny- kürtös. — Ugyan már miért? — Otthagyta a felesége. — Ne mondjad, hát Jucikét súlyos betegen vitte el. — Igen, de a Juci meghalt és a sógor hamarosan újra megnősült. Szóval tetszik már érteni, no. — Értem-értem — bólogatott a páciens és ravaszul hu­nyorított. > A zenész cimbora, aki a kínos beszélgetést hallva, a po­harat is majd lenyelte, hatalmasat bődült: — Gémdaru, gémdaru gém . . . Azontúl nem is merték abbahagyni. Az egyik ivott, a másik ordított. A Gémdarut, mert az öreg azt szerette. ÍGY MENT EZ butélia butéliát követve egészen addig, amíg az öreg bizalmasan magához húzta a számykürtöst­— Te Tirpák, telefonnal beszélni kellene a fiskálisom­mal. Gyere már igazíts el valahogy ... — Ugyan, hagyja bátyám — próbálta elodázni a dolgot a rézfúvós. — Muszáj, mert különben el kell induljak, ahhoz pedig most sehogyan sem füllik a fogam. — Hát jó — egyezett bele nehezen a vitéz trombitás és átvezette az öreget a szomszéd trafikba. Segített tárcsázni is, de amikor a vonal másik végén a fiskális lakása jelentke­zett, visszaosont a cimborához, a frissen bontott borosüveg mellé. — Ki ez a vén hapsi? — kérdezte a kolléga. — Tudja a jó Isten. Látod, összetévesztett valami Tir­pákkal. Sokáig éljen a vén taihó! — S azzal felemelte a po­harát és kisujjig kiitta. Snapszli bácsi boldogan heherészett és kéretlenül újabb üveget tett az asztalra. A legények egymásra néztek, és mintegy diadalmi indulót, üvölteni kezdték: — Gémdaru, gémdaru, gém ... Az öreg tahó pedig a trafikban helyretette a telefon- kagylót és komótosan elindult az autóbuszmegállóhoz. A számláról egészen megfeledkezett és mégcsak el sem bú­csúzott kedves, rég nem látott falubelijétől. AHOGY A SAROKRÓL visszanézett, megtapogatta, hogy helyén van-e a kötés százas. — A törkölyt legalább ki kellett volna fizetni — villant át az agyán —, de aztán megnyugtatta magát, hogy a többivel együtt majd rended azt is a botfülü Tirpák. Solymár József odabicegett a szárnykürtös elé és atyai barátsággal meg­kérdezte: — Hát te Tirpák, hogy kerülsz ide? A zenész hamar kapcsolt és gondolkodás nélkül rá­vágta: — Idecseppentem. Tudja, hogy van az — majd szünetet sem tartva folytatta. — Figyeltem, hogy megismeri-e a ma­gamfajta egyszerű vitézt, s már azt hittem elmegy úgy, hogy nem is vet egy szót. — Ejnye Tirpák, hát te vagy a fiatalabb. Meg aztán ré­gen elkerültél már a falunkból — mentegetőzött az öreg, majd botjával a belső helyiség felé bökött és mintegy engesztelésként megjegyezte: —• Gyertek be fiaim, igyunk meg egy pohár bort. Odabent komótosan elhelyezkedvén, csendes atyai sze­lídséggel figyelmeztette a kocsmárost, hogy butéliás bort hozzon, s amíg várakoztak, szeretettel nézegette a váratla­nul felbukkant Tirpák fiút. — Te Tirpák — mondta némi korholással —, tulajdon­képp Pestre mentél te tőlünk? — Igen, persze, hogy Pestre, de aztán ide vonultam be és itt is maradtam a zenekarban. — És hogy-hogy megtanultál trombitáin;? Hiszen ne­ked olyan botfüled volt, hogy az öreg Dimény tanító fel­mentést adott az ének alól. — A katonazenéhez nem nagy fül kell, ha az ember melléfog, észre sem veszik a nagy ricsajban. — Elüti a nagydob — vetette közbe a zenészcimbo­ra is. Az öreg a találó megjegyzésen kuncogott egy kicsit, s vígan emelte fel a poharat, amikor a legények kitöltötték az első grundot. — Hát aztán ismered-e még azt a nótát, hogy Gémdaru? — kérdezte az öreg. A KÉT LEGÉNY alig ivott ugyan még valamit, de azért teljes tüdőbedobással hozzáfogott, hogy: Gémdaru, gémdaru gém ... Míg üvöltöttek, az idegen egyre csak a szárnykürtöt nézte, szeméből szúrós kis fullánkok pattantak ki, látszott, hogy nem tetszik neki valami. Amikor pedig a fúvósok a pohár után nyúlva elhallgattak, hirtelen odavágta; P /A \K ::::::::::::::::::::::::::

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom