Észak-Magyarország, 1957. november (13. évfolyam, 256-281. szám)

1957-11-02 / 257. szám

Szánthat, 1957 november 2. fiSZAKMAGYARORSZAG s Vigyázó- szemeitek’ jVjj ég néhány nap, s millió és millió vöröszászló bíborszínre festi az eget... Ünnepre készül a haladó emberiség. A XX. század jakobinusai a hala­dás mai Párizsa felé, Moszkva irányába fordulnak. Ma ez a sokat emlegetett világváros a történelem kö­zéppontja, száz- és százmillió azonos elvet valló em­ber internacionalista fővárosa. A múlt század végefelé bizonytalanná vált a ta- laj Nyugaton a munkásmozgalom számára. A párizsi kommün bukása után a mozgalom pártjai szétzilálódtak, vezérei megalkudtak a burzsoáziával, s ezzel egyidejűleg képtelenné váltak a forradalmi harc vezetésére. Németország, amely a mozgalomnak két olyan kiváló fiát, megteremtőjét és harcosát szül­te, mint Marx és Engels — az opportunizmus, a revi- zionizmus termőtalaja lett. Ámde a fejlődésnek nem lehet gátat vetni. A proletáriátus és a burzsoázia között — elérkez­vén a. kapitalizmus pusztulásának előestéje, az impe­rializmus korszaka — mind élesebbé vált az elleniét. A kizsákmányolás és jogfosztottság következtében a harc a munkásosztály és a burzsoázia között egyre nyíltabb formát öltött. Egyetlen szikra kellett a rob­banáshoz. A második Internacionálé pártjai azonban eltántorodtak a forradalomtól, osztálybékéről, kiegye­zésről fecsegtek. A feltörő proletáriátus vezér nélkül volt. Ebben a korban történelmi szükségszerűséggel toló­dott az emberiség haladásának középpontja a cári Orosz­országba. Ez volt az az ország, amelyben a sokrétű el­lentétek rendkívül kiéleződtek, és megérett a feltétel a kibontakozásra; ehhez adva voltak az objektív és szubjektív feltételek. Az elnyomatást, a kizsákmá- nyoltságot páratlan kínnal nyögte a nép. Mindezt te­tézte az 1904 januárjában váratlanul kitört orosz—ja­pán háború s a velejáró következmények. „Türel­münk elfogyott — hirdette a pétervári munkások pe­tíciója —, ütött számunkra a rettenetes pillanat, ami­kor jobb meghalni, mint tovább tűrni az elviselhetet­len szenvedéseket.” 2905. január 9-én kitört az első orosz forradalom. Es elbukott. Elbukott, — de mégis eredményes volt. A proletáriátus nagy politikai nevelést kapott: az osz­tályellenséggel nincs megegyezés! És leszűrt még egy tanulságot: csak egy erős, szervezett párt irányításá­val képes lerázni bilincseit. Az első orosz forradalomnak Európa-szerte óriási visszhangja támadt. „Az orosz forradalmat nem lehet többé leverni... Mintha az új század nemcsak naptári fogalom volna, hanem valóságos új epocha kezdetét jelentené.” — írta Ady Endre. Igen, új korszak kezdődött. Az 1905-Ös felkelés ,,főpróbája” volt egy 12 évvel később bekövetkezett, világot megrengető szocialista forradalomnak. E kor­szak lehetőségét ismerte fel Lenin. Ennek a történel­mi korszaknak adta mélyreható elemzését és fejlesz­tette tovább e kor viszonyainak megfelelően. Lenin­nek ebben van a csodálatos zsenialitása. E felismeré­sek következtében teremtette meg a Nagy Forradalom szubjektív feltételét: a bolsevikok pártját. Szilárd, egységes, szervezetileg töretlen, elméletileg felvérte­zett pártot alkotott, amely kivetette magából az op­portunizmust, liberalizmust — kérlelhetetlen és cél­tudatos volt. A bolsevikok pártja merőben más volt, mint a II. Internacionálé pártjai. Csak ilyen párttal lehetett kivívni a világon elsőd­nek a szocialista forradalmat! E pártnak és Leninjén nek köszönhető elsősorban, hogy „1917 októberében megszületett az első olyan állam, melynek alapvető érdekei egybeesnek a világ dolgozóinak, elnyomott népeinek, az egész nemzetközi haladásnak az érdekei­vel. Ezért lett a Szovjetunió centruma, támasza és reménysége a világ minden valóban forradalmi, hala­dó mozgalmának ...” és: „ahogyan azelőtt Európa minden haladó gondolkodású embere vigyázó szemeit Párizsra vetette, ugyanúgy 40 év óta a társadalmi ha­ladás hívei az egész világon Moszkvára vetik vigyázó szemeiket.” A Nagy Szocialista Forradalom áttörte a kapita-» lizmus megingathatatlannak vélt frontját. 1917■* ben megkezdődött a bomlási folyamat, s azóta szünte­lenül tart. Megállítani nem lehet, mint ahogy az éle­tet jelentő napot sem lehet eltéríteni pályájáról. A nemzetközi kommunizmus erőssége, központja él, fej­lődik — noha a másik világ, az imperializmus min­dent megpróbált és megkísérel a jövőben is, hogy megállítsa a világot egyre jobban betöltő „kommuniz­mus kísérteiét”. Franciaországban éppen úgy, mint Guatemalában, vagy Szíriában azzal érvel a reakció, hogy a Szovjetunióból „exportálják” a kommunizmust. A kommunizmus azonban nem valami kiviteli cikk, amit szállítani lehet. A kommunizmus — eszme, tudo­mány, a kapitalizmus felismeréséből fakadó társada­lomelmélet és harci mód, amely objektíve — akarva, akaratlanul — terjed, s ahová, mint a fény, beszök­ken, nyomában világosság támad. A kommunizmus fejlődését és elterjedését termé­szetesen a Szovjetunió léte sietteti. A 40 éve fennálló szocialista állam ékes példa arra, mit jelent a kom­munizmus eszméje annak a népnek, amely vele és ál­tala él. Azt mondják, a példa ragadós. Lehet-e hát csodálkozni azon, hogy a kapitalizmus jármában nyö­gő osztályok, vagy a gyarmatokon élő kizsákmányol­tak törekednek ennek a példának az életrekeltésére? Lehet-e csodálkozni azon, hogy a haladó emberiség Moszkvára veti tekintetét, tőle vár segítséget azért, hogy úgy éljen, ahogy emberi méltósága, agyának fel- világosultsága és a történelmi szükségszerűség meg­követeli!? A kapitalizmus azzal vádolja a Szovjetuniót, hogy terjeszkedni akar. Badarság! Nem a Szovjetunió ter­jeszkedik, hanem a nemzetközi kommunizmus! Az aztán más kérdés, hogy az eszme terjeszkedésének van egy gyújtópontja — s az éppen a Szovjetunió... Amióta fennáll a Szovjetunió, ezer példáját adta társadalma magasabbrendűségének a kapitalista tár­sadalmi renddel szemben. Lenin országa az, amely létezése pillanatától az emberiség békéjéért küzd. A Szovjetunió volt az az állam, amely ?- nagy szenvedé­sek és áldozatok árán — leverte az imperializmus leg­vadabb kinövését, a hitleri fasizmust, s szabadságot adott egy egész sor olyan népnek, amely évszázadok óta nyögte az elnyomók jármát. A Nagy Októberi For­radalom országa az az ország, amely ma kiáll a kis népek mellett, s nem engedi, hogy az imperializmus korlátlanul uralkodjék a világon, milliókat kizsákmá­nyolva és megfosztva emberi jogaitól. Moszkvára vessétek Ezért gyűlöli a tőkés világ a Szovjetuniót! Tehe­tetlen dühében úton-útfélen rágalmazza. * jeliért támadja az imperializmus a Szovjetuniót? Azért, hogy a szabadság eszméjének vezetőjét lejárassa. De a cél nem a Szovjetunió, hanem maga a — kommunizmus! Nem olyan buták a kapitalisták, hogy fel ne ismernék: támadni és rágalmazni kell a vezetőt, akkor majd megbomlik e tábor egysége. Szomorú, de eklatáns példája ennek az az ese­mény, amely tavaly októberben történt hazánkban. A szocializmus köntösébe bújt reakció elsősorban azt követelte, hogy szakítsunk a Szovjetunióval, legyünk „semlegesek”. Miért kellett volna „szaktanunk” a Szovjetunióval? Azért, hogy ne legyen pártfogónk, ne­künk, a kis népnek — s akkor illegalitásba kénysze­rülnek a kommunisták, megszűnik a szocializmus építése, visszaállt volna a tőkés rend, s a „nagy sem­legességben” tér nyílott volna a nyugati tőke előtt, összefonódva természetesen a belső reakció anyagi ér­dekeltségével. S hogy ez nem sikerült, az vem a reak­ción, és nem a tőkés világ centrumán, Washingtonon múlott! Vannak, akik azt tartják, hogy a magyar esemé­nyek csak negatív értelemben befolyásolják a nem­zetközi kommunizmust. Ez nem igaz! Kétségtelen, nem volt szüksége a nemzetközi munkásmozgalomnak a magyar eseményekre, de annyi haszon mindeneset­re származott belőle, hogy rádöbbenjünk: a harc élet- re-halálra megy. A mi életünk egybefonódik a szovjet népek éle­tével. A szocialista forradalmak szülőhazája nélkül a magyar munkásosztály, a sárból alig kilábalt dolgo­zó parasztság, és az értelmiség visszavetődött volna a szocialista fejlődés útjáról. Országunk lakóinak túl­nyomó többsége egyetért abban, hogy szocializmust építsünk. Az ellenforradalom éppen azért bújt ideig­lenesen a szocializmus, a nemzeti kommunizmus álarcába, mert látta, hogy sokan vannak, akik kíván­ják a szocialista rendet, mások pedig szimpatizálnak vele. Es akkoriban többen hittek is abban, hogy lehet­séges szocializmus valami különleges „magyar úton”, a Szovjetunió, a szocialista tábor támogatása nélkül. De mihelyt fellépett a politikai porondra Mindszen- ty és a hasonszőrűek, amikor a szocializmus hívei látták, hogy ez a „nemzeti kommunizmus” a „Szabad Európa” és a kapitalista világ dicsőítése és tevékeny támogatása mellett jött létre — nyilvánvaló lett, hogy csak a Szovjetunió vezette szocialista tábor támoga­tásával, csak ehhez a táborhoz való ragaszkodással valósíthatjuk meg és építhetjük tovább a szocialista Magyarországot. Vagy kapitalizmus Amerikával, vagy szocializmus a Szovjetunió vezette szocialista tábor­ral. Harmadik út nincs! I gaz, elkövettük azt a hibát, hogy tértől és idő­* tői túlságosan elszakadva — gyakran kopiroz- tuk a Szovjetuniót: Ez azonban nem a marxizmus, nem az eszme hibája, hanem azoké volt, akik eldogmati- zálták az elméletet, fölébe helyezték a szektariániz- must, a személyi kultuszt, s egyéb, a fejlődés torz ki­növéseit; De mindez nem változtat a lényegen. Ha él­ni akarunk szabad, szocializmust építő országként — márpedig akarunk! — még szorosabbra kell fűznünk a barátságot a haladás mai Párizsával, Moszkvával, a világ proletáriátusának fővárosával. Az emberiség szocialista fejlődését csak a szocia­lista tábor vezető ereje, a Szovjetunió köré tömörült országok egysége képes megvédeni. A vezető erő a 40 éves Szovjetunió, amely éppen társadalmi rendjénél fogva világhatalommá nőtt, gazdaságilag és techni­kailag hatalmassá fejlődött, melyre eddig még nem volt példa a történelemben. A haladó emberiség ezért bízik a világ első szocialista államában. Látja, hogy a marxizmus nem csupán emberi igazság, hanem erő, hatalom, olyan bástya, amelyen nyakát szegi a kapi­talizmus! Minél jobban támad a tőkés világ, annál gyen­gébb lesz. Nagy kommunista gyűlölködése ma már odafajult, hogy kíméletlenül elnyomja a munkásosz­tályt, kétségbeesett dühvei zsákmányolja ki gyarma­tait. S minél inkább így tesz, annál jobban szüli saját talaján a kommunizmust! Az elnyomott osztályok egyre jobban áhítozzák a szabadságot, a gondtalanabb életet, az emberi jogot — a szocializmust! A tőkés világ tekintélyének egyáltalán nem hasz­nál mondjuk egy sziriai eset. A haladó emberiség fel­ismeri a veszélyt. Rádöbben, hogy az Egyesült Álla­mok háborút igyekszik kirobbantani. Háborút, amely­ből pedig elege volt az utóbbi évtizedekben az embe­riségnek. A Szovjetunió viszont továbbra is a békéért küzd — ez tény. Csoda-e hát, ha vigyázó szemeiket Moszkvára vetik? És még valamit. A kis Szíria szaba­don akar élni. Ereje viszont kevés ahhoz, hogy meg­védje magát. Csoda-e hát, hogy kapva kap az alkal­mon, s megragadja a Szovjetunió segítő jobbját? Nem. Ennek így kell történnie ma, a XX. században, ami­kor a nemzetközi munkásmozgalommal egyetemben fellendült az elnyomott népek nemzeti szabadságmoz­galma. * JV egy ven esztendeje a Nagy Forradalom szocialis­ta országának léte ad erőt. hitet, bátorítást és bátorságot az elnyomottaknak. Abban a korban élünk, amikor a haladó eszmének nemcsak hívei vannak, ha­nem ereje is, hogy megvédje életterét. Ami negyven esztendővel ezelőtt megkezdődött, nem állhat és nem is áll meg. A kommunizmus nem kisértet többé, hanem száz- és százmilliók akarata! Az eszme hívei egyre bobban szaporodnak és terjesztik az élet igazságának magvát... És ma, ezekben a napokban magabiztonsággal te­kintenek eszméjük fellegvárára, negyven év dicső fegyvertényeinek zálogára, biztosítójára, Moszkvára és felidézik a költő biztató szavait: „A felgyűlt idő. a forradalmak szülője. Részegen nyargal A nemzetek testén által Orkánt kavar, tüzet hurcol magával És ki tudja, meddig, hova, merre ta- A haragvó ég szülte tán a vihart: Él a szabadság! És nincs hatalom, mely útját állni mi 'yujt a szabadság! CSALA LÁSZLÓ Hősök márványoszlopa AZ EMLÉKMŰ VÖRÖS márvány- oszlopa ott magasodik a Torontáli utca és a Tátra utcai bérházak sar­kán. Reggeltől estig el nem fogynak szemlélői. Még a piacról hazasiető asszonyok is megállnak egy percre, hogy elolvassák a márványba vésett aranybetűket. »Az ellenforradalom elleni harc során elesett magyar és szovjet hősök emlékére ...« S most hadd mondjam el azt. ami nincs a márványra vésve, egyáltalán sehol sincs papírra vetve, csak Koics Flórián elvtárs füzete és az emberek emlékezete tartja számon: az emlék­mű születését. A vihart űző tavaszi széllel buk­kant fel a gondolat, az Oprendek Sándor pártszervezet vezetőségi ülé­sén márciusban. Áprilisban már a taggyűlés is lelkesedett érte. Számol­tak, terveztek, s végülis úgy döntöt­tek, társadalmi munkával létrehoz­zák. Májusban már gyűjtőívekkel ko­pogtattak a környékbeli ajtókon. »Az emlékmű építését a párttagság és a népi államunkhoz hűséges pár- tonkívüliek társadalmi segítségével kívánjuk megvalósítani. Szeretettel kérünk minden nemesgondolkodású pártonkívüli hazafit, hogy nemes cél­kitűzésünk megvalósításában támo­gassanak.« Aki elolvasta a gyűjtőíven ezt a néhány sort. az nem is tagadta meg a segítséget. GYŰLTEK A FORINTOK, s a re­mények is. A hejőcsabai cementgyár 30 zsák cementet adott. A három diósgyőri gyár gépkocsijával hoztak a homokot, követ, kavicsot. Nagyon nehéz pontosan leírni, mennyi minden történt az első kapa­vágástól az emlékmű elkészültéig. Az első napon 30-an jöttek el segí­teni. Ennél voltak néha többen is, de kevesebben is. A legtöretlenebbek az öregek voltak. Koics Flórián elvtárs vezetésével külön brigádot alakított tizenhat régi 19-es vöröskatona, ök jöttek, ha meleg volt, ha esett, hét­köznap vagy ünnepnap, nem számí­tott nekik. Mesélik, hogy mikor leg­először mentek salakért, s az öregek felszálltak az autóra, a gépkocsi- vezető megkérdezte: hát a fiatalok hol vannak? Az öregek összemóso- lyogtak. Vannak azok is, csak most mást bíztunk rájuk. Az annabányai KISZ-fíataíok jöttek is. A nehéz és fárasztó kőtermelésben ők mutattak példát. Hosszú hetek, hónapok után most végre ott állnak előtte és szemükkel simogatják az aranybetűs márvány- tömböt. Most készülnek egy szép köszönő­levelet írni mindazoknak a vállala­toknak és intézményeknek, akik se­gítettek az emlékmű felépítésében. Hogy nekik is járna köszönő szó, arra nem is gondolnak. Neveket kel­lene most ideírnom hosszú sorban, akik nemcsak a kezükkel, de a szí­vükkel is emelték ezt az oszlopot. A KÖSZÖNŐ SZŐ nem marad el, s mi megsimogatjuk, megszorítjuk azoknak az idős és fiatal elvtársak­nak a kezét, akik pihenő óráikat ál­dozták erre a munkára. K. R. Ünnepélyesen megnyitották a Szovjet Film Ünnepét ÜNNEPI DÍSZT ÖLTÖTT október 31-én este a miskolci Kossuth-mozi, ahol központilag megnyitották a Szovjet Film Ünnepét. A megnyitó külsőségeiben, is méltó volt az immár tizedszer megrendezésre kerülő ün­nephez. A vetítővászon két oldalát a szovjet és magyar címer díszítette. A magyar és szovjet himnuszok akkordjai után Berkes Katalin ver­set mondott, majd Malák István elv­társ, a miskolci városi pártbizottság titkára megnyitotta az ünnepséget. Utána Deme László, a megyei tanács vb. elnökhelyettese mondta el ünnepi beszédét. Rövid visszapillantást ve­tett a szovjet filmgyártási történetére, majd Lenin emlékezetes szavait idézve, — »az összes művészetek kö­zül számunkra legfontosabb a film« — a szovjet filmek társadalomfor­máló jelentőségét méltatta. Hangsú­lyozta, hogy az idei Szovjet Film Ün­nepe jelentőségében túlszárnyalja az előzőket, mert most, a szovjet bará­taink segítségévéi levert ellenforra­dalom után, a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom 40. évfordulójá­nak megünneplésére készülünk. Ezt az évfordulót — most is, mint mindig — ^aját ünnepünknek tekintjük; Felszólalt az ünnepségen a váro­sunkban állomásozó szovjet alakula­tok küldötte is, aki elmondta többek között, hogy az új szovjet filmek megtekintésével módunk lesz még jobban megismerni a szovjet nép al­kotásait, és azt, hogy a szovjet nép hogyan építi hazájában a kommuniz­must. AZ ÜNNEPSÉG UTÁN Simor Ottó és Kovács Irén, a Miskolci Nemzeti Színház művészei filmdalokat adtak elő zenekari kísérettel, majd levetí­tették a Gorkij világhírű regényéből készült »Az anya« című új: szovjet filmalkotást. A Béke-moziban tartott megnyitó ünnepségen Gyárfás Imre középisko­lai szakfelügyelő, a Magyar-Szovjet Baráti Társaság miskolci szervezeté­nek elnöke mondott ünnepi beszédet. Ezzel egyidőben nyitották meg a vá­ros és megye valamennyi filmszínhá­zában a Szovjet Film Ünnepét, amelynek során hét új és több nagy­sikerű, már korábban bemutatott szovjet film kerül a közönség elé. A filmek méltatására a későbbiek­ben visszatérünk. (hm) Akik a bányászok munkáját segítik A sajószentpéteri bányaüzem szom­szédságában húzódik meg a Borsodi Szénbányászati Tröszt főraktára. Idegenek nem nagyon látogatják, még a kíváncsi újságírók is elkerü­lik. Pedig nagy kár. Mert az, hogy bányászaink mennyi szenet termel­nek, az tőlük, az egyszerű raktári dolgozóktól is függ. Ä Borsodi Szénbányászati Tröszt főraktárát 1950-ben létesítették. A főraktár látja el a 21 üzemi raktárt, s közvetlenül a bányaüzemeknek is szállít. Puskás Lajos elvtárs főraktá­ros készséggel magyarázza, hogy a főraktár havi forgalma mintegy 2 és félmillió forint. Havonta körülbelül 150 gépkocsi hozza és viszi a legkü­lönbözőbb anyagokat. Jelenleg a raktárban mintegy 20 ezér méter sodronykötelet, 4 ezer méter gumi­kábelt, 9 ezer méter páncélkábelt, 20 darab szivattyút, 35 darab villany- motort, 400 darab bányászcsákányt, ugyanannyi szénlapátot. fejszét, ke­resztvágófűrészt. karbidlámpát tárol­nak. A főraktárban mindössze tízen dolgoznak. Munkájuk vetekszik a bá­nyászokéval. öt kiloeramm súlyú anyagtól 25 mázsáig minden érkezik, ami csak szükséges a bányamunká­hoz. A raktári dolgozók elmondották, nagy szükségük volna egy futó da­rura. — 1950 óta ígérik — mondja Garamvölgyi Károly elvtárs, — de még mindig nem kaptuk meg. Az épületekkel is szűkében vannak. A három raktárépület annyira kicsinek bizonyult, hogy még az udvaron is kénytelenek tárolni az \anyagot, pe­dig az nem egy jó dolog. Jelenleg mintegy 800 ezer forint értékű anyag van kitéve az időjárás viszontagsá­gainak, meg annak, hogy éjszaka el­lopják. Ugyanis a főraktárnak nincs kerítése, s mégcsak éjjeliőre sem. A sajószentpéteri bányaüzem fatele­pének éjjeliőre szokott át-átnézni. A főraktár dolgozóinak jó munká­ját dicséri, hogy ha megkapják a megrendelést, azt a legrövidebb idő alatt útnakeresztik. Jó munkájuknak köszönhető, hogy míg egy évvél ez­előtt 5—6 ezer forintot fizettek a MÁV-nak kocsiálláspénzt, ma már csak 5—600 forintot. További eredményes munkát kívá­nunk a főraktár valamennyi dolgozó­jának. F. L. Újságíró-bál 1957 november 9-én 8 órai kezdettel az Avas - szálló termeiben Belépés csak meghívóval Belépődíj 10*— forint

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom