Észak-Magyarország, 1957. november (13. évfolyam, 256-281. szám)

1957-11-29 / 280. szám

Féntek, 1957. november 29. CSZAKMAGVARORSZAG 5 EGY ÖREG BÁNYÁSZ KELEMEN JÓSKA bácsival talál* 'koztam az egyik este. Trafikba igye­keztem s az út éles kanyaréban ütődtünk össze: — Csak nem akarsz feldönteni?... *— húzta mosolyra a száját, majd felém lendítette erős bányászkezét. Melegen kezetszorítottunk, aztán elindultunk a sáros, latyakos Utón. Már nyitogatták szemüket a villany­lámpák, amikor elértük az Iparos­kor rozoga kapuját: — Gyere be egy pohár sörre, — fordult felém Jóska bácsi, Nem kérettem magam. Bemen­tünk. Az egyik vékonylábu asztal mellett ültünk le. Beszélgettünk és ittuk a szépenhabzó sört. A máso­dik pohár indította meg az öreg Jóska bácsi mesepatakját: — Amikor fiatal voltam — annak ugyan már jó ötven esztendeje , más volt a világ, Akkor, régen, gon­dolni se mertem arra, hogy öreg koromra nem lesz nekem semmi gondom, semmi bajom. Mert úgy van!... Se gondom, se bajom. Sem­mi az ég-világon!... Van ezeregy­száz forint nyugdíjam, egy kis^ há­zam és hatszáz négyszögöl szőlőm. ■Mi kellene még? ... Kezével el legyintett a füstös leve­gőben: — Semmi!.. i Egy kis szünetet tartott, aztan folytatta: — Amikor legényember koromban nekivágtam a bizonytalanságnak és magammögött hagytam az Alföld nagy síkját, nem gondoltam arra, hogy itt a hegyek közt találom meg az életem célját, a nyugodalmas és biztonságos jövőt. — VÁNDOROLTAM jó két esz­tendőt. Városról városra. De meg­látogattam a falvakat, sőt bekuk­kantottam a tanyavilágba is. Mun­kát nem kaptam sehol. Néha akadt egy-két napra való, aztán semmi hetekig. Űzött az élet. Keserves évek után idevetődtem a Bükk-hegy- ség alá. Bányász lettem. Rettenetes volt. Különösen eleinte. Szokatlan volt a föld mélyében végzett munka. Ahogy mentek a hónapok, szalad­tak az évek, úgy kezdtem megszok­ni, később megszeretni. A fölszaba­dulás után már úgy indultam a bá­nyába, mintha hazamentem volna. Amióta meg bejött a forint, minden hónapban el tudtam tenni hat-hét- száz forintot. Pár év elmúltával meg­vettem % házat, utána a szőlőt. Ta­valy mentem nyugdíjba. Csodálatos dolog az! ...Ti ezt nem is értitek!... Amikor először mentem le a föld gyomrába, akkor csak a »ma-» veze­tett. Élni egy napig, élni kettőig!... —- dobogott agyunkban a kalapács. A fölszabadulás után már a jövő­ért dolgoztunk. A holnapért.. $ Kelemen bácsi felemelte poharát és nagyot húzott belőle. — No, azért még mindig dolgozom. Otthon, meg a szőlőben. Van ott munka bőségesen. Reggeltől-estig ki­tart. Mindennap. Hol ez, hol az. A gyerekek is megnőttek. Egyik-má­sik már a magakenyerén él.' A többi meg hazajár. De dolgozik mind. Mind. a hét. Boldog ember vagyok. JÓSKA BÁCSI elgondolkozva nézte a kinti sötétségtől tükrös abla­kot. Éppen szólni akartam, hogy »ugyan, mit néz azon a mosásraváró üvegen?...«, amikor megfogta a kezem, s rám fektette komoly sze­mét: — Hanem a múlt őszön!... akkor megijedtem egy kicsit. Tudod, az ellenforradalom. Nehéz napok voltak azok. Soha nem hittem volna!... Soha!... Hát, mostantól kezdve majd jobban vigyázunk. Az elmúlt tíz esztendő eredménye, a sok-sok magáratálált »élet« nem süllyedhet vissza a posványba, a megsemmisü­lésbe. A mi életünk, az öregeké már csakugyan a »mának« szól, a jelen­nek. Mi már számlálgatjuk a napo­kat. Egy, kettő... Aztán mégegy ... így tovább!:.. De a tiétek, a fiatal­ság élete a jövő fundamentuma. Ne feledd ezt soha!... Soha, amíg csak élsz!... Kelemen bácsi felállt, helyére csúsztatta a széket, aztán megszólalt: — Gyerünk!... sMegindultunk kifelé. Az ajtóban megállt: — HARMINC ESZTENDŐT dol­goztam a bányában. Büszke vagyok rá. De meg is érte. Különösen az utolsó tíz év. Ezalatt lettem ember­ré. Értsd úgy, ahogy mondom: Nem cserélnék senkivel!... Elváltunk. Elindult az »Űj-telep« felé. Alakját hamarosan elnyelte c sűrűsödő köd. PÉCZELI ENDRE December 3-án ünnepük Miskolc felszabadulásának 13. évfordulóját Decemberben lesz 13 esztendeje, hogy az északi iparvidék központját. Miskolcot felszabadították a szovjet csapatok. A nagy ünnepre város­szerte gazdag programmal készülnek a dolgozók. December 3-án a Haza­fias Népfront és a városi tanács kö­zös diszülést rendez, amelyre szovjet vendégeket is várnak. A Herman Ottó Múzeumban pedig az ellenfor­radalomról készült országos kiállí­tást tekinthetik meg a dolgozók. A központi ünnepségre a diósgyőr-vas- gyári művelődési otthonban kerül sor, ahol Koval Pál, a városi párt- bizottság titkára mond beszédet. Az est második felében a Miskolci Nemzeti Színház művészei adnak színvonalas műsort. Pénteken Békéscsabán sorsolják a lottót A 39. heti lottósorsolást november 29-én, pénteken délelőtt 10 órai kez­dettel Békéscsabán, a Jókai Színház­ban tartják. Ezúttal — ugyancsak sorsolás utján — eldöntik azt is, hogy a 35, 36, 37, 38 és a 39. játékhét közül melyik hét szelvényei vesznek részt a novemberi tárgynyeremény­sorsoláson. (MTI)-ooo­Ankét a Polgári Törvénykönyv tervezetéről A kormány a Polgári Törvény- könyv és annak miniszteri indoklá­sa tervezetét a közelmúltban a szak­emberek között széleskörű vitára bocsátotta. Ezzel kapcsolatosan a kü­lönböző jogterületen működő elmé­leti és gyakorlati jogászok megye- székhelyenként ankétot tartanak. Miskolcon — az Igazságügyminisz­térium és a Magyar Jogász Szövet­ség közös rendezésében — a Jogász Szövetség miskolci csoportja helyisé­geiben (Dózsa György u. lí.) nor vember 30-án délelőtt 9 órai kezdet­tel kerül sor erre az ankétra, ame­lyen a Ptk. tervezetnek a személyek­ről és a tulajdonjogról szóló részeit vitatják meg a megye jogászai. Be­vezető előadást tart és a vitát vezeti dr. Polay Elemér szegedi egyetemi tanár, kandidátus. Holnap lesz a miskolci írók első szerzői estje A TTIT megyei szervezete és a vá­rosi tanács művelődésügyi osztálya közös rendezésében holnap, szomba­ton este 7 órakor lesz a Nevelők Há­zában (Déryné u. 2.) a miskolci írók és költők első szerzői estje. A mű­sor keretében Borsodi Gyula, Csá­szár Klára, Lakárdy Éva, Tarbai Ede, Csala László, Szegedi László,----------------------------------OOO F üzes László és mások verseit, no­velláit mutatják be a Nemzeti Szín­ház művészei. Az irodalmi est mű­sorát Szűcs Ilona zongoraművésznő és Kovács László operaénekes szá­mai színesítik. Belépődíj nincs, min­denkit szívesen látnak a rendező- szervek. „TE MEQ ÉN" r.v.vw.v.v.v.v.vm::::: 11 : A legszebb szerelmes versek estje Miskolcon A SZÉP VERSEK KEDVELŐI közül közel kétszázan gyűltek össze a minap a Zeneművészeti Szakiskola hangversenytermében, 'hogy végig­nézzék és végigélvezzék annak a verscsokornak tolmácsolását, ame­lyet — a magyar és a világirodalom gyöngyszemei közül — Jákó Pál, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója és Tarbay Ede, a színház drama­turgja válogatott össze és amely verscsokor a Miskolci Nemzeti Szín­ház művészeinek magasszinvonalu előadásában emlékezetes, művészi élményt nyújtott hallgatóinak. Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila, Szabó Lőrinc, Hugó Viktor, Burns, Shakespeare, Puskin, Aragon, Juhász Gyula, Geraldy, Verlaine, Vo­gelweide és Eminescu verssorai csengtek, suttogtak,’ szárnyaltak a teremben, a közönség tapsaitól kö­vetve. Az előadó művészek — Gyar­mathy Anikó, Téby Katalin, Farkas Endre és Kozaróczy József — szent áhítattal nyúltak a versekhez, mű­vészien tolmácsolták az egyes költe­ményeket, az előadás módja méltó volt magához a műhöz. Felesleges lenne az előadó művészeknek vala­milyen rangsorba állításával próbál­kozni. Mindnégyen a versmondás avatott művészeinek bizonyultak, illetve sokoldalú tehetségük ez ol­dalának újra fényes bizonyítékát nyújtották. Ha mégis külön teszünk említést két pároselőadásról, azt sem egyik­nek a másik elébe helyezéséért tesz- szük, hanem azért, mert megérdem­lik, hogy az est egészének méltatá­sából kiemelve, külön szóljunk ró­luk. Téby Katalin és Kozaróczy Jó­zsef Shakespeare «Rómeó és Julia* drámájának erkély-jelenetét adta elő. A két fiatal művész utcai ruhában, maszkirozás és díszletek nélkül (pusztán az erkélyt jelezte egy pa­raván) olyan hűen, olyan meggyőző művészi erővel tolmácsolta Shakes­peare remekmívű sorait, olyan mű­vészi játékkal elevenítette meg a halhatatlan szerelmespárt, hogy a néző előtt eltűnt a hangversenyte­rem dobogója, és helyébe a veronai Capulet-'kastély erkélyes fala és kertje asszociálódott és nem zavart Julia nylon-blúza és Rómeó jósza- básu zakója. Nagyon szép, mű­vészi volt alakításuk és a jelenet után a néző arra gondolt, jó lenne ezzel a két tehetséges fiatal szinész- szel az egész drámát látni. Paul Ge­raldy «Szeretni-« c. drámájának zá­rójelenetét Gyarmathy Anikó és Farkas Endre jelenhette meg ugyan­csak diszlet és maszk nélkül, igazi nagy művészekre valló tehetséggel. Csak záró jelene tét láttuk egy tár­sadalmi drámának, de a kitűnő műt vészi alakításban benne izzott az egész dráma feszültsége, mondani­valójának líraisága. Két kiforrott művész ragyogó alakítása volt ez a jelenet. A MŰSOR SZÍNESEBBÉ TÉTELE céljából a rendezők két zeneszámot is beiktattak. Chopin F-moll fantázi­áját és Liszt két zongoradarabját hallottuk Papp Zoltán zongoramű­vész remek előadásában. Kiváló mű­vészt ismertünk meg benne. A közönség a műsort, illetve a művészeket meg-megujuló tapssal jutalmazta, kifejezve ezzel köszöne­tét a művészi élményért. Valóban, köszönet és dicséret jár érte a sze­replő szinművészéknek, Gyarmathy Anikónak, Téby Katalinnak, Farkas Endrének, Kozaróczy Józsefnek, a közreműködő Papp Zoltán zongora- művésznek, a válogatás és rendezés munkájáért Jákó Pálnak és Tarbay Edéinek, s végül, de nem utolsósor­ban a Filharmónia helyi kirendeltsé­gének, a művészi emlékű est szerve­zőjének. EZ AZ EST AZT IS BIZONYÍTJA, hogy van Miskolcon tere a komo­lyabb művészetnek, van tere a vers­mondásnak is. Jóllehet, most még csak kétszáz hallgatója volt, de ez biztos talajt - jelent. Olyan alapot, amelyre támaszkodva — a művészek és a Filharmónia helyi kirendeltsé­gének összefogásával — el lehet és el is kell indítani a mostanihoz ha­sonló műsoros estek sorát, amelynek eredményeként — joggal bízhatunk benne — a Zeneművészeti Szakis­kola hangversenyterme majd szűknek bizonyul a szép versek kedvelői szá­mára. (hm) A SZÍNHÁZ államosítása óta sok* szór láttunk fővárosi színvonalú, pazar kiállítású előadásokat, igen szép díszleteket, jelmezeket, és mint sok más vonatkozásban, a közönség igényei tekintetében is a múlté az a bizonyos vidéki színvonal. Kálmán Imre Bajadérjának mi­napi bemutatója szinte összegezve érzékelteti a miskolci színházi kul­túra fejlődését. Az operett, mint sok művészeti ágat foglalkoztató műfaj, alkalmas az ilyen összegező érzékel­tetésre, még akkor is, ha a librettó vérszegény szabvány-meséje a mai közönséget nem tudja magával ra­gadni, mint például ézesetben Rad- zsami hindu herceg és Darimonde Odette párizsi primadonna házassági íproblémája. A herceg ugyan »pozi­tív hőssé korszerűsödik« azzal, hogy szembeszáll a brit Icormányt képvi­selő Parker ezredessel, aki az Odette- tel való házasságát meg akarja aka­dályozni. Odette pedig azzal poziti- válja magát, hogy megleckézteti a dúsgazdag maharadzsát; legyen sze­rény, ne bízza el magát, — mert egy jólszabott bécsi operettben csak a harmadik felvonásban jön a hepiend. Arra nem ad választ senki, miért lelkesedjünk jobban ezért a házas­ságért, mint, ha a maharadzsa 25 gyönyörű hindu nő közül választaná ki feleségét. (Szerintem az utóbbi eset érdekesebb témát kínálna.) A szerelmi romantika polgári elképze­lése persze mindent megmagyaráz. A maharadzsa akkor is maharadzsa marád, ha Odette-et veszi feleségül. De ismerjük a Kálmán-kori operet­tek szövegíróinak megszokott téma­körét, és tudjuk azt is, nem fenye­get az a veszély, hogy e mese hatá­sára visszakívánjuk a főhercegeket és esetleges »morganatikus« hitvesei­ket, balkezes szerelmeiket,, mondjuk, a Vecsera bárónőket, a Schratt Ka­talinokat, vagy a Chotek Zsófit. Nem is az ilyen mesék — amelyeket még a legkörmönfontabb átdolgozásokkal sem lehet haladó szellemű histó­riákká formálni, — hanem a zene a döntő abban, hogy ezeket az operett- hagyományokat felújítják. A prima­donna és a bonviván szabályos bécsi operettekben szinte kötelezően előírt cÁ Bajadér felújítása Miskolcon szerelmi története csupán a kor illú­zióját megelevenítő keret, amely a játékstílust megszabja, és amelyet kiszélesít a szubrett és táneoskomi- kus, továbbá a buffó feszélyezetle- nebb szerepköre. Ennek a szabványkeretnek a ki­töltésében az évtizedek során kiala­kult rendezői gyakorlat a szórakoz­tatás és esztétikai gyönyörködtetés lehetőségeinek számtalan eszközét használta és haszriálja fel, úgy hogp a színpadi hatás tekintetében a szö­vegkönyv »mondanivalója« háttérbe szorul és tág terei nyílik a színész egyéni játékának. így alakult át sók, vékonymeséjű operett nagy látvá­nyos operetté. (A művészi igényű látványos nagyoperettet az külön­böztek meg az amerikai eredetű revüoperettől, hogy mindig a tarta­lommal összefüggő stílus jellemzi a zeneszámokat, táncb estéteket, díszle­teket, színpadi ruhákat, míg az ame­rikai revüben a leglehetetlenebb ötletszerű produkciók kusza keve­réke vonul fel.) A BAJADÉR, mint látványos nagy­operett, Beleznay István személyőr ben olyan rendezőre talált, aki több évtizedes rendezői gyakorlatát sze­rencsésen egyesíti a legmodernebb tapasztalatokkal, s kitűnő érzékkel fogja egységbe és érvényesíti azt a sok-sok lelkes művészi akarást és ötletet, ami ebből az előadásból ki­világlik. Azt kell mondanunk: végre egy olyan operettelőadás, amelynek a szimpla cselekmény ellenére sincse­nek légüres terei, hézagai, pótkávé­ízű táncbetétei, szóval olyan sallang­jai, amiken a kor régen túllépett. Inkább azt érezzük, hogy duzzad, szinte szétfeszíti a szerzőkadta bőrét, és a korunkban már csontváznak ható cselekményt annyi stílusos hús- vér művészeti anyag köríti, hogy ki­telik belőle egy siker-atléta. Rendező, karnagy, koreográfus, díszlettervező, jelmeztervező, a szí­nészek, a zenekar, a lánckar tagjai és a műszaki dolgozók lelkesedéssel adták össze erejüket, hogy bebizo­nyítsák helytállásukat a színház je­lenlegi nehéz, átmeneti helyzetében. Az előadás külsőségeiben és belső értékeiben az odaadó kollektív mun­ka kap hangsúlyt. FELTÁRUL az első felvonás szín­je; egy párizsi színházi páholyfolyo­sónak a teret remekül kiaknázó díszlete, hangulatos hajtásaival, sar­kaival, bejáró lépcsőzetével, bemé- lyedő bárpultjával, és a szituáció megértését segítő jól elhelyezett pla­káttal, elhangzanak az első énekszá­mok, lejátszódnak az első jelenetek, — és már önkéntelenül arra gondo­lunk: el lehetett-e képzelni egy ilyen pazar kiállítású, magas színvonalú operettelőadást, mondjuk húsz évvel ezelőtt Miskolcon, miskolci együttes­sel! Nem. Sőt, ha az egész előadást vesszük szemügyre, Budapesten sem. Elsősorban azért nem, mert valami­kor Pesten is, vidéken is és az egész polgári színjátszásban elnyomta az összjátékot a sztárkultusz. A prima­donna és a bonviván túlszerepelteté- sének és erőszakolt népszerűsítésé­nek árnyékában elhomályosodott minden más művészi cél. Most Be­leznay helyes rendezői felfogásának érvényesülését látjuk abban, hogy sem Rafael Márta (Odette), sem Si- mór Ottó (Radzsamí herceg) nem igényel több teret, mint amennyit az előadás összes művészi hatásesz­közének érvényesülése és a kollektív színjátszás követelménye kiszab ne­kik. És éppen ezzel válnak rokon­szenvesebbé, mint elődeik. így érvé­nyesül az az elv, hogy a színpadon senkisem lehet felesleges. Rafael Márta egyébként is új­típusú primadonna, aki nem is pri­madonna a régi értelemben, hanem egy szépen éneklő, a magasabb táncigényeknek is megfelelő érdekes prózai színésznő, aki fel akarja emelni primadonna-szerepét a mes­terkélt népszerűség színvonala fölé. Ebbéli törekvése a közönség java­részének megértésével találkozik.1 Simor Ottó színészi egyéniségének megfelelő, testhezálló és énekhang­jának is — egy-két baritont követelő mélyebb hangot kivéve jól fekvő feladathoz jutott, a fiatal maharad­zsa szerepében. A »hagyományos« bonviváni hódító jelenség-tudatot kellő mértéktartással domborítja ki, ami játékát vonzóvá teszi. Az avatott rendezés tükröződik mindjárt az első felvonásban, annak az izgalomnak és kíváncsiságnak de­rűt keltő fokozódásában, amellyel a sznob páholyközönség, s a színigaz­gató (Demény Gyula) és a mulatsá­gos szerzőtársak (Palotay László és Csapó János) lesik a maharadzsa érkezését. Közönségünk már itt be­hangolódik a várható élményekre, és nem is csalódik, mert amit négy órán keresztül lát és hall, minden igényű nézőt kielégít. FEHÉR TIBOR ezúttal egy gyom­rát feleségénél is jobban imádó cso­koládégyáros kedélyes figuráját ter­mészetes játékával, ízes humorral formálja meg. Hősibb férfiideál után vágyódó felesége. Marietta, Máthé Éva igen közvetlen, színes játéká­ban elevenedik elénk. A vélt férfi- ideálként jelenik meg Napoleon márki képében Papp István, a tán­coskomikus, akinek végülis nyakába szakad az imádott Marietta. De csakhamar kiderül, addig vonzó iga­zán ez a szépasszony, amig a másé. Mert amikor már az övé, akkor tudja meg, mennyi tövise van a ró­zsának. Milyen boldogan labdázza vissza Mariettát a gyárosnak, ami­kor mixernek öltözve kilesi, hogy most már Fülöpnek is vásik a foga volt asszonyára! És micsoda koktélt kever nekik!... ök hárman a fűsze­rei a szövegkönyv mesekeretének, amihez a kisebb szereplők is szolgál­tatnak egy-egy színfoltot, Kovács László egy tenorszólót Színházi kultúránk fejlődésének összegező érzékeltetésében a modern játékstílus, a fegyelmezett összjáték csak az egyik tényező. A keret ki­töltésében oroszlánrésze van a tánc­karnak és Téry Tibor szellemes ko­reográfiáinak, amelyek pompásan idomulnak a tartalomhoz, a környe­zethez. A herceg párizsi palotájának belseje — amelynek díszletei éppen úgy, mint az első felvonás már em­lített színje, és a harmadik felvonás váltakozó, hangulatos és festői külső képei, Ütő Endre kiforrott stílus- érzékét és a színházi műterem doL gozóinak odaadó munkáját dicsérik — magában is látványosság. Igazi esztétikai élménnyé azonban a tánc- kar és megelevenedő aranyszobor stilizált keleti tánca, a színpompás, hullámzó mozgás érleli. Az előadás­során felélednek a letűnt idők jel­lemző táncai: a kán-kán, az apacs­tánc, a shimmy. Látunk száltomor- tálézó rongybabát, akrobatikus táncra perdülő gesztenyesütő néni­két és törődött bácsit, megkocogtat­nak a leplüket levető, bajadér-tánc- ba lendülő Veszta-szűzek. A harmat dik felvonást úgyszólván a változa­tos, ötletes és magasigényű, pergőén bonyolított táncrevü tölti ki. Virágh Elemér karnagy Kálmán- melódiákból komponált ügyes kísérő számokat. Ezzel is gazdagítja a Ba­jadér ma is ismert, fülbetapadó zeneszámait, a szép kórusokat, — Kard-os Pál karigazgató ezek mes­tere —- magánszámokat, duókat, triókat, amelyek harmonikusan ol­vadnak az összjátékba. Katona Pi­roska, a jelmezek tervezője és a színház szabóműhelyének mesterei ugyancsak kitettek magukért sok­rétű feladatuk megoldásában. A női ruhák és a sokféle pompás jelmez külön-külön és együttes hatásukban szemet, szépérzéket gyönyörködtető sikerkellékei az előadásnak. SOK ANYAGI ÁLDOZAT, idő és művészi munka eredménye ez a színvonalas előadás, s tartós sikere kétségtelen. Helytelen volna azon­ban a sikerlehetőséget úgy kihasz­nálni, mint az utóbbi években a Csárdáskirálynőét, az eszmeileg is építő, haladó, mai vaau korábbi da­rabok. azaz a helyes musorpolitika, a színház nevelő szerepe rovására. HAJDÚ BÉLA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom